Vasárnap - családi magazin, 1994. január-június (27. évfolyam, 1-26. szám)

1994-04-10 / 15. szám

Kristó Gyula — Makk Ferenc

Az oroszországi hadakozással csaknem egy időben Magyarország a Balkánon is fegyveres konfliktusba keveredett. Az ellenfél itt Bizánc volt. A magyar-bizánci határterületek mentén 1149 és 1155 között egymást érték a katonai összecsapások, amelyeknek szüneteit diplomáciai manőverek és az újabb fegyveres akcióknak az előkészítésére irányuló erőfeszítések töltötték ki. Teljesen egyértelmű: a két állam ellenségeskedésének kirobbanásában a kezdeményezést legtöbbször Magyarország vállalta magára.

A baszileusz Dél-Itália meghódítására készült, és ezért semmilyen érdeke nem fűződött ahhoz, hogy a Balkánon bárkivel is háborúba bonyolódjék. II. Géza viszont - Szicília urának szövetségeseként - éppen arra törekedett, hogy megakadályozza Mánuélt normannellenes tervei kivitelezésében. Ezt a célt szolgálta a bizánci függés felszámolására harcba szálló szer- beknek nyújtott katonai támogatás is 1149-ben és 1150-ben.

A magyar király elérte célját, hiszen a magyar-szerb támadások miatt Mánuél a normannok helyett előbb a szerbekkel, majd a magyarokkal volt kénytelen harcba bocsátkozni. A bizánciak a lázadó szerbeket 1150 őszén leverték, majd a császár büntető hadjáratot indított Magyarország ellen, amelynek során teljesen feldúlta a gazdag szerémségi és temesi részeket. II. Géza a baszileusz határozott és erélyes fellépése nyomán egy ideig nyugton maradt, de rövid szünet után - felújítva a normann szövetséget - ismét katonai akciót kezdeményezett Bizánc ellen. Előzőleg beavatkozott a szerb belviszályokba, és azt a trónkövetelőt segítette Raska trónjára, amelyik hajlandónak mutatkozott Bizánccal szembefordulni. Mánuél - éber szemmel figyelve a magyar király minden lépését - ugyanazt tette, mint Géza, csak fordított előjellel. Mire a király serege megjelent a Duna-Száva vonalán, addigra odaért a bizánci had is, de útközben a baszileusz leváltotta a magyarbarát szerb főzsupánt, és helyére saját hívét tette.

Ezek az események azután évenként - sőt olykor évente többször is - szinte menetrendszerűen megismétlődtek. Egyetlen alkalommal - 1154 őszén - a megszokott eseménysor jelentősen módosult. II. Géza, akinek „fejedelemcsináló” étvágya nem ismert határokat, az orosz és a szerb trónviszályok után beavatkozott a bizánci hatalmi rivalizálásba is. 1154 őszén a magyar uralkodó seregével azzal a céllal tört be Bizánc területére, hogy fegyveres segítséget nyújtson az egyik trónkövetelőnek Mánuél császárral szemben. A támogatás fejében siker esetén Géza megkapta volna a Belgrád és Nis városok közötti bizánci területeket. Az összeesküvők azonban kudarcot vallottak, trónjára és életére törő ellenfelét a baszileusz lefogatta, s így a magyar királynak eredmény nélkül kellett visszatérnie országába. A II. Géza kori magyar-bizánci hadakozásoknak pedig az 1155 nyarán megkötött béke vetett véget.

Messzire elért a magyar uralkodó keze német földön is, ahol szintén beavatkozott az ott folyó polgárháborúba. II. Géza 1146 nyarától az 1150-es évek elejéig - a szicíliai királlyal együtt - pénzzel támogatta VI. Welf

küzdelmét a bajor hercegség megszerzéséért III. Konráddal szemben. A német belháború tüzének szításával igyekezett a magyar udvar megakadályozni azt, hogy Konrád az 1146-os vereség miatt a magyar királyság ellen támadást kezdhessen. A Welfek története című német forrás ismerteti mindezt: „Magyarország királya - félvén ettől a Komádtól - Weifet magához hívatta, rengeteg pénzt adott neki át és megígérte: ezután is minden évben adni fog, ezáltal igen erősen lázadásra buzdította őket. Welf pedig serény harcos módjára...oly sok fegyveres összetűzést robbantott ki, hogy emiatt a király (III. Konrád) inkább saját megvédel- mezésével, mintsem idegen népek megtámadásával foglalkozott.”

A velencei köztársasággal Dalmácia miatt volt ellenséges a viszony, s a király fegyveresen segítette a dózse ellen fellázadt záraiakat. De a dalmát kérdés a pápasággal is szembeállította a magyar királyságot, mivel a pápa Velencét támogatta, s a magyar uralmat Közép-Dalmáciában jogtalannak minősítette. Róma kedvezőtlen magatartása hosszú évekre megrontotta a királyi udvar és a pápai kúria kapcsolatait. Ennek jele az volt, hogy II. Géza nem engedte országába a pápa követeit. Ezek haragjukban azzal vádolták a királyt, hogy csak „névleg keresztény uralkodó”, akinek „barbár országában” meglazultak „az egyházi hűség és fegyelem kötelmei”. Rómában nyilván azt sérelmezték, hogy Géza egyrészt fenntartotta magának az invesztitúra jogát, másrészt nem kifogásolta az egyházi személyek nősülését. E korból van adatunk egy Betlehem nevű püspök fiáról, aki a király bizalmi embere volt.

Bizonyára II. Gézának a magyarországi mohamedánok irányában tanúsított elnéző, toleráns magatartása sem nyerte el a pápai körök tetszését. A király, mivel a gyakori háborúk miatt nagy szüksége volt az íjászathoz kitűnően értő szaracén, muzulmán harcosokra, de pénzügyeit is mohamedán kálizok intézték, megengedte nekik a többnejűséget és ágyasok tartását. Ezt Abu Hamid írta le, aki három évig tartózkodott magyar földön, ahol a király barátsággal fogadta őt, s többször kedélyes vitát folytatott vele a mohamedán élet és vallás sajátosságairól. A magyar uralkodó személye és politikája rokonszenvesnek bizonyult a mór kereskedő és hittudós előtt, aki ezért Géza Bizánc elleni harcait „szent háborúnak” (dzsihád) nyilvánította, s a mohamedánokat arra buzdította, hogy minél nagyobb számban vegyenek abban részt a király oldalán. Ő maga ezután készséggel vállalta II. Géza azon megbízatását, hogy külföldön segítsen a király emberének szaracén íjászok toborzásában. Ígéretét lelkiismeretesen teljesítette. De szívesen fogadta seregébe a magyar uralkodó a nyugati (főleg német földről érkező) lovagokat, akik elősegítették a páncélos hadviselés itteni elterjedését,

Bár a többnejűség és az ágyasok tartásának engedélyezése a mohamedánok részére kiváltotta a hazai egyházi vezetők rosszallását, a magyar klérus és a királyi udvar között hosszú időn keresztül harmonikus volt a viszony. Maga a király a pápai követ idézett megjegyzése ellenére is hithű katolikus volt, aki a vallási előírásokat - nem rosszabbul, mint

korának más uralkodói - igyekezett betartani. így például vasárnap még hadakozni sem volt hajlandó. Ez derül ki az ország évkönyvéből, amely elmondja: a Vlagyimirko ellen vonuló magyar csapatok „megállották, mert vasárnap volt, a király pedig szokása szerint vasárnap sehová sem indult”. (Hodinka Antal fordítása.) Adatok vannak arra is, hogy Géza nemcsak bőkezű adományokkal gyarapító« számos apátságot és prépost- ságot, hanem jelentős egyházi alapítások is fűződnek nevéhez. így magyar földön ő honosította meg a cisztercita rendet a cikádori (bátaszéki) monostor létrehozásával, s ugyancsak ő hozta be az országba a szentföldi johanniták rendjét, amelynek javára Jeruzsálemben rendházat és vendégházat, Esztergomban pedig szállóházat létesített. A rendházat Szent István király tiszteletére szenteltette fel. Más adatok is arról tanúskodnak, hogy Géza gondosan ápolta és tudatosan terjesztette a szent király kultuszát. Az orosz évkönyvekből tudjuk, hogy halicsi hadjáratára magával vitte. I. István ereklyetartó mellkeresztjét. Egyik oklevelében pedig utódainak kívánt példát szolgáltatni, amikor annak a véleményének adott hangot, hogy a különböző királyok eltérő intézkedései közül Szent István rendelkezéseinek kell engedelmeskedni.

Külföldi forrás szerint a király „tudós és művelt” püspökökkel vette magát körül az udvarban, ahol szép számmal voltak már külföldi iskolá- zottságú egyházi személyek, úgynevezett magiszterek. Közülük kerültek ki diplomatái, oklevélírói és krónikásai is. Ekkor fejeződött be a magyar krónikában II. Béla története, vette kezdetét II. Géza uralmának tárgyalása, s ugyanakkor folytatódott a Kál- mán-ág históriájának átírása. Van olyan vélemény, miszerint Géza udvarában készülhetett el Szent Gellért püspök életrajzának két változata is.

Érdekességként említhető meg, hogy - eddigi ismereteink szerint - II. Géza volt az első magyar király, akinek uralkodása alatt nemcsak viasz- és ólompecsétet, hanem aranyból készült pecsétet (úgynevezett aranybullát) is használtak a királyi kápolna vezetői az uralkodó diplomáinak meg- pecsételésére.

A király és a hazai egyházi vezetők közötti harmonikus együttműködés az 1150-es évek közepére megszűnt.

Ennek bizonyítékául szolgálhat az a forrásközlés, amely szerint -1155-re datálhatóan - a királyi tanácsban a püspökök nem támogatták a Bizánc elleni hadjárat tervét. Géza háborús javaslatát jogtalan lépésnek és szerződésszegésnek minősítették. Fellépésükkel az uralkodót arra kényszerítették, hogy álljon el a háború megindításától. De nemcsak a király és a főpapok, hanem Géza és a világi főemberek között is kiéleződtek az ellentétek. Elmondható, hogy a XII. század ötvenes éveinek közepére a magyar uralkodó osztály korábbi szilárd politikai egysége semmivé vált. Ebben döntő mértékben az játszott közre, hogy az a túlméretezett nagyhatalmi szerep, amelyet a királyság a megelőző években magára vállalt, meghaladta az ország emberi-anyagi erőforrásait és politikai teljesítőképességét. A királyi kincstár helyzetére jellemző adat lehet: a súlyos háborús kiadások miatt előfordult, hogy az uralkodó kénytelen volt egyháziaktól kölcsönt felvenni. Az orosz és a görög harcok-háborúk komoly emberveszteséggel jártak, s a püspökök ellenkezése jelzi: II. Géza politikai törekvései egy idő után nem találtak osztatlan helyeslésre az urak körében sem.

S az is többször megmutatkozott, hogy a királyság által folytatott látványos külpolitika igen komoly külső veszedelmek forrása lehet. A bizánci császár már 1150 végén felvonultatta seregében Boriszt II. Géza ellen. Mánuél nem trónkövetelőként léptette fel a herceget, csupán figyelmeztetni kívánta a magyar királyt arra, hogy mennyire kockázatossá válhat számára Bizánc-ellenes politikája. II. Géza e fenyegetés nyomán vette maga mellé társuralkodónak fiát, s adott hercegi ellátást két öccsének: Lászlónak és Istvánnak. 1152-ben Barbarossa Frigyes német uralkodó a birodalmi gyűlésnek a magyar királyság hódoltatását, hűbéri alávetését javasolta. II. Géza szerencséjére ezt a tervet a német fejedelmek saját problémáik miatt nem fogadták el. Különösen veszélyesnek tűnt Mánuél császár 1156-os ajánlata, amelyben azt indítványozta a német császárnak, hogy közösen vezessenek hadat Magyarország ellen. Az ajánlat azért bukott meg. mert Barbarossa, aki riválist látott a baszi- leuszban, nem óhajtotta elősegíteni Bizánc közép-európai előretörését.

A külső és belső nehézségek arra késztették a királyt, hogy módosítson külpolitikáján. Ennek tulajdonítható, hogy II. Géza sorozatosan visszautasította orosz szövetségeseinek segítségkéréseit, és tétlenül nézte azt is, hogy 1155-től Mánuél hadai Dél-Itá- liában támadták a normann király országát. 1157 nyarán II. Géza kibékült a német császárral és a cseh fejedelemmel is. Egyik leánya, Erzsébet ekkor lett a cseh herceg Frigyes nevű fiának felesége.

Ettől az időtől kezdve II. Géza legfontosabb gondja saját hatalmának megvédése volt. 1157 közepére számolta fel fiatalabb testvérének, Istvánnak összeesküvését, amelyet Be- lus herceg is támogatott. (Erre az időre Borisz már meghalt Bizáncban, ezért a király uralmával elégedetlenkedő főúri csoport a király öccse mögé sorakozott fel.) A német birodalom irányában jó időben végrehajtott fordulat azzal az eredménnyel járt, hogy I. Frigyes sem 1157-1158-ban, sem pedig később (1160-1161-ben) nem karolta fel Gézával szemben István herceg ügyét. Ennek fejében viszont a magyar uralkodó fegyveresen is segítette Barbarossa itáliai hadjáratát. Géza uralkodásának utolsó egykét éve rendkívül mozgalmassá vált. Bent az országban idősebb öccsének, Lászlónak mozgolódása okozott 1160 táján komoly gondot, de ezen is sikerült úrrá lennie. A kudarcot követően László herceg Bizáncba menekült testvére, István után. II. Géza a belső nyugalom biztosítása - a további puccsok megelőzése - érdekében külön hercegséget szervezett másodszülött fiának, Bélának a horvát-dal- mát területen.

Nemzetközi téren a pápaság és a császárság kiújuló küzdelme állította nehéz helyzet elé a királyt. Kezdetben

I. Frigyes mellé állt, aki a törvényesen megválasztott III. Sándor pápával szemben IV. Viktor személyében ellenpápát állított. Frigyesnek az volt a célja, hogy a pápaságot IV. Viktor segítségével saját világuralmi terveinek a szolgálatába állítsa. II. Géza helyesen ismerte fel. hogy a német nagyhatalmi törekvések előbb-utóbb veszélyeztetni fogják a magyar királyság függetlenségét is. Ennek megelőzése céljából II. Géza szakított Frigyessel és - szövetségre lépve a francia királlyal - III. Sándor pápához pártolt át. E lényeges külpolitikai irányváltásban jelentős szerepet játszott Lukács esztergomi érsek, aki ekkor már a király legfőbb tanácsadói közé tartozott. II. Géza és III. Sándor közeledését pecsételte meg az 1161 nyarán megkötött egyházi megállapodás, amelyben a király lemondott a főpapkinevezési jog gyakorlásáról, de biztosította maga számára a hazai klérus és a pápaság kapcsolatainak ellenőrzését.

Miután Géza szembekerült a né- rnet-római császársággal, szükségessé vált, hogy a királyság fenntartsa a békés viszonyt a másik császársággal. Ennek érdekében 1161-ben II. Géza újabb ötéves békeszerződést kötött a baszileusszal. Ez volt a király utolsó fontos cselekedete. Ezt követően néhány hónap múlva - 1162. május 31- én - fiatalon, alig harminckét éves korában Géza meghalt. A királyt Székesfehérvárott temették el. Fiai közül a legidősebbet, István herceget koronázták királlyá.

(Folytatjuk)

A korona elrablása III. István uralkodása alatt. Miniatúra Kálti Márk Képes Krónikájából

ÖRÖKSÉGÜNK 1994. április 10. l/0Sármp