Vasárnap - családi magazin, 1994. január-június (27. évfolyam, 1-26. szám)
1994-01-02 / 1. szám
INTERJÚ — Nos, hogyan érzi magát, most, a ki- lencvenhármas esztendő vége felé, amikor új regényének kéziratát már szedik is a Madách Könyvkiadóban?- Őszintén mondhatom, jól. Azért is, mert elég nagyra tervezett és sikeredett regényem elkészült, s azért is, mert több évtizedes közéleti szereplés és feladatvállalások után végre csak azt csinálom és csinálhatom, amit szeretek, tehát írok. Megvan hozzá minden inspirációm, megvan a nyugalmam. Csupán az újságokból értesülök arról, mi történik a politikában, a közéletben.-De azért az író közéleti marad, tehát hogyan vezeti le, ha fölingerli valami, miközben közszereplést nem vállal?- Az utóbbi éveket úgy, hogy megírtam őket. Az év elején jelent meg A menekülő gyilkos című könyvem, amely szatírákat és humoreszkeket tartalmaz, s mind a huszonegy írás hűen tükrözi azokat az állapotokat, amelyeken az elmúlt három év során idegeskedtem.- Humorral könnyebb levezetni a politikai feszültségeket, az ingerültséget? Vagy azért a szatíra, nehogy bárki megsértődjön?- író vagyok, író akartam maradni ezekben az években is, így önként adódott, hogy amit nem látok jónak, azt szatirikus, humoros formában ragadjam meg. Nem érdekel, ha valaki magára ismer és megsértődik. A közösséggel kapcsolatos minden mondanivalómat irodalomban szeretném megvalósítani.-Akkor beszéljünk az új regényről. Gondolom, kapcsolódik a korábbiakhoz.- Az Aszály szabad folytatása, tehát a szereplők részben azonosak, részben újak lépnek be a cselekménybe. 1948—49-től egészen a hetvenes évek közepéig fogja át azt a múlt szempontjából legfontosabb korszakot, amelyikben megalapozódott egy társadalmi és eszmei rend, sőt nemcsak megalapozódott, hanem elért egy olyan pontig, ahol már önmagával szembefordult. 1968-ban, 69-70-ben és néhány konszolidációs év során megmutakoztak az alapvető negatívumok, amelyek végül ennek a rendszernek a bukását eredményezték. Úgyhogy a regény valahol számomra egy olyan értékelő leszámolás a múlttal, amelyik nem elvetni, hanem megérteni akarja ezt a múltat. Megérteni olyan szempontból, hogy amit megéltünk, azt sohasem tudjuk teljesen elvetni, mert bennünk van. És mi részt vettünk benne. Megérteni viszont kötelességünk, már csak a jövő érdekében is. Ez tehát regényem újdonsága. Mintegy magaslatról, ahogy a befejezett dolgokat át tudjuk tekinteni és értékelni, úgy próbálja megjeleníteni a korszakot, s ebben az országban a mi nemzetiségi sorsunkat.- Vívódik?- Biztosan. És nem is keveset, hiszen egy olyan nemcsak rendszer-, hanem valóságváltozáson megyünk keresztül, amilyenben szerintem minden gondolkodó és felelős embernek vívódnia kell. Sokszor önmagával, máskor a világgal. Az író cselekvési tere mindössze annyi, hogy ír. Ezért talán még többet is vívódik.- Könnyedén azt hangoztatják manapság, hogy az értékek végre a helyükre kerültek. De ez az értékátrendeződés talán nem minden esetben sikerült.- Először azt kellene tisztázni, mi az, hogy érték. Akik oly könnyen beszélnek átértékelésről, nos, olykor maguk sem tudják, milyen értéket hova akarnak tenni. Egészen egyszerűen ez a nagy változás értékzavarokat hozott magával. Nem akarom bírálni, de a magam részéről nagyon óvatosan fognék hozzá a mi irodalmunkban bármiféle fölforgatáshoz. Az értékkategóriák történelmi képződmények. Az időtől is függetlenek. Most már években számoljuk a pozsonyi Luxor kávéház forgalomból kivonásának idejét. A város szívében, a bevásárlások központjában a vidékről érkezettek is sokszor meg-megpihentek első emeleti, hosszan elnyúló termének valamelyik boxában. A Luxor igazi kávéház volt, újságokkal, vasár- és hétköznapi törzsvendégekkel, s mert adott a színvonalára, nem árult az átkosnak is nevezett időkben sört. így a megkülönböztetett vendégnek teáskancsóban hozta ki az ismerős pincér a jó kis komlóból nyert nedűt. Annak idején, távol a bejárattól, rendszeresen meg lehetett találni az írót délelőttönként, regényén dolgozott éppen, vagy rövidebb műfajt írt. De hát ez már ugyancsak a múlté, az író azonban továbbra is ír. Befejezte, ha nem is a Luxorban, regényét, mely hamarosan megjelenik. Duba Gyula el sem tudta volna képzelni, hogy másutt Magány - várban fogalmazza meg regényeinek első változatát, mint éppen a Luxorban, esetleg a Savoyban. Most úgy érzi, emlék lett a kávéház, fontos emlék, talán kissé elszomorító, de elfogadható, hiszen elmúlt dologról van szó, amire talán már nincs is szükség. Most otthon telepszik le az íróasztalához, nem kézzel ír, mint valaha, hanem egyenesen gépbe, s a kávéházi miliőről úgy mond le, mint a közéleti csatározásokból kivonult, politikai zajlásoktól tartózkodó, megkomolyodott író, aki a város intimségeinek kiveszését, a sok változást sajnálni érdemesnek, ám fölöslegesnek tartja. Most is otthonában beszélgetünk tehát az új regényről, a vívódásokról, az értékek változásáról, a pályatársakról, s érzem belőle áradni azt a bölcs távolságtartást, amellyel a hatvanas éveiben járó író nyugtázza a megállapodott alkotói munka mindennapjainak apró kihívásait. Nem olyan egyszerű harminc évvel ezelőtti esetleges értékekről ma kijelenteni, hogy nem érnek semmit. Nem lehet kikiáltani egy jelenleg időszerű és talán divatos esztétikai szemléletnek az értékkritériumait mindenek fölött valóknak és örök érvé- nyűeknek és egyedülvalóknak. Az esztétikum is az időben fejlődött idáig, s ha nagyon nekimennénk elmúlt korok irodalmának, sok mindent ki kellene dobni belőle, holott helye van benne.- Tehát bízzuk az utókorra az értékelést?- Az utókor az író számára nem lényeges, hiszen meg sem éri. Különben sem szokott megértő lenni. A jelenben kell megtenni azt, amire képes az ember. Van egy olyan érzésem, hogy a változások utáni 3—4 évben túlságosan sommásan bírálták a múltat, s újra egy eszme, egy politika szempontjából ítélik el. Szinte kiátkoznák. A saját életünket azonban egyszerűen nem átkozhatjuk ki. Ha viszont meg akarjuk érteni, akkor próbáljuk megtisztítani a nézőpontunkat ettől a politikai szemüvegtől, amellyel a. múlt rendszert néztük, és ne a struktúrát, ne a társadalmi erőket és az erők mozgását, ne az ideológiát lássuk benne, hanem az embert. Az embert, hogyan tudott megbirkózni a gondjaival, hogyan tudott örülni, mert akkor is voltak örömei. Tehát: „humanizáljuk“ ezt a képet, idézőjelben mondva, hogy a múlt ne legyen elvont és egy megbukott stuk- túrának az átkával verve, hanem emberi élet legyen, amilyen volt is. Ilyen értelemben több lélektan, több emberi érzés, több szenvedély és több valóságérzék kell ehhez az új képhez. És valamivel kevesebb ideológiaifenntartás. Az én regényem is voltaképpen egy írói kép, egy irodalmi kép az elmúlt korszakról.- Nyitva maradt a kép továbbfes- tésének a lehetősége?- Nem zárom le, de nem is biztos, hogy folytatom. Talán nem célszerű ilyen hatalmas regényfolyamba vágni, hiszen ez már így is három vaskos kötet, és még csak ’70-ben járunk. A következő korszak, amelyik ’89 köré csoportosulna, újra előhívhatna két további kötetet. Az ilyen vállalkozás rettentően leköti az író idejét és energiáit. Úgyhogy inkább kisebb lélegzetű munkába fogok ezután, novellák, esszék, kisregények izgatnak, ezekkel hamarabb kerülök az olvasó elé, s hamarabb mutatom meg önmagam.- Nem érzi úgy, hogy rohanó, felületes életünkhöz ízlésünkhöz kevéssé áll közel a lassú hömpölygésű epika, a nagyregény?- A kor valóban nem kedvez a nagyregénynek. De azt is látni kell, hogy ha jó az a nagyregény, akkor figyelmet kelt. Előnye, hogy teljes világképet tud adni. A kisregény mindig fragmentum, még akkor is, ha metaforikusán érzékeltetni tudja a lényeget, de nem képes tárgyi és lélektani értelemben kiteljesíteni.- Hogyan tekint a fiatal és lassan középkorúvá vált írók feltörekvésére és mondhatni zajos sikerére, akik között ilyen nevek vannak, mint Grendel, Talamon, Farnbauer, Győry?- Részben értem őket. A fiatalság mindig azzal kezdi önmagát érvényesíteni, hogy az előzményt megtagadja. Eddig ez érthető. De amikor már annyira megtagadja, hogy szinte semmit sem fogad el belőle, ezen csak sajnálkozni tudok és egyszerűen tapasztalatlanságnak érzem. Hiszen éppen az irodalomban semmi nincs és nem is lehet előzmények nélkül. Bizonyára be lehetne bizonyítani irodalomtörténeti és esztétika elemzésekkel, hogy bármennyire is kapálódz- nak ellene, az ő előzményük mi vagyunk. De engem még akkor sem izgat ez a fiatalos lendület, ha ellenem irányul, mert őszintén szólva, nem veszem komolyan. Közhely lenne azt mondani, hogy egyszer ők is öregek lesznek. Inkább így mondom: egyszer ők is elérnek arra a pontra, amikor már elég értéket hoztak létre. Mert csak az érték számít. Ekkor megértik és megérzik az irodalom lényegét. És amikor ennek a felelősségére rádöbbennek, abban a pillanatban az elítélő véleményüket sokkal visszafogottabban fogják osztogatni.- Duba Gyula értékrendjében hol van például Fülöp Antal? — Nagyon tetszik A piszkos ember című könyve. Mert stílusában, nyelvében modern. De ez kevés lenne. Közben meglátta és megfogta az emberi élet lényegét. Nem sekélyesíti el ironizálással és fölületes szellemeskedéssel, hanem azt ragadta meg az életből, ami minden korban az irodalom fő témája volt: az emberi sorsot. Ennek a sorsnak a drámáját. És teszi ezt úgy, hogy ez érthető és kiérezhető a regényből. Ez a könyv teli van érzéssel, ami az irónia mai, talán kicsit túlzott preferálásával szemben nagy dolog. Az ironikus művek sokszor nem tudnak mit kezdeni az érzésekkel. Pedig az emberek ma is úgy éreznek, mint akárhányszáz évvel ezelőtt. Ugyanúgy szeretnek, sírnak, búsulnak. A modern irodalom egy jelentős része nem látja ezt, hanem egy fensőbbséges, ironikus magaslatról néz lefelé, mintha mindent tudna, és közben semmit sem ért. Fülöp könyvének számomra éppen az az előnye, hogy nem egy magaslatról tekint le, és érti az életet.- Hát a fiatal tehetség, Tálamon Alfonz?- Novelláit annak idején parodizáltam, s az az érzésem, hogy túlságosan belebonyolódott a nyelvi csapdába, amelyik a bonyolultságra törve gondolja kifejezni azt, ami esetleg kife- jezhetetlen.- Ami persze roppant bonyolult.-Nos, amíg az ember kihámozza belőle a lényeget, addig esetleg ez a lényeg elveszíti az érdekességét. A regényét viszont még nem olvastam.- Fambauer ibolyájának illata?-Ezt is parodizáltam. Tulajdonképpen tetszik és értékelem, de azért fenntartásaim is vannak. Található egy olyan vonulás, tartalom benne, amelyik egészen eredeti és egészen kiváló. Egy másik réteg viszont — noha nem lehet őket egymástól elválasztani - jó, de valahol kicsit közhelyes. Már tudott igazságokkal manipulál. A harmadik, legkevésbé értékes része szerintem az, amelyik teljesen érdektelen dolgokkal foglalkozik. Mintha ezt a nyelvi automatizmust pörgetné, amelynek lehet, hogy bizonyos belső lendülete van, de keveset, vagy néha szinte semmit sem mond. Fenntartásaim ellenére becsülöm a könyvet, jó teljesítménynek tartom, s kíváncsi vagyok, a szerző hogyan lép majd tovább. A terjedelem viszont kissé visszariaszt, hiszen nem mindig jelent nagyságot is.- Szerintem Győry Attila stílusa távol áll öntől.-Túlzottnak tartom. Egy írásában a punkok egymás szájára lépnek, folyik a vér és közben a főhős azon lamentál, hogy egy lány elveszítette a magzatát. Az én számomra ez hamis, amikor egy ilyen erőszakos jellem egyszerre csak szentimentális. Úgy érzem, a szerzőt elragadta a stílus szele és sodorja magával. Anélkül azonban, hogy átgondolná, mit akar ezzel a stílussal, vajon konkrét és fontos dolgot akar az életről, az életéről elmondani. Ezeknek a figuráknak megvan a maguk élete, megvannak a maguk drámái, amelyek érdekesek lehetnek, de több is kell, mint csak a nyelvi kifejezés. Kíváncsi lennék az érzéseikre, és egy csomó olyanra, amit - szerintem — ez a stílus nem tud közvetíteni.- Változik a világ. A kávéházak eltünedeznek, az író nyugdíjba ment. Hogyan telik a napja?- Délelőtt dolgozom, otthon persze, délben sétát teszek a városban, és akivel találkozom, az az ismerősöm. Nálunk csak a munkahely tartotta fönn a kapcsolatokat. Személyes, műhely-jellegű vagy társkapcsolatok alig voltak. Talán nem is baj. Nemcsak a világ változik, hanem az írói helyzet is, és valahogy az irodalomra egyre inkább olyan gondok és lehetőségek nehezednek, hogy az író szinte elhomályosodik. Ha társakat keres, óhatatlanul a politikai gondolkodásmód bűvöletébe esik. Lehet, hogy ezután a magányos író lesz az, aki valóban figyelemre méltót és érvényes dolgokat tud mondani a világról. Nem biztos, hogy a dolgok megítéléséhez éppen az kell, hogy valaki a sűrűjében forogjon. Mert a sok egyéni érdek, a rengeteg taktika és stratégia elkendőzi a valóságot. De bízom abban, hogy aki kívülről szemléli, az talán a lényeget látja meg benne. Nem is bánom, hogy lassan az otthonom a váram. Ha igaz, hogy az elmagányosodott író lehet a jövőben a dolgok szemlélője, akkor előbb- utóbb minden valamirevaló író el fog jutni a maga magányáig. És akkor az lesz az irodalom. És az író, akinek szokatlan, hogy most nem kézzel rója sorait, leül a gépe mellé. De a kéziratot aztán mégis kézzel javítja, mint akinek az íráskényszer az ujjaiban van. Ahogyan a jó iparos kezében is mindig ott a kézműves mozdulata. Szükségük van a kezükre, hogy tisztán lássanak. Brogyányi Judit Príkler László felvétele ISMERŐS ARCOK^^JflBBB -
