Vasárnap - családi magazin, 1994. január-június (27. évfolyam, 1-26. szám)
1994-04-17 / 16. szám
32 oldalas színes MAGAZIN Heti tévéés rádióműsor Pornóhiénák írásunk a 7. oldalon Riportunk a 8. oldalon Bál, Budapesten írásunk a magazin 8. oldalán 16 1994. április 17. XXVII. évfolyam Ára 9 korona ■■■■■■■■ II ■ ..............— ........ 'a rasz Tulajdonképpen azt sem tudod, rigók-e, csalogányok, vagy miféle énekesek. Csak annyit, hogy éjfél után, úgy egy és két óra között, rákezdik, akár egy szimfonikus zenekar, s míg el nem alszol, hallgatod a különös koncertet, amelyet egy-egy elcsattogó villamos dübörgése tagol. Egyik dübörgéstől másikig tart a hegedű-, klarinét-, fagott-, furulyajáték, de nyugodtan említhetnél akár zongorát vagy üstdobot is. Mert ilyenkor harsogóan megtelik a levegő' a madarak zenéjével. S különös módon megnő' a csönd. Szinte tapintható. Plasztikus, éteri, és mégis betölti az éjszaka zugait, kisimítja a fáradt idegeket, a rohanástól zsibbadt tagokat. Ilyenkor Szent Ferenc jut eszedbe, s irigy led. Nem azért, mert értett a madarak nyelvén, hanem, hogy egyáltalán volt ideje társalognia velük. Évekig úgy járt el melletted a tavasz, hogy nem vettél tudomást róla. Egyszercsak mész az utcán, és minden harsogóan zöld, a lombok telítettek, a bokrok megsokasodtak, a fű olyan zöld, mint gyermekkorodban. Lehet így élni, teszed föl a kérdést ilyenkor, ilyen szégyenletes tompaságban, vakon bóklászva a világban, mintha nem is e világban élne az ember? Egyáltalán, miféle világban élünk, hogy érzéketlenül rohangálunk, mint a mókusketrecben, a forgó kerék tempójára szaporázva? A Zöld sátor elégiájában írja Nagy László, hogy a természet visszafoglalja birodalmát. Amit az ember elhanyagol, azt a zöld kuszaság visszafoglalja, berop- pantja a tetőt, benövi az udvart, felveri az ösvényt, s halálos ölelésével figyelmeztet: itt vagyok, akkor is, ha nem figyelsz rám, ha azt is hiszed, te vagy a teremtés koronája. Senki vagy és semmi vagy. Rád szabadítom angyalomat, a Zöld Angyalt, a Bóbitát, a Galagonyát, hogy térj észhez, s ne feledd, te is a természet része vagy, esendő, akár az utolsó folyondár, remegő papsajt, zsenge cserbóka az országút mentén. Kisliba vagy, öregem, egy röfögő kismalac, aki Istennek álmodod magad. Talmi a te világod, véges és szánandó. Egy kósza fecske életrevalóbb, egy iszapot böködő nyurgaponty. Letéped a barkát, hogy vázába tedd? Mintha embert vernél vasra, vagy a ketrecből hadonásznál kifelé, a banán után nyulkálva, te majom. Nem veszed észre a tavaszt? Hát nincs is szüksége rád, s a rigók sem neked fújják, csak maguknak, s a végtelenségnek, amelynek közepére képzeled magad. Sehol se vagy, barátom. Talán nem is élsz, csak hiszed, miközben föl-le jársz egy fűzfavesszőben, a gyökértől a rügyig, a levéltől a humuszig- Pillantásod egy almavirág szirmának rezdülése, rohanásod céltalanabb a levelibéka araszolásánál. Dühöd egy vízparti tuskó céltalansága. Dehát nem tehetsz róla: te csak ember vagy. Az éjjeli koncert kellős közepén úgy heversz, mint egy eldobott karmesteri pálca, míg a kórus tavaszi éneke lassan elhalkul, mert hajnalodik. Nélküled, barátom. Hacsak rá nem jössz, hogy hozzájuk tartozol. Kiegészíted őket, s nem feltételezed. Bizony, erről szól a tavasz. Ha van füled hozzá. Kövesdi Károly
