Vasárnap - családi magazin, 1994. január-június (27. évfolyam, 1-26. szám)
1994-05-22 / 21. szám
1994. május 22. PUBLICISZTIKA ÜT KÖZŐZÓNÁBAN Egy macedóniai élménybeszámoló margójára A Balkán ismét Balkánná válik” - egy neves nyugati újságírótól származik a fenti megállapítás, amit közvetlenül a rendszerváltás küszöbén tett Ceausescu, Zsivkov és Milosevics nacionalista politikájára utalva. Pedig akkor még a mai Macedóniában volt a Varsói Szerződés, a NATO és az el nem kötelezettek találkozási pontja. A semlegesítő hatást kifejtő tömbök megléte úgy-ahogy lefojtotta a nacionalista indulatokat. Mára az érdekellentétek keresztül-kasul szelik ezt a térséget. Az egykori jugoszláv tagköztársaságot, Macedóniát, ahogy azt egyes politológusok megfogalmazták, Jugoszlávia szétesése kényszerítette szinte akarata ellenére az önálló állami létre. Most viszont újból kezd olcsó zsákmánynak tűnő étvágygerjesztővé válni. Az identitástudat zavaraival terhelt érdekütközések kuszaságában nehéz eligazodni. Alighanem óvakodni kell a túlontúl egyértelmű ítélkezéstől. Ilyenkor töprengésre adhat okot, hogy ki érezheti magát hasznosabb értesülések birtokában. Vajon a pár napra odautazó közép-európai látogató, vagy pedig az újságokra, szakirodalomra hagyatkozó, a nemzetiségi-kisebbségi gondokra érzékeny érdeklődő. Tévedés ne essék: nem nekem adatott meg egy macedóniai látogatás élménye. A Literárny tyídenník egyik nemrégi számában Gus- táv Murin fűzött észrevételeket a PEN- klub vendégeként szerzett futó macedóniai benyomásaihoz. S ezek egyike-másika ugyancsak fejcsóválásra késztet a már említett „másodlagos” információk tükrében. Múltban gyökerező problémák Közvetlen hazai párhuzamokat igyekszik találni a Literárny tyídenník cikkírója Macedónia mai helyzetében, a feszült macedón-görög viszonyban. S Szlovákia déli szomszédjánál találja meg, úgymond, első pillantásra a görög- országi magatartással közös vonást: a nemzetközi szervezetekbe bejutni akaró szomszéd szándékának megnehezítését. Az „összehasonlító telitalálatot” a szerző olyannyira magától értetődőnek tartja, hogy szinte nem is érzi különösebb kie- gészítenivaló szükségét. Azaz mégis... A Macedónia nemzetközi elismerése elleni már-már hisztérikus görögországi tiltakozással kapcsolatban előhozakodik valamiféle freudi történeti-lélektani magyarázattal. Eszerint a görögök fellépése mögött történeti lelkiismeret-furdalás érződik, minthogy a századfordulón ők hajtották végre azt az első nagy etnikai tisztogatást, amikor is a mai Görögország területéről kiűzték a macedónokat. Nos, a korabeli történelmi körülmények és a feltételezett lélektani utóhatások alighanem alaposabb körüljárást követelnének. Erősen gyanítható, hogy sokkal inkább a görög nemzeti tudatnak egyfajta kárpótlásigénye jelentkezik. Eszerint pedig úgy tűnik, az önálló macedón állam hirtelen színre lépése a görög nemzeti hagyományokat károsítaná, rövidítené meg. A századfordulót követő időszak, a tízes évek két balkáni háborúját beleértve ugyanis az újkori görög történelem legfényesebb fejezetének számít, aminek a folytatása azonban végül is traumákat okozva szakadt meg. Az újkori görög állam lassú területi gyarapodása, ami az Oszmán Birodalom bomlástermékeként végbement, ekkor érte el csúcspontját. A valamennyi göröglakta terület egyesítése ugyan meghiúsult, de Görögország területe megkétszereződött, tartozékává vált a korábban főkormányzóságként török fennhatóság alatt tartott Macedónia jó része. A területi szerzemény a görög történelmi azonosság- és nemzeti tudatot átszövő elemként maradt meg a görögség politikai emlékezetében. Mert a „macedón küzdelem” sikerét fegyveres, és az iskolákban, a lelkek megszerzéséért folytatott harc hozta meg - egy olyan ütközőzónában, ahol nagyhatalmi érdekek és egymással vetélkedő nemzeti mozgalmak csaptak össze. Történelmi, kulturális, vallási hagyományok keveredése és etnikai képlékeny- ség jellemezte a 19. században ezt a térséget, mely nevét arról kapta, hogy az ókorban része volt a Makedón Királyságnak, majd a Római Birodalom makedónjai tartományához tartozott. Ettől több köze a névadó múlthoz azonban nemigen volt. A hatodik-hetedik századtól fogva a Balkánt elárasztó szláv törzsek lakta terület lett, majd bizánci, középkori bolgár és szerb állami befolyás után több mint fél évszázadnyi oszmán hódoltság sorsára jutott. A Török Birodalom 19. századi meggyengülését kísérő szerbiai, bulgáriai és görögországi birtokbavételért megindult versengéshez hatékony hivatkozási alapul szolgált a macedóniai szláv lakosság etnikai, nyelvi, vallási jellegzetességeinek sokféle értelmezhetősége. Kifejező erejű metaforát használva mutatott erre rá az első világháború éveiben Rudolf Kjellén svéd földrajztudós, amikor a macedóniai szláv lakosságról azt írta, hogy „olyanok, mint a liszt, amelyből éppen olyan kalácsot lehet sütni, amilyet csak akarnak, ha majd egyszer döntés születik az állami hovatartozásról". A 19. század második felében azonban az oszmánellenes mozgalom korlátái közepette az önálló macedón államiság eszméje is valamelyest gyökeret eresztett, amit az 1879-ben létrejött bolgár államhoz való gyors csatlakozási remények nagyhatalmi meghiúsítása kényszerített ki. Ekkor jelent meg a Nagy Sándor Makedóniájának szláv voltát, az antik makedónoktól való származást hirdető romantikus elmélet is. A sokízű kalács A történeti, vallási, etnikai, területi és biztonságpolitikai érvek és ellenérvek egymás elleni kihasználhatósága a második világháború utáni időszakban tért viszonylagos nyugvópontra. A török uralom alól 1912-13-ban Szerbiának juttatott területen, a két háború között a „hegyi” vagy „déli szerbek” meghatározásra épülő asszimilálás nem járt különösebb sikerrel. A titói partizánmozgalomban felerősödött macedón öntudatra ébredés szabad utat kapott, s a felülről irányított macedón nemzetté válásban teljesedett ki. A macedón szocialista tagköztársaság kialakításával hamarabb jött létre bizonyos macedón államiság, minthogy a macedón nemzeti azonosságtudat ismérvei, a nemzeti nyelv, irodalom és történelmi hagyomány körvonalazódni kezdett volna. Bulgáriában a második világháborút követően sem mutatkozott különösebb hajlandóság arra, hogy ne tulajdonítsanak bolgár jelleget az osztozkodás során Bulgáriához került úgynevezett pirini Macedónia és egyáltalán, egész Macedónia lakosságának. Egyes vélekedések szerint a bolgár-macedón elkülönülés ma sem nagyobb, mint ami a csángók és közöttünk végbement. Igaz, sztálini nyomásra 1945 után több mint tíz éven át nyilvántartották a majd 200 ezernyi „macedón nemzetiséget”, de később ettől elálltak. A görögök viszont a macedóniai ortodox keresztény lakossággal szemben olyan terveket melengettek, hogy aszerint járnak el, ahogy visszagörögösítették a nekik juttatott területek „szláv nyelvű görög lakosait”. A második világháború után létrejött macedóniai tagköztársasággal kapcsolatban ma azt hangsúlyozzák, hogy abban eleve gö- rögellenességet láttak, s tiltakozásukat csak azért fogták vissza, mert igazodtak a Tito kedvében járó Nyugat érdekeihez. Minden újra megkérdőjeleződik? A kétpólusú világrendszer megszűnése mintha visszarepítette volna a Balkánt a múltba, ami leginkább rémálomra emlékeztet. A kételkedés régi kiegyenlítetlen számlákkal hozakodik elő. A második világháború utáni évtizedek jugoszláviai macedón etnopolitikája látszólag mintha magának a szerb politikának jelentene hátulütőt, hisz Macedóniával szemben nem álcázhatja területszerzési szándékait az „etnikai hasonulás” általa is elvetett mázával. Legfeljebb védőszárnyait kínálhatja fel az új macedón állam számára, amiből viszont az nem kér. Igazi kutyaszorítónak az új helyzetet azonban Görögország érzi. Számára a független Macedónia létrejöttével egy valamikori árnyalak úgymond testi valóságot öltött. Macedónia egykori felosztásával az újkori Görögország tett szert a legnagyobb jussra. S most mindez a macedón nemzettudatra épülő önálló állam meglétével a szomszédságban szinte kimondatlanul is kétségessé válhat. Az új görög nemzettudat és nemzetállami lét egyik oszlopát fonja körül a gyanú. Arról nem is beszélve, hogy mi lesz, ha a görögmacedón határon erőteljesen ráébrednek kisebbségi mivoltukra az egykori „szlá- vul beszélő görögök”. Ugyanakkor a sajátos „gyorstalpaló” jugoszláviai macedón nemzettéválás együtt jár az újsütetű nemzettudat történeti vissza vetítésé vei. Eszerint a macedón nemzet már réges- rég létezett, csak - ahogy ezt Stefan Tro- ebst német politológus találó hasonlattal érzékelteti - bebábozódott formában, történelmi kényszerűségből bolgár-szláv nyelvet használva. De aztán a bábból kikelt és szárnyra szökkent a „macedón pillangó". Nos, a képi beszéd mögött eleve ott rejlik a lehetőség, hogy ha úgy adódik, a történelmi jog mai területeket követelő hangoztatásához folyamodjanak. S valami hasonló történt a Macedónia függetlenségének kikiáltása utáni egyik szkopjei tömegtüntetésen, ahol a transzparensen megjelent Nagy-Macedónia térképének vágyképe. Ilyen háttérrel talán nem is olyan furcsa az új Macedónia szimbolikája miatti felháborodás. A görög politika számára már maga a név is idegesítő, hisz Macedónia egy létező görögországi tájegységet is jelöl és az új államot jő adag gúnnyal „Szkopje országnak” nevezik. A Makedónjai Fülöp szarkofágján felfedezett 16 sugámyalábos, vörös alapon levő napkorongot a görögök is a maguk jelképének tartják. „Talán lyukas zászlót akarnának a görögök az új macedón államnak" - élcelődnek egyes nyugati diplomaták. Tény, hogy a felségjel körüli görög színjátékra emlékeztető egyes megnyilatkozások olykor erre okot is adnak. De ne becsüljük le a történelmi érzékenységet: gondoljunk a szlovák-magyar címerkonfliktusra. S a macedón tudatban egyébként elevenen él a Nagy Sándor ókori macedón államával folytonosságot őrző történelmi legenda is. Dehát! Milyen veszélyt jelenthet Görögország számára a kis kétmilliós Macedónia a maga 15 ezres rosszul felszerelt hadseregével - vetődhet fel önkéntelenül a reálpolitikai megfontolás. S végül is, Macedónia számára függetlensége megóvásának záloga a helsinki értekezlet határozatainak betartása. A macedón alkotmányszöveg egyébként rögzíti is a határok sérthetetlenségének elvét. S nem kétséges, hogy az európai demokratikus közvélemény az európai értékrendbe betagozódni kívánó macedón igyekezet iránt érez rokonszenvet. Miközben az ilyen jellegű vérszegény görög demokratikus megnyilatkozásokat magában Görögországban képes elszigetelni az ottani politika, többek között egy olyan módszerrel, mely valóban közép-európai, a szlovák-magyar viszonyra emlékeztető párhuzamokat sejtethet - csakhogy többszörösen csavart paradoxonként. Az ellenségképet gerjesztő görög politika élhet a macedónokkal szemben egy olyan fogással, aminek itt Szlovákiában lehetünk tanúi a megboldogult magyar miniszter- elnök nagy vihart kavart kijelentésével kapcsolatban. Vagyis Helsinki szelleme, a határok sérthetetlensége, ez mind nagyon szép - de a 15 millió magyarért felelősséget vállaló kinyilatkoztatás a szlovákok körében értetlenséget vált ki, és képzelet szülte veszélyérzeteket táplál. Azon az alapon, hogy ki tudja, mit hoz a jövő? Nos, a görögök így fordíthatják a Nagy-Macedónia körüli hangulatkeltést a gyenge, élni akaró Macedónia ellen, s ez gazdasági blokáddá fajult. Közös szembenézést a múlttal A múltképre telepedő ködök eloszlatása alighanem elengedhetetlen lépés. Erre egyébként hajlandóságot mutat Kiró Gli- gorov macedón köztársasági elnök, Tito egykori pénzügyminisztere, amint erről nemrégi Németországban tartott előadása is tanúskodik. De az elnök a nemzeti érzékenység miatti feszültség levezetésének erőszak- és zsarolásmentes eszközeihez ragaszkodik. S ebben alighanem számíthat a Nyugat jóindulatú támogatására. S a kérdés, lesz-e egyáltalán módja, hogy élvezhesse ezt a támogatást? Vajon a görög-szerb érdekpolitikai érdekközösség nem állítja-e Macedónia esetében is kész ügy elé Európát és a nagyhatalmakat? (me, micsoda problématömkeleg kavarog Macedónia körül a Balkánon, miközben a messziről jött ember úgy keres párhuzamokat, hogy közben számára csak „térkép e táj”. Talán érdemes mégiscsak gondolkodóba esni, vajon mit sugall nekünk itt, Közép-Európában a macedóniai Utközőzóna, ahol éppúgy megvan az esély a lőporos hordó gyújtózsinórjának hatástalanítására, mint működésbe hozatalára. Egyet mindenképpen: a múlttal térségünk népeinek is közösen kell szembenézni, hogy ne váljon súlyos következményekkel fenyegető veszélyforrássá. Itt is könnyen keletkezhet rövidzárlat a külpolitikai józanság és a nemzeti-etnikai türelmetlenség térközében. Kiss József tgy í z (I.) Elátkozott, majd megszabadított királylányok, tündérek és boszorkányok, gonosz mostohák és jóságos kisleányok, őzikék, ördögfiókák, szegényleányok meg kényes hercegnők, gőgös húgok, szelíd édesanyák, Iluska, Tündér Ilona, Hófehérke... Majd egyetlen pillanat, s a jelmez, a maszk mögül kitekint a gyermekkor, az öröm, a felszabadultság. Kezek fonódnak össze. A dalban megtalálod önmagad. A külön is együtt csodás percei - leírhatatlan melegségű rádöbbenés ... Rád ismerek, kisleány! Sokan vagytok, s köztetek egyedül Te vagy. Ebből eredeztetve: sokan vannak ilyenek. Vagytok. Olykor már a nő testét mutatva, de a gyermeklélek szárnyalásával. Már szólít valami, de még marasztal a virágszirom- nyi ártatlanság. Meg ne törjön a varázs! Meghajolsz. Magadból fakadó természetességgel kilépsz a szerepből. Szabad vagy. Belül mégis kötnek a születő, ismeretlen érzések. Naponta meglepődsz, mennyire másnak látnak a felnőttek, mint ami valójában vagy. Most is vigyáznod kell minden lépésedre. Meg be botolj, el ne lökd a társadat! Pedig más dolgok most egyszerre sokkal egyszerűbbek lesznek. Örömtől izgatottan markolászod annak az osztálytársadnak a kezét, akivel ha a nagyszünetben ügyeletesek vagytok, beszélni sem vagy hajlandó. Gyönyörű jelmezed van. Hiszed, hogy eltakarja a görbének hitt lábadat. Ha te nem érzed, biztos vagy benne, más nem látja meg zavarodat, amikor a mesebeli történet szerint meg kellene csókolnod a királyfit játszó Lalit. Orrotokat dörzsölitek össze, mint két kiskutya. Mindez olyannyira jól sikerül, hogy a kínos másodpercekig tartó zavart váró közönség önfeledt kacagásba tör ki; látva és mindenekelőtt saját életéből ismerve a helyzet lelki kínokat elfedő komikumát. Ennek ellenére szereted a játékot. Ezt a másoknak elmondhatatlan érzések és gondolatok közlésére alkalmat adó gyermekcsapatot. Velük még tudsz őszinte lenni. Otthon már titkaid vannak. Anyura tartozók, meg apunak elárultak. Igazából ezek már nem is titkok. Valamelyik mesében olvastad, hogy a legnagyobb titok a csend, a hallgatás lakatjára zárva. Minden más egy feloldása a megtarthatatlan titoknak. Igazából ezért szereted a közös játékot. A színjátszó csoportban úgy tudsz önmagad maradni, hogy nem kell titkolóznod. A dolgok ott mintha fordítva történnének veled. Lelked titkává lesz mindaz, amit a többiek kimondanak. Övéké meg a te gondolatod, mert minden annyira hasonló. Náluk és nálad. Bennük és benned.- Valami elveszett - éneklitek a legkomolyabb komolysággal. És mégis reményteljes szomorúsággal. Elveszett és veszik minden órában, percben, másodpercben. Folyik, zuhog, zúdul, száguld az időfolyam. Elsodorja a legszebb kincset - a gyermekkort. Meg kellene tartani, legalább titokban. De már alig jut neki hely. Akárcsak játékaidnak a szobádban. Furcsa érzéseket szülő ajándék-csecsebecsék szorítják le a polcról a játékokat. Tankönyv tankönyv hátán a polcokon. Rajzaidat elfedik a popsztárok képei. Még a tengerparton anyával és apával készült fotók tartják a gyermekkor frontját. Most már nemcsak hogy nem jut pénz a nyaralásra, de a szándék sem születik meg. Azt hiszed, csak te vágysz a közös lubickolásra, apa tenger- vízszagú ölelésére, amikor úszni tanított? Meg anya türelmére a szálloda fürdőszobájában elmagyarázott dolgokkal kapcsolatban. Most mintha már ők se tudnák, hogy igazából gyerekként kezeljenek, vagy komoly kamaszlányként. Miért is tudnák, ha magad sem tudod, mit is szereméi igazán? (II.) A félhomályban könnyed mozdulattal meglib- bentette a fodros miniszoknyát. Egyetlen pillanatra az elasztikus nadrágon végigsiklott a szivárványos fény. Barátnőjével óvatosan körülnéztek, majd egy sokáig gyakorolt, betanult mozdulattal hátradobta kibontott haját. Egy pillanatra hátranéztek a mögöttük mocorgó kamaszokra, akik hangosan mormoltak valami megjegyzésfélét a lányok halk érkezésével kapcsolatban. Leültek, s abban a pillanatban kuncogni kezdtek a fiúkon. Hátra-hátra néztek, majd nevettek. Folyamatosan, egészen addig, míg az egyik magát érintettnek tekintő „férfiú” meg nem unta a dolgot:- Unalmasak vagytok. Lehúzzuk a rolót - vetette oda félvállról. Láthatóan ez a hányaveti megjegyzés csendesítette el a két lányt. Ettől a perctől kezdve mereven ültek a színpadot figyelve. Hajukon a szembefény és a finom nőies mozdulatok rajzoltak apró csillagokat. Alig fél órája még ők ketten voltak a legkisebb fiú figyelmét felkelteni akaró királylányok. De ott a színpadon még más értékrend szerint keresték a legügyesebb, legokosabb férÁtváltozások fiú kegyeit. Kedveskedéssel, gondoskodással, figyelemmel, hűséggel, szellemes beszélgetéssel. Most meg mintha egy nyersebb világba kerültek volna. A fiúk itt nem a legkisebbek akarnak lenni, hanem a legnagyobbak - erőben, pénzben, hatalomban. Ahol csak úgy le lehet húzni a rolót, meg bejelenteni egy lánynak, mennyire unják őt, ott nem kellenek hőstettek, fölöslegesek a próbatételek. Úgyis az nyeri el a hivalkodó ruhákban páváskodó „királylányok” kezét, akinek már megvan a fele királysága. Minden más mellékes és unalmassá válik. Mert mostanság kicsiny, de annál biztosabb jövedelmeket hozó királyságokat keresnek, s cserébe legfeljebb szép arcot, pingált mosolyt és aero- bickal formált testet kínálnak. Hová lesznek a mesék? Hová tűnnek el a próbatételek kitartásra, önfeláldozásra nevelő feladatai? Egyáltalán tudnak-e majd egymásért vállalni áldozatot? Nem pénzért, nem gazdagságért, nem hozományként kapott újkori felekirályságokért. Lesznek-e boldog szegényemberek, kiknek öröme telik gyerekeik tudásában, becsületességében? Akkor is, ha netán ezek az erkölcsi értékek a korunkban tapasztalható mértéknél is jobban a háttérbe szorulnának? (III.) Királylányok a színpadon. Egyiknek csillogó koronája, földig érő ruhája. Másiknak csupán a koronája adja a külsőséget. Van, aki korona nélkül is királykisasszony lélekben. Más-más jelrendszer működik... Fiúk, lányok a nézőtéren. Királyfiak, szegénylegények, királylányok, szolgálók a színpadon. Képes-e a mese igazsága felerősíteni olyan lelkiségeket, amelyek kiveszőben vannak a nézőtérről?
