Vasárnap - családi magazin, 1994. január-június (27. évfolyam, 1-26. szám)

1994-06-05 / 23. szám

ORVOSI ÜZENETEK

Annak ellenére, hogy egyre többen mernek eljönni a pszichiátriai rendelőbe, s a betegek legnagyobb hányadát a neurotikus tünetek jellemzik, nagyon óvatosak vagyunk a diagnózis megfogalmazásánál. Még akkor is, hogy a betegek nagy többsége, panaszai felsorolása után, felteszi a kérdést: „Doktor úr, kérem, mondja meg, mi bajom van? Nagyon beteg vagyok?” A kérdés megfogalmazása jellemzi az egész állapotot. A beteg kínzó bizonytalanságban él Nem találja helyét a világban, addig megszokott és megfelelő környezetében, figyelmét egyre inkább a lelkében dúló érzelmi viharok-zavarok vonják el. Eleinte észre sem veszi, hogy apró változások jelennek meg a viselkedésében, amire megszokott környezete természetesen felfigyel, s pontosan ezek a jelek azok, amelyeket összefüggésükben neurotikus tünetnek nevezünk. E jelzőt azonban sokan nem tudják elfogadni, mert a megbillent érzelmi egyensúly állapotában a környezet fölkeltett figyelmét, olykor elutasítását sértőnek, segíteni akarását tolakodónak vagy - főleg a törvényszerűen megjelenő véleménykülönbségek esetén - nem helyénvalónak, nem megfelelőnek tartják. S ha már eljutottak arra a pontra, hogy rászánták magukat a pszichiátriai rendelő meglátogatására, , jutalomból” az orvostól abszolút támogatást, megértést, helyeslést várnak el. Ez aztán további félreértés(ek) forrásává válhat, mert a tökéletes, empatikus megértés ugyan kijár a betegnek, és a sikeres együttműködés egyik előfeltétele, de cselekedeteinek, viselkedésének kritikádon helyeslése csak zsákutcába vezet, nem a gyógyuláshoz.

Érzelmi életünk változásai leggyakrabban a szomorúság-vidámság pólusú tengely körül forognak. Úgy tűnik, életkörülményeink annyira megváltoztak, hogy a forgásból inkább billegő pörgés, aszimmetrikus keringés lett a negatív pólus közelében. Ilyen helyzetben aztán, mikor életünket többnyire negatív érzelmek „gazdagítják”, könnyen megtörténhet, hogy a szomorúság - csak úgy észrevétlenül, vagy egy váratlan esemény hatására - a kórosnak értelmezhető mélységekbe zuhan. Ebben az esetben már depresszióról beszélünk. Természetesen depresszió is van sokféle. Ilyen esetekben, amikora lélektani magyarázat úgy-ahogy kézenfekvő, csak a reakció mértéke túlzott, neurotikus depresszióról vagy depressziós neurózisról van szó. A tünetek változatosságára és az álláspontok tisztázatlanságára jellemző, hogy egyes szerzők még e két kórisme között is különbséget tesznek, de a beteg, és főleg a gyógykezelés szempontjából - mint az az alábbi válogatásból kitűnik - ennek gyakorlati jelentősége nincsen..

1. levél - „Félelem” jeligére: A lányom 18 éves, mindig életrevaló, ügyes volt. Két éve lassan, hogy a szemére kezdett panaszkodni. Először szemüveget írtak fel neki, de nem használt semmit, és azután kezdődött a kálváriánk. Az egyik kivizsgálásról a másikra küldték, volt már Pozsonyban, Kassán, amilyen vizsgálatokat csak el lehet végezni, azt már mind megcsinálták, csak sajnos az eredménnyel nem tudnak mit kezdeni. Állítólag olyan betegsége van, amit nem lehet gyógyítani. Ez az, amibe nem tudok beletörődni, állandóan kiált bennem a kérdés, MIÉRT? Napokig nem alszom, mindig erre gondolok. Nem tudok megbékélni azzal a gondolattal, hogy egy ilyen fiatal emberhez, aki előtt még ott az egész élet, ilyen kegyetlen lenne a sors.

Válasz: A levélből jól érzékelhető, hogyan csúszik át az egyébként teljesen jogos szomorúság depresszióba. Jelen esetben kétéves fejlődésről beszélhetünk. Az teljesen természetes, hogy sokkolóan hat egy csapás, ha valaki a serdülőkor végén, egyszer csak rohamosan kezdi elveszteni a látását. A kezdeti döbbenet és fájdalom időszakát azonban az optimális - a lehetőségeknek megfelelő optimális - kiút keresése idejének kell felváltania. A betegség legnagyobb mértékben magát a beteget sújtja, ezért környezetétől támogatást illik kapnia, nem csak akkor, ha ilyen fiatal. A társadalmi, szülői, anyagi támogatás mellett, a legfontosabbak közé tartozik a megfelelő érzelmi támogatás. Nem a sajnálat, a jól-rosszul álcázott kétségbeesés és .jajveszékelés” kiváltotta légkör, melyben mindig vibrál a feszültség az, amire szüksége van, a megváltozott körülmények és feltételek között lehetséges maximális érvényesülés keresésekor. Persze, az érzelmeknek - mint látjuk - sokszor nehéz parancsolni. El lehet őket nyomni, színlelhetjük környezetünk előtt, hogy hidegen hagynak az események, de amíg nem találjuk meg a módját, hogy lereagáljuk őket, teljes erővel dolgoznak bennünk. Még rosszabb a helyzet, ha egy megoldatlan, megoldhatatlan probléma váltotta ki őket, mert a negatív töltés ciklikusan újratelítődik. S ha a szomorúság depresszióba csap át, rendszerint már nem elég csak az akarat, a küzdelemben antidepresszívumokra is szükség van. A levélben leírt eset mintaértékű. A depresszióknak tipikus és nagyon gyakori tünete egy bizonyos formájú alvászavar, ezért sem ajánlatos e tünet megjelenésekor az öngyógyítás. Gyógyszerfüggőséghez és a depresszió idültté válásához vezethet.

Levélírónk már eljutott arra a pontra, amikor pszichiáter konzultációjára van szüksége. Kérem, vetkőzze le gátlásait, és tegye meg az első lépést. Annál is inkább, hogy sorai közül valahol az önvádat is érzem kicsengeni, ami már komolyabb tünetnek számít. Feltételezem, hogy leányával, a kórisme felállítása után pszichológus is foglalkozott, esetleg még foglalkozik (életmód- és iskolaváltozás, foglalkozás stb.). Beszélje meg vele a leírt tüneteket, és kérje meg, közvetítsen diszkréten egy jó szakembert.

2. levél - „Szomorú fűzfa” jeligére: 28 éves vagyok, sok problémával tele. Egy éve kezdődött az egész, amikor észrevettem, hogy hull a hajam. Rengeteg kivizsgáláson vettem részt, végül kivették a mandulámat, és a hajhullásom elmúlt. Aztán gyorsan egymás után háromszor volt influenzám, úgy éreztem, hogy rosszabbodott a látásom, mintha apró ezüst hópelyhek hullottak volna előttem. Ez azóta elmúlt, de most meg apró, fekete pöttyöket látok magam előtt futkározni. A szemorvos és az idegorvos is azt mondták, ez az idegeimtől van, mert minden vizsgálat eredménye negatív. így aztán mindenki csak kinevet, hogy képzelődöm. Én pedig nagyon félek attól, hogy talán daganat van a fejemben, attól van ez az egész. Fejfájásaim nincsenek, de félek, nem alszom, a sötétben is minden ezekből a pöttyökből áll, és reggelre dagadt és karikás a szemem.

Válasz: Az egészségtudat, egészségünk „érzése” sokkal fontosabb szerepet játszik életünkben, mint gondolnánk, s ha meginog, erősen kínzó neurotikus tünetek forrása lehet. Kevés job-ban szenvedő beteggel lehet találkozni, mint az önmagát állandóan figyelő, tüneteire állandóan magyarázatot kereső neurotikus. Mivel a laboratóriumi és klinikai vizsgálatok rendszerint negatívak, vagy egyszerűen nem egyeznek meg a beteg laikus elképzelésével, állandó lelki feszültségbe kerül, s az lassan felőrli nála a racionális gondolkodás és értékelés képességét, és idegileg egyre jobban kimeríti őt. Ennek tudható be, hogy ilyen állapotban már a negatív eredmények (leletek) sincsenek rá nyugtató hatással, sőt, újabb kételyek, esetleg gyanúsítások forrásává válnak. A beteg fejében egyszer csak motoszkálni kezd a gondolat, hogy mi van akkor, ha egészen különleges oka van tüneteinek, amire az orvosok sem gondolnak, hiszen mindig mást vizsgálnak, különben nem volna minden eredmény negatív. Erről a pontról kiindulva aztán idővel a gondolkodás zavarai is kialakulhatnak, ami azonban a neurotikus depressziónál már súlyosabb állapot. A gondolkodás legsúlyosabb, és a laikusok számára legfeltűnőbb zavarai a téveszmék szoktak lenni. Eszmei töltésük a legváltozatosabb lehet, és még szakember számára is nehéz diót jelenthet a felismerésük, ha betegségre, betegségtünetekre irányulnak. Arany- szabály ilyen esetben a neurotikus beteg kezelésében, hogy lelkiismeretes vizsgálat(ok) után eldöntjük, van-e vagy nincs valóságalapja a beteg által észlelt tünet(ek)nek, és utána energikusan állást foglalunk, megkezdve az antidepresszív kezelést. Minden óra késedelem csak a beteg szenvedéseit súlyosbítja, aki egyre jobban elvész saját ördögi körében. Levélírónk félelmét az agydaganattól egy gyors fej és agy CT vizsgálat egyértelműen eloszlathatja, s mielőtt kimerült idegrendszere új tünetként egy másik félelmet produkálna, el kell kezdeni az elvszerű, határozott antidepresszív kezelést.

3. levél - K. B. jeligére: 38 éves vagyok, és egy éve gyötrődöm, mert sokszor el-elsz.édülök, s néha úgy érzem, egy-egy pillanatra „elalszom". Az ideggyógyász a szédülésre csak nyugatot írt fel. így aztán ott tartok, hogy mostanában már szinte állandóan szédülök. Mindig azt érzem, hogy tele van a fejem, remeg a kezem, nyugtalan vagyok, és az a derű, ami jellemző volt rám, amit olyan sokáig mindenki látott rajtam, eltűnt. A legkisebb mosolyt is erőltetnem kell. Érzem, hogy valami ZAJUK BENNEM. Apatikus lettem minden iránt, amit eddig szerettem, lassan már semmi sem érdekel. Mit csináljak, hogy újra egészségesnek érezzem magam?

Válasz: Ahogyan levélírónk leírja tüneteit, az tankönyvbe való. A vegetatív neurózisokról már többször írtam, és azt is említettem, hogy rendszerint a depresszióknak is van vegetatív tünete. Ez csak látszólag bonyolítja az orvos helyzetét, mert a többi tünet értékelésének a segítségével meg tudja különböztetni a tiszta neurózist a depressziótól. Az arra utaló tünetek közül többet is felsorol olvasónk, köztük olyanokat, melyeknek a kórisme felállításában döntő, mondhatnám, bizonyító szerepük van. A belső nyugtalanságra, feszültségre, fáradékonyságra mindig oda kell figyelnünk. A derű elvesztése, amikor a legkisebb mosoly is óriási erőfeszítésbe kerül, az apátia elhatalmasodása, mind olyan tünet, ami figyelmeztető kell, hogy legyen minden orvos, nem csak a pszichiáter számára. Jelen esetben az is figyelemreméltó és nyugtalanító, hogy még levélírónk sem tudja lélektani okkal megmagyarázni állapotát, ami annál kínzóbb a számára. Ebből arra lehet következtetni, hogy neurotikus depresszióra hasonlító állapota csak átmeneti, mintegy előfázisa annak a komoly betegségnek, amit endogén depressziónak szoktunk mondani, s ami kezeletlenül akár az életét is veszélyeztetheti. Ráadásul a kezeletlen depresszió idültté és a gyógyszerekkel szemben ellenállóvá válhat, ezért azt javaslom, mielőbb keresse fel a legközelebbi pszichiátriai rendelőt.

4. levél - „Bátorkeszi” jeligére: Lassan két éve lesz, hogy a nyakára járok a körzeti orvosomnak, akivel már mindent megpróbáltunk, de az állapotom nem akar javulni. Már régóta vannak szívdobogásaim, légszomjam, mellkasi fájdalmaim, fáradtnak érzem magamat és kétségbeejtően gyengének. Még az is kínzó szenvedést okoz, mikor a családommal kell törődnöm. Alig bírom elviselni az időváltozásokat, a téli sötétséget, és néha páni félelemmel menekülök az emberek elől. Soha nem voltam sírás típus, de az utóbbi időben nem tudom a könnyeimet visszatartani. Pedig csak azt szeretném, hogy újból dolgozhassak és nevelhessem a kisfiámat. Olyan sok ez?

Válasz: Egyáltalán nem sok, amennyiben a depresszióját megfelelően fogja kezeltetni, és mielőbb aláveti magát ennek a kezelésnek. A körzeti orvosa jól ajánlotta önnek, hogy keresse fel a pszichiátert, kár, hogy nem volt önhöz erélyesebb már két évvel ezelőtt. Sok szenvedéstől menekült volna meg, nem látta volna olyan kilátástalannak a helyzetét. Figyeljünk meg egy új tünetet, a magányba való bezárkózást, és a semminek nem engedelmeskedő, rendszeresen megjelenő sírást. Ha konzultál a pszichiáterrel, gyógyszereket fog kapni az antidep- resszívumok csoportjából. Járóbetegnek rendszerint tabletta formájában adjuk, s jobbnál jobb gyógyszerek között van választási lehetőségünk. Mindegyiknek van azonban egy közös vonása. A kívánt antidepresszív hatást csak hosszabb távú szedés után tudjuk elérni, s ez aláássa a beteg türelmét, akaratát, annál is inkább, mert a depresszió tüneteiben benne van az önbizalomhiány, a kishitűség, a sötét szemüvegen át való látásmód. A kezelésről az előző válaszokban minden lényegeset elmondtam. Pszichiáternek kell irányítania, elégséges ideig kell szednie a gyógyszert, ami nem cserélhető minden héten valami másra. Ismert tény, hogy a depressziók nagy részénél összefüggés van a tünetek mélysége és az éjszakai-nappali ritmus között. Ezért van az, hogy levélírónk hangulatváltozásai összefüggnek a sötétséggel, amit alig bír elviselni, sőt kimondottan szenved tőle.

5. levél - „Szeretet?” jeligére: Háromgyerekes családapa vagyok, és úgy érzem, minden összekuszálódott körülöttem. Úgy érzem, eddig példás családi életet éltünk, a gyerekek már serdülőkorban vannak. Mióta azonban a feleségem elvesztette a munkahelyét (ennek lassan már egy éve), otthon is megromlott a családi légkör. Eleinte vigasztaltam a párom, s megegyeztünk abban is, mit tudunk és fogunk a továbbiakban tenni. Kicsit nem is bántam, hogy otthon marad, legalább megpihen a második műszaktól, gondoltam. Ennek ellenére egyre fáradtabb, nem győzi még azt a házi munkát sem, amit azelőtt a munkába járás mellett is elvégzett. Sajnos, a természete is megváltozott, állandóan zsémbes, mindenkit megmar, s úgy tűnik, ezért az utóbbi időben mintha már mindenki menekülne itthonról. Van segítség? Mit tegyek?

Válasz: Próbálja meg elérni, hogy a felesége mielőbb kísérje el önt a rendelőbe. Gyakran megtörténik, hogy egy váratlan esemény, ami teljesen felborítja az eddig kialakult életmódot, egy fokozatosan kialakuló depressziót is kivált. Mint említettem, a depresszió fő tünete a szomorúság, ami akár totális életuntságba is torkollhat. A betegek letörtek, gondterheltek, s a rossz lelki állapothoz testi fájdalmak, izomgyengeség és kóros fáradtságérzet is társul. Bár eleinte képes eleget tenni munkahelyi és otthoni kötelezettségeinek, már nem leli örömét bennük, le- hangolónak érzi saját teljesítményét is, és idővel itt is csődöt mond. Az esetek egy részében tipikusan követelődzővé válik. Mintha saját magának bizonygatná, mennyire fontos is személyisége. A környezetét addig nyúzza, szekálja rigolyaszerű követeléseinek a teljesítéséért, amíg azok lassan kerülni kezdik, később egyenesen menekülnek előle. Ezt viszont nem érti, nem érti, miért is nem szeretik őt, annak ellenére, hogy tudja, milyen gyötrelmesen viselkedik. Egyenesen kiköveteli a szeretetet, ami persze, ilyen körülmények között, ritkán lehet őszinte. S nemritkán még azzal is „bünteti” környezetét, hogy a szeretet megnyilvánulásait is tüntetőleg visszautasítja. A megoldás az antidepresszív kezelés mielőbbi megkezdése, mert a szétzilált családi kapcsolatokat, még sikeres kezelés esetén is, nehéz újrakötni.

6. levél - „Beteg vagyok?” jeligére: Kérem segítsen, mert attól félek, elvesztem a családom. Van egy megértő, nagyon aranyos férjem, aki minden gondolatomat lesi, ennek ellenére én nagyon igazságtalan vagyok hozzá. Nem tehetek róla, de elönt a forróság, vagy a hideg ráz, ha csak rágondolok, hogy más nőhöz köze legyen. Tudom, hogy erre nem is gondol, de nem tehetek róla, még a gondolat is elviselhetetlen számomra. Ha megyünk együtt az utcán, és egy nő jön velünk szembe, követelem, hogy fordítsa el a fejét, de még az újságosbódé felé sem nézhet, ahol rengeteg meztelenkedést látni. Ha nézzük a tévét és olyan jelenet következik, magától felajánlja, hogy addig hátat fordít a képernyőnek, én mondom, hogy nem szükséges, aztán jelenetet rendezek neki, hogy most biztosan abba éli bele magát, hogy azzal a nővel

van. Egész éjszakákat sírok, mert félek, hogy egyszer elmegy tőlem, de másnap újra és újra cirkuszotok. Milyen betegségem van?

Válasz: A beteges féltékenység több formája ismert mind a szakiroda- lomban, mind a széles közvélemény előtt, de ennyire felfokozott tünetekkel találkozni ritkaságszámba megy. Levélírónk félelme nem alaptalan, mert közismert, hogy a féltékeny ember tönkreteszi vagy a partnerét, vagy a kapcsolatáét. Ennyire alárendelt szerepet, mint levélírónk férje, egy férfi csak akkor vállal, ha fülig szerelmes, vagy ha teljesen leküzdhetetlen kisebbségi komplexusokban szenved. De még akkor is betelhet egyszer a pohár... Bár a beteges féltékenység mögött leggyakrabban éretlen, kiegyensúlyozatlan, vagy sérült személyiséget találunk, és inkább a személyiségzavar tüneteként fogjuk fel, sokszor megtaláljuk a neurotikus depresszió tüneteit is. Ebből a szempontból mindig gyanús, ha valaki sokat sír, ha egész éjszakákat nem alszik. Levélírónk érzi, hogy elérkezett a szakadék szélére, s azt is tudja, önerőből nem képes megoldani helyzetét. A feltáró vizsgálaton kívül, biztos vagyok benne, hogy családterápiára is szükség van, ezért kérem, jöjjön el férjével a rendelőmbe.

Rovatvezető: dr. Pálházy Béla