Vasárnap - családi magazin, 1994. január-június (27. évfolyam, 1-26. szám)
1994-06-05 / 23. szám
A tévé képernyőjén egy riasztó kisfilm képsorai peregnek. Felülről pásztáz a kamera. Beles a szobába. A kép előterében torz asszonyarc, csapkodó tányér imbolyog. Odabent vetett ágy és négy félpucér gyerek. Az ágy lába körül üres üvegek. Az asszony mozdulataiban a részegek bizonytalan imbolygása. Vagy inkább gorombasága?... A riportfilm azután újabb helyszínen folytatódik: a detoxikálóban, népiesen a kijózanítóban vagyunk. Hatásos gurgu- lázások, félre nem érthető zörejek... De mi van azokkal, akikről alig beszélünk? Akik nem verekszenek, nem üvöltenek, nem csapják oda a tányért, nem vizelik össze magukat az utcán és nem rókázzák tele a kapualjakat? ÉNBIZONYT ALANSÁG Egy német szociológus több mint húsz évvel ezelőtt a következőket írja tanulmányában: „A férfiak rendszeres és nagyméretű alkoholfogyasztása arányosan oszlik meg az alsó, a közép- és a felső rétegek között (24-29 százalék). Az alkoholizáló nők arányát viszont nagyban befolyásolja a társadalmi státus: az alsó rétegekben csak 7, a középrétegekben 23, a felsőben 33 százalékos az arány.” A női alkoholizmusnak a korábbi Csehszlovákiában sem volt irodalma, a mai Szlovákiában pedig duplán nincs. Igaz, Nyugaton is csak az utóbbi tizenöt-húsz évben vették komolyabban is tudomásul a létezését. Akkor, amikor már lehetetlen volt letagadni, mert a női alkoholizmus növekedési üteme meghaladta a férfiakét. Szakemberek óvatos becslései szerint azonban nálunk is hasonló a helyzet. Még abban is, hogy százalékos arányt mérni szinte lehetetlen, mert az értelmiségi nők zöme jobbára soha, sehol, senkivel nem kezelteti magát. Bizonyos határig ugyanis védi őket a családi presztízsféltés, a társadalmi megbélyeg- zettségtől való félelem önszabályozó ereje, a férfialkoholistákhoz viszonyított jobb beilleszkedési készség és az, hogy viselkedésük - még súlyos állapotban is - többnyire csak súrolja az igazán komoly eltévelyedés határát. A riporter elsősorban a nyugati kutatók véleményére támaszkodhat, amikor papírra veti: a nők énbizonytalanságának kialakulásában elsősorban a családi háttér labilitása keresendő. Például Barry Kinsay szerint: „a női alkoholisták szüleinek nagy része alkalmatlan volt a szülői szerep betöltésére”; Edit Lisansky tanulmányában pedig az alábbi két mondat is olvasható: „A később alkoholistává lett lányok többsége alárendelt szerepet töltött be a szülői környezetben. Önbizalomhiány, nyomasztó kisebbrendűségi érzés gyötörte őket.” Erős vagy gyenge aszerint lesz az ember, hogy milyennek éli meg magát. Ki-ki gyenge, mert - önbizalom híján - gyengének tudja magát. Gyengének lenni pedig nyomasztó dolog a mai, teljesítményre irányult világban. Az önbecsülés átmeneti növelésére jól szolgál az alkohol. Nagyszerű „helyi érzéstelenítő”; jobbat talán az orvostudomány sem talált eddig az emberben felnövekvő pszichés űr ellen. Nem szünteti meg a bajt, de kikapcsolja. Menekvés - másnap reggelig... A SZORONGÁS A pszichiáter. - A baj ott kezdődik, ha valaki peremhelyzetbe kerül. Sőt! Elég az ettől való félelem is, a kirekesztettség réme. A szorongás arctalan, és mintha valami átok telepedne az illető lelkére, megbéníthatja azt. Márpedig az ember boldogsága attól függ, mennyire érzi szabadnak, önállónak, döntésre képesnek önmagát. Ha ez a helyzet nem adódik önként, akkor az ember hajlamos kicsikarni azt. Akár mesterséges úton. Kicsi- kaija a mámort, a hazug lebegést, az önbutítást, a felejteni tudás képességét. Legalább órákra, a vágyott öröm helyett. Őszintén szólva, ezért pokolian idegesít, ha valaki az ő saját - vélt vagy valós - lelki békéjének biztonságos magasából odaveti, hogy X. meg Y. ,jódolgában iszik”. Ilyen nincs, jódolgában szinte senki sem válik alkoholistává. Alkoholistának lenni igazi szenvedés, hiszen az illető, józan perceiben, tudatosítja: aligha süllyedhet még mélyebbre. Az értelmiségi nők majdnem mindig súlyos, halmozott okok miatt nyúlnak az italhoz. Depressziójuk, neurózisuk előzmény, s nem következmény, mint a férfiak esetében. A másik nagyképű ítélkezés pedig az, hogy leszokni akaraterő dolga! De hiszen épp ez az! Ezek az emberek nem tudnak akarni. Menekülni tudnak csak és elodázni a döntést. Aki erős, nemigen válhat alkoholistává, így nem is értheti meg azokat, akik bajbajutottak. A pszichológus: - Arról sajnos mindmáig kevés szó esik, hogy a nők alkoholizmusa, ha áttételesen is, de kapcsolatba hozható az emancipációval. Egy értelmiségi nő szinte naponta válaszút elé kerül. A környezete a középosztálybeli modellt közvetíti felé: akárhogy kapálódzik is ellene, kötelessége, hogy jó feleség és jó anya legyen, hiszen ma is ő a család támasza és talpköve. Ugyanakkor a modern élet az egyenjogúságát kéri számon, és hogy valóban értelmiségi legyen. Ahhoz viszont, hogy alkotó munkát végezzen, nem elég a nyolc óra, hanem állandó készenlét és odafordulás kell, hiszen csak így állhatja a versenyt a férfikollégákkal. Már-már tudathasadásos állapot ez a sugallatok és a várakozások, az ellentétes hatások kereszttüzében; elvégre nincs ember, aki egy időben három funkciót tud maradéktalanul betölteni. Hogy melyiket adja fel, melyik sérüljön? Nehéz megmondani, hiányzanak a minták, a fogódzók. Ráadásul bizonytalan maga az értékrend is, ezáltal nő a döntésre kényszerített felelősség. És ha nem bírja ezt a kötéltáncot? Ha túl nagy a teher? Nagyon egészséges lelkűnek, erős akaratának kell lenni ahhoz, hogy ezt az élet-darálót sértetlenül megússza valaki. A KÖTÉLTÁNC • Marika kutató vegyész, szolid szakmai sikerekkel. Úgy ül a kórházi váróban, mintha idegen bolygóról csöppent volna oda. Fegyelmezett lábtartás, kéz az ölben, és az őszintesége szinte maga-átadó:- A gyerekkoromat végigkísérte a szüleim rossz házassága. Veszekedéssel keltem és feküdtem. Amikor elváltak, anyuka mégis belebetegedett ennek tudatába. Én ugyan megpróbáltam felnőni anyám fura szenvedéséhez, de engem inkább csak a magány gyötört. Így történt, hogy alig húszévesen férjhez mentem. Igazi, szép szerelem volt, de a férjem hat év után gyomorbajos lett. Ekkor csúszott bele szép lassacskán az alkoholizmusba. Végül ez a szelíd, jó humorú, intelligens ember teljesen megváltozott. Tört, zúzott, káromkodott, ütött. Egy idő után nem lehetett titkolni, látszottak rajtam a lila ütésnyomok. Rángó gyomorral szaladtam világgá a közös lakásból. Néhány éjszakára a barátnőmhöz, onnan albérletbe. A második szerelmem tíz évig tartott. Ez is nagy szerelem volt, de már csak egy tartós kapcsolat egy nős férfivel, aki azután egy időben, hirtelen hagyta ott a feleségét és engem is, egy huszonegy éves fruskáért. Akkor átszakadt bennem a fegyelem gátja. Idegkimerüléssel kórházba kerültem. A kollégáim pedig csodálkoztak, mert mindig össze- fogottnak, kiegyensúlyozottnak ismertek. Marika az emlékezetes szakítás óta három-négy havonként két-három napra eltűnik a munkahelyéről, bezárkózik a lakásába, iszik és poharakat tör. Maga sem érti e fura robbanásokat, de sejti, hgy az ő helyzetén már csak az orvosi kezelés segíthet. • Kató percenként törli az asztalt, igazítja a kávéspoharakat. Hosszúra növesztett körme koccan az üvegen.- A kezemet nézed? Párizsi lakk, Misitől kaptam. Nem szerette, hogy tövig vágtam a körmömet. Azt mondta: nem nőies. Végül is igaza van. Most, a második gyerek után ideje elfogadnom a nőies szerepkört.- Ez keserűen hangzott...- Nem akartam pedig. De egy utcában nevelkedtünk, te régen ismersz, téged nem lehet becsapni. A többieket igen.- Kik a többiek?- Az új kollégáim. Meg vannak győződve róla, hogy csecsemőkoromtól könyvtáros szerettem volna lenni; a régészet pedig csak egy szükségszerű kitérő volt az életemben. Tudják ugyan, hogy abban a tárgykörben régebben publikáltam is, meg tudnak az intézeti kezelésről is, de nem kérdezősködnek, én meg nem mesélek. Minek? Hogy beleőrüljek a régi dolgokba? Itthon megiszom két- három konyakot és kész. Így ritkábban gondolok arra, hogy hány külföldi kutatóutam esett kútba amiatt, hogy a két gyerek közül az egyik éppen beteg volt. Emlékszem, egyszer már az útrakész bőröndöt kellett újra kicsomagolnom. Akkor Misi sem segíthetett, mert ő is külföldön volt éppen. És ahogy rakosgattam vissza a szekrénybe a holmimat, amúgy istenigazában be is rúgtam közben. Tudtam, hogy valami véget ért. Megbuktam.És szakmailag nem asszisztálom végig a saját lecsúszásomat. Nem várom meg, amíg a szépreményű és tehetséges kutatóból ócska irodakukaccá züllök. Most könyvtáros vagyok, több az irodakukacnál, kevesebb a terepjáró régésznél. Az öngyújtó az üveglapra csapódik. Hajszálvékony repedés támad nyomában. Kató nem néz rám, a szája sarkában korai ráncok. Annak idején nagyon irigyeltük őt: az utcánkban ő volt az egyetlen, aki színjeles érettségivel és egy jó kádervéleménnyel szinte besétált az egyetemre. Esztendőkkel később viszont, konyakospohárral a kezében, kisétált a szakmából... AZ ÜRES FÉSZEK A szociológus: - Most már évek óta foglalkozom az alkoholisták rétegvizsgálatával. Az értelmiségiek kategóriájára jellemző, hogy 22-25 éves korukig védett közegben élnek. Ez menedék, de kiszogáltatottság is egyben, mert hirtelen szakad rájuk a követelmény, amihez viszont hiányzik a lélektani felkészítés. A diploma utáni első évek néha egészen suta önmegvalósítási kísérletekkel telnek. A nőnél közben a családalapítás, az anyaság igénye is jelentkezik. Tudatosan megpróbálják hát összeegyeztetni a két szerepet, bizonyítva a társadalom és az egyéni én felé. Ez a kettősség az, amivel az értelmiségi nő többnyire besétál a csapdába: az értelmiségi lét teljes kiteljesedésének objektív akadályai vannak, másrészt viszont a nők jelentős hányada behozhatatlanul lemarad férfitársai mögött. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy közel a szakmai csőd. Ha viszont dönt, és a család helyett a hivatást választja, akkor sem menekül, hiszen előbb-utóbb zavarni kezdi az egyedüllét. Ráadásul a nők egy csoportjában bizonyos önpusztító hajlam munkál. Vilámgyorsan váltanak kortyolgatósból nagyivóvá. Alig néhány év alatt kialakul szervezetükben az alkoholfüggőség állapota. A betegségük életmóddá válik. Ezt a kétség- beesett önveszejtést előidéző jelenséget tartja a szakma az úgynevezett üres fészek szindrómának. Középkorú asszonyoknál a válást, illetve a gyerekek önállósulását, a házastársi kapcsolatok kiürülését követően lép fel. Az életükben, a kapcsolataikban bekövetkező drámai változás számunkra azt jelzi, hogy - szerintük - nincs többé szükség rájuk. Fölöslegesnek, értéktelennek érzik magukat. Sokan közülük nem is akarnak gyógyulni. • Nóra jellegzetes „alkoholistakarriert” járt be az utóbbi három-négy esztendőben. A szóban forgó idő alatt hét munkahelye volt, közben két sikertelen elvonókúra, és egy öngyilkossági kísérlet is. Jelenleg sem dolgozik, apróhirdetéseket böngész: latolgatja, milyen mukakört merhet vállalni még...- Mindig féltem az öregségtől. Attól, hogy egyik nap a tükörbe nézek és az arcom helyén az anyámét látom. Szép sohasem voltam, de fiatalon úsztam, röplabdáztam, amíg a fiam meg nem született. Későn jött, tíz évi házasság után, császár- metszéssel. Akkoriban még alig volt valamink, a gyereket is melegített vízben fürösztöttem, és ruhában, ételben sem dúskáltunk. Amikor a kisfiú óvodába került, Nórával nagyot fordult a világ: eredeti szakmájában hirtelen karriert csinált. Vezető állásba került, szolgálatilag kiutalt lakás, külföldi utak, kocsi, ruházkodni is volt miből. Neki is, a férjének is.- Amikor fölkapaszkodtunk az uborkafára, még gyakrabban voltak női, mint korábban. De azért adtunk a formára, így igazán összeillő párnak tartottak bennünket. Hogy már régen nem gyöngéd? És hogy az ágyban sem volt túl jó vele? Legalábbis énnekem nem? Hát Istenem, a mi korosztályunkat nem úgy nevelték, hogy válogatós legyen; hogy rögtön a válóperes bíróhoz fusson. Csak azért elválni, mert nem vagyok boldog, igazán nem érdemes. Az összeomlás a klimaxszal vette kezdetét. Egyszerre elviselhetetlenné vált az évek óta tartó „társas magány”. Nóra félni kezdett, méltósága morzsáit élte. Hisztériázott.- Iszonyú fáradt voltam mindig. Éjszakánként nem tudtam aludni, mintha rám akartak volna dőlni a falak... A legszívesebben menekültem volna, akárhová. Feküdtem, mint egy zsák, és vártam a reggelt. Ekkor elviselhetővé sminkeltem magamat, hogy dolgozni indulhassak. Végül az sem érdekelt. Akkor pedig már végleg nem, amikor mégiscsak elváltunk. Akkor már a formák sem kötöttek többé... Papíron értelmiségi vagyok, de ki tudja, az vagyok-e még? Papíron van egy fiam is, aki ugyan velem él, de nincs hozzám köze. CSAPDAHELYZET Egy angol kutató írja: „Miért van, hogy a részeg férfi vígjátéki figura, a részeg nő viszont nem kelt sem részvétet, sem nevetséget, csupán megvetést és undort. Vajon miért vagyunk szinte kérgesek a női alkoholistával szemben? Miért nem osztozik abban a részvétben, amelyet ma már többnyire megadunk a prostituáltaknak, sőt a kábítószeresnek is?” Valóban: miért? Miért - ha az „intellektuális” alkoholizmus nem más, mint „csak” egy a menekülés számtalan variációja közül... Vagy az egyetlen?! Miklósi Péter (Illusztráció: archívum)
