Vasárnap - családi magazin, 1994. január-június (27. évfolyam, 1-26. szám)
1994-01-30 / 5. szám
KISEBBSEGPOLITIKA. Catherine Lalumiére, az Európa Tanács főtitkára nyilatkozik a szlovák ígéretek teljesítéséről Szlovákia csatlakozási kérelmét az Európa Tanácshoz tavaly fogadták el. S azóta, a szlovák kormányzatnak, úgy-ahogy, de el kell számolnia azzal, hogyan bánik a kisebbségeivel. A múlt hét elején az Európa Tanács szakértőket, megfigyelőket küldött Szlovákiába, hogy felmérje a révkomáromi nagygyűlés utáni helyzetet, a szlovák kormány szándékait. Az MTV közkedvelt műsorának, a Panorámának a szerkesztője, Járai Judit Strasbourgban Catherine Lalumiére asszonyt, a Tanács főtitkárát kérdezte meg: mit szól a szlovákiai magyarok helyzetéhez; s egyáltalán, mi az oka, hogy négy évvel a nagy változások után, a nemzetiségi kérdés változatlanul - égető...? Lalumiére: Az okot ismerjük; történelmi okok ezek, s a közelmúltban gyökereznek. Például: magyarok a versailles-i, a trianoni békeszerződések nyomán jutottak kisebbségi sorsba; olyan békeszerződések után, amelyek — az I. világháború után — feldarabolták a magyar nemzetet. Járai: S ön mit gondol, igazságosak voltak ezek a döntések? Lalumiére: Ezek a békeszerződések nem voltak igazságosak. Tudja, Európát háborúk szaggatták, s e háborúk után olyan döntések születtek, amelyek egyesek számára szerencsések, mások számára kedvezőtlenek. De ez már a múltunkhoz tartozik. Bár az igaz, hogy az eredményt nagyon komplex módon kell kezelni. S most elfogadható egyensúlyt kell kialakítanunk a követelések közt. A kisebbségek kulturális követelései például jogosak, mert lelkében minden kisebbség kötődik a kultúrájához, az anyanyelvéhez, a hagyományaihoz. De ugyanakkor tekintettel kell lennünk azokra az államokra is, ahol ezek a kisebbségek most élnek. S nem szabad ezeket az államokat destabilizálni. Járai: Miért, ön nem úgy gondolja, hogy — például - a szlovákiai magyar kisebbség követelései megalapozottak, jogosak? Lalumiére: Ha jól értem: magyar részről vannak egyesek, akik szívesen vennék egy nagy, önálló, vagy - ez a helyes kifejezés: - önrendelkező régió kialakítását Szlovákia déli részén. Ez veszélyes lehet a szlovák egységre nézve. S ezt meg kell érteni. Ugyanakkor viszont vannak szlovákok, akik szeretnék szétdarabolni azt a magyar kisebbséget, amely Szlovákia déli határai mentén él, és szeretnék ezeket a feldarabolt, kicsi részeket olyan területekhez csatolni, ahol a szlovákok alkotnak többséget. Ez a magyar kisebbség kárára megvalósított szalámipolitika kétségkívül rossz megoldás lenne; mert gyengítetúlságosan is óvatoskodik most ebben a kérdésben? Hiszen éppen az Európa Tanácsnak van egy ajánlása, az 1201- es számú, amely lehetővé teszi — ha nem is a területi felosztást, de - a közigazgatási autonómiát, ahol a kisebbség 0-50 százalékos arányban él. Sőt, az ajánlás egyik cikkelye, a 11-es, ezt kifejezetten bátorítja is! Lalumiére: Ez csak ajánlása volt a Közgyűlésnek. Fontos ajánlás, hiszen csatlakozásakor Szlovákia kötelezettséget is vállalt rá, hogy betartja. Ez a szöveg kijelöl egy irányt és ezt tartani kell; mert Szlovákia - amikor belépett az Európa Tanácsba —, ígéretet tett arra, hogy betartja. És az ígéreteket be kell tartani! Járai: Ön úgy gondolja, hogy Szlovákia betartja az ajánlásokat, vagy azokat az ígéreteket, amelyeket az Európa Tanácshoz történt csatlakozásakor tett? Lalumiére: Nézze, ’93 júniusa óta, tehát amióta csatlakozott, voltak hullámhegyek és hullámvölgyek. Egyes szövegek és döntések betartása teljesen összhangban volt az ígéretekkel. Aztán, sajnos, voltak kísérletek arra is, hogy kevesebbet tegyenek. De mi ezt mindig jeleztük, azt mondtuk: figyelem, ígéretet tettetek, és az ember tartsa be, amit ígért! Mi, lényegében, most olyan időszakot élünk, amikor egyesek be akarják tartani Catherine Lalumiére az ET székházában fogadja a szlovák külügyminisztert. A kedélyes arckifejezések arra engednek következtetni, hogy ezúttal aligha a szlovák ígéretek teljesítését kérte számon Jozef Moravcíktól Lalumiere asszony (Archívumi felvétel) né a magyar kisebbséget, még inkább kisebbségi sorsba kényszerítve őket. Szóval, köztes megoldást kell találni. Járai: Nem gondolja, hogy ön, vagy pontosabban az Európa Tanács ígéreteiket, mások meg kevesebbet szeretnének megvalósítani! Nem kis meghökkenéssel vesszük észre egyébként, hogy a problémák milyen árnyalt, ravasz módon jelentkeznek. Vegyük például a magyar feliratokat, a faluneveket! Számunkra normális, természetes és a szlovák hatóságok számára is elfogadható megoldásnak tűnik föl az, hogy azokban a falvakban, ahol bizonyos arányban - mondjuk: 20 százalékban - magyarok élnek, a falu nevét két nyelven írják ki! Szlovákul és magyarul! A probléma azonban az — s mi ezt az elején nem érzékeltük —, hogy milyen is legyen ez a magyar név? Legyen a szlovák név tükörfordítása, vagy legyen a falu történelmi neve, amelyet a Nagy-Magyarország fennállása idején viselt?! Erről nincs rendelkezés az Európa Tanács szövegében, hiszen senkinek nem jutott eszébe, hogy ilyen nehézségek egyáltalán fölmerülhetnek. Végül is miért ne lehetne kiírni mind a kettőt? A szlovák név magyarra fordítását és a történelmi magyar nevet?! Természetesen azzal a feltétellel, hogy a magyar történelmi név ne legyen egy nosztalgikus követelés erjesztője, a szlovák határ megkérdőjelezésének alapja! Emlékszik Elzász ügyére?! Nos, ma, a Rajna-hídon - amely a francia -német határ - úgy járkálnak az emberek, hogy még okmányokat sem kell bemutatniuk! Járai: No igen, de tudja, ez azért is lehet így, mert Strasbourgban a né- metajkúaknak például vannak iskoláik, megtarthatják német nyelvüket, nem úgy, mint a magyarok Szlovákiában! Nézze csak meg, például, a női nevek ügyét Szlovákiában! Olyan ez, mintha önt Lalumiereovának hívnák! Ehhez mit szól? Lalumiére: A nevekkel kapcsolatos probléma szintén újdonság volt számunkra az Európa Tanácsban. Az elején érthetetlen is volt, tényleg nem értettük, miről van szó! Az egyértelmű: biztosítani kell, hogy senkire se lehessen ráerőszakolni olyan nevet, amelyet nem akar viselni, vagy a nevének olyan írásmódját, amelyet nem akar! Konkrétan! A magyar nők esetében szabad-e rájuk erőszakolni a szlovák -óvá végződést? Nem. Nem. Nem hiszem, hogy árthat a Szlovák Köztársaság integritásának az, ha egyes embereknek, nőknek, megengedik, hogy az eredeti anyanyelvükön adott nevet használják; -óvá nélkül! Nem hiszem, hogy ennek drámai következményei lennének a szlovák identitásra. Magyarok Szlovákiában 1910 /A Trenden p J---‘I J s s í \ O' "\/n ^ J \ ^ 4 "V l %*— V’ ^ . f pX J " , / Nagyszombat 1930 S L/ % Nagyszombat 50% < 20%-50% 1000 fff vagy 10%-20% Naponta megborzongunk a hírek hallatán, s újabban nemcsak a boszniai öldöklésről szóló jelentések nyomán fut végig a hátunkon a hideg. Elég hazai sajtótermékek után nyúlni, s máris hideglelésünk támad. Megtudhatjuk belőlük ugyanis például, hogy miért hánykolódik álmatlanul floridai ágyában a külföldre szakadt szlovák honpolgár: mert félti zsenge anyaországának egységét. S mint Bili Clintonhoz címzett levelében elpanaszolta, nem elég, hogy a magyar irredenták ki akarják kanyarí- tani maguknak a déli országrészt, mindennek tetejében még a magyar hadsereg egységeit is az északi államhatárhoz rendelték, sőt, egymást érik a hadgyakorlatok, legalábbis ezt állítja a floridai levél feladója. Libabőrösek lehetünk attól is, amiről csak véletlenül szerzett tudomást a magyar koalíció. A szlovák védelmi tanács egyik forgatókönyve a nemzetiségileg vegyes területeken militáns csoportok létezésével számol. Szerzői nem titkolják: ha a rendőrség nem tud úrrá lenni a helyzeten, akkor katonai egységek sietnek a segítségére, hogy a militáns erőket felszámolják s megvédjék a szlovák határt. Mindezek után már szinte megedződve fogadtuk a nagysurányi memorandumot, amelyből elejétől végéig sugárzik a magyargyűlölet. A történtek után törvényszerű volt, hogy a szlovák sürgetések ellenére sem halasztották el a révkomárömi nagygyűlést, amilyenhez fogható több már nem lesz, ha Vladimír Meciar beváltja ígéretét. Alig tért haza Prágából a Bili Clintonnal lezajlott tárgyalásokról, dörgedelmes hangon közölte: a komáromihoz hasonló nyomásgyakorló akcióknak egyszer s mindenkorra befellegzett, nincs további párbeszéd a magyar képviselőkkel, nem lehetnek újabb követeléseik, s nem engedhető meg a feszültség további szítása. Az utóbbi fél mondattal alighanem minden békességszerető ember sűrűn egyetért. Csakhogy mikor ez elhangzott, már valakinek a boszorkánykonyhájában összetákolták azt az irományt, amely szerint Duray Miklós még 1989 előtt a Jogvédő Bizottság nevében úgymond valamiféle alternatív oktatást sürgetett a magyar tannyelvű iskolákban. Ezúttal kétszeresen is megborzonghattunk: egyrészt a minősíthetetlen aljasság miatt, másrészt pedig azért, hogy a szlovák lapok szinte kivétel nélkül, Duray megkérdezése nélkül, leközölték a szöveget, sőt, a legtöbbjük az Együttélés elnökének lejáratására használta fel ezt az alkalmat. Ennél ugyan valamivel szalonképesebb volt, ahogy a szlovák honatyák egyetlen gombnyomással törölték a nevezetes 1201-es Európa tanácsi határozatra való utalást abból a parlamenti határozatból, amelyben Pozsony kötelezte magát az ET kisebbségi ajánlásainak betartására. Sőt, ezt az eljárást nem találta kifogásolhatónak Szlovákia ET-nagykövete sem, holott ezzel a szlovák parlament egy vállalt nemzetközi kötelezettséget rúgott fel. Egyedül Jozef Moravcík külügyminiszter őrizte meg viszonylagos józanságát, aki szerint erről még tárgyalni kell Strasbourgban, azt azonban ő sem mondta ki kerek-perec, hogy Szlovákia nem követhet el szerződésszegést, és az 1201-es dokumentumot, még ha csak ajánlás is, nem dobhatja egyszerűen sutba. Aligha tévedek, ha azt mondom, sajnos bőven lesz még részünk hideglelésben, s újabb memorandumokban sem lesz hiány. Pedig jó lenne, ha a harcias felhívások szerzői visszaemlékeznének arra, hogy az Adria partján is egy 1986-os keltezésű memorandum indította útjára a háborúba torkollott dühödt sajtóvitákat és a nacionalista gyűlölködést. A Szerb Tudományos Akadémia említett memoranduma alapozta meg Szlobodan Milosevics karrierjét, amelynek központi jelszavát a memorandumból merítette: meg kell menteni az albánok, horvá- tok és szlovének által fenyegetett szerb nemzetet. Ebben bukkant fel először az etnikailag tiszta terület fogalma, aminek gyakorlati átültetése most folyik az önkényesen kialakított krajinákban. A csaknem száz oldalas memorandumot tekintette valamiféle doktrínájának a jelenlegi szerb vezetés. A délszláv példa is arra int: óvatosan kell bánni a memorandumokkal, mert ellenkező esetben nemzetek, kisebbségek drámájának, sőt, tragédiájának a forrása is lehet. Erre feltétlenül gondolniuk kellene holmiféle felhívások forró fejű megfogalmazóinak. A kisebbségi sorba kényszerűiteknek pedig nem marad más hátra, mint a sovány vigasz: talán segít az Európa Tanács az indulatok lecsitításában. Erre azonban csak akkor van esély, ha Pozsonyban a felelős politikusok megértik a diplomáciai nyelvezettel tolmácsolt strasbourgi kritikusnak szánt célzásokat. Mert eddig vagy nem akarták felfogni a nyilvánvaló bírálatot, vagy pedig egyszerűen még nem nőttek fel eddig. Netán az Európa Tanács illetékeseiben van a hiba, hogy túlságosan becsomagolják a bírálatokat? Talán célszerűbb lenne, ha olykor szókimondóbban fogalmaznának. P. Vonyik Erzsébet Gágyor Aliz felvétele
