Vasárnap - családi magazin, 1994. január-június (27. évfolyam, 1-26. szám)

1994-04-10 / 15. szám

I gaza van Lizának, tűnődött Manna, nincs ero- tikusabb ajándék egy fekete, puha bőrtárcá­nál, és felvette az ajándék pénztárcát az asz­talról. Forgatta a kezében, gyengéden megsi­mogatta az ujjaival, kinyitotta, majd szeme a sajátjá­ra tévedt, azt is ajándékba kapta, de a rokonoktól, pattintható zárja volt, fekete műbőr, és az oldalára egy műanyag „Charlie” feliratot szereltek. Most kiszedjem ebből a pénzt és pakoljam át a másikba?, tépelődött Manna, megpróbálva ellenállni a fekete, puha bőrpénztárca vonzásának. Látta maga előtt azt a pillanatot, amikor Herr Hegylakó százki­lencvenöt centijével szégyenlősen lehajol hozzá benn a bárpult mögött, ahol ő rendületlen elszánt­sággal kente a szendvicseket, órákon át, egyiket a másik után, csak néha pillantva fel, dögunalmas ennyi szendvicset megkenni, és így az embernek szórakoztatni kell magát, hogy ne golyózzon be tel­jesen. Manna is próbálta ébren tartani a lelkét, a sa­ját dolgain tűnődött, vagy a körülötte mozgó embe­reket figyelte, főleg Herr Hegylakót, más néven Bilit, az ismerősei inkább csak így szólították, Herr Hegylakó az első napokban nyugodt léptekkel sétált föl s alá, mint a higgadtság maga, Manna meg épp ilyen világ felé való nemtörődömséggel olvasott egy összecsukható széken a bárpult mögé bújva... Szó­val felfigyeltek egymásra. És amikor Herr Hegylakó a kezébe nyomta a kis díszcsomagolású dobozt, az egész tartása olyan bo­csánatkérő volt, hogy Mannának látnia kellett, a fér­fi is rájött, előző nap nem kellett volna Mannát lema- riskáznia, s hiába mondta Manna, toporzékolni sze­retett volna, hogy ő nem Mariska, hiába, hogy meg se moccant a Mariska névre, Herr Hegylakó csak nem hagyta abba, s mikor a főnöke megérkezett a ki­állítási standra, kijött megnézni, hogy állnak a dol­gok a BNV-n, Manna nem tudta megállni, hogy ne szúrjon egyet a Hegylakón. Bili kezd öregedni, me- szesedik az agya, még a nevemet sem tudja megje­gyezni, úgy hív mindig: Mariska!, úgyhogy, Herr Schmidt, én azt javaslom, küldje el kivizsgálásra, nem túl szenilis-e már az üzletkötéshez. Herr Schmidt elmosolyodott a poénon, és csak annyit mondott, hogy minden magyar lányt Mariskának szoktak hívni maguk között, mert úgyse lehet meg­jegyezni a nevüket. Lépésről lépésre, mondta mindig Bill, a Hegyla­kó, amikor Manna csúfondárosan kinevette és a le­hetetlent elképzelni sem tudók magabiztosságával elzárkózott a férfi kedveskedései elől. Hát negyven­hét éves!, mit kezdenék vele..., akármilyen értelem­ben, hőbörgött ilyenkor magában, a férfi minden igyekezetén pedig csak elnézően mosolygott, sok­szor meg vele nevetett, Bili még annak is örült, ha éppen őt nevette ki, a férfi sokszor bele is pirult, negyvenhét évesen!, na mi van. Bili, elpirultál?!, ci­kizte ilyenkor mindig diadalittasan Manna, de Bili csak lesütötte egy másodpercre a szemét, nála ez volt az elfojtott mosoly, és csak annyit mondott, lé­pésről lépésre. Tóth Anikó* apa főzött, hol Manna, beszélgettek is, ám később az apa máshol ebédelt, és Manna felhívta a barátját ebédre. Ha ilyenkor toppant be az apja, ideges lett, nem akarok a saját lakásomban másokat kerülgetni, mondta később, hazajövök, aztán kijön egy vadide­gen a fürdőszobából, egy szál törölközőben, és egyébként is, edzés előtt nem ajánlatos szeretkezni, mert nagyon kifáradtok, ugyanis Mannáék nemcsak ebédeltek. Amin aztán a legtöbbször összevesztek, az a ke­nyér volt. Mert te sohasem csukod le a kenyértartó tetejét, szokta mondani az apja, és ez már azután tör­tént, hogy az apja nem bírta elviselni, hogy a kenyér vetkőzött anyaszült meztelenre, vagy le se vetkőzött, csak úgy ruhástul bújt be a takaró alá, és egy pillana­tig sem fordult meg a fejében, hogy az érzelmek nem térben és időben terjednek, s hogy az ő magányos maszturbációinak titka állandóan lefagyó kezének hidegébe van írva. Üdvözlöm, mondta John minden óra elején, és szertartásosan kezet fogott vele. És akkor az egyik órán John azt mondta, hogy most térjünk át a rendhagyó múlt idők gyakorlására. A nyelvtanár beleszeretett a tanítványába, így szólt az első mondat, és itt már Manna kezdett gyanút fog­ni, de azért lefordította. Higgins angolra tanította Li­zát, és valóban a tanítani ige rendhagyó, Manna Mfd<ete Manna fogta a papírhúszasokat, kivette a hatal­mas „Charlie” feliratú bukszából, és áttette a finom tapintású másikba, neki még soha nem volt ilyen tár­cája, amibe úgy kell belecsúsztatni a papírpénzt, meg külön hely van az aprónak is, beledobott vala­mennyi aprópénzt is, kettest meg ötöst, telefonálni, aztán betette a tárcát a kabátja zsebébe. Persze, csak azért tetszik, mert a volt angoltaná­romra emlékeztet, Johnra, ezzel magyarázta magá­nak a dolgot Manna. Akkoriban, amikor angolra járt, hetente egyszer két órában, akkoriban váltak el a szülei. Ő az apjánál maradt, az anyja vidékre ment dolgozni, alig ért rá őt felhívni, az anyjáéknak meg nem volt telefonja, Manna nem tudta megkeresni az anyját, de amikor az öccse feljött Budapestre meglátogatni őket, akkor az anyja mindjárt telefonált neki, hogy megérkezett- e az öccse, aztán vasárnap délután meg azért, hogy megkérdezze, melyik vonattal megy vissza. De hát kislányom, mondta neki az anyja később, tudnom kellett, hogy mikorra menjek ki az állomás­ra az öcséd elé. Manna egyedül is meg tudott érkez­ni, őt általában nem várták. Szóval, a válás után, amikor Manna apja egyedül maradt, akkor gyors ütemben és a rá jellemző céltu­datossággal elkezdett barátnőt keresni. Egy ideig apa és lánya vasárnaponként együtt ebédeltek, hol az csak egyetlen konyharuhába csomagolva és egy nej­lonzacskóba csúsztatva feküdjön az étkezőasztalon. Te is, van, amikor nyitva hagyod, vágott vissza Manna, mire az apja, hogy én?!, én aztán nem. A lány erre rövid, pár napos megfigyelés-sorozatba kezdett, és sikerült is kétszer rajtakapnia az apját, majd figyelmeztetnie a kenyértartó becsukására. És ez nem az első eset, mondta a másodiknál, de az ap­ja nem volt hajlandó emlékezni az elsőre, én?!, kér­dezte, én még sohasem hagytam ott száradni a ke­nyeret. És amikor Manna szakított a barátjával, teljesen egyedül maradt, az angolóra volt az egyetlen biztos pont az életében. John kapuja zárva volt, és mindig rossz volt a csöngő, nehezen lehetett volna bejutni, ha az embert nem engedik be, de John két óra előtt öt perccel mindig kiment, és ellenőrizte, nyitva van-e a kapu, s ha zárva volt, kinyitotta, hogy Manna be tud­jon menni. Az angolórán aztán sokat beszélgettek, fontos a nyelvtanulásnál, hogy az ember ne csak a nyelvtant sajátítsa el, hanem gyakorolja is a nyelvet, és azok­kal a szavakkal gyarapodjon a szókincs, amelyeket a magyarban is használ, amelyekkel ki tudja fejezni magát. Hetente egyszer két órában megvitatták az életet és az embereket, Manna alig várta ezeket az órákat, szédületesen haladt az angollal, és amikor óra után hazament, bevonult a szobájába, le­gyomra összeszorult, és kezdte kiverni a víz, mert a következő mondat az volt, hogy az angoltanár el akar válni a feleségétől, és ez már nem volt múlt idő. Mannának John két gyereke jutott eszébe, gimnazis­ta volt mind a kettő, és a fejükben az apjuk meg az anyjuk összetartozott, ahogyan az ő fejében is még fél évvel ezelőtt, az angoltanár el fog válni és felesé­gül veszi a tanítványát, jött a következő mondat, Manna nyelve megbicsaklott, nem tudta lefordítani, már lehajtott fejét felemelte, és ugyanazt a kínlódást látta a férfi arcán, amit aztán pár évvel később Herr Hegylakóén vélt felfedezni. Manna iszonyatosan megharagudott Johnra, és többet nem tárulkozott fel előtte beszélgetés közben, szerencsére már nem volt hátra sok idő a nyelvvizs­gáig­A Hegylakóval azért kicsit másképp állta helyzet. Manna a BNV-n hoss- tesske dett, tipikus titkárnő pozíció, a kis hü lye liba, és Herr Hegylakó időnként így is viselkedett vele, ez volt az egyik do­log, a másik meg, hogy Manna félt belemenni olyan helyzetekbe, ahol nem ismerte a játékszabályokat, főleg pedig nem tudta, hogy ez most játék vagy va­lóság, mert ő akkor még nem sejtette, hogy sokszor ez teljesen mindegy. *A fiatal írónő Manna című debütáló kötete 1993-ban je­lent meg a Kalligram Könyvkiadónál. B rackley estéről estére a Tem- ze partján sétálgatott, és va­lamilyen kényelmes padot keresett, ahová letehetné fá­radt csontjait s elmerenghetne az élet folyásán. Brackley Tobágóból származott, ar­ról a részéről, melyről azt beszélték, hogy valamikor Robinson Crusoe meg Péntek élt ott. Ezen a szigeten minden feketének látszott, ezért Brackley Ang­liába költözött. Alighogy letelepedett, levelet kapott a nagynénjétől, aki kö­zölte vele, hogy Teena is ki akar ván­dorolni Angliába. Teena Brackley távoli rokona volt, amolyan unokanővér-féle, s Tobágó- ban jó barátságban voltak. Ám Brack­ley távozásának egyik oka éppen az volt, hogy később feleségül kellett vol­na vennie Teenát. Ezért nyomban levelet írt a nagyné­ninek, hogy Teena csak maradjon oda­haza, mert neki itt csak szégyenkeznie kellene miatta. De a nagynénije is nyomban válaszolt, s megírta, hogy Te­ena már úton van. Brackley a fejéhez kapott és szitko­zódott. Este, amikor a vonatot szállító hajónak Waterlooba kellett érkeznie, kiment Teenát fogadni. Az volt a szán­déka, hogy örömet fog színlelni, s meg sem kérdi majd, mi van az otthoniak­kal.- Mit akarsz Londonban csinálni? - kérdezte Brackley rögtön, amint Teena leszállt a vonatról. - Minek jöttél? Hi­szen megírtam, mi a helyzet!- És te talán már megvásároltad egész Angliát? - vágta rá Teena gúnyo­san. - Te vagy itt az uralkodó? A ki­rálynő már lemondott, vagy mi?- Tudod-e egyáltalán, hol vagy? - folytatta Brackley. - Mit akarsz itt csi­nálni tulajdonképpen?!- Megyek egyenesen a gyarmatügyi minisztériumba - felelte Teena.- És attól mit vársz? Azt hiszed, hogy ott tárt karokkal várnak réged? Vagy van ott valamilyen rokonod? Így kötekedtek, s egyszer csak Brackley agglegénylakása előtt találták magukat a Golders Greenen. Amint beléptek, Teena körülnézett, és felhúzta az orrát.- Nézd, micsoda rendetlenség van itt! Nem szégyelled magad?- Ide hallgass - mondta Brackley hagyj békében! Tudtam, mi vár rám, ha megjössz. Samuel Selvon Teena le s föl járkált a szobában.- Hideg van itt - dünnyögte, s köz­ben máshová tette az asztalt és a széke­ket. Néhány perc alatt az egész lakás­ban nagy volt a felfordulás.- Hogyan fűtesz? Hol van a gáztűzhely, amiről szó volt? Brackley kelletlenül egy shillinget dobott az automatába, s bekapcsolta a gázt.-Mid van enni? Teena válaszra sem várva a konyha- szekrényhez lépett. Kipakolt mindent, amit Brackley oda rakott télre tartalé­kolva. Brackley csak állt, s nézte, amint Te­ena hozzálátott a főzéshez.- Csak ne bántsd a készleteimet - szólt oda Teenának. - Most nincs mun­kám, s itt a pénz nem nő a fán, mint ná­lunk. Asztalnál ültek már, amikor Teena így szólt:- Mindig is lusta voltál. Rögtön hol­nap elmész munkát keresni.- Legyél csendben - morogta Brack­ley, s jóízűen ette a borsós rizst, melyet Teena nyugat-indiai módra készített el. Most lakott jól először Angliában.- Ide hallgass, hány órakor szoktál kelni? - kérdezte Teena.- Kilenc-tíz óra tájban - felelte Brackley tétovázva.- Holnap reggel hatkor fogsz kelni, kakaskukorékoláskor.- Londonban nem hallani kakasku­korékolást! - vágta rá Brackley, és le­tette a kanalat. - Hat órakor? Te meg­bolondultál! Jó hogy nem éjfélkor.- Hatkor - mondta Teena csökönyö­sen. Brackley befejezte az étkezést, ciga­rettára gyújtott, és halkan fütyörészett. Belemerült egy másik világba, Teena jelenlétéről szinte teljesen elfeledke­zett.- Hát jól van - mondta aztán, s nyúj­tózott egyet a jó melegben. - Nem volt rossz, amit főztél... Majd adok neked valamiféle öreg pokrócokat, meg azt az öreg kabátot is felveheted. Vánkos he­lyett használd ezt... ott alhatsz a földön a sarokban...- Én? A földön? Nem szégyelled magadat?- De hát, amint látod, itt csak egy ágy van...- Én alszom majd az ágyban.- Te lány, hideg van, s ha én aludnék a sarokban két takaró alatt, reggelre megfagynék... Ám a vége mégis az lett, hogy Brackley a sarokba húzódott, s az ágy­ban Teena aludt. Reggel Brackleynek úgy tűnt, alig aludt valamit, amikor Teena már éb- resztgette őt.- Felkelni! Hat óra van! Brackley szitkozódott.- Ezt hagyd abba! - szólt rá Teena. - Ilyesmit az én jelenlétemben nem csi­nálhatsz! Aztán reggelit készített Brackleynek. Majd kényszerítette, hogy felöltözzék, s kizavarta a hideg utcára e szavakkal:- Eredj, keress munkát magadnak! Tíz óra tájban Brackley már edényt mosogatott egy kávéházban, ahová fel­vették, s csak ekkor döbbent rá, hogy mi is történt tulajdonképpen. Amikor este hazatért, az első, amit észrevett, a függöny volt, melyet Teena az ágy elé húzott, s az egész szoba ra­gyogott a tisztaságtól. Ez annyira meg­tévesztette őt, hogy azt sem tudta, me­lyik székre üljön le.- Amint látom, már teljesen otthon érzed magad - mondta mérgesen.- Miért, mit gondoltál? - vágta rá Teena.- Csakhogy ide néha férfiak járnak, akik itt iszogatnak velem...-Annak vége!- És néha meglátogat a barátnőm is...- Annak is vége!- Szóval te lettél itt a főparancsnok.- A nagynénid azt mondta, hogy gondoskodjam rólad.- Mi a fenének is jöttél te ide Angli­ába! Teltek-múltak a hetek, Brackley las­san megszokott mindent. Csak egy do­log bántotta: hogy nem alhat ágyban. Minden éjjel ott fagyoskodott a sarok­ban pokrócokba bugyolálva, s alighogy elaludt, Teena máris felkeltette őt:- Hat óra! Felkelni! Munkába kell menned! Brackley már hónapok óta nem aludt ágyban, s éjjel-nappal csak ezen rágó­dott. Hazafelé tartva a munkahelyéről az ágyakkal, puha matracokkal teli ki­rakatokat nézegette, és sóhajtozott. Voltak itt heverők, franciaágyak, összecsukható és felhajtható ágyak, te­mérdek fajta és nagyság. Az egyik éjjel, amikor az ablak jég­virágos lett, Brackley felébredt, s el- szörnyedve tapasztalta, hogy mozdulni sem bír.-Teena!- Mit akarsz?- Alszol?- Igen.- Teena, nem szeretnél férjhez men­ni?- Férjhez menni? És kihez?- Hozzám...- Minek?- Hogy... hogy végre ágyban alhas- sam. Tudod, hogy jól ismerjük egymást még Tobágóból, meg azóta is, hogy Londonba jöttél. Nos, mit gondolsz?- Rendben van, de meg kell javul­nod.- Jól van, Teena.- És az esküvő után semmi csavar­gás. A munkahelyedről egyenesen haza fogsz járni. És nem szeretném, ha fehér nők után koslatnál.- Jól van, Teena. Hamarosan megtartották az esküvőt, s amikor hazafelé igyekeztek az es­ketőteremből, Brackley elképzelte, mi­lyen felséges dolog lesz a hosszú hóna­pokon át tartó földön hálás után ismét ágyban aludni. Méghozzá Teena mel­lett.- Megyünk nászúira? - kérdezte tőle Teena nyomban az esküvői szertartás után.- Majd nyáron - felelte Brackley. - Most gyerünk haza. Szörnyen fáradt vagyok, képes lennék egy hétig aludni egyfolytában.- Brackley, van egy meglepetésem a számodra - mondta Teena. - Találd ki, ki jön el ma este hozzánk?- Karácsony apó - ásítozott Brack­ley .- Dehogy, a nagynénim Tobágóból. Levelet írtam neki, és meghívtam őt, hiszen a szobánk nem annyira kicsi, va­lahogy majd csak elférünk, amíg talá­lunk nagyobb lakást. Aztán majd ő is keres magának munkát, és ezzel raj­tunk is segít.- Engem, a bolondot majd halálra fogtok gyötörni - morogta Brackley. Amikor hazaértek, megkérdezte:- Teena, de hol fog aludni a nagyné­ni?- Ez ne izgasson téged - felelte Tee­na. - Amíg nem hurcolkodunk na­gyobb lakásba, itt fog aludni velem - az ágyban... Sági Tóth Tibor fordítása Brackley és az ágy IRODALOM 1994. április 10. l/asámap

Next

/
Thumbnails
Contents