Vasárnap - családi magazin, 1994. január-június (27. évfolyam, 1-26. szám)

1994-06-05 / 23. szám

Kristó Gyula — Makk Ferenc

III. LÁSZLÓ

Imre király és Konstancia gyermekeként született pontosan nem ismert időpontban, talán 1201 táján. 1204-ben Imre, még életében, királlyá koronáztatta, ezzel jelezte, hogy a trónt fiának szánja. Mivel azonban Imre még ez évben meghalt, III. László uralma baljós előjelekkel indult. Tekintettel arra, hogy alig háromévesen került a trónra, az ügyeket helyette természetesen anyja és az Imréhez hű előkelők akarták intézni, ám az apja által kijelölt kormányzó András volt. Imre öccse úgy ítélte meg: itt a nagy alkalom, hogy magához ragadja a királyi hatalmat. III. Ince pápa éberen ügyelt a kis László érdekeire, levélben intette Andrást, hogy Lászlónak tett hűségesküje szerint járjon el, s ne engedjen bizonyos emberek gonosz biztatásainak. Ezek nyilván az András körül csoportosult előkelők voltak, akik mihamarabb trónon szerették volna látni őt, hogy hasznot húzhassanak támogatásából.

A szorgos - de távoli - pápai „érdek- védelem” ellenére Konstancia és fia mind lehetetlenebb helyzetbe került az országban. Jellemzően mutatja ezt annak a nagy összegű pénznek a sorsa, amelyet Imre a pilisi monostorban helyezett el. Még életében úgy rendelkezett, hogy annak nagyobbik része a már III. Béla kora óta esedékes keresztes háború céljaira fordíttassék, kisebbik részét pedig fia kapja meg. Nos, András még erre a pénzre is rátette a kezét, a pápának kellett figyelmeztetnie arra, hogy nem illeti meg őt. Ebben a méltatlan helyzetben, amikor a tényleges hatalom már amúgy is András kezében volt, Konstancia úgy döntött, hogy fiával és az Imréhez hű előkelőkkel elhagyja az országot. András még megkísérelte, hogy elzárja előlük a kivezető utat, de ez nem sikerült. A menekülők eljutottak Bécsbe rokonukhoz, VI. Li- pót osztrák herceghez: Lipót anyja, Ilona, III. Bélának volt a testvére.

András elszánta magát, hogy döntésre viszi a dolgot. Háborúra készült Ausztria ellen, hogy megszerezze a koronát, amellyel törvényesítheti uralmát. Lipót felvette volna a harcot Andrással, akivel természetesen szintén rokonságban állt, de erre már nem került sor. A mintegy négyéves kisfiú, a magyar trónon alig fél évig uralkodó III. László 1205 májusának elején meghalt. Holttestét hazahozták, s Székesfehérvárott temették el. Eltávoztával nem volt többé akadálya annak, hogy nagybátyja, II. András fejére illesszék az Ausztriából ugyancsak visszakerült koronát.

II. ANDRÁS

Születésének pontos idejét nem ismerjük, 1177 körül látta meg a napvilágot mint III. Béla és Chatillon Anna (Ágnes) királyné gyermeke. Eszerint talán három évvel volt fiatalabb bátyjánál, Imrénél. Történeti szerephez első alkalommal 1188-ban jutott, amikor alig járhatott túl a tizedik életévén. Az történt, hogy a Magyarországgal határos orosz fejedelemség, Halics népe lázadozott fejedelme, Vlagyimir ellen, aki nagy ivó és veszedelmes nőcsábász volt, s emiatt gyakran elmulasztotta országa ügyeiben az előkelők véleményét kikérni. Azok ezt rossz néven vették, ráadásul a szomszédos orosz fejedelemség, Vlagyimir (Lodoméria) uralkodója is tüzelte őket. A halicsiak felkeltek Vlagyimir ellen, aki feleségével és két fiával III. Bélához menekült.

A magyar király hadsereget vezetett Halics ellen, s elfoglalta azt. De nem ültette vissza a fejedelmi trónra Vlagyimirt, hanem börtönbe zárta, és saját kisebbik fiát, Andrást tette meg ott uralkodónak. Amikor az Andrással együtt Halicsban tartózkodó magyarok látták, hogy a halicsiak orosz fejedelemre vágynak, keményen felléptek ellenük. Erőszakoskodtak a halicsi lányokkal és asszonyokkal, az ortodox - keleti rítusú - templomokat istállónak használták. Közben Vlagyimir és családja kiszabadult a magyar király fogságából, s lengyel segítséggel visszafoglalta Halicsot, elűzve onnan Andrást és a magyarokat. A fiatal herceg első találkozása a fejedelmi hatalommal tehát nem volt szerencsés, rövid ideig, alig egy évig tartott csak, de ez nemhogy elvette volna András kedvét az uralkodástól, hanem mintha éppen nagyobb vágyat ébresztett volna benne a trón iránt.

Apja, III. Béla halálakor András huszadik éve körül járt. Arra nem számíthatott, hogy koronát kap, hiszen azt Béla már idejekorán idősebb fia, Imre számára biztosította. így Andrásnak meg kellett elégednie mindazzal a kinccsel, birtokkal, amelyet apja ráhagyott. Egyszersmind őt jelölte ki Béla, hogy az ő fogadalmát beváltsa, és keresztes hadat vezessen a Szentföldre. András azonban hamarosan felemésztette az apai örökséget anélkül, hogy a pénzből a keresztes had szervezésére valamennyit is fordított volna. Ez előrevetítette később oly világosan kirajzolódó jellemvonását: pazarló, költekező ember volt. Pénzhez, jövedelemhez csak Imre révén remélhetett jutni. Erkölcsi gátlás sem volt benne, az őt körülvevő előkelők szintén sarkallhatták, így már 1197-ben fegyverrel támadt bátyja ellen, s a drávántúli Szlavóniában sikerült is győzelmet aratnia Imre fölött. Ez a katonai győzelem ugyan nem biztosította számára a magyar királyi koronát, de ahhoz elég volt, hogy kikényszerítse bátyjától az ország megosztását. 1197-1198 fordulóján immár Andrást találjuk abban a dalmát-horvát hercegi méltóságban, amelyet III. Béla életének utolsó éveiben Imre viselt. Magyarországnak az Adria melléki részén András uralkodói felségjogokat gyakorolt, pénzt veretett, adókat szedett be (amivel ideig-óráig fedezni tudta költekező életmódját), egyházi ügyekben járt el. S hogy még több pénz és még nagyobb hatalom álljon rendelkezésére, már 1198 tavaszán hódító hadjáratot vezetett a tartományával szomszédos Bosznia és Hercegovina ellen.

A hatalom ízét megtapasztaló András a következő év elején egyenesen bátyja királyságának megdöntésére gondolt, s hívei erre szervezkedtek. Imre azonban éber volt, felderítette az összeesküvést, ám ellentétük újfent fegyveres összecsapásba torkollott. Az 1199 közepén a Balaton mellett megvívott csatában Imre aratott győzelmet, vagyis sikerült biztosítania trónját öccse ellenében. Rövidesen pápai közvetítésre a két testvér kibékült egymással, András visszakapta tengermelléki hercegségét, s mindketten a szentföldi hadjárat tervét kezdték dédelgetni. Hiába varrták azonban ruhájukra a kereszt jelét, a távoli hadjáratra mégsem vállalkoztak. Imre a jóval közelebbi Balkánon kezdett hódításba, András pedig ezekben az években vett magának feleséget Gertrúd személyében. Gertrúd apja, Bertold az Adriaitenger északi vidékén levő Isztria és Krajna őrgrófjának, valamint Dalmácia és Horvátország hercegének címét viselte. A német-római császár alattvalója volt. Bertold őrgrófságát Merániának nevezték, ezért nevezték hát a Gertrúd- dal együtt Magyarországra kerülteket merániaknak.

E házasság Andrást az európai politikában éppen Imrével ellentétes oldalra állította. Míg Imre aragóniai házasságával és egész politikájával pápapárti- ságát juttatta kifejezésre, addig András - apósa révén - Fülöp német király oldalára került. Gertrúd 1185 körül születhetett, mintegy nyolc évvel fiatalabb volt Andrásnál. A házasság létrejöttére az első adat 1203-ból való. Ez évben, amikor a két testvér ellentéte ismét fegyveres összecsapás küszöbére juttatta az országot, Imre fegyvertelenül ment át Varasdnál öccse táborába, őt fogadta, feleségét pedig visszaküldte szüleihez. Gertrúd és András tehát már 1203 előtt házasságra lépett. 1202-ben végül is elindult a negyedik keresztes hadjárat, de magyarok nem vettek részt benne. A magyar urakat a balkáni hódítás mellett az ország belső viszályai foglalták le.

Nem kedvezett András terveinek, hogy III. Ince pápa, a középkor egyik legtekintélyesebb és az egyház érdekeit egyik legerőteljesebben képviselő pápája 1203-ban úgy foglalt állást:Magyar- országon trónutódlás esetén a korona Imrének akkor már élő kisfiát, Lászlót illesse, míg ha Andrásnak fia születik, az a hercegséget örökölje. Nyilván Andrással szembeni akciónak szánta mind a pápa, mind Imre azt a lépést, hogy még a magyar király életében királlyá koronázták az alig hároméves Lászlót. Nagymértékben gyengítette azonban e lépés erejét Imre azzal, hogy halálának napját közeledni érezvén, szabadon bocsátotta Andrást, s megbízta fia kiskorúsága idejére az ország kormányzásával, vagyis öccsét fia gyámjává tette.

Imre halála után,

III. László rövid uralkodása idején András immár minden igyekezetével a trónra tört.

Rögvest visszahívta feleségét, Gertrúdot, s az András körül kialakult „párt”, az őt támogató előkelők köre is ösztönözte, sarkallta a főhatalom megszerzésére. Magának III. Ince pápának kellett figyelmeztetnie Andrást, hogy ne feledkezzék meg III. Lászlónak tett hűségesküjéről, s a kisgyermek király ellenében ne hajoljon bizonyos emberek gonosz tanácsaira. III. László halálával megnyílt a trón felé vezető út András számára, akit 1205. május 29-én királlyá koronáztak.

Andrásnak ekkor már volt Gertrúdtól egy leánya, Mária, aki 1203-1204-ben született; Gertrúd ekkor tizenhét-tizennyolc éves lehetett. András azonban mindenképpen fiúra várt, aki továbbviszi családjában a főhatalmat. Nem kellett sokáig várakoznia, 1206-ban - másodszülött gyermekeként - fia született, Béla, a későbbi IV. Béla király. II. András éppen a Bakony erdőségében hódolt vadászszenvedélyének, amikor megvitték neki a várva várt fiú világrajöttének hírét. András és Gertrúd házassága termékenynek bizonyult. Béla után egy leány következett, Erzsébet, majd két fiú:

1208-ban Kálmán, 1210 táján pedig István. Alig egy évtized alatt héttagúra duzzadt András király családja. 1211- ben Thüringiából követség érkezett Magyarországra, hogy az őrgróf, Hermann megbízásából magukkal vigyék a magyar királyi házaspár alig négyéves leánykáját, Erzsébetet az őrgróf fia, Lajos jegyeséül. Gertrúd olyan káprázatosán gazdag hozományt adott és ajándékot küldött leányával együtt pénzben, illetve kincsekben, textíliákban, amilyent Thüringiában még nem láttak. Erzsébet többé nem tért vissza Magyarországra, többgyermekes családanyaként 1231- ben meghalt, s 1235-ben szentté avatták. Gertrúd bizonnyal jó anya volt, halála után fiai - főleg Béla - melegen emlékeztek meg róla.

Gertrúd apja, Bertold herceg 1204- ben halt meg. Négy fiúgyermeke - Gertrúd testvérei - közül ketten világi karriert futottak be, ketten pedig egyházi pályán tevékenykedtek. Bertold örökébe Ottó lépett, aki a Meránia hercege címet viselte, öccse, Henrik pedig isztri- ai őrgróf lett. Eckbert már a XIII. század első évei óta bambergi püspök volt, a legkisebb fiú, az apja nevét viselő Bertold pedig bambergi préposttá emelkedett. Nyilván Andrásnak és Gertrúdnak a keze volt a dologban, hogy a kalocsai káptalan 1206-ban kezdeményezte a királyné ez utóbbi testvérének kalocsai érsekké emelését. A káptalan megválasztása után a pápa elé került az ügy, neki kellett volna a választás megerősítésével érsekké tennie Bertoldot, akit III. Incénél András melegen támogatott. Bertold ekkor alig huszonöt éves volt, nem érte

el tehát a megkövetelt kánoni életkort, a harminc esztendőt, ráadásul a pápa által előírt „vizsgán” sem felelt meg, mert bár a Bibliát természetesen jól ismerte, s járatos volt a latin grammatikában (nyelvtanban) is, de elmaradt a megkívánt szinttől az egyházjog és az egyházi retorika (szónoklattan) területén. Ezért a pápa előbb nem erősítette meg a káptalani választást, de végül engedett a kalocsai egyházi testület kérésének és a magyar király nyomásának: 1207-ben Bertold a pápa beleegyezésével Kalocsa érseke lett. Röviddel utóbb azonban a főpap az itáliai Vicenzába ment tanulni. A pápa helytelenítette e lépését, „méltatlan kóborlásával tudatlanságát, amelyet otthoni tanulással biztosan felszámolhatott volna, gyalázatos módon or- szágnak-világnak közhírré tette”. Bertold pápai parancsra tért vissza Magyar- országra. Itt sógora, András király újabb

tisztségekkel halmozta el. Már 1209- ben dalmát-horvát bánná, majd röviddel utóbb erdélyi vajdává tette.

Bertold a királynál élvezett kivételezett helyzetét használta fel arra, hogy magát és egyházmegyéjét függetlenítse az esztergomi érsektől. Még a királykoronázás jogát is elnyerte arra az esetre, ha az esztergomi főpap nem tudná vagy rosszindulattól vezetve nem akarná az uralkodó felszentelését elvégezni. III. Ince ezt az egyezséget nem erősítette meg, mivel - mint írta - „ha a magyar királyok koronázási joga különféle egyházakat illetne meg, ebből az egész országra súlyos veszély és a mondott király (András) utódaira nagy kár származnék, mert a magyar királyok örökösei között az ország koronájának birtoklása miatt gyakran támadna botrány, ami annál könnyebben keletkezhetne, ha különböző koronázok lennének”.

Az a látványos kedvezés, amelyet András tanúsított sógora iránt, az országban széles körű elégedetlenséget váltott ki. Maga II. András panaszkodott 1214-ben amiatt a pápánál, hogy mivel Bertoldot „forrón szerette és mások fölé emelte, ezzel csaknem az egész ország különböző rangú embereinek gyűlöletét” magára vonta.

Tovább rontotta a közhangulatot, hogy 1208-ban Gertrúd két másik testvére, Eckbert bambergi püspök és Henrik isztriai őrgróf is Magyarországra jött. Azzal vádolták őket, hogy részük volt Fülöp német király meggyilkolásában, aki ellen éppen a bambergi püspök udvarában követték el a merényletet. Az új német uralkodó bosszúja elől menekülniük kellett. II. András túláradó szeretettel fogadta őket. Eckbertnek mindjárt óriási, jobbára lakatlan területet adományozott a Szepességben, a Magas-Tátra vidékén. Számkivetésnek aligha tekinthető kellemes magyarországi tartózkodás után 1211-ben Eckbert és Henrik visszatért a német birodalomba.

Gertrúd azonban nem csupán családjának tagjai, hanem általában a Ma- gyaroszágra jött német jövevények iránt - mint egy korabeli nyugati kútfő írta - „bőkezű és szívélyes volt”. 1211- ben hívta be a király az országba a német lovagrendet, s telepítette le őket Erdély délkeleti szegletében, az akkor még gyéren lakott Barnaságban, Brassó vidékén. Fő feladatukul a szomszédságban lakó kunokkal szembeni védelmet, illetve a kunok között a keresztény hit terjesztését tűzte ki. A német lovagok megtelepedésük után néhány évvel a király jóvoltából már jelentős kiváltságok birtokába jutottak. Ugyancsak főként a németek voltak II. András gazdaságpolitikájának a haszonélvezői. András ugyanis szakított elődjeinek azzal a gyakorlatával, hogy jövedelmekhez elsősorban saját birtokaik bevételéből jutottak. Ő hozzálátott a királyi tulajdonú földek nagymérvű eladomá- nyozásához, s jövedelmeit elsősorban királyi jogon szedett adókra, illetékekre alapozta. Maga András ekként fogalmazta meg új politikájának lényegét: „A királyi felség bőkezűségét semmi sem szorítja határok közé, és az uralkodó számára az adományozás legjobb mértéke a mértéktelenség.” Amikor Anonymus 1210 táján leírta munkájában azt a mondatot, hogy „éppen most is a rómaiak legelnek Magyarország javaiból”, akkor a Gertrúddal bejött s itt Magyarországon nagy birtokokhoz és magas jövedelmekhez jutó, a német-római birodalomból érkezett jövevényekre, a merániakra gondolt.

(Folytatás a 25. számban)

III. Lászlót a Thúróczy-krónika illusztrátora felnőttnek ábrázolta

ÖRÖKSÉGÜNK 1994. június 5. ÜBSÚmBp