Vasárnap - családi magazin, 1994. január-június (27. évfolyam, 1-26. szám)
1994-01-16 / 3. szám
OKTATÁSÜGY Aki elveszíti az emlékezetét, saját énjét veszíti el, s ez egyénre, közösségre egyaránt vonatkozik. Múlt nélkül nincs jelen, de jövő sincs. Hogy mit jelent, mennyire fontos, egy nemzet számára saját történelmi múltjának ismerete, azok tudják a legjobban, akik ezt a múltat mindenáron retusálni és átírni, a saját szempontjaikhoz, céljaikhoz idomítani igyekeztek. Nálunk nemzedékek nőttek fel olyan tankönyveken, amelyek hamis, torz képet adtak térségünk történelméről, a közös múltról, szlovák és magyar diákfejekben egyaránt zavart keltve. Sajnos, ennek meg is lett az eredménye. Az irányunkban manapság oly gyakran tapasztalható többségi intolerancia jórészt az ezeréves magyar elnyomás mítoszának és - egyebek között - az olyan tankönyv-címszaVaknak köszönhető, mint „Szlovákia bekebelezése a korai magyar feudális államba“. Hogy magyar oldalon a nemzeti történelem ismeretének hiánya okozta gyökérvesztés, elbizonytalanodás milyen dús táptalaja az asszimilációnak, azt a statisztikák bizonyítják. A magyar történelem tanítása a magyar iskolákban a rendszerváltás után is megoldatlan maradt. Józef Krejza, az oktatásügyi minisztérium illetékese elmondta, hogy eddig még senki sem fordult hozzá ebben az ügyben, egyetlen iskola sem kérelmezte a magyar történelem oktatásának engedélyezését. Az általam megkérdezett magyar pedagógusok többsége is úgy vélte, jobb nem szellőztetni ezt a témát, nehogy tiltás legyen a vége: tanítson mindenki a saját belátása szerint. Eltekintve attól, hogy a struccpolitika sosem célravezető, nem hiszem, hogy az így nyilatkozó pedagógusok óráikon túlságosan eltérnének attól, amit a hivatalos tanterv előirányoz. Szerencsére, mindig akadtak és akadnak azonban szép számmal olyanok is, akik lelkiismereti kötelességüknek tekintik, hogy többet nyújtsanak annál, mint amit a száraz adathalmazokkal telezsúfolt, tendenciózusan megírt történelemkönyvek adnak. Az ő óráikon nem arctalan, névtelen tömegek jelentik a történelmet, hanem az események konkrét személyekhez kötődnek. Akiket lehet gyűlölni vagy szeretni, esetleg, uram bocsá’, deheroizáló korunkban akár példaképnek is tekinteni; de minden esetre el lehet, el kell gondolkodni a tetteik, a döntéseik felett, és meg lehet tanulni, hogy minden döntésnek következménye, olykor ára van. Beszélgetőpartnereim: Kosík Jó- zsefné és Kulcsár Mónika két különböző pedagógus generációt képviselnek, de mindketten a pozsonyi Duna utcai iskolához kötődnek. Kosík Jó- zsefné, a gyerekek népszerű Gabi nénije már évek óta nyugdíjban van. Ő az, aki a legnehezebb években is mert magyar történelmet tanítani, és a gyerekek egyetlen kérdését sem hagyta megválaszolatlanul. Még azokat sem, amelyeket más köntörfalazással igyekezett volna megkerülni. • • • A történelmi Magyarország térképe még ma is vörös posztó sokak szemében. Gabi néni a hatvanas-hetvenes években is fel merte rajzolni a táblára. Nem félt, hogy valami kellemetlensége támadhat emiatt?- Nem féltem. Valahogy meg kellett magyaráznom a gyerekeknek, hova sorolják be azt a területet, amely a fejezetcímekben így szerepelt: „Szlovákia a korai középkorban“, vagy „Szlovákia a tatárjárás idején“. Felrajzoltam a térképet és elmagyaráztam, mi mi volt régen és hova tartozik ma. Elmondtam azt is, hogy Magyarországnak volt egy tengeri kijárata, amelyet a trianoni békével elvesztett. De sosem felejtettem el megjegyezni, hogy a tatár, a török elpusztította ugyan az országot, de mi azért nem haragszunk sem a tatárokra, sem a törökökre. • Gondolja, hogy ezt az utalást megértették a gyerekek?- Igen, megértették. Én a gyerekek között sohasem vettem észre semmiféle gyűlölködést. A pedagógusnak az a feladata, hogy objektiven magyarázza meg a történelmi eseményeket, és ne azt hangsúlyozza ki, ami a népeket, a nemzeteket elválasztja egymástól. Elég elolvasni viszont a szlovák történelemtankönyveket, s ott megtalálható mindaz, ami elválaszt bennünket. És ha a pedagógus ezt még ki is hangsúlyozza, beláthatatlan károkat okoz. • Lehetett egyáltalán magyar történelmet tanítani a szocializmus alatt?- Sokáig nem. Legalábbis hivatalosan. Később azután elkészült egy kiegészítés, amely ezt részben lehetővé tette. De ezzel is az volt a baj, ami a tükörfordítással készült tankönyvvel: nem volt eseményes. Ezért rengeteget kellett hozzáolvasnom, hogy olyan érdekes, izgalmas eseményeket mondhassak el a gyerekeknek, amelyek rögződnek az emlékezetükben. S mivel erre nem mindig jutott idő, hiszen rengeteg volt a kötelező tananyag, minden lyukas órán és helyettesítésen történelemórát tartottam. A gyerekek szerették is a történelmet. Egyszer, egy hivatalos felmérés alkalmával, még az is kiderült, hogy korban meddig. Mert szinte valamennyien azt írták a kérdőívbe, hogy nagyon érdekli őket a történelem, de csak a munkásmozgalom történetéig! Azt nem szerették. • Azt hiszem, húsz-harminc évvel ezelőtt azért a pedagógusnak, különösen egy történelemtanárnak, nagyon kellett vigyáznia arra, amit mond a gyerekeknek, nehogy baj legyen belőle.- Tény, hogy volt ilyen félelem, bár én személyesen nem féltem. Akkor, amikor Sztálinra még nem szabadott nálunk rosszat mondani, én azért elmondtam, hogy azok az eredmények, amelyeket elért, menynyi szenvedésbe kerültek, s hogy vér tapadt a kezéhez. Isten ments, nem a párhuzam, hanem a tényszerűsége kedvéért azt is elmondtam, hogy Szent István is - akit akkoriban még nem volt szabad szentnek nevezni, én mégis így mondtam - csak tűzzel- vassal tudta elérni, hogy országa a megmaradás érdekében kereszténnyé váljon. És a magyarórákon is sok mindent el lehetett mondani a magyar történelemből. Például az Arany-balladák, vagy a reformkor kapcsán. Nekem ez belső szükségletem volt. Mert egy magyar gyereknek ismernie kell saját nemzetének történelmét. Kulcsár Mónika ahhoz a legifjabb pedagógusnemzedékhez tartozik, amelyet már nem kötnek gúzsba félelmek és beidegződések. Számára természetes, hogy magyar történelmet is tanít; hogy utalások s mankóként használt párhuzamvonások nélkül mondhatja el, amit közölni akar. • ön úgy tanítja a magyar történelmet, hogy tanítványai magyarországi történelmi vetélkedőkön is sikerrel szerepelnek. Úgy tudom, hogy a hivatalos tananyag 30 százaléka megváltoztatható. Ebbe belefér a magyar történelem?- A tanterv elég nagy témaköröket ölel fel, s bennük helyet kap a regionális történelem is. Ennek alapján megpróbáltam egy koncepciót kidolgozni. Szlovákiában élünk, de ez a terület évszázadokon át Magyarországhoz tartozott. így, ha a szlovák történelmet akarom tanítani, egyértelmű, hogy a magyar történelmet is tanítanom kell. Én ezt úgy oldom meg, hogy egy átfogó képet nyújtok az adott idő Magyarországának történelméről, utána pedig vesz- szük mindazt, ami a szlovákságra vonatkozik. Sajnos, a tankönyvek használhatatlanok, ezért jegyzeteltetek a gyerekekkel. Igyekszem többféle felfogást ismertetni, elkerülni az események egyoldalú beállítását. Ezért például a nagymorva birodalomnál ismertetem - a szlovák és a magyarországi történészek koncepciója mellett - Püspöki Nagy Péterét is, a honfoglalás esetében pedig kitérek a kettős honfoglalás elméletére. A módszertani központ szinte havonta brosúrákat jelentet meg a szlovák történelem tanításához, rendszeresen olvasom a szlovák és a magyar történelmi folyóiratokat, tanulmányokat. Ezeken mind - mind át kell rágnom magam, hogy kialakítsak magamban egy bizonyos képet az adott korról. # Erre képes egy agyonhajszolt pedagógus? Másképp nem megy. Csak az a baj. hogy nagyon kevés a heti két óra. Ha világtörténelmet is akarok tanítani, óhatatlanul szelektálni kell, mi az. amit nem szabad kihagyni, vagy mit vesznek át a gyerekek a magyarórán, az egyes korszakokat bevezető történelmi áttekintésben. Szerencsére, a tananyag 30 százalékának megváltoztathatósága elég szabadságot nyújt. Hogy mi az, ami egy korszak megértése szempontjából fontos, azt a tanárra bízzák. • Az azonban nem biztos, hogy ezt a 30 százalékot a magyar történelem oktatására szánták a minisztériumban. Ha jönne a tanfelügyelő, s ön épp Szent Lászlóról beszélne, akkor azt mondaná, hogy kérem, ez épp az a 30 százalék?- Én olyan tiltást még nem kap-' tam, hogy nem taníthatok magyar történelmet. Az évfolyamtársaim közül, Kassától Dunaszerdahelyig, nagyon „sokan kerültek gimnáziumba, s mivel kapcsolatban állunk egymással, tudom, hogy ők is tanítják. • A gyerekek hogyan fogadják, hogy magyar történelmet is tanulnak?- Teljesen magától értetődően. Azt hiszem, számukra az lenne a természetellenes, ha nem így tanulnák: világtörténelmet, magyar történelmet, s ezen belül a szlovák történelmet. Természetesen, a két utóbbi 1918-tól szétválik és részletesen vesszük Csehszlovákia történelmét. Az egyetemi jegyzeteimből, szlovák, magyar, cseh enciklopédiákból, monográfiákból, könyvekből igyekszem összegyűjteni a szükséges adatokat, és úgy érzem, semmit sem hagyok ki, mindent belesűrítek az előadott anyagba. • Ez rengeteg különmunkába kerül. Mi az, ami önt erre készteti? Mert feltételezem, hogy nem csupán a pedagógusi fizetés...- Mit válaszoljak erre? Szeretem a történelmet, szeretem a gyerekeket, szeretek tanítani, mert azonnali sikerélménye van az embernek. Nekem az ad örömet, ha harminc szempár rámszegeződik, s szinte velem együtt lélegeznek a gyerekek. Azt vettem észre az utóbbi időben, hogy kezdenek elgondolkodni a történelmen, hogy nemcsak elfogadják azt, amit elmondok. A régebbi és a most is használatos történelemkönyvek épp azért nem jók, mert száraz adatokat tartalmaznak, és azokat is csak egyfajta interpretációban. Okok, okozatok, tágabb összefüggések nincsenek, pedig a gyerekek mindig azt kérdezik: ez miért volt úgy? S én mindig elmondom nekik, hogy ne a mai szemlélettel, értékrenddel közelítsenek a múlt eseményeihez, hanem próbálják magukat beleképzelni az adott korba, az akkori gondolkodásmódba. Persze, ehhez alapo: san kell ismerni a kort, az akkori ideológiát, a gazdaság fejlettségi szintjét, stb. És úgy veszem észre, hogy vannak osztályok, ahol ezt el tudtam érni. De a történelem nemcsak eseményekről szól, hanem személyiségekről is. S ha valóban egy kiemelkedő személyiségről tanulunk, akkor igyekszem róla elmondani mindent, ami fontos. Sőt! Azt is, ami kevésbé, de jellemző vagy érdekes. Ezt én is nagyon szeretem, s ha látom, hogy a gyerekek mennyire élvezik, boldog vagyok. • Meddig bírja lelkesedéssel egy tanár, mikor jön a fásult rutin?- Hát ettől félek. A kollégák közt is gyakran szóba kerül, hogy meddig lehet ezt tűzzel csinálni, mert ha ez a tűz már nem lesz, azt hiszem, be kell fejezni. • Ne tréfáljon! Pályamódosítás érett korban?- Nem tudom. Most még inkább nem gondolok erre. Csak a holnapra, hogy mit fogok tanítani, hogyan adom elő, mit olvasok hozzá otthon. Mert holnap tartanom kell egy órát. Egy jó órát. Vojtech Katalin Tizennyolc gyerek egy osztályban. Sok vagy kevés? Kevés akkor, ha egy évfolyamban vannak ennyien, de sok akkor, ha elsősök és másodikosok tanulnak együtt. Hát még ha három osztályra való gyerek zsúfolódik egy osztályban! De ha elsősök, másodikosok, harmadikosok, sőt negyedikesek kénytelenek egy tanteremben közösködni és egy tanító nénin osztozni... ... ez bizony nehéz - elsősorban a tanító néninek. Sok munkát és odafigyelést igényel. Hiszen négy évfolyam tananyagát kell elvégezni, méghozzá úgy, hogy a más iskolába kerülő nagyok, isten ments, nehogy szégyent hozzanak a tanító néni fejére. Alistálra kerülve - ötödik osztályba - a bögöllői gyerekek megállják a helyüket. Csicsay Lajosné Cséfalvay Szidónia nem is emlékszik rá, volt-e egyáltalán osztályismétlő gyerek... Azt sem tudja hirtelen, hány gyerek került ki a keze alól. A falunak legalább a fele... ötvennégyben kezdett tanítani, Nyárasdon, és négy évvel később kerültek Bögöllőre, a férjével együtt. Akkor is csak' egyosztályos iskola működött a faluban, a férje lett az igazgató, ő pedig az óvodába került. Ötvenkilencben két tanerősre bővült az iskola- s akkor már Csicsay Lajosné is taníthatott. Akkor még „bent a faluban“, egy öreg épületben volt az iskola - az új, a mostani hetvenben épült. (Ez a „bent a faluban“ kissé túlzás. A nagyobb távolságokhoz szokott embernek a mostani iskola is bent van a faluban - hiszen a 360 lakosú helységben a távolságok elhanyagolhatók, minden közel van.) Nyolcvanban ismét csak egy tanerőre lett szükség- csökkent a gyereklétszám... Cséfalvay Lajosné átment az óvodába - igazgatónőnek. (Valóban csak átment, az óvoda a tőszomszédságban van.) Nyolcvanhétben újra tanított, amikor a férje súlyosan megbetegedett. Közben volt egy fél év, amire nem szívesen emlékezik. Déletőtt tanított, délután az óvodába ment, a nagybeteget is el kellett látnia. Két éve, hogy elment a férje... Nem lehet beletörődni - de élni kell tovább. A gyerekeknek nem szabad észrevenniük a fájdalmát. Mosolyogni kell. A szíve beteg, de a semmittevés még rosszabb volna, meg az egyedüllét. A fia és a lánya felnőttek, a maguk életét élik. Hála Istennek a lánya otthon lakik. Ő is szülei példáját követi- pedagógusnak készül, másodéves az Apáczai Csere János Tanítóképzőben. Talán ő veszi majd át a gyerekeket. Egyszerre kell foglalkozni mind a tizennyolc nebulóval, mind a négy évfolyammal. U-alakban formálódnak a parányi asztalok, így mind egyforma közel vannak. Bal kéz felől a másodikosok, meg a harmadikosok, jobb kéz felől az elsősök, szemközt a komoly negyedikesek. Van ennek a zsúfoltságnak előnye is meg hátránya is. Előnye, hogy szinte családias a hangulat, a tanító néni nemcsak a gyerekek szüleit ismeri, hanem az egész rokonságukat. Neki panaszolják el fájdalmukat, de örömüket is hozzá viszik. Az is jó ebben az iskolában, hogy ha például a gyerek elsőben nem tanult meg valamit, másodikba kerülve még elismételheti a mulasztottakat, s ha rátermett, a harmadikos tananyagból is elleshet valamit. Hátránya? Nem is tudja. Talán a több munka... Negyvenedik éve tanít. Vagyont nem gyűjtött, mégis gazdagnak érzi magát. Régi tanítványai be- betémek hozzá néhány szóra, amikor hazajönnek a faluba, a szüleikhez. Ez azt jelenti, hogy szeretik, tisztelik. Olyan gazdagság ez, amit senki el nem vehet tőle. Gazdagság
