Vasárnap - családi magazin, 1994. január-június (27. évfolyam, 1-26. szám)

1994-05-08 / 19. szám

A megállapodás nyomán 1163 vége felé Béla herceg egy bizánci küldöttséggel, amelynek Palajologosz György, a császári testörség vezetője állt az élén, Má- nuél udvarába érkezett. Konstantinápolyban eljegyezték vele a császár mintegy tizenhárom-tizennégy éves leányát, első házasságából származó egyetlen gyermekét, Máriát. Bizáncban az volt a szokás, hogy megváltoztatták, görögösítették azoknak az idegeneknek a nevét, akik bizánci földön előkelő családdal léptek dinasztikus kapcsolatba. Ez történt Bélával is: ő Konstantinápolyban az Alexiosz (Elek) nevet kapta. Feltehetően e névvel Mánuél nagyapjára, I. Elek császárra kívántak emlékezni. Bélának nemcsak nevet, de kiemelkedően magas rangot is adtak Bizáncban. Mánuél külön az ő számára létesítette a deszpotész méltóságot, amely az udvarban a császár után következő helyet biztosította a tizenöt éves ifjúnak.

Bélát Konstantinápolyban úgy kezelték, mint a császár leányának leendő férjét, akire helyzeténél és méltóságánál fogva előbb-utóbb igen komoly feladatok várnak majd. Ezekre viszont az idegen földről Bizáncba szakadt egykori magyar herceget fel kellett készíteni. Nyilvánvaló, hogy Bélának meg kellett tanulnia görögül, s meg kellett ismernie Európa legműveltebb fejedelmi udvarának életét, szokásait. De arra is szükség volt, hogy tisztában legyen a birodalom helyzetével, annak időszerű problémáival. Nem tudjuk, hogy e fontos ismereteket kiktől sajátította el, az azonban bizonyos, hogy különösen sokat tanult magától Mánuéltól, aki rendszeresen elvitte őt magyarországi hadjárataira. Ezek során Béla nemcsak bepillantást nyerhetett a görög hadművészet titkaiba, hanem különböző tárgyalások rész- vevőjeként sok mindent elsajátíthatott a bizánci diplomácia fortélyaiból, fogásaiból is.

Az 1163-as megállapodás nem bizonyult tartósnak, s ennek folytán Béla, aki már joggal vélhette úgy, hogy további sorsa örökre Bizánchoz köti őt,

1164 nyarán magyar földön találta magát. Mánuél ebben az évben ismét felvonult seregével III. István ellen, mert az megszegte az előző évi, belgrádi egyezményt azzal, hogy a megígért területeket nem adta át Bizáncnak. A bizánci császár kíséretében IV. István ex- király mellett ott volt Béla herceg is. Hasonló eseményre került sor 1165 nyarán, amikor Béla részt vett Zimony elfoglalásában. Az elesett vár magyar védőivel szemben rendkívüli düh és harag fogta el Mánuélt, mivel nekik tulajdonította kedvencének, IV. Istvánnak meggyilkolását. Béla azonban, akinek több személyes ismerőse lehetett a foglyok között, megmentette egykori honfitársai életét. Rávette Mánuélt arra, hogy halálbüntetés helyett csak börtönnel sújtsa a magyar vezéreket. Börtönben sem kellett nagyon sokáig sínylődniük, hiszen közülük később Gergely ispánt, Zimony parancsnokát ott találjuk Béla bizánci környezetében.

1165-ben Mánuél elfoglalta Horvátországot, Dalmáciát és a Szerémséget, valamint Boszniát is. E területeket beolvasztották a bizánci birodalomba, de nem kerültek Béla irányítása alá. „Atyai öröksége” elvesztését Béla annál könnyebben vehette tudomásul, mivel

1165 végén Konstantinápolyban jegyesével, Máriával együtt a birodalom hivatalos trónörökösévé nyilvánították őt. Béla utóddá jelölése Mánuél részéről rokona, Andronikosz ellen irányult, aki több mint tíz éve pályázott már a császári trónra. Éppen ezért nem is értett

egyet a baszileusz lépésével, és ennek a véleményének nyíltan hangot is adott: „Milyen istengyalázás az a császár részéről, hogy amikor mindegyik rómaitól (bizáncitól) megtagadja a leányával való házasságot, ugyanakkor a bizánciak gyalázatára ezt az idegen származású jövevényt az uralkodásra is alkalmasabbnak találta a bizánciaknál, s valamennyiük fölé uruknak megtette.” A görög kútfő közléséből tudjuk: véleményével Andronikosz nem állt egyedül, támogatták őt azok a bizánci főemberek is, akik mélységesen megvetették és lenézték a „barbár” földről hozzájuk érkezett idegent. Ezek „merészen hajtogatták: sem a császár leánya, sem a bizánciak számára egyáltalán nem előnyös az, ha szép és nemes olajfába egy idegen fajú ültetvényről származó hajtást oltanak be, s azt a hatalommal való felruházás kapcsán a többiek elé helyezik”.

Bélának komoly ellenzékkel kellett számolnia Bizáncban, s emiatt, magától értetődően, nem volt könnyű helyzetben. Fokozott mértékben kellett vigyáznia arra, nehogy valamivel is okot szolgáltasson a személyével való elégedetlenség újabb megnyilvánulására. De Mánuél segítette őt. Béla most már nemcsak a császár leányának jegyese, hanem a birodalmi trón hivatalos várományosa is volt. A baszileusz bevonta őt vallási kérdések rendezésébe. Erről tanúskodik egyik bizánci forrásunk, amely szerint Béla 1166 március elején fontos dogmatikai, elméleti kérdést megvitató egyházi zsinaton vett részt a császár oldalán. Nyilván Béla csak úgy lehetett az egyházi tanácskozás részese, ha előbb már magáévá tette a bizánci egyház tanításait. Ez természetesen hozzátartozott Béla elgörögösödéséhez. Ugyanakkor Béla tekintélyének emelése céljából Mánuél a trónörökös nevét és méltóságát feltüntette a császári iratokon a hivatalos rangsornak megfelelően a császári pár adatai után.

Béla bizánci trónörökösként még részt vett az 1166. évi magyarországi hadjáratban, de az 1167-es magyar-bizánci háborútól a baszileusz már távol tartotta őt. Mánuél magatartása kapcsolatban állt III. István ellenzékének szervezkedésével. Egyik forrásunk elmondja: „Béla királyfi ezután növekedett bölcsességben és virtusban. Sok magyar csatlakozott hozzá, ...és írtak a görög császárnak, hogy igazság szerint ezé Magyarország királysága.” (Geréb László fordítása.) A bizánci császárt ekkor már elsősorban Itália sorsa érdekelte, ezért nem kívánt a magyar belviszá- lyokba beavatkozni. Elutasította a hozzá érkező követeket, és 1167-ben csak azért indított hadat III. István ellen, hogy újra birtokba vegye a horvát, dalmát, bosnyák és szerémségi részeket. A Zimony melletti győzelem révén sikerült is ezt elérnie. Béla ezt követően még két évig volt a bizánci császárok trónjának örököse. 1169 szeptemberében Mánuélnak a második házasságából fia született. A keresztségben - nem véletlenül - ő is az Elek (Alexiosz) nevet kapta. Bélát elválasztották jegyesétől, elvették tőle a deszpotész rangot, helyette az alacsonyabb kaiszar címet adták neki. Néhány hónap múlva Mánuél kisfiát tették meg Mária és Béla helyett a császári hatalom hivatalos örökösévé, majd egy évvel később, 1171 elején a kisgyermeket Mánuél társcsászárává koronázták. A baszileusz közvetítésével Béla már 1170 tavaszán feleségül vette a császár hitvesének féltestvérét, Ágnest. Chatillon Ágnes (aki Bizáncban felvette az Anna nevet) Konstancia antiochiai fejedelemnő második, Chatillon Rajnáid francia kereszteslovaggal kötött házasságából született, és csaknem egyidős volt Bélával. Életkorára 1848- ban megtalált csontvázának orvosi vizsgálata alapján lehetett következtetni. Ez kimutatta ugyanis, hogy az 1184 táján eltemetett királyné halálakor mintegy harmincöt éves volt, azaz születése 1149-re datálható.

A fiatal házaspár 1170 első felében Konstantinápolyból Keletre, Antiokhiá- ba, majd Jeruzsálembe utazott. Béla ekkor - mint Magyarország, Dalmácia és Horvátország hercege - nagy összegű pénzadományt juttatott a jeruzsálemi jo- hannita (ispotályos) lovagoknak. Az eseményről tájékoztató oklevél jelzi: Béla ekkor már a bizánci kaiszar címénél többre értékelte és fontosabbnak tartotta azt a méltóságot, amelyet 1161 és 1163 között magyar földön viselt. Ebből kiderül, hogy Béla figyelme és érdeklődése Magyarország felé fordult azután, hogy megszűnt bizánci trónörökös lenni.

1172. március 4-én meghalt III. István. Külföldi forrás szerint a király halálát mérgezés okozta, amiben állítólag Béla emberei voltak a bűnösök. Az esemény mindenesetre megnyitotta Béla számára a magyar trónhoz vezető utat. A herceg magyarországi hívei azonnal követeket küldtek Bizáncba, s felajánlották Bélának a királyi koronát. Mánuél császár örömmel karolta fel Béla ügyét, hiszen ezáltal egyrészt egy mellőzött és sértődött embertől igen kedvező formában szabadulhatott meg, másrészt előnyösnek ígérkezett számára az, hogy ismét általa pártfogolt király

Kereszt III. Béla király székesfehérvári sírjából

ülhet a magyar trónon. Béla feleségével együtt a követek társaságában Magyar- országra indult.

A császár fényes - leendő uralkodóhoz méltó - kíséretet adott Béla mellé, s ellátta őt hatalmas mennyiségű pénzzel, hogy azt használja fel magyar urak jóindulatának megnyerésére. S hogy mindezt még nyomatékosabbá tegye, Mánuél Béla érdekében hadseregét is mozgósította. A herceg elfogadta a sokoldalú segítséget, és viszonzásképpen még Szófiában megígérte Mánuélnak: „egész életében védelmezni fogja azt, ami a császár és a bizánciak számára hasznos”, s egyúttal arra is kötelezte magát, hogy a baszileusz beleegyezése nélkül nem fog Szerbia ügyeibe avatkozni.

Béla útja Szófiától Székesfehérvárig

sima és zavartalan volt. A korabeli utazási viszonyokat figyelembe véve a herceg már 1172. április végén, május elején az uralkodói székhelyen tartózkodhatott, királlyá koronázására azonban csak 1173. január közepén került sor. Ez azzal magyarázható, hogy Bélát az országban nem fogadta osztatlan öröm és lelkesedés. Az uralkodó osztály egy számottevő csoportja nem őt, hanem idősebbik öccsét, Géza herceget szerette volna királlyá megtenni, hiszen az mindvégig itthon tartózkodott, velük élt, jól ismerték, és ezért jobban meg is bíztak benne, mint bátyjában. Gézát támogatta Bélával szemben mindkettőjük édesanyja, Eufroszina is. Az anyakirályné attól tartott, hogy Béla hatalomra kerülése révén elveszítheti azt a vezető pozíciót, amelyet III. István alatt az ország irányításában betöltött. Tulajdonképpen részben hasonló aggodalom fordította Béla ellen Lukács érseket is, aki azonban nemcsak addigi politikai befolyását féltette Béla uralmától. Az esztergomi főpap attól is félt, hogy a göröggé vált Béla révén Magyarországon tért fog hódítani a szakadár, eretnek keleti egyház, és ennek nyomán háttérbe szorulhat majd a latin rítusú egyház és vallás. Éppen ezért Lukács elutasította a bizánci császár pártfogoltjának megkoronázását.

A főpap fegyvert kovácsolt abból, hogy a magyar uralkodók koronázása a bevett szokás szerint az esztergomi érsek hatáskörébe tartozott. Megfelelő ürügyről is gondoskodott magának. Amikor tudomására jutott, hogy megbeszélésre küldött követének Béla merő jóindulatból egy értékes köpönyeget ajándékozott, szimóniára - egyházi személy megvesztegetésére - hivatkozott, megtagadva a már megválasztott király megkoronázását.

Béla türelmesnek és tárgyalókésznek mutatkozott, s nem alkalmazott erőszakot Lukáccsal szemben, mint tette azt

II. László egy évtizeddel korábban, noha ez neki - Bélának - is hatalmában állott volna. Többször kísérletet tett arra, hogy békés szóval megnyerje magának Lukácsot, de az érsek nem fogadta a király közeledését. Az idő közben gyorsan múlott; legfőképpen ez aggasztotta Bélát. Bent az országban kedvezően alakultak számára az erőviszonyok, minthogy az uralkodó osztály túlnyomó többsége az ő oldalára állt. Béla és pártja azonban amiatt aggódott, hogy Géza, aki otthon kisebbségbe szorult, idegen erők segítségével igyekszik majd hátrányos helyzetén változtatni. Géza számára külföldi pártfogóként elsősorban Barbarossa Frigyes jöhetett szóba, aki tarthatott attól, hogy Béla trónra jutása Bizánc politikai-hatalmi helyzetét erősíti meg Közép-Európá- ban, a német birodalom közvetlen szomszédságában. Feltételezhető, hogy Géza kísérletet is tett Barbarossa megnyerésére, de ez nem járt eredménnyel, mivel a német császárt birodalmi problémák kötötték le.

Lukáccsal szemben Béla III. Sándorhoz fordult segítségért, és a pápa a kért támogatást meg is adta. Több korabeli levél tanúskodik arról, hogy a római egyházfő ismételten felszólította Lukácsot Béla azonnali megkoronázására. Az érsek azonban hajthatatlan maradt, nem engedelmeskedett a pápa szigorú utasításának sem. A hosszas huzavona végére a - Lukács ellenkezése miatt rendkívül felháborodott - pápa ügyes megoldással úgy tett pontot, hogy elrendelte: a kalocsai érsek koronázza meg Bélát. A kalocsai főpap habozás nélkül teljesítette III. Sándor parancsát, és

1173. január 13-án Fehérváron Béla fejére helyezte a királyi koronát. Béla még ebben a helyzetben is kiváló diplomatának bizonyult, mivel a koronázás előtt külön oklevélben ismerte el, hogy a magyar királyok megkoronázásának a joga a jövőben változatlanul az esztergomi egyház fejét illeti meg. Ezzel nyitva hagyta az ajtót az érsek számára egy későbbi megbékélésre.

Béla elérte célját: a koronázás révén az ország törvényes királya lett. Sikerében nagy szerepet játszott a pápa, akit tulajdonképpen azzal állított maga mellé, hogy egyrészt őt fogadta el Szent Péter trónusa törvényes urának, s nem a német uralkodó által pártfogolt ellenpápát, másrészt pedig Béla már 1172-ben esküt tett az 1169-es egyházi konkordátumra, amivel III. István egyházpolitikájának folytatását ígérte meg. Ez megnyugtatta mind a pápát, mind a hazai egyházi vezetők többségét.

Hatalmának jogi-egyházi szentesítése után Béla megbüntette legfőbb ellenségeit. Öccsét 1173-ban bebörtönöztet- te, és hasonló sors érte a herceg pártjának vezetőit is. De Lukácsot most sem vetette börtönbe, vele szemben finomabb módszerekkel élt. Eljárásának lényege az volt, hogy egyszerűen nem vett tudomást a főpap létezéséről. Ez többek között azt jelentette, hogy nem vonta be őt az országos politika intézésébe, és helyette a kalocsai érseket szerepeltette a királyság vezető egyházi főméltóságaként. Mindez oly formában is megnyilvánult, hogy a kalocsai főpap vett részt nemzetközi tárgyalásokon, s a király elsőszülött fiát, Imrét 1174-ben - a régi gyakorlattól eltérően - Kalocsa érseke s nem az esztergomi főpap keresztelte meg. A különböző szentségek kiszolgáltatása ugyanis a királyi család tagjai számára az esztergomi érsek jogkörébe tartozott. Hasonlóan teljes mellőzöttség jutott osztályrészül mindazoknak az egyházi személyeknek, akik a trónviszályban Lukáccsal értettek egyet. Saját híveit viszont megjutalmazta a király. A kalocsai érsek magasra ívelő karrierjéről már említés történt; a világi főurak pedig vagy kiemelkedő méltóságokat nyertek, vagy megtarthatták azokat a tisztségeket, amelyeket III. István idejében viseltek, s ezáltal ezek a nagyurak az új király alatt is megőrizték hatalmi befolyásukat.

Géza herceg azonban a vártnál szívó- sabb ellenfélnek bizonyult. A király azt hitte, hogy a börtön majd kijózanítja öccsét, és az felhagy hatalmi terveivel. Reménye nem vált valóra. A herceg több hívével együtt 1174-ben megszökött a fogságból, és osztrák földre menekült. Jasomirgott Henrik, akinek fia, Lipót akkoriban vette feleségül Ilonát,

III. Béla testvérét, befogadta a menekülőket. Arról nem tudunk, hogy segítséget is ígért volna Gézának, de az tény, hogy a herceget Béla nyomatékos követelésére sem adta ki. Erre a magyar király keményebb eszközökhöz folyamodott: szövetségre lépett II. Szobjeszláv cseh fejedelemmel, és vele több ízben pusztító betörést hajtott végre Ausztria ellen. Ezek után Géza 1177-ben elhagyta az osztrák hercegséget, és Csehországba ment. Szobjeszlávtól azt kérte: segítse őt eljutni a német császárhoz, mert az volt a terve, hogy a magyar korona megszerzéséhez tőle kér segítséget. A cseh fejedelem azonban - azt remélvén, hogy Béla támogatásával lazíthat az országára nehezedő német hűbéren - elfogta, és bilincsbe verve kiszolgáltatta a magyar királynak a trónkövetelőt.

(Folytatás a 21. számban)

ÖRÖKSÉGÜNK 1994. május 8.