Vasárnap - családi magazin, 1994. január-június (27. évfolyam, 1-26. szám)

1994-05-08 / 19. szám

l/BSárnap 1994. május 8. HAGYOMÁNY SZ ERELEM A RÉGI FALUSI TÁRSADALOMBAN Ma, amikor a szerelmi kapcsolat a fiatalok között szinte az iskoláskorban elkezdődik és kendőzet­lenül folyik nyíltan utcákon, villamoson, az idősebb generáció tagjai nagy megbotránkozás­sal szokták megjegyezni, hogy „ilyen a mi időnkben bizony nem volt”. És igazat kell nekik adnunk, mert ha volt is a fiatalok között szerelmi kapcsolat, azt olyan nyíltan, mint manapság, nem adhatták a közönség értésére. Érdemes egy pillanatra megállnunk ennél a té­mánál, mert tanulságos lehet annak felvázolása, hogy a paraszti társadalomban milyen volt a sze­relmi élet súlya, szerepe az egyén és közösség életében, milyen szexuális megnyilvánulásokkal találkozhattunk, melyek voltak ezek gazdasági, társadalmi meghatározói a múlt század végén és e század első felében. Elöljáróban le kell szögeznünk, hogy vidékün­kön kizárólag ezzel a kérdéskörrel a néprajzi szakirodalom mindezidáig nem foglalkozott, bár fontosságára Ortutay Gyula már 1935-ben felhív­ta a figyelmet, amikor azt írta: „A csírázó, születő szerelem, a házasság előtti szerelmi élet s a há­zasélet szerelmi-szexuális problémái, ennek a szerelemnek a társadalom alkatával, törvény- szerűségeivel, a népi kultúrával való összefüggé­sei jórészt ismeretlenek előttünk. A magyar kuta­tók, azok, akik a népi kultúra, népi társadalom struktúráját, motorikus erőit, legbensőbb tenden­ciáit ismerni akaiják, nem zárkózhatnak el to­vább a parasztságunk szerelmi életének, szexua­litásának részletekbe menő megvizsgálásától.” Gondolatai mára sem vesztettek aktualitásukból. E széles körű problémákban szerzett eddigi is­mereteinket más témák vizsgálásánál szereztük. Ennek és a tájainkról korábban publikált ide vo­natkozó irodalom alapján próbáljunk meg képet alkotni a szerelmi életről vidékünkön a múltban. A falusi emberek nagy része mezőgazdasággal foglalkozik, s mint a parasztságnál általában, a legfőbb érték a föld volt. Többet jelentett, mint az ember, és többet ért, mint az emberi élet. Ez dik­tált mindent; családot, emberi viszonyt, munkát, élettempót. A föld és a munka alárendelt értéke volt a család, amely a paraszti társadalomban a legkisebb elemnek számított. Nem volt paraszt a múltban családon kívül. S a parasztok nem koc­káztathattak. Első volt a megélhetés, a többi csak utána következett. Ezért ismétlődő motívuma a vallomásoknak, amikor az idősebbeket a párvá­lasztásról kérdeztük, hogy a szerelem nem volt fontos, csak a vagyon, a megélhetőség. A szere­lem, ha van is, csak rövid ideig tart, azután elmú­lik. A fontos, hogy legyen, ami kell a megélhetés­hez. S a kegyetlen élettörvényt többnyire apati- kus belenyugvással vették tudomásul. A közös­ség ugyanis a szerelmet jelentéktelen tényezőnek tekintette, luxusnak, amelynek a fiatalok életében az udvarlás idején van a helye. Az udvarlásnál ugyanis a fiatalok egyéni vonzalmának érvénye­sülésére nagyobb lehetőség volt, mint a párvá­lasztásnál, amikor a szülők rendszerint figyelmen kívül hagyták a kialakult érzelmeket, ragaszko­dást. Ez a közösség ugyanis nem tekintette a sze­relmet az egyéni boldogság előfeltételének, a há­zasság szükségszerű velejárójának. A házasodás szerintük komoly dolgot jelentett. Az életfenntar­tás kemény parancsainak önálló vállalását. A pa­raszti értékelés szerint pedig nem az a házasság mértéke, hogy az ember és az asszony hogyan fémek meg egymással békességben, szerelem­ben, hanem inkább az, hogy a termelőközösség, amely a házasság által létrejött, hogyan felel meg feladatainak. Ha ezen a téren nincs baj, akkor a házasság sikerült. Nem a szerelem, hanem az életfenntartás mértéke szerint. S ehhez hozzájá­rult még a hivatalos keresztény erkölcs aszkétiz- musa, amely elítélte a szerelmet, mert az szerinte akadályozta az egyént a vallási kötelesség teljesí­tésében. Sok helyen még századunk első felében is tilos volt a nyilvánosság előtt kimutatni az egy­más iránti érzelmeket még az elfogadott sze­retőknek vagy jegyeseknek is. Annak ellenére azonban, hogy a szerelemnek nem volt társadalmi rangja, nem csináltak köz­ügyét belőle, az egyének életének egy meghatá­rozott szakaszában fontos szerepet játszott. Eb­ben a szép és izgalmas időszakban kölcsönös tet­szés, egyéni vonzalom alapján választhattak ma­guknak szívbéli kedvest. Azonban nem mondha­tó el ez sem általánosságban, mert voltak esetek, amikor a 11-13 éves kislányt már férjhez adták, ha azt a család érdekei úgy kívánták. Rendszerint árvaság esetében fordult elő, de a nagygazdáknál is igen gyakori volt azért, hogy a szülők által ki­tervelt előnyös házasságot ne akadályozza meg semmi. Az ilyen korú gyermekek úgy kerültek házasságba, hogy a szerelemről még csak nem is álmodtak. Vidékünkön általában a lány iskolahagyottan számított lánynak, a fiú 18 évesen, amikor már legénnyé avatták. Előtte lányok után nem járha­tott, mulatságokon, kocsmában nem jelenhetett meg, de még az utcán sem járhatott sötétedés után, mert ha a nagyobb legények meglátták, jobb esetben hazakergették, de nemritkán meg is verték. A legények tehát egymást ellenőrizték, a lányokat pedig az anyjuk, nagyanyjuk vigyázta, mert a lánynak a legnagyobb erénye, becsülete a szüzessége volt. Hogyha egy legény házasság előtt vétkezett, nem számított bűnnek, sőt néha inkább kitüntetésnek. De ha egy lányról kiderült, hogy szerelmi viszonya volt valakivel, aki őt nem vette feleségül, az már nagyon nehezen ment férj­hez, általában csak özvegyemberhez. Nézzük előbb, milyen udvarlási lehetőségei voltak régen a falusi fiatalságnak. A lányok tehát az iskolából való kimaradás után mehettek ki va­sárnap délután sétálni, ezután vehettek részt a böjti párválasztó játékokon, és járhattak el a fo­nóba is. Azok a kisebb lehetőségek, pl. a kútról való vízhordás vagy az aratás, kukoricafosztás, szüret, ahol részt vettek, kevesebb lehetőséget kí­náltak. Az igazi szórakozás a fonókban zajlott, ahol a munkavégzés mellett megengedett volt a legények részvétele, a játék, éneklés, mókázás is. Itt meg lehetett ölelni a lányt, és csókot is váltani. Szinte mindenhol ismert volt az orsólesés is, ami­kor a leesett orsót a lány csak egy csók fejében kaphatta vissza. Ezeken az alkalmakon mindenki úgy igyekezett, hogy a neki tetsző legénytől, il­letve lánytól kapjon csókot. Ez az ismerkedés a megengedett csókolózással az idősebbek előtt zajlott, s a társadalom által elfogadott viselkedési forma volt. A fonóból a legény, azt a lányt, aki neki tetszett, hazáig is elkísérhette. A kapuban való hosszú beszélgetés, udvarlás azonban már nem volt megengedve. A szülők szigorúan el­lenőrizték lányukat. A fonóbéli szórakozás mellett elterjedt volt a legények udvarlása a hét bizonyos napjain. Álta­lában kedd, csütörtök, szombat és vasárnap este, de Gömör néhány falujában csak szerda, szombat és vasárnap este járhattak a legények a lányos há­zakhoz. Amikor a leány valamelyik legénynek a kalapjához tubarózsát tűzött, mindenkinek tudo­mására adta, hogy kit választott, ezután a többi legény már elmaradt és csak ez az egy járt to­vább. Csaknem minden faluban szokásban volt a lá­nyos házakhoz való járás, és rendszerint a leány úgy adta tudtára a fiúnak nemtetszését, hogy ami­kor kikísérte, nem vitt magával kendőt, ilyenkor arra hivatkozott, hogy fázik, be kell mennie. A le­gény ebből is tudomást szerzett arról, hogy nem szívesen veszik közeledését. A vasárnapi, farsangi mulatságok is egy-egy udvarlási alkalmat jelentettek, bár ezek is mind a falu társadalmának ellenőrzése alatt zajlottak. Ritkán fordult elő, hogy a lányt a bál után legény kísérte haza. Kezdetben csakis az anyjával mehe­tett haza. Csak azt a lányt kísérte a legény, akit már a szülők udvarlóként tartottak számon. De a bálban mindig jelenlevő anya együtt ment a fiata­lokkal. Vidékünkön nem fordult elő a gyímesi csán­góknál ismert és a közösség által is szentesített szokás, a „guzsalyas”, ahol legényes napokon a lány hívta meg a legényt a guzsalyasba. A kettes­ben történő fonogatás után a legény ott is aludt a lánynál. Csak amikor már összeszoktak, akkor mehetett magától a legény, három-négy éven ke­resztül is. Az együttalvásról tudtak a szülők, de tudtak a szomszédok is, szinte az egész falu. Ha a viszonyból gyermek született, ezt természetesnek vették, és teljesen a fiú becsületére bízták, hogy elveszi-e a lányt vagy sem. Református falvakban a mi védékünkön is nyomai vannak a házasság előtti szabad szexuális érintkezésnek. Például Martosról tudjuk, hogy a legényjáró estén, ha „megszeretne tapannyi” a le­gény a lányos háznál, elálmosodván kérte, hogy „hadd fekszek le”. Ha szívesen vették a legényt, megengedték, ha nem, akkor a lány le is lökte a pádról. A lány az asztalra borulva aludt, vagy ő is elfeküdt valamelyik pádon. Az ágyba nem mehe­tett, mert akkor a legény is utána ment volna. Mi­kor már a legény eleget unszolta a lányt, tetszet­tek is egymásnak, a szülők sem ellenezték a há­zasságot, akkor a lány egy szoknyára vetkőzött és lefeküdt az ágyba. A legény utána ment. Ha egy­szer a lány engedett, a legény többé nem tágított. Ilyenkor a legény már nem sötéttel, hanem vilá­gos reggel járt haza, hadd lássák meg, hol volt. Ez a kapcsolat eltarthatott egy-két évig is. A szülők kivárták, hogy a leány egy kicsit korosodjék és „kiadhassák”. Persze ez sem volt általános szo­kás, mert ott, ahol a leánynak nem volt külön ágya, csak a házasságkötés után fekhetett össze az udvarlójával. Országszerte szokásban volt a menyasszony fejét díszítő szűzkoszorú viselése, még a második világháború utáni években is. Rendszerint roz­maringágból tűzték a menyasszony fejére a mir­tuszkoszorú mellé. Kolonban a menyasszonyt hajnalban kezdték öltöztetni úgy, hogy kisszéken kellett térdelnie. Azt tartották, hogy ha a lány ki­bírja ezt a hosszú időt a kisszéken térdelve, akkor szűz, ha nem, akkor már nem az. A lánynak a szűzkoszorú nagy tisztességet jelentett, a Zobor alji falvakban a leánybúcsúztatásnál meg is éne­kelték: Ldnypajtdsim, arra kérlek Titeket, Őrizzétek meg a szüzességieket, Lám én milyen híven megőriztem, Menyasszonyi koszorúm elnyertem. Ezen a vidéken nemcsak a menyasszonynál volt látható jele a szüzességnek, hanem egész lánysága idején. Még a közelmúltban is szokás­ban volt, hogy a húsvéti feltámadásra három­négy szűz lányt hívnak meg a feltámadt Krisztus és az égő gyertyák vitelére. Ilyenkor ezek a lá­nyok kibontott hajjal vonultak végig a körmenet­ben, kis koszorúval a fejükön. Az a lány, aki el­vesztette szüzességét, nem merte a haját kibonta­ni, befont hajjal, koszorú nélkül ment a menet­ben. Máshol is bizonyosságot kellett tenni a lá­nyoknak a szüzességükről. Gömörben az esküvő után a menyasszonynak a nászéjszaka után végig kellett vonulni az utcán a véres lepedővel, mint a szüzesség bizonyítékával. A paraszti közösség szexuáletikai szempontból sokkal szigorúbb mércét állított fel a lányokkal, mint a legényekkel szemben. Míg a lányoknál szinte kötelező volt a szüzesség megtartása, ad­dig a fiúknál bocsánatos bűnnek számított. Ügy mondták, ha a legénynek leesik a száma, az felve­szi, de a lánynak, ha leesik, az nem tudja felven­ni. Kevés volt azoknak a legényeknek a száma, akiket „nem szabadítottak fel”, vagyis szűzen mentek házasságba. A legények szexuális kiélé­sében rendszerint az özvegyasszonyok, vagy a kikapós menyecskék siettek segítségül. A régi életfelfogás szerint nem folyt a fiatalok körében szexuális felvilágosítás. A lány szégyell- te anyjával megosztani gondjait, ezért alakult ki a lánykomaságok, lánykeresztanyák intézménye. A kislány a nagyobbak közül választott kereszta­nyát, aki egész lányságában vigyázott rá, eligazí­totta gondjaiban, amennyire tudta. Sok fiatal lány tudatlanul ment férjhez. Ügy hitte, ha a legény megcsókolja, attól is teherbe eshet. Ezért véde­keztek a lányok a fiúk csókjai, ölelései, kezdemé­nyezései ellen, ahogy csak tudtak. A szégyenér­zet elkerülése, a társadalomból való kiközösítés gondolata olyan félelemben tartotta őket, amin érzelmeik sem győzedelmeskedtek. A házastársak szerelmi élete, mint azt már a bevezetőben írtuk, lényegtelennek számított. Itt is a nehezebb sors az asszonyra várt. Ha a férfi, a családfő nehezen viselte a csapásokat, még in­kább szenvedett az asszony, akit a rendi törvé­nyek, a paraszti közösség szigorú hagyományai, a családi élet rideg rendje erős kötelékkel gúzsolt a „neki kiszabott helyre”. Az ő türelmes, hősies munkájukon is nyugodott családjaik léte, az ő munkájuknak, szívós águknak is köszönhető, hogy a parasztság és az emberiség ezen a földön annyi viszontagság között megmaradt. Egy ver- selgető öregasszony önmagára mondott versikéje mindannyiuk vallomása: Az uramnak béres voltam, Gyermekeimnek gyámola voltam. Nem csoda tehát, ha az ő életükben a szerelem és a szex csak másodlagos szerepet játszhatott. Méry Margit Tornaújfaluban a fiatalok vasárnap délután a faluban sétálva szórakoztak, beszélgettek

Next

/
Thumbnails
Contents