Vasárnap - családi magazin, 1994. január-június (27. évfolyam, 1-26. szám)
1994-05-29 / 22. szám
Teljesen magyarnak ériem magam — mondja SZELES MÓNIKA, aki második életéről beszél anderer Ereignisse, zum Beispiel die Probleme in Jugoslawien. Ich fühle mich absolut als Ungarin*). Deshalb ist das nicht mein Krieg gewesen. Aber es gab Leute, die haben versucht, es zu m ját nehéz lenne meghatározni. A visz- szatérésnek akkor jön el az ideje, ha tükörbe nézve megállapítom magamról, minden rendben, a játék újra örömet jelent. Meg kellett tanulnom a mának élni. Nem szabad félnem a holnaptól. Ezzel szemben a merénylet előtt csak a holnapnak éltem. A következő mérkőzés, a kövektező verseny foglalkoztatott. Azóta megtanultam, ha az ember aggodalmaskodik azért, hogy mi történik vele másnap, akkor gyakran nem is kívánja, hogy elérkezzen a holnap. Jól emlékszem arra, amikor világelső lettem, kicsit visszahúzódtam, magamba zárkóztam. „Te jó Isten, még csak tizenhét éves vagyok és világelső lettem! Mihez kezdjek most?“ - mondogattam magamban. Furcsa érzés volt, ráadásul közben számtalan fontos esemény történt, például a gondok Jugoszláviában. Én teljesen magyarnak érzem magam. Éppen ezért az sohasem volt az én háborúm. Szép számmal akadtak azonban, akik ezt mégis az én háborúmmá kívánták tenni. Mindez hovatartozásomat, fiatalságomat tekintve sok nehézséget jelentett számomra. Minderre nem reagáltam. Mint manapság oly gyakran, teljes mértékben visszahúzódtam. Ez a magatartás azonban ártott nekem. Sajnálatos, hogy így történt.Gyakran gondolok arra, hogy három-négy évet még igazán várhattam volna a világelsőséggel. Akkor ugyanis az élettel is jobban megismerkedhettem volna, felkészülhettem volna a hétköznapi dolgokban való eligazodásra. Alapjában véve természetesen szerencsés lehettem tehetségemért. De ugyanakkor nem is lazíthattam. Nem adhattam át az elsőséget senkinek, mondván, legyél csak te az éllovas, s közben én majd jól felkészülök az elsőségre. Akadnak emberek, akiket szükség esetén akár éjjel két órakor is felhívhatok telefonon. De ezek a barátaim ugyanígy telefonálhatnak nekem. Nem híres emberekről, ismert személyiségekről van szó. Ezek hozzám hasonló, szomorú tapasztalatokkal rendelkeznek. Hozzám hasonlóan leszúrták, megsebesítették őket. Nagyon sokat segítettek rajtam. Jórészt nekik köszönhetem például, hogy ma már nem vagyok olyan óvatos. Lényegében irónia, hogy egyes találgatások, feltételezések szerint lelkileg beteg, emberi roncs vagyok. Ennek pontosan az ellenkezője az igaz. Nem töltöm azzal napjaimat, hogy a merénylettel foglalkozom. Sokkal kevésbé érzem magam félénknek mint korábban. Olyan dolgokat próbálok ki, amihez annak idején nem volt lehetőségem. A sízésről vagy korcsolyázásról ma már nem mondok le attól való félelmemben, hogy mi történik, ha elesek és megsérülök. Manapság ilyen dolgok nem izgatnak. Az is megfordul azért a fejemben, és nyilván akkor is gondolok majd arra, amikor valamelyik nagy versenyen ismét a Centre Courtra, a díszpályára szólítanak, aki merényletet követett el ellenem, tulajdonképpen elérte célját. Steffi Graf világelső lett, őt pedig szabadon engedték. Ez növelte nehézségeimet. S addig, amíg nem tudom mindezen teljes mértékben túltenni magam, addig nem térek vissza. Természetesen előbb-utóbb visszatérek. Nem szeretném, hogy a sportvilág úgy emlékezzen rám, hogy no, ez csak nyögött és kuncogott. Utálatos dolog volna, hogy csak azért, erről lennék ismert. Azt sem szeretném, ha az utókor a játékom miatt őrizné meg emlékemet. Szeretnék adni valamit a sportnak. Például a fiataloknak azt, hogy tudják meg, most már valamennyien életbiztosítással rendelkeznek. így hát még nagyon sok dolog van, amit el akarok érni. Lábadozás után nagyon egyszerű volt az edzésprogramom. De az is elmaradt. Először a Colorado állambeli Vailben Steadman professzor klinikáján kezdtem mozogni. Ez a májustól szeptemberig tartó időszak volt a legnehezebb. Hiszen például szállodában kellett laknom. Akkoriban pedig nagyon keményen dolgoztam, mindenekelőtt lazító „streching“ gyakorlatokát végeztem. Szorgalmas gyúrók vettek kezelésbe, de emellett sok futással és lépcsőzéssel hamarosan visszanyertem korábbi erőnlétemet. Ezeket a gyakorlatokat nem nagyon kedveltem. Hamarosan változtattam az unalmasnak tűnő edzéseken. Kirándulásokra indultam, kempingeztem, és még a horgászással is megpróbálkoztam. Amikor a vállam a nyár közepére már eléggé mozgékonnyá vált, akkor az ismert erősítőgépeket is használtam. Arra gondoltam, hogy izmaim hamarosan megerősödnek, szeptemberben láttam újra labdát. De amikor Steadman professzor két labdát dobott felém, s az ütések között újra éreztem a hátam, akkor néhány hétre újra letettem az ütőt. Ősszel már az US Open, jóval az amerikai bajnokság után vettük elő újra a labdákat. Apám dobta felém gyorsan és mérgesen. Nagyon türelmetlen volt. De közben emlékeztettem arra, hogy 1984-ben hasonlóan a hirtelen növekedés miatt fél évet pihennem kellett. Most, hogy újra rendszeresen ütöm a labdát, kezdetben mintha csaknem megbénultam volna. A labdák sohasem szálltak oda, ahova én szerettem volna. Bob Kersee, a kiváló atlétaedző és felesé- e, az olimpiai bajnoknő Jackie Joyner-Kersee is segítségemre sietett. Atlétikus, erősítő edzésekre biztattak, és így felső testem izmai is fokozatosan erősödtek, aminek révén azután ütéseimben is egyre több erő volt, labdáim mind messzebbre szálltak. Jacguet különösen jó hatással volt rám. ^HBHI Arra ösztönzött, hogy a fekvőtámaszoknál próbáljak meg mindig még eggyel több karhaj- lítást végezni. Hiszen ha ő bírja, miért ne bírnám én is. A versenyekre való készülés korábban is gyakran unalmas volt számomra. Hiszen mindig csak a labdát ütöttem. Most, ezek az újabb kihívások érdekesebbé, változatosabbá tették edzéseimet. Olyan dolgokra is jut, marad idő, amivel korábban alig-alig törődtem. Ilyen például a röptejátékom. Annak idején - mint már említettem - túl fiatalon kerültem az élre. S az elsőséggel oly sok minden forgott kockán, hogy az alapütések mellett egyszerűen nem maradt idő játékom fejlesztésére. Anak idején mindig ellenkeztem, hogy edzéseimnél nézők legyenek jelen. Bizonyára azt gondolták, hogy ez a különc Szeles újra kitalált valamit. A felkészülésemben pedig nem volt semmi különös. Kezdetben édesapámmal vagy fivéremI Fotó: archívum mel, Zoltánnal játszottam. A versenyek előtti héten pedig általában egy-egy jó játékerőt képviselő fiúval gyakoroltam. Ilyen egyszerű volt az egész. Ma is óriási kosárban tartjuk a labdákat. Belemarkolok a kosárba, és ütöm a labdát a másik térfélre. Egyes napokon apámmal játszom. A fivéremmel már ritkábban, s akkor általában a keresztütéseket gyakoroljuk. Más napokon semmit sem csinálok. Pontosan semmit. Nincs órarendem, nincs időbeosztásom. Egyik nap kétszer is pályán vagyok, a következőn nem is ütök a labdába. Minden attól függ, hogy hogyan érzem magam, milyen a kedvem. Apám rám hagyja ezt a nemtörődömséget. Talán ez az egyik oka annak, hogy olyan jól megértjük egymást. Az erőnléti erősítő edzéseket viszont komolyan veszem. Háromszor egy héten egy-egy órát töltök az erősítőteremben. Mostanában az étrendemre is jobban odafigyelek. Igyekszem ésszerűen táplálkozni. Úgy érzem, hogy még vannak bizonyos tartalékaim. De amikor Stefiit vagy Martinát nézem, akkor azt hiszem, hogy azért még mindig nem tartok ott, ahol ők. (V.D.) A bajnoknő időközben tavaly decemberben betöltötte 20. életévét. S miután szüleivel több mint öt éve az Egyesült Államokban él, megkapta az amerikai állampolgárságot. Édesapja, Szeles Károly, az újvidéki Magyar Szó ismert, sikeres karikaturistája volt. Mónika különleges tehetsége gyorsan kibontakozott, s 1991 márciusában, 17 évesen került a világranglista élére, helyét a merényletig megőrizte. Az adogatásnál bal kézzel fogja ütőjét, de biztos, pontosan helyezett alapütéseit a tenyeres és fonák oldalról rendhagyó módon egyaránt kétkezes fonákkal ütötte, közismerten nagy nyögések kíséretében. A pályán egyeduralkodó volt, nem kevesebb mint hét Grand Slam bajnokságot nyert. A pályán nem tudták legyőzni. Pályán kívül mégis számtalan támadás érte. Hogy csak háromra emlékezzünk a sok közül. Amikor 1991-ben váratlan sérülése miatt az utolsó napokban visszalépett a wimbledoni bajnokságtól, azzal gyanúsították, hogy teherbe esett. Később a játékosok követelést fogalmaztak meg, hogy léptessék le, ha továbbra is nyög ütései közben,*mert ezzel zavarja ellenfeleit. Majd újra Wimbledonban 1992-ben több halálos fenyegetést kapott egykori jugoszláv emigráns szervezetektől, a döntőre lelkileg kikészült, árnyéka volt önmagának, valósággal elmenekült Londonból. Most a floridai Sarasotában él. Erről a második életéről írt Peter Bodó, az ugyancsak magyar származású, de Ausztriában született, Amerikában felnőtt jó tollú szakíró. Cikke az amerikai Tennis Magazine, s ezzel egyidőben a hamburgi Sports Life hasábjain jelent meg. Ennek feldolgozásával közöljük Mónika vallomását második életéről. Sokszor nézem az egykori videofelvételeket önmagámról, versenyeimről. Mindig fölindultnak látom magam, aki minden idegszálával csak a történtekre összpontosít. De valójában nem ismerem fel a képeken igazi énemet. Az nem én vagyok. Mintha csak egy részem, a második személyiségem lenne. Hogy ezt a második személyiségemet megmutatom-e ismét, nem tudom. Akkoriban ugyanis, amikor Hamburgban leszúrtak, teljesen más életet éltem. Az emlékezetes nap óta elég időm volt gondolkozni azon, hogy a jövőben mi is az, ami fontos számomra. Elhatároztam, hogy életem hátralévő részében elsősorban boldog akarok lenni. Csak olyan dolgot akarok csinálni, amit jókedvvel csinálok, ami boldoggá tesz. Ha versenyeken indulok, akkor csak személyes boldogulásomért lépek pályára. S nem azzal a kifejezett céllal térek visz- sza, hogy világelső legyek. Nem a nyilvánosság kedvéért vagy azért játszom majd újra, hogy még több pénzt keressek. Nem is azért, mert a sport világában újra látni kívánnak. Bár ez az érdeklődés kétségkívüli jólesik. Azért akarok versenyezni, mert élvezem ezt a játékot, szeretem a teniszt. Ezért is kezdtem el ezt a szép sportot már hétesztendős koromban. Az elmúlt év alatt rájöttem arra, hogy ezen az eseten egyedül én tudom túltenni magam. De hogy ez mikor következik be, ennek pontos időpontTöbb mint egy éve már, hogy Günther Parche merényletet követett el a hamburgi versenyen térfélcsere közben Szeles Mónika ellen. A nem beszámíthatónak menősített német azzal magyarázta tettét, hogy ezzel Stefi Gráfot kívánta a világranglista élére segíteni. Célját elérte. Ám a bíróság mégis felmentette. Szeles Mónikát pedig csaknem elfelejtette a sportvilág. Időről időre ugyan különböző találgatások látnak napvilágot. Elhúzódott visszatérését lélektani okokra vezetik vissza, hiszen a késsel ejtett hátsérülésének már rendbe kellett jönnie.
