Vasárnap - családi magazin, 1994. január-június (27. évfolyam, 1-26. szám)

1994-05-01 / 18. szám

„Én csak szenvedést hozok

a diákjaimra ”

Beszélgetés Simonné Teleki Mária vásárúti pedagógussal

o Azt hiszem, nem vagy mindennapi eset: a volt tanítványaid legendákat mesélnek rólad, a nyolcadikosoknak írt magyar irodalomkönyved pedig valóságos vihart kavart: vannak, akik zseniálisnak, mások csapnivalónak tartják.- Végképp nem vagyok rendkívüli eset, nincs bennem semmi különös vagy érdekes. A legendák ellen pedig tiltakozom, a legenda ugyanis az a műfaj, amelynek csak egy töredéke igaz.

o De a könyved körüli huzavona igaz. Vagy az sem?- Igaz, de azt is csak azért kezdtem írni, mert nekem nem tetszett egyetlen irodalomkönyv sem. Jött a forradalom és vele a nagy, lelkes illúziók, hogy minden megváltozik, hogy eldobjuk a régi sémákat. Épp akkor írtak ki pályázatot az irodalomkönyvre. Megírtam, és az illetékesek azt mondták: ilyen könyv alapján nem lehet tanítani. Azután a többi pályamunkával együtt hat iskolának elküldték véleményezésre, s az enyémet találták a legjobbnak. Ezt még ma sem értem, mert azóta is csak szidalmakat kaptam érte. Én tulajdonképpen egy egészen más tankönyvet írtam, mint ami megjelent. Rengeteget kihagytak belőle és a legnagyobb baj folyton az volt, hogy miért ezt tettem bele és miért nem amazt... Miért került be például Bulgakov vagy Nagy Lajos? A pedagógiai kutató- intézetben a szó szoros értelmében meg kellett védenem Nagy Lajost s a többi kifogásolt írót, mire az ott dolgozók egyike kifakadt: „Hát ez borzasztó, hogy nálad minden mindennel összefügg!” Jellemző volt ez a kifakadás, mert az egész kommunizmusban is az volt a legirri- tálóbb, hogy azt rótták fel az ember bűnéül, ami az erénye. A tankönyvemmel nem akartam semmi mást, mint igazi irodalmat adni a gyerekek kezébe. Mert a gyerek sem hülye; nem lehet neki művirágot adni valódi helyett. A végén, a rengeteg kifogást hallva, már én is kifakadtam: az Isten áldjon meg benneteket, hát nem én írtam a 20. század irodalmát! Ami ott van, azt a kor hozta magával. A 19. század igényli a romantikát, de a 20. század - különösen annak végén, gondoljunk csak Beckettre - szembefordul mindennel. Azzal is, ami századokon át értéknek számított. Petőfiéknek szent volt a haza, de József Attila már azt úja: „Nincsen apám, se anyám, se istenem, se hazám”. Az egész 20. századi irodalom a polgári gondolkodás ellen szól. „Olvasod a könyveket, amelyeket ellened írnak” - mondja Nagy Lajos. Megkérdezték tőlem, hogyan lehet Bulga- kovot vagy Grendelt tanítani? Hát Jókai után közvetlenül sehogy! Meg kell tenni azt az utat, amely elvezet a groteszkig. Azt is kifogásolták, hogy mire a gyerekeknek az olyasmi, hogy metafora, vagy metonimia, erre semmi szükség, a gyerek amúgy is érzi a verset. Érzi, mint a macska az esőt - mondtam erre. A költészet tulajdonképpen képalkotás, de az irodalomkönyvekben a képalkotásról szó sem esik. Azt hiszem, az egészet az óvodában kellene elkezdeni. Azzal, hogy: „Őszi éjjel izzik a galagonya ruhája. ” Mert az óvodás még egészen normális, még nem rontotta el az iskola, amely magokat és adatokat kér számon. Az óvodásnak természetes, hogy a napocskának szeme, szája van, a galagonyának meg ruhája. A kisgyerekek teljesen nyitottak, ám ha bezárulnak - mert az iskolában a versről csak azt hallják, hogy azt be kell magolni -, már nagyon nehezen nyílnak meg.

o Azt hiszem, a gyerekek többsége valóban bezárul az évek során. Képes vagy egy osztálynyi gyereket úgy megérinteni az órákon, hogy ismét kinyíljanak?- A tanárnak mindig arra kell figyelnie: hogyan, mire reagál a gyerek! Ügy nem lehet tanítani, hogy otthon megírom az előkészületet, és ha törik, ha szakad, azt letanítom. Ez olyan, mintha egy gazdaságban csak fát termesztenének, gyümölcsöt nem. Ha a nyelvtanórán bejön egy olyan mondat, amelyik több, mint az én egész előkészületem - mert a gyereket épp az érdekli -, akkor azon a mondaton kell levezetni az alanyi alárendelést, és nem máson. Többek között ezért is tartanak engem a diákjaim nagyon vicces emnbemek, holott a világ legsavanyúbb alakja vagyok. Mindenesetre nem szerepelek az órán, nem érzem úgy, hogy példaképnek kell lennem. És nem veszem komolyan azt a szocializmusból itt maradt hülyeséget, amit még mindig elvárnak a pedagógustól; hogy reprezentáljon haj- és ruhaviseletben, s entel- lektüel módon beszéljen. Én nem ájulok el, ha valamelyik diákom száján kifut egy trágár kifejezés, vagy elsüt egy disznó viccet. Az utóbbit akár elemezni is lehet.

o Azt hiszem, nem vagy az a típus, akit túlságosan kedvelnének a felettesei...- Rebellis alkat vagyok. Az egész családom ilyen. A járásban mindig én voltam a legrosszabb tanító, aki politikailag nem állt a helyzet magaslatán. Közben ugyan hoztam az egyik díjat a másik után, az igazgató akár az irodáját is kitapétázhatta volna velük; de ugyanez az igazgató, aki akkor gratulált, a legváratlanabb helyzetekben megpróbált belém szúrni és megalázni. Azért sem voltak velem kibékülve, mert nem a tanterv szerint haladtam. Rögeszmém ugyanis, hogy a magyartanár ne a tankönyvet, hanem a magyar irodalmat tanítsa. Rengeteg konfliktusom volt abból eredően is, hogy túlságosan el vagyok ragadtatva a diákjaimtól: én szidhatom őket, de más nem! Mert elítélni egy gyereket nemcsak könnyű dolog, hanem aljasság is. Egy 30-50 éves felnőtt szemszögéből ítélkezni egy tizenéves gyerek felett, annak öltözködése, szexuális vagy bármiféle igénye miatt, ezt borzasztónak s megengedhetetlennek tartom.

o Mit tartasz a legnagyobb pedagógiai sikerednek?- Nem is tudom. Most dicsekedjem, ráadásul nyilvánosan? Hát jó. Zalabai Zsigmond - aki sokszor elmondta, hogy a pedagógiai főiskolára kerülő gyerekek gyakran a legalapvetőbb fogalmakkal sincsenek tisztában - az én volt diákommal, Mónival javíttatja a többi diák felmérőjét. Nemrég egy verseskötetet jelentetett meg öt fiatal. Egyikük, Gál Tomi, az én tanítványom, aki ráadásul épp most lett első a járási szavalóversenyen. Egy másik tanítványom, Sándor Rena is verseket ír, már közöltek is belőlük néhányat.

o Van fogékonyság az iránt, amit te nyújtasz egy olyan közegben, ahol van fóliasátor és munka látástól vakulásig; van akár jómód is, de nem biztos, hogy könyvespolc is van a szobában?- Tény, egy olyan környezetben, ahol az a legfontosabb, hogy meglegyen az autó meg a kristálypohár és a befúggönyözött ablakok mögül nem látni ki a világra, ott a gyerek gyakrabban kerül összeütközésbe a szülőkkel, mert mások az igényei, mást akar, mint ők. A szülők pedig szidják a gyereket, mert az én hatásomra esetleg vegetáriánus lett. vagy éppenséggel nem jár templomba... Én tulajdonképpen csak szenvedést hozok a diákjaimra, és olykor ez borzasztóan nagy kín nekik.

o Kiderül, hogy te nem is vagy annyira toleráns!- Én borzasztó gazember vagyok, mert mindig azt mondom a diákjaimnak, ne fogadják el gondolkodás nélkül, amit mondok. A gazemberség ebben ott van, hogy amennyiben ellentmondanak, akkor is nekem fogadnak szót, ha pedig nem, akkor elfogadják azt, amit én mondok nekik. De mire erre rájönnek, már eltelik tíz év. A másik borzasztóság az, hogy azok a gyerekek, akik kikerülnek a kezem alól, továbbra is igényelnék, hogy szeressem őket, odafigyeljek rájuk, de nekem erre már nincs energiám. És emiatt is furdal a lelkiismeret.

o Nem hiszem, hogy más pedagógus ebből különösebb lelkiismereti kérdést csinálna. A diákok jönnek és mennek, ez a világ rendje. Van egy köldökzsinór, ami kilépve az iskolából nem létezik többé. Ezt előbb-utóbb a gyerek is belátja. Akkor téged ez miért bánt?- Mert kopogtatnak, jönnek, kérdezik, otthon vagyok-e, és a gyerekeim azt mondják: otthon van, de alszik.

o Hát akkor eljönnek másnap!- De én másnap is aludni fogok és hullafáradt leszek. A gyerekeknek pedig borzasztó csalódás, hogy már nem lehet mindennel hozzám futni. Volt idő, amikor naponta négy-öt diákom ott ült nálunk. De erre a saját gyerekeim fizettek rá; érzelmileg és mindenképp. Ezért is állítom, hogy én csak szenvedést okozok a diákjaimnak, hiszen amit én adok, azt nem lehet megfogni, abból nem lehet profitálni. Nem biztos, hogy van presztízse annak, hogy én a gyerekkel rengeteg könyvet elolvastatok, de nem tudja pontosan, hogy mikor született az író, mert azt nem tartom fontosnak. Ahogy azt sem, hogy egy szerző összes művét fel tudja-e sorolni. Olvasson el tőle két könyvet, de azokat alaposan. Szóval, én nem az életre nevelem a gyerekeket.

o Akkor mire is neveled őket?- Victor Hugo mondja valahol, hogy a tudósnak a tudomány pótolja az életet. Nálam az irodalom pótolja a vallást. Az író is pótol valamit: ő attól író, hogy neki tud fájni az, ami másnak nem fáj. És emellett neki még a más baja is fáj. Karinthynak van egy novellája: A másik. Kimondatlanul Krisztusról szól, akinek mindig az fáj, ami a másiknak. Amikor az apja munka közben megsebzi magát, az ő kezén is kiserken a vér; ha szomjas vándort lát, őt addig gyötri a szomjúság, amíg a másik nem jut vízhez. Író is csak az lehet, akinek a más baja is fáj. Nekem ne állítsa magáról, hogy költő az, aki azt mondja: miért nem ad az anyja cipőt a mezténláb kolduló, apró cigánygyereknek! Nekem ilyen ne írjon verset, hanem hallgasson és gyűjtse a vagyonát! Ezért szoktam azt mondani a gyerekeknek, hogy nem akkor érsz a csúcsra, amikor kialakul a jellemed és ráébredsz önmagadra, hanem akkor, amikor meg tudod tagadni önmagadat s eljutsz az önmegtagadásig - mert valaki fontosabb lesz számodra, mint te magad.

o Altruizmus, mint cél?- Az altruizmus akarva-akaratlanul ott van minden normális emberben. Az ember a szépséget, a nagy boldogságot nem képes egyedül elviselni; a fájdalmat, a boldogtalanságot inkább. Ha például téli estén kinézel a hólepte, holdsütötte tájra, nem bírod ki, hogy oda ne hívd a másikat: gyere, nézd csak, milyen fantasztikus! Az, hogy a szépséget, az örömet meg kell osztani valakivel, már eleve egyfajta altruizmus. És a költészet mindig fogódzó lehet, segít elviselni a boldogságot vagy a boldogtalanságot. Már nem vagy egyedül, együtt vagy a költővel. Mert József Attilára sem azért van szükség, hogy tudjam: mikor és hol élt, hanem azért, hogy el tudjam vele mondani, amikor valami nagyon fáj: „Nem várom máraz életet, vagyok úgy, ahogy lehet, s ha nem lehet, hát akkor sehogy. ”

o Két gyereked van. Mit tudsz magadból hazavinni azok után, hogy az iskolában naponta szétosztogatod magad?- Semmit.

o Ne tréfálj!- Sokszor így érzem. Rettenetesen fáradt vagyok. S ha van, amiért imádkozom, hát az, hogy amennyiben létezik több élet, én már ne szülessek újjá, mert nekem elég volt ez az egy is.

o Pedig azt hiszem, neked még annyi tennivalód van, hogy arra száz élet se lenne elég...- Nem! Majd elvégzik a diákjaim mindazt, amit én nem tudtam megtenni.

A hazai magyar oktatásüggyel foglalkozó újságíró gyakran megoldhatatlan dilemma előtt áll. Tudomása van bizonyos negatív tényekről, jelenségekről, amelyeket segítő szándékkal a legszívesebben nyilvánosságra hozna, de nem teszi, mert attól tart, hogy azok, akiknek szálka a szemében a magyar iskola, az ő adatait, érveit felhasználva lendülnek támadásba. Keseregni sem nagyon akar, sötét képet festve kedvét szegni azoknak, akik minden tőlük telhetőt megtesznek a kedvezőnek legnagyobb jóindulattal sem nevezhető körülmények között. Egy-egy konkrét esetet kipécézve bírálni még kevésbé, mert tudja, hogy a baj gyökerei jóval mélyebbre nyúlnak, és a felszíni tünet akár általánosítható is, hisz számtalan helyen kimutatható: miért kerüljön hát a bírálat össztüzébe egyetlen konkrét, véletlenül kiválasztott iskola vagy pedagógusközösség, különösen, ha a baj gyökerei nem az ő, hanem az objektív körülmények számlájára írhatók. Nagyon nehéz diagnózist felállítani ott, ahol ok és okozat megkülönböztethetetlenül összemosódik, terápiát találni még nehezebb, gyakran - ismét csak objektív okokból - szinte lehetetlen. Ezek után talán érthető, hogy a hazai magyar újságíró

Tálcán kínált lehetőségek

iskoláinkról szólva kétszer is meggondolja, bíráljon- e, bírálatával nem árt-e többet, mint használ, s nem ad-e fegyvert azok kezébe, akiket nem a jóindulat és a segítő szándék vezérel. Ezért gyakran inkább hallgat, vagy általánosságokat mond, bírálatát pedig inkább az iskolákat irányító hivataloknak tartogatja, amelyeknek sikerült tökélyre emelni a kákán is csomót keresés módszerét, az ostoba bürokráciát, az in- toleranciát, és mindazt, ami tartósan megkeserítheti oktató és oktatott életét.

Mégis vannak esetek, amelyek mellett nem mehet el egy rezignált kézlegyintéssel. De a kezét esetleg csak tördelni tudja, ha azt hallja, hogy a Nagyszombati Egyetem felkínálja a Nyitrai Pedagógiai Főiskola bürokratikus útvesztőiben halódó Nemzetiségi és Etnikai Kultúrák Karának, hogy otthont nyújt neki, jöjjön csak át hozzá és valóban kar lehet, működhet, fejlődhet, megoldhatja a magyar pedagógus-utánpótlás megoldhatatlannak tűnő gondját, de a kar, amely csak fából vaskarika lesz mindaddig, amíg Nyitrán marad, nem hajlandó a tálcán kínált lehetőséget megragadni. Miért? Vajon miért? Nos, valószínűleg azért, mivel a Nyitrán tanító magyar főiskolai pedagógusok nem kívánják elhagyni otthonaikat. Annak idején odaköltöztek, otthont teremtettek maguknak és azt nem szeretnék feladni. Emberi szempontból érthető is a dolog, nem méznyalás a költözködés, nem is olcsó mulatság, az sem biztos, hogy egy tucat nagyszombati épp egy tucat nyitraival óhajt lakást cserélni. Mondom, emberi szempontból mindez érthető, de... De a pedagógus-utánpótlás megoldása fennmaradásunk alfája és ómegája. Most mondjam, hogy emellett el kell hogy törpüljenek az egyéni szempontok? Hogy ki az, aki kiáll és azt mondja: igen, énmiattam, az én személyes szempontjaim, érdekeim miatt sorvad el belátható időn belül a szlovákiai magyar oktatásügy?

És itt van a másik tálcán nyújtott lehetőség, amikor a kormány a megváltozott politikai légkörben végre hajlandó az oktatásügyi minisztériumon belül egy nemzetiségi főosztályt létesíteni, ahol nem elfogult, problémáinkat nem értő, vagy érteni nem akaró emberek irányítanák, ellenőriznék iskoláinkat, hanem saját szakembereink, de erre sokáig nem akadt a magyar értelmiségiek közül senki, aki a főosztályvezetői posztot hajlandó elvállalni. Lámpással kellett volna keresni, győzködni valakit, aki feláldozza magát. Miről beszélünk mi folyton? Mit elégedetlenkedünk, kesergünk, ha semmilyen felkínált lehetőséggel nem tudunk élni, akkor sem, ha utánunk hajítják? Szlovák részről méltán érhet a vád, hogy csak panaszkodni tudunk, türelmetlenkedni, Európa Tanácshoz futkosni, mellveregetve a szánkat járatni, de a legkisebb áldozatot és felelősséget sem vagyunk hajlandók vállalni. Mit tehet itt az újságíró? Mondja azt, hogy ilyen körülmények között megérdemeljük minden bajunkat, fogyásunkat, a többség állandó, szigorú gyámkodását, mert bennünket felelőtlen gyerekké silányított az elmúlt néhány évtized? Kenje a múlt hibáira minden mostani tehetetlenségünket, gyávaságunkat kicsinyes, személyes önzésünket, gerinctelenségünket, kényelemszeretetünket? Prédikáljon felemelt ujjal arról, hogy a legkisebb önállóság is hatványozott felelősséggel és áldozatvállalással jár, s az egyszer már elszalasztott lehetőség sohasem tér vissza? Esetleg csak annyit tehet, hogy a választ az olvasóra bízza.

Az oldalt írta: Vojtek Katalin

OKTATÁSÜGY 1994. májusi. l/BSämap