Vasárnap - családi magazin, 1994. január-június (27. évfolyam, 1-26. szám)

1994-04-17 / 16. szám

Kristó Gyula — Makk Ferenc

III. ISTVÁN

III. István II. Géza és Eufroszina orosz hercegnő első gyermeke volt. Számos testvére született: Béla, Árpád, Géza, Erzsébet, Odola és Ilona. István herceg a nevét minden bizonnyal Szent István után kapta, hiszen apja nagy tisztelője volt az első Árpád-házi királynak. Születése 1147 nyarára tehető. Ekkor vonult át Magyarországon a francia keresztes had, amelynek vezére, VII. Lajos király lett a csecsemő keresztapja. Talán ötéves volt István, amikor neve oklevélben megjelent. Ebben az olvasható, hogy egy Margit nevű úrnő végrendelkezett „az Ür megtestesülésének 1152. évében, amidőn Géza uralkodott fiával, István herceggel”. Ebből arra lehet következtetni, hogy erre az időre hivatalos formában megtörtént a kis herceg trónörökössé tétele, s a király a kijelölt utódot uralkodótársának tekintette.

Gézának ez az intézkedése alapvetően és elsősorban a trónkövetelő Borisz herceg, Kálmán király állítólagos fia ellen irányult, aki 1150 végén bizánci fegyverek árnyékában jelent meg Mánuél császár betörésekor a Délvidéken. A bizánci uralkodó, aki tervbe vett itáliai hadjárata miatt nem kívánt beavatkozni a magyarországi hatalmi viszálykodásba, akkor Borisz szerepeltetésével csupán fenyegetni, figyelmeztetni akarta a Bizánccal szemben fellépő Gézát. A magyar udvarban megértették a figyelmeztetést, s egyrészt néhány évre szüneteltették a görög birodalom elleni katonai akciókat, másrészt lépéseket tettek a hatalmi kérdés belső rendezése érdekében. István hivatalos trónörökössé jelölésével a II. Géza körül tömörülő főemberek ország-világ előtt kinyilvánították, hogy ők a király utódaként csak az uralkodó fiát ismerik el, senki mást nem hajlandók leendő királyuknak elfogadni.

Az sem kétséges azonban, hogy a gyermek utóddá tétele közelről érintette II. Géza - ekkor már felnőtt - testvéreit: Lászlót és Istvánt, hiszen ezáltal a továbbiakban már ők nem jöhettek hivatalosan szóba trónörökösként. Kárpótlásul a király külön hercegi udvartartást biztosított mindkettőjük számára. A későbbi események bebizonyították: II. Géza testvéreit ez a megoldás csak ideig-óráig elégítette ki, vágyaik, hatalmi törekvéseik néhány év múlva a királyi trónt vették célba. István herceg szervezkedett először, ő már 1157 tavaszán meg akarta szerezni a koronát, László herceg 1160 táján kísérelte meg ugyanezt - szintén sikertelenül. A kudarc után István és László is Bizáncba került, onnan figyelték, mikor nyílik ismét lehetőség egy újabb akció megindítására.

A megfelelő pillanat, úgy vélték, 1162 tavaszán érkezett el számukra. Május 31-én meghalt

II. Géza, s néhány nap múlva az esztergomi érsek ünnepélyes külsőségek közepette az elhunyt uralkodó legidősebb fiát, Istvánt koronázta Magyarország királyává. III. István, az alig tizenöt éves gyermekkirály, nem sokáig élvezhette zavartalanul a hatalmát, mivel fiatalabb nagybátyja, István herceg néhány héttel később már görög sereg kíséretében Haram vára környékén tartózkodott, azzal a nyílt céllal, hogy elragadja tőle a koronát és az országot.

István herceg mögött ott állt az egyik európai nagyhatalom ura, Komnénosz Mánuél bizánci császár. A baszileusz ekkor vazalluskirályság formájában birodalmához akarta csatolni Magyarországot, s ezt úgy vélte megvalósíthatónak, ha István herceget, aki egyik unokahúgát vette feleségül, a magyar trónra ülteti. A magyar királyság hódoltatására irányuló törekvés az az új vonás, ami lényegesen megkülönbözteti egymástól a II. Géza kori és a III. István alatti magyar-bizánci szembenállást.

A császár a magyar trónviszályokba való beavatkozáshoz elvi alapot is talált, amelyet a hatalomra vágyó hercegektől kölcsönzött magának. A tárgyalások során, amelyeket a bizánci küldöttek a III. Istvánnal szembeforduló magyar főurakkal folytattak, Mánuél megbízottai fennen hirdették: „a magyaroknál az a törvény, hogy a testvérek közül mindig a túlélőkre száll

át a korona.” Tehát a görög császár és magyar pártfogoltjai azt vallották, hogy a magyar korona az Árpádok családján belül törvényszerűen minden esetben a legidősebbet illeti meg, mivel ezt lehetett kihasználni II. István ellen. Volt azonban egy másik felfogás is a korona utódlását iletően, s ennek ebben az időben III. István hívei közül a legerőteljesebben Lukács érsek adott hangot. Az esztergomi főpap mindkét trónkövetelőt - ekkor is és később is - árulással vádolta, mert azok véleménye szerint „a jog, a szokás és a törvény ellenére ki akarják túrni örökségéből az ártatlan” gyermekkirályt. Azaz

III. István támogatói azt állították, hogy Magyarországon a trón mindig atyai örökségként száll tovább a korábbi uralkodó fiára. Oklevélben is megfogalmazta ezt ezekben a hetekben

III. István, eszerint ő a koronázás révén „az atyai királyság feletti kormányzást nyerte el”.

Az egymással szemben álló kétféle nézet világosan jelzi: a korabeli Magyarországon meghatározott, hivatalosan elfogadott és következetesen érvényesülő öröklési alapelv nem létezett. Jellemző módon vet fényt erre a krónikás tudósítás, amely elmondja: a magyar főemberek egy időben tulajdonképpen „nem tudták, hogy melyik közülük (ti. III. és IV. István közül) a törvényes (király)”. A gyakorlatban éppen az öröklési elv hiánya miatt minden herceg, aki férfivagy nőágon rokonságban állott az Árpádokkal, jogot formálhatott a királyi koronára. Az adott időszak belső és külső erőviszonyai határozták meg, döntötték el azt, hogy a rivalizáló trónkövetelők közül végül is kié lett az ország feletti hatalom.

1162 nyarán a külső és belső erőviszonyok nem kedveztek III. Istvánnak: az uralkodó osztály jelentős része elpártolt tőle. Hatott a főurak magatartására a megvesztegetésükre kiosztott bizánci arany és a határra érkező félelmetes görög haderő is. Nehéz idők következtek el III. István számára: az ellenzék elfogadta az ország királyának László herceget, a trón hivatalos örökösének pedig öccsét, István herceget. Emiatt, miként egyik oklevelében Géza fia restelkedés nélkül, őszintén bevallja, „a rokonától való félelmében menekülésre kényszerült”. II. László ellenkirály uralkodása idején III. István családjával együtt Pozsonyban húzta meg magát. Helyzete ekkor Salamon királyéhoz hasonlított: a hatalomból kiesve ő is birtokában tarthatott meg néhány nyugati határmegyét (elsősorban a sopronit és a pozsonyit), s ő is a német császártól remélt támogatást kapni ellenségeivel szemben. III. Istvánnak azonban nagyobb volt a szerencséje, mint Salamonnak, hiszen neki sikerült ellenfelei fölé kerekednie.

A fordulat IV. István uralkodása alatt, 1163. június 19-én következett be. A Székesfehérvár mellett megvívott ütközetben III. István vereséget mért az ellenkirályra. Győzelme arra vezethető vissza, hogy egyrészt a főurak többségükben elfordultak a nyílt bizánci befolyás hívének mutatkozó IV. Istvántól, másrészt Barbarossa Frigyes jóvoltából jelentős számban harcoltak német páncélos zsoldosok is III. István seregében, ily módon a csatában a túlerő Géza fiának az oldalán volt. Fogságba esett ellenfelével szemben III. István nagylelkűen járt el. Lukács

érsek javaslatára szabadon bocsátotta, és azt is megengedte neki, hogy külföldre távozzék. Ez az eset is mutatja, hogy milyen nagy hatást gyakorolt a királyra az esztergomi főpap.

III. Istvánnak fiatal kora miatt szüksége volt érett és megfontolt tanácsadókra. Ezek közé tartozott Lukács érsek és az anyakirályné, Eufroszina. A király országlásának egész ideje alatt mindketten döntő befolyással bírtak a belpolitikai és a külkapcsolatok irányításában. Maga Lukács, ahogy ezt párizsi tartózkodásával kapcsolatban angol iskolatársa írja, „tisztességes és nagyon képzett férfiú volt, akinek asztala annyira közös volt a szegényekkel, hogy úgy tűnt: azok nem alamizsnakéregetők, hanem lakomára meghívott vendégek”. Lukács a XII. század közepén végezte teológiai tanulmányait az egyik híres mester, Gerardus Puella iskolájában Párizsban. Noha ekkor még nem egyetemi képzésről volt

szó, hiszen a párizsi egyetem alapítólevelét a pápa csak 1231-ben adta ki, de a kor lehető legmagasabb szintű ismereteit sajátíthatta el francia földön Lukács. Hazatérése után előbb egri püspök, majd esztergomi érsek lett. II. Gézának és III. Istvánnak is bizalmi embere volt. Bátran és keményen szembeszállt II. Lászlóval és IV. Istvánnal: megtagadta koronázásukat, egyházi átokkal sújtotta őket, s uralmukat törvénytelennek hirdette ki. Ezért a magatartásáért, amellyel

III. István érdekeit szolgálta, súlyos börtönbüntetést kellett elszenvednie, de még így sem hátrált meg.

AIV. Istvánnal szemben megnyilvánuló királyi kegy vitathatatlanul nemes gesztus volt, de nem bizonyult hasznosnak. Az ellenkirály azonnal Mánuélhoz fordult, és „arra kérte a császárt - az egyik német krónikás szerint -, hogy segítse vissza birodalmába, hűbérül adja Magyarországot neki és maradékainak”. (Geréb László fordítása.) Ezután a baszileusz 1165-ig még három ízben vonultatta fel csapatait azzal a céllal, hogy megkísérelje vazallusát visszahelyezni a trónra. Ezt a szándékát azonban nem sikerült megvalósítania. A bizánci alávetési kísérletek visszaverése tekinthető III. István uralkodása legfőbb eredményének. A király nemcsak az ország erőit tudta mozgósítani, hanem igen jelentős nemzetközi támogatásra is képes volt szert tenni Bizánccal szemben. Az utóbbi vonatkozásában az játszott kezére, hogy Barbarossa Frigyes az „elég egy Isten, egy pápa, egy császár” elve alapján kétségbe vonta Mánuél császár voltát, elutasította a baszileusz világuralmi törekvéseit, s gátat kívánt vetni Bizánc középeurópai terjeszkedése elé. Ezért komoly támogatásban részesítette a magyar királyt.

Vitathatatlan, hogy a magyar-német kapcsolatok alakításában a főszerepet Eufroszina játszotta. 1164-ben is ő hívta magyar földre a német császár szövetségesének, a cseh királynak a seregét, amelynek megérkezte biztosította a túlerőt III. Istvánnak Mánuél ellen. A baszileusz emiatt kénytelen volt kivonulni Magyarországról. A cseh-magyar szövetséget dinasztikus szállal is megerősítette Eufroszina, ekkor adta feleségül Odola nevű lányát a cseh uralkodó Szvatopluk nevű fiához. A nyugati kapcsolatok szilárdítását szolgálta az is, hogy III. István, miután felbontotta jegyességét a halicsi hercegnővel, 1168-ban házasságra lépett az osztrák herceg leányával, Ágnessel. III. István - apjához hasonlóan - igyekezett országa javára felhasználni a raskai szerbek Bizánctól való függetlenedési törekvéseit, és több ízben is szöve- ségi viszonyt létesített a szerbiai nagyzsupánnal, de Szerbia ekkor még nem tudott megszabadulni a bizánci uralom alól.

III. István sikerrel hárította el a bizánci birodalom hódító törekvéseit, de nem volt képes megakadályozni országa területi megcsonkítását. Mánuél 1165-ben megszállta Dalmáciát, Horvátországot, Boszniát és a Szerémséget. A visszaszerzésükre 1166-1167-ben indított katonai akciók nem jártak eredménnyel, s végül is a területek Bizánc birtokában maradtak.

A görög császárságtól és a velencei köztársaságtól elszenvedett katonai vereségek - a dézsával Zára miatt folyt a küzdelem -, valamint a háborús pusztítások és veszteségek kimerítették az országot. Ezért a király és hívei józan döntés alapján lemondtak a további hadakozásokról: 1167-ben a magyar király a baszileusszal és a dózséval is békét kötött.

Hosszabb időt vett igénybe a III. Sándor pápához fűződő kapcsolatok rendezése. Erre csak 1169-ben került sor. Ezt főképpen az tette lehetővé, hogy a magyar uralkodó felhagyott addigi egyházpolitikájával. III. István a pápai legátussal olyan egyezményben állapodott meg, amelyben a király megígérte, hogy a jövőben nem gyakorolja a főpapok kinevezésének jogát, másrészt pedig - korábbi szokásától eltérően - püspöki jóváhagyás nélkül egyházi javakat ezentúl nem fog a maga számára igénybe venni. A háborús kiadások fedezésére ugyanis III. István gyakran foglalt le egyházi jövedelmeket, de ezt az eljárást a hazai klérus a hadiállapotok megszűnte után már nem fogadta el. Az 1169-es megállapodás létrehozásában mind Eufroszina anyakirálynénak, mind Lukács érseknek nagy szerepe volt.

Még folyt a német császár és a pápa közötti küzdelem, s ezért III. Sándor komoly sikernek könyvelhette el azt, hogy az egyezményben a magyar király őt ismerte el a római egyház törvényes urának a Frigyes által támogatott ellenpápa helyett. III. Sándor emiatt nagyvonalúan szemet hunyt afölött, hogy a király az 1169-es konkordátumot nem tartotta be hiánytalanul. így például gyanítható, hogy András győri püspök megválasztása III. István beavatkozása révén nem teljesen a kánoni előírások szerint történt. Az esztergomi érsek, a gregoriánus elvek megalkuvás nélküli harcosa, azonnal a a királyra és annak anyjára támadt, akiket azután a pápának kellett védelmébe vennie Lukáccsal szemben.

Az uralkodói jövedelmeket a hosszú évekig tartó háborúk teljesen igénybe vették, ezért a királynak nem volt lehetősége arra, hogy akár világiak, akár egyháziak számára gyakorta tegyen gazdag adományokat. Legjelentősebb egyházi alapítása bizonyára a váradhegyfoki premontrei prépostság létesítése volt. Adatunk van arra is, hogy az uralkodó pártfogolta a templomos lovagrend tagjai, az úgynevezett vörös barátok megtelepedését királyságában. Ugyanakkor III. Istvánt tekinthetjük az első várospártoló királyunknak, hiszen az ő uralkodása alatt kaptak kiváltságot Székesfehérvár idegen polgárai. Ez a „fehérvári jog” lett később a középkori magyar városok kiváltságainak egyik őse és mintája. A király a városi fejlődést támogatta akkor is, amikor a szülőföldjükről, a földig rombolt Milánóból 1162-ben elmenekült polgárok egy részét befogadta országába.

III. Istvánnak, aki számos nehéz feladattal sikerrel birkózott meg, nem adatott hosszú élet. 1172. március 4-én - állítólag méreg következtében -, igen fiatalon, huszonöt éves korában halt meg. A gyászszertartást Lukács érsek végezte, s a királyt Esztergomban - korán elhunyt fia, Béla mellé - temették el. Teherben levő felesége, Ágnes ezt követően atyjával, az osztrák herceggel azonnal Ausztriába távozott. Az elárvult koronáért a király két testvére, Béla és Géza indult harcba. Közülük Béla győzött, és így övé lett az ország.

(Folytatatds a 18. számban)

ÖRÖKSÉGÜNK 1994. április 17.