Vasárnap - családi magazin, 1994. január-június (27. évfolyam, 1-26. szám)

1994-05-01 / 18. szám

------------------------------------------------ Kristó Gyula — Makk Ferenc -----------------------------------------------ál ÉÍHÉI! NMJOMI

IV. ISTVÁN

IV. István, II. Béla király és Ilona szerb hercegnő harmadik fia, 1133 táján született. Az első királyról, Szent Istvánról nevezték el. Személyéről elég későn, 1152 táján szól először érdemben a magyar krónika, amely közli, hogy II. Géza a testvérei, László és István számára hercegi tartást rendelt el. A dukátusi udvartartás minden bizonnyal meghatározott jövedelmekkel és külön személyzettel járt. Egy német forrásból azonban kiderül: a külön hercegi udvartartás nem elégítette ki Istvánt. A magas termetű, nagyra nőtt herceg tervei is magasra törtek: István 1157 tavaszán a király uralmával elégedetlen főurak bevonásával összeesküvést szervezett, amelynek az volt a célja, hogy II. Gézát meggyilkolják, és helyére Istvánt ültessék a trónra. A herceget féktelen hatalomvágy fűtötte. Élete ettől kezdve állandó próbálkozás, harc, küzdelem volt a magyar korona megszerzéséért. Első kísérletének bukása után legfőbb híveivel - köztük rokonával, anyai nagybátyjával, Belus bánnal - Barbarossa Frigyes udvarába menekült.

Itt szemforgató módon még ő vádolta meg a császár előtt II. Gézát, azt állítván magáról, hogy nem bűnös, s a király ártatlanul vette őt üldözőbe. Az 1158. január 13-i birodalmi gyűlésen - ahol meghallgatták a magyar uralkodó követeit is - a császár II. Géza mellett foglalt állást, de megengedte, hogy István herceg görög földre távozzék. Ez volt a herceg és emberei számára a német udvar és a bizánci udvar közötti ingajárat nyitánya.

Konstantinápolyban szívélyesen fogadták Istvánt, és feleségül adták hozzá a baszileusz egyik unokahúgát, a szépségéről híres Komnéné Máriát. Minthogy ekkor még Mánuéltól nem kapott segítséget, a nyughatatlan trón- követelő nem sokáig maradt veszteg, s már 1160-1161 fordulóján Itáliában volt, ahol ismét Barbarossa Frigyeshez fordult. Az itáliai hadjárat, amelyben II. Géza egy íjászcsapattal támogatta Frigyest, annyira lekötötte a német-római császárt, hogy részéről István megsegítése szóba sem jöhetett.

A herceg visszatért Bizáncba. Itt alig telt el egy esztendő, s István úgy érezhette: közel a nap, amikor fejére teheti a magyar koronát. II. Géza halála után ugyanis Mánuél elhatározta, hogy István herceg trónra ültetésével megszerzi magának Magyarországot. E cél megvalósítása érdekében mozgásba jött a bizánci diplomácia, és elindult a magyar határ felé a görög császári haderő is. A baszileusz hízelkedő hangú követei - különböző tisztségeket ígérve és szavukat bizánci aranyakkal téve nyomatékosabbá - István érdekében tárgyalásokat kezdtek a III. Istvánnal szakító magyar főemberekkel. Ezek azonban - görög forrás szavai szerint - „fülükkel süket ember módjára hallgatták a beszédet, és azt mondották, hogy egyéb dolgok miatt is elutasítják őt, leginkább azonban a bizánciakkal kötött házassága miatt, ...mivel attól tartanak, hogy amíg ő (István) uralkodik a magyarok felett, addig rajta viszont a bizánciak császára uralkodik majd”.

Végül is a magyar urak István herceg helyett kompromisszumként elfogadták királyuknak Mánuél másik jelöltjét, Lászlót. Bátyja, II. László jóvoltából István - kijelölt trónörökösként - megkapta azt a hercegséget, amelyet annak idején I. András szervezett meg és azután Kálmán számolt fel. A dukátus birtokában 1163 januárjában - II. László halála után - István megszerezte magának a királyi trónt.

Lukács érsek őt sem akarta megkoronázni, ezért IV. Istvánnak is a kalocsai érsek, Mikó helyezte fejére a koronát 1163. január 27-én. Az esztergomi érsek IV. István uralmát szintén törvénytelennek nyilvánította, és az ellenkirályt az egyházból kiközösítette. IV. István, aki magát egyetlen ránk maradt oklevélben III. Istvánnak nevezte, változatlanul igen népszerűtlen volt az országban. Görög kútfő szerint alattvalói - híveinek kis csoportjától eltekintve - szerfelett gyűlölték őt, és csakhamar szervezkedés indult meg ellene. Ellenfeleinek első próbálkozását azonban a segítségül hívott bizánci csapatok felvonultatásával sikerült visszavernie.

Mivel a hazai egyházi vezetők többsége szembefordult vele, IV. István szankciókat foganatosított ellenük, megtiltotta, hogy III. Sándor pápa követét fogadják, és azt sem engedte, hogy ők menesszenek küldötteket a pápához. Egy angol kútfő arról ír, hogy Nyugat-Európában már azt hitték: a görögökhöz hasonlóan a magyarok is elszakadnak a római egyháztól. A magyar királyság és a keleti császárság kapcsolatainak szorosabbra fűzését kívánta IV. István elősegíteni azzal, hogy réz- és aranypénzek verésével kísérletet tett a bizánci pénzrendszer magyarországi bevezetésére.

Az ellenkirály júniusban már nem tudta elhárítani III. István katonai támadását, az 1163. június 19-i csatában vereséget szenvedett, majd fogságba esett. (Talán ezen események során vesztette életét Belus herceg, aki a báni méltóság birtokában hűségesen szolgálta IV. Istvánt.) III. István nagylelkűségének köszönhette IV. István azt, hogy élve távozhatott az országból, alig öthónapos uralkodás után. Cserébe meg kellett ígérnie, hogy többé nem fog a korona után tömi.

Természetes egy pillanatig sem gondolt komolyan arra, hogy adott szavát be is tartsa. Rögtön Mánuélhoz ment, hűbérként ajánlotta fel neki Magyarországot, és azt kérte tőle, hogy segítse őt trónjára vissza. A baszileusz 1163 kora őszén fel is vonult seregével Belgrádhoz, a bizánci határvárhoz, de a kedvezőtlen körülmények miatt elállt IV. István további támogatásától. A bukott ellenkirály csalódott görög patrónusában, de mohó hatalomvágya nem csökkent, és hamarosan elküldte követeit Barbarossa Frigyeshez. Reménye hiábavalónak bizonyult, mert a német uralkodó III. István oldalán állt.

„A vágyaitól rabul ejtett lelke” - miként egy görög forrás találóan mondja - most sem hagyta nyugodni IV. Istvánt. 1164 nyarán már ismét bizánci fegyveresek védelmében - Mánuél támogatását élvezve - hatolt be Magyarországra. De sem ekkor, sem a következő évben nem sikerült trónjára visszakerülnie. Amilyen szerencsétlen volt IV. István egész pályafutása, olyan gyászos véget ért élete is. Megmaradt hívei az ostromlott Zimony várában királyuk élete árán látták megmenthetőnek a magukét, és ezért 1165. április 11-én megmérgezték őt, majd a várat átadták III. Istvánnak, aki az egyezség szerint valóban megkegyelmezett nekik. Bizánci forrásból tudjuk, hogy III. István hívei még holtában sem bocsátottak meg az ellenkirálynak, az évek óta tartó véres testvérharcok legfőbb okozójának: a győztesek - forrásunk szerint - „gyalázatosán bántak István holttestével, először még halotti szertartásban sem részesítették, és semmi olyanra nem méltatták, ami pedig a halottakat szokás szerint megilleti, hanem kitették a város kapuja elé, s azt akarták, hogy temetetlenül maradjon. Később azonban természetes érzelmeiktől megindítva elvitték a tetemet István protomártír templomába, s ott sírba helyezték”. Bizonytalan időpontban azután IV. István földi maradványait Zimonyból Székesfehérvárra szállították, és ott helyezték örök nyugalomra.

III. BÉLA

III. Béla II. Géza király és Eufro- szina orosz hercegnő másodszülött gyermeke volt. Születésének évét - közvetlen adatok hiányában - közvetett bizonyítékok segítségével állapíthatjuk meg. Ismeretes egyrészt, hogy Géza és Eufroszina 1146 második felében kötött házasságából az első gyermek, István 1147 nyarán látta meg a napvilágot. Másrészt III. Béla 1848 decemberében megtalált csontvázának orvostani, antropológiai elemzése alapján tudjuk, hogy a csontozat olyan férfié, akit negyvennyolcadik és ötvenedik életéve között temettek el. Mivel Béla a krónikás források szerint 1196. április végén halt meg, ily módon születése nagy biztonsággal tehető az 1148. esztendőre. Kétségtelen, hogy nevét nagyapjától, Vak Béla királytól kapta. Bélának István bátyján kívül két öccse (Géza és Árpád) és három húga (Erzsébet, Odola, Ilona) volt.

Hosszú éveken keresztül nincs szó a forrásokban Béláról. Így neveltetéséről sem tudunk semmi bizonyosat. Csak gyaníthatjuk - nagybátyja, II. László és saját idősebbik fia, Imre herceg példája nyomán -, hogy ebben az időben a királyi gyerekek mellé már rendszeresen állítottak egy-egy magisztert, aki egyebek mellett a latin nyelv alapjaival ismertette meg növendékét. Béla személyével az 1160- as évektől kezdve egyre többet foglalkoznak a kútfők. Ez a belső hatalmi villongásokkal és a külső - bizánci - beavatkozás eseményeivel áll kapcsolatban. II. Géza - testvéreinek, Istvánnak és Lászlónak hatalommegszerző kísérletei után - a belső helyzet megszilárdítása érdekében kisebbik fia, Béla számára 1161 táján egy hercegséget szervezett meg. Ez a dukátus a horvát és a dalmát területeket foglalta magába. A király úgy képzelte, hogy egy második uralmi központ felállítása révén kielégítheti részint második fiának, részint bizonyos főuraknak esetleges hatalmi ambícióit. Ugyanakkor ettől az intézkedéstől II. Géza azt is remélte, hogy Béla és a hercegi udvarába kerülő nagyurak viszonzásképpen támogatni fogják az ő uralmát, illetve hivatalos örökösének megtett elsőszülött fia, István későbbi országlását. Trónra kerülve - egy görög forrás szerint - maga III. István is elismerte Béla herceg jogát a hor- vát-dalmát dukátushoz 1162 tavaszán.

Ügy látszik, hogy III. Istvánnak ez

a lépése megelégedéssel töltötte el Bélát és a körülötte levő nagyurakat. Erre abból lehet következtetni, hogy Béla sem maga nem intézett támadást bátyja ellen, sem a bizánci trónkövetelők oldalára nem állt. Lehet, hogy II. László és IV. István uralkodása idején tengermelléki hercegségében húzta meg magát, és onnan „semleges félként” figyelte az események alakulását, de nem kizárt - s ennek van nagyobb valószínűsége hogy az ellenkirályokkal szemben III. Istvánt támogatta. Talán vele együtt menekült előbb Pozsonyba, majd Ausztriába.

IV. István bukása után 1163 nyarán helyreállt a korábbi uralmi helyzet az országban: III. Istváné lett a királyság, Béláé pedig a hercegség.

Mivel a bukott IV. István megígérte: többé nem fordul III. István ellen, a király és a herceg joggal hihették azt, hogy uralmuk a továbbiakban zavartalan lesz, s ezentúl mindketten békés, nyugodt viszonyok között intézhetik a királyság, illetve a dukátus ügyeit. Nem így történt. Mánuél bizánci császár 1163 őszén újra pártfogásába vette IV. Istvánt, és elhatározta, hogy ismét trónra segíti őt. Seregével fel is vonult a magyar határra. Itt azonban józan ésszel belátta: nipcs remény arra, hogy a magyar uralkodó osztály akarata ellenére IV. István megint az ország trónjára üljön. Ezért a baszileusz tárgyalásokat kezdett a magyar uralkodóval.

Mánuél célja mindenekelőtt az volt, hogy Magyarország a görög birodalom politikai szövetségese legyen, és a magyar király a baszileusz oldalán vegyen részt abban a küzdelemben, amelyet a bizánci császár az egykori római birodalom visszaállításáért, illetve az európai politikai-hatalmi hegemónia megszerzéséért folytatott. Ezt a politikai szövetséget a kor szokásainak megfelelően a két uralkodócsalád közti dinasztikus kapcsolattal kívánta szentesíteni. A tárgyalások során III. István megígérte egyrészt azt, hogy a jövőben a baszileusz barátja, azaz Bizánc szövetségese lesz, másrészt beleegyezett a császár által felvetett házassági tervbe is.

Mánuél ekkor azt javasolta: a király legidősebb öccse, Béla herceg költözzön a konstantinápolyi udvarba, hogy ott feleségül vehesse majd leányát, Máriát. Okkal vetődik fel a kérdés: a baszileusz III. István három öccse közül miért éppen Bélát szemelte ki leendő vejéül? Nyilvánvaló, hogy a bizánci császár alaposan átgondolta házassági javaslatát. A választásban Mánuél számára döntő szempontnak az bizonyult, hogy Béla hercegként birtokában tartotta a magyar királyság értékes területeit, amelyeknek gazdasági, stratégiai és politikai jelentőségét a császár jól ismerte. Mánuél Bélával együtt - a források szerint „atyai örökségként” - a hercegi területek átadását is igényelte, sőt ehhez az örökséghez Horvátország és Dalmácia mellett a Szerémsé- get is hozzászámította. III. István, aki nagy nehézségek árán csak nem sokkal korábban szerezte vissza királyi trónját, a határon tartózkodó bizánci haderő támadásától tartva, kény- szerűségből elfogadta a görög uralkodó kéréseit. Az 1163 őszén Belgrád- ban megkötött egyezmények további fontos részét képezte az is, hogy a baszileusz lemondott IV. István támogatásáról. (Folytatjuk)

III. Béla és felesége, Antiochiai Anna jelenlegi sírkápolnája a budai Mátyástemplomban