Vasárnap - családi magazin, 1994. január-június (27. évfolyam, 1-26. szám)

1994-04-24 / 17. szám

szerepel. Mára két ilvény és Kissalló is iről és lótenyésztéséről Az 1848/49-es szabad­csatájának színhelyén cot vívnak az ott élők. li egyáltalán... I lm ^■ i1T ilUU VJP anélküliek száma is jelentő- gemelkedett, legalább har- zázalékra ugrott, és télen :ől is több! De hogy ne csak tívumokról beszéljek, hadd m meg Zelenánskyék csalá- ;emét, amely csaknem negy- ibert foglalkoztat, és tejter­et egyre szélesebb körben . Sajnos a termelő' magánvál- ból van kevesebb, de ha két- ilyen lenne még, akkor már ák tartani a községet! y fecske mit csinálhat? irat nem is, igényt azért te- t. Mondjuk a kultúrára. a szlovák és a magyar iskola kettős épületét. Ma a magyar iskolába 98 gyerek jár, míg a szomszédos szlovák nyelvű iskolában 256-an tanulnak. Kicsindi Józsefné, a magyar iskola igazgatónője szerint alig néhány éve még fordított volt a helyzet:- Én 1963-ban jöttem ide, úgy­hogy a mostani gyerekek szülei kö­zül csaknem mindenkit tanítottam. Az a legfájóbb, hogy sokszor, bár mindkét szülő magyar, amikor a gyerekük első osztályba megy, nagy meglepetésre nem hozzánk íratják be! A legtöbbje azzal érvel, hogy nézzük meg, ő mire vitte! És hiába mondom, hogy arra vitted, amire képes voltál! Tóth Árpád tanár úr még azt is hozzáfűzi, hogy a falu összetétele, a negyvenvalahány százaléknyi ma­gyar, és az ötven százalékot megha­ladó szlovák nemzetiségű lakos arányszáma csak globálisan érvé­nyes, a nagysallói magyarság ugya­nis elöregedett. Ráadásul ezen a vi­déken a vegyes házasság az általá­nos, és a vegyes családban csepere­dő gyerek szinte mindig szlovák iskolába kerül.- Az igaz - fogalmazza meg velő­sen a tanár úr -, hogy semmilyen különleges probléma nincs az itt élő szlovákok és magyarok között, de ez csak annyit változtat a helyze­ten, hogy vészharangot kongató sorstársainktól eltérően mi szépen, csendben bólogatva olvadunk bele egy másik nemzetbe. Kicsindi Józsefné és a tantestület most azért aggódik, mert a költség- vetésre hivatkozva járásszerte össze­vonják a kis létszámú osztályokat, és nagy a valószínűsége, hogy a követ­kező iskolaévben a Nagysallói Ma­gyar Tannyelvű Alapiskola alsó ta­gozata is két osztályra csökken. Ráa­dásul a felsősök nevelési tantárgyait is kénytelenek lesznek összevonni, ami nemcsak a gyerekeket, hanem a tizenegy tagú tanári kart is bizo­nyára érzékenyen érinti majd... Hogy mit lehet tenni? És hol kéne kezdeni? A bölcsődében, az óvodá­ban, az utcán? Talán nem csak üres frázispufogtatás, hogy a jelen elvise­léséhez és a jövőre való felkészülés­hez mindenkinek ismernie kéne a múltat. A sajátját és a közösségét, amelyben él. Mert a gyökerét vesz­tett ember először becsukódik, azu­tán elárvul, hogy végül a sehová se tartozás kórjától bágyadtan majd még az ünnepit is elveszítse. M. Csepécz Szilvia Fotó: Méry Gábor művelő, Múlik afféle minde- ngoraórákat ad, lkat fest, műsort a baj, hogy az ;ket nem érdek- zösségi élet. Itt a korszerű, két- ven férőhelyes :em, és az átla- íézőszám úgy n körül mozog, yen műsort ünk, a ráfizetést eleve bele­ljük. Még szerencse, hogy :gi hivatal támogat bennün­inló a véleménye Dora La- a Csemadok jelenlegi elnö- is. A mindig mosolygó fiata- bizonygatja: ndent megteszünk, amit tu- Moha a tagságunk csaknem iz főt számlál, az aktív ta- eglehetősen kevés. Én szinte kkorom óta dolgozom ebben ízetben. Akkoriban színdara- zottunk, próbálkoztunk a ha- tyőrzéssel is, de ma? Nem tu- agy mi az oka, de nagyon ne- embereket kimozdítani ott- Próbáltuk már a diákokat is mi a munkába, sajnos fele- edménnyel. Alig néhányan ak, viszont akik mégis, azok- yon jó a kapcsolatunk. A nyá- dulásra persze sokkal többen íznek... Amit még elmonda­nék, hogy a magyar iskolával szoro­san együtműködünk, kölcsönösen segítjük egymást a rendezvényeink megszervezésében. Például a nagy­sallói csata elesettjeinek tiszteletére szervezett emlékműsort is közösen készítjük minden évben. Igen, a csata, az emlék, és a tiszt­elet. Az örökség és a mindennapok csatározásai. A csaknem háromezer lelket számláló községből úgy há­rom-négyszázán öltik fel április 19- én az ünneplőt. Már ez is tömegnek tűnik. Egyelőre. Viselni a múltat és a jövendőt Nagysallóban már 1650-ben tanítot­tak, méghozzá Bornemissza György rektori irányításával. Az egykori első iskolát persze réges-rég elsöpörték a történelem viharai. Legutóbb 1960-ban avattak új tanintézményt, T alán nincs is még egy olyan város, amelyet annyi mítosz és klisé övez, mint Bécset. A modern, ám hagyományőrző, sajátos varázsú, s nem egészen tipikus európai fővárossá fejlő­dött hajdani büszke császári székhelyet. Vajon kinek mi jut eszébe Bécs ne­vének hallatán? Az ügyeskedő keleti beszerzőnek nyilván a Mariahilfer, meg a Shopping City, az éhesnek a bécsi szelet, a Sacher torta, a mu­latós kedvűnek a Heurigerek és a Schrammel muzsika. A politikus­nak talán a parlament vagy a ma már misztifikált semlegesség, a ze­nekedvelőnek Mozart, Haydn és Jo­hann Strauss, majd a kék Duna - noha Bécsben se folyó, se kékség, csupán koszos Duna-csatorna talál­ható. Marad még a nosztalgiázó, aki - ha tele a zsebe - szívesen ül fiáker- be, hogy körbejárja a belvárost, egy kicsit álmodozzon, a múltba kocsi- kázzon, komótosan, lassan - míg a posztmodern Haas-Haus csupaü- veg homlokzatán visszatükröződő Stephansdom körvonalai felismer­hetővé válnak. Nos, álmodozzunk egy kicsit Bécsben - ezúttal a Hofburgban. Ki ne tudná, a várnak csupán egy ele­nyésző részét nyitották meg a nyil­vánosság előtt. Azt, amely ma stíl­bútorokat, régi gobelineket, császá­rok és császárnők portréit, szemé­lyes tárgyait, kincseit őrző múzeumként szolgál. Egymásba nyíló szobák, pompázatos reprezen­tációs és fogadótermek... Az egyik­ben annak idején I. Ferenc József fogadta magánaudiencián alattva­lóit. Mi is audienciára készülünk - egy másikra, nem alattvalóként, hanem meghívott vendégként a vár távo­labbi szárnyába, az Amelienburg- ba, ahova kíváncsi turisták nem te­hetik be lábukat. De nincs itt őrség, sem honi berkekben megszokott il­letékes, aki átkutatja motyónkat, meg összes zsebünket. Sehol egy lé­lek, a pazar lépcsőházból csupán a végeláthatatlan piros szőnyeg sej­teti: talán erre kell menni. A fenséges csendet, melyben szinte csak suttogni mer az ember, hirtelen harangjáték töri meg, jelezve, valami készül... Es nicsak, Mária Terézia vonul kifelé méltóságteljesen fér­jével, I. Ferenccel, majd megjelennek az apródok, kezükben királyi koronákkal. Letérdelnek, megvárják, míg Gábriel ar­kangyal elüldözi az ördög képében megje­lenő ellenséget. II. Frigyes porosz királyt. Nem ámítás, de nem is valóság. Csupán az Amalienburg egyik féltve őrzött csodája - egy történelmi korszak főhőseit képjáték­ban megelevenítő óra, amely Mária Teré­zia pozsonyi koronázásának idejébe vezeti vissza a látogatót. Nincs sok idő a kalandozásra a 16. szá­zadi Pozsonyban, s még arra sem, hogy bámészkodjunk, elmélázzunk a furfangos császárnő hofburgi szobájában, aki fordí­tott számlapú órát helyeztetett ágya fölé, mert a szemben lévő: tükörből így problé­mamentesen tudhatta meg, hol is jár az idő szekere. Falba rejtett titkos ajtó nyílik: ma­gánaudiencián fogadja a meghívottakat a Hofburg jelenlegi lakója, Thomas Klestil államfő. Vége az álmodozásnak... Vagy mégsem? Ausztria elnöke II. József szobájában az egymáshoz közeledésről, a teljesen termé­szetesnek vélt újbóli összetartozásról be­szél. „Egy igazi republikánus, egy vérbeli diplomata vagyok - mondja -, nem akarok nosztalgiával a múltba tekinteni“. Azért mégis megemlíti Mária Teréziát, II. Józse­fet, meg felidézi a későbbi „szép időket“, amikor a bécsiek vasárnap délután villa­mossal utaztak Pozsonyba egy kis kávéhá­zi traccsra, vaskutacskai kirándulásra, kon­certre avagy az operába. Szép-szép, hogy lassan újjáéled ez a hagyomány - ám eny- nyi mégiscsak kevés az összefonódáshoz. Thomas Klestil már a jövő lehetséges ké­pét körvonalazza, amikor az egymáshoz történelmileg és földrajzilag oly közel álló Bécs és Pozsony, Ausztria és Szlovákia, s ezen túlmenően a közép-európai orszá­gok közötti szoros együttműködést szor­galmazza nemcsak a kultúrában, turiszti­kában, hanem az ipar, kereskedelem, köz­lekedés és nem utolsósorban az oktatás terén is. Sürgeti a gazdasági, politikai ba­jok kezelését, a furcsa és érthetetlen módon tartósított, manapság az egész közép-euró­pai térséget görcsben tartó nemzetiségi ügyek megoldását. Ettől a görcstől kellene megszabadulni - véli az elnök, a kozmopo­lita, aki számára túl szűk a „nemzeti kere­tek“ közé szorított Európa. Határok nél­küli Európáról álmodik, olyanról, amely­ben már nem az acsarkodás, gyanúsítga- tás, félelemkeltés és gyűlölködés lenne a meghatározó tényező. A Hofburg lakója útjára bocsátja pozso­nyi vendégeit. Vajon mindegyikükben erő­södik az érzés: érdemes Bécsbe utazni, ér­demes álmodozni? Az európai jövőről és az idealizált múltról - nosztalgiával. Po­zsonyból nézve ez a múlt iránti szimpátia talán nem is jelent egyebet a nagyvonalú­ságot, toleranciát nélkülöző jelenlegi hely­zet elutasításánál. Urbán Gabriella RIPORT ____________________________________________________________________________________________________________________________________________1994. április 24. l/BSáWap

Next

/
Thumbnails
Contents