Vasárnap - családi magazin, 1994. január-június (27. évfolyam, 1-26. szám)
1994-04-03 / 14. szám
Vasárnap 1994. április 3. riport Az apáknak nincsenek jogaik? Válások voltak, vannak és lesznek. Ezzel az örökérvényű igazsággal szembesülnek mindazok, akik közvetve vagy közvetlenül részesei a házastársi kapcsolatok befejezésének: a bírók, a válóperes ügyvédek, a pszichológusok, az elmeorvosok és sorolhatnánk. A bíróságok a gyermektelen házasságok bontóperét könnyebben kezelik, mint azokat, ahol figyelembe kell venni a kiskorúak érdekeit. A válóper neuralgikus pontja éppen ezért a gyermek elhelyezése, hiszen a házaspár valamelyik tagja gyakran a gyermekkel - nyíltan vagy burkoltan - zsarolni akarja partnerét. Kis hazánkban a gyermekelhelyezési perek „győztesei” többnyire az anyák. Ha nekik ítélik a kiskorút, övék marad a lakás, az anyagi javak zöme, a tartásdíjról nem is szólva. S az apa, noha gyakran ő gondoskodott gyermekéről, hirtelen vasárnapi apukává minősül. Vannak, akik belenyugodnak ebbe a státusba, ám az utóbbi években egyre többen maguknak követelik gyermeküket. Akik belevágnak a hosszadalmas, idegölő bizonyítási eljárásba, rádöbbennek, hogy a bíróságok, s maga a társadalom is, nőpárti. Szerencsére, az erős ideg- zetűek, a kitartóak képesek meggyőzni az illetékeseket, s a gyermekükért folytatott harcuk sikerrel végződhet. tott. - A nők borzalmasak - sóhajtotta, majd észbe kapva csak annyit motyogott: - Tisztelet a kivételnek. Nyeltem egyet, s úgy tettem, mintha nem is hallottam volna az előbbi megjegyzést. Persze, hiába is húztam volna fel az orrom, szükségem volt Tamás vallomására. azzal indokolta, hogy az elsős Kiszsuzsá- val sok a gondja. A lányomról viszont tudni kell, hogy könnyedén, játszva tanult, a tanítók dicsérték, sőt, nagyon tehetségesnek tartották. Ma, elsőéves egyetemi hallgatóként is az. Kiváló matematikus, érdekli az irodalom, a művészet, a zene, t • mi addig sohasem veszekedtünk. Zsuzsa sem volt veszekedős, én sem. És nem vagyok nőcsábász sem, tehát féltékenyked- nie sem kellett. A bíróságon azzal érvelt, hogy elhidegültünk egymástól. Eleinte harcoltam a házasság megmentése érdekében, ám ma úgy vélem, hogy elsősorban a gyerekek miatt tartottam a frontot. A közel másfél évig húzódó válóperi tárgyalásokon én voltam a gonosz, a szívtelen, az önző férj; ő pedig az önfeláldozó, karrierDACSZÖVETSÉG- A volt feleségem akkor sem volt képes ellátni gyermekeinket, amikor együtt éltünk. A bíróság ennek ellenére neki ítélte őket. Belenyugodhattam volna az ítéletbe, fizethettem volna a tartásdíjat és élvezhettem volna a szabadságot. Csakhát... A saját kölykeit az állat sem hagyja el. Én pedig nagyon erősen kötődtem hozzájuk, egy válással az érzelmi szálakat nem lehet elszakítani. Ezért mondtam a feleségemnek, minden az övé lehet, a gyermekeket kivéve! Ő rámnézett, s azt sziszegte: minden az övé lesz, a gyerekeket beleértve! És ha akadékoskodni fogok, azt is meggondolja, egyáltalán láthatom-e őket?! Hát ettől begurultam, s jól elpáholtam. Ezzel szúrtam el a dolgokat, ugyanis Ha a férfi elválik a feleségétől, rendesen hibásak - mindhárman. (Móra Ferenc, 1879-1934) mindenütt, minden tárgyaláson azzal érvelt, mennyire durva fráter vagyok. Pedig biz’Isten, addig soha senkire nem emeltem kezet, de még a hangomat sem emeltem föl - mondta riportalanyom higgadtan, majd az autóvezetésre összpontosíSőt. hálás voltam neki, amiért meghívott egy baráti összejövetelre. Csak a helyszínen, egy fővároshoz közel eső üdülőtelepen derült ki, hogy a társaság tagjai férfiak. Elvált, gyermeküket nevelő apák, akik nem apaklubba, hanem amolyan dacszövetségbe tömörültek.- Mi ketten - mutatott a helyszínen Tamás a konyhában szorgoskodó társára - közel egy évvel ezelőtt a gyermekorvosnál ismerkedtünk meg. Zolit és Norbit pedig az egyik rokonom, illetve a kollégám küldte, tanácsért. Azt latolgatjuk, hogy idővel kilépünk a névtelenségből, sorstársaink segítségére leszünk. Ugyanis sok apa szeretné nevelni a gyermekét, csak azt nem tudják, mit kell tenniük ennek érdekében...- Talán, ha legelején, a házasságának rajtjával kezdhetnénk!- Az egyetemen ismerkedtünk össze, én Zsuzsa barátnőjének udvaroltam. Később rájöttem, hogy nem is a barátnő érdekel. Amikor mérnökké avatásom napján összeházasodtunk, Zsuzsa már terhes volt. Abbahagyta a tanulmányait, s később sem folytatta. Döntését azzal idokolta, hogy nem érdekli a mérnöki pálya, meg aztán ott a gyerek. Kiszsuzsi kétéves lehetett, amikor a feletteseim szóba hoztak egy külföldi kiküldetés lehetőségét. Tervezőmérnökként dolgoztam, de már akkor is számítógépekkel foglalkoztam. A továbbképzés is erre irányult volna. Az ajánlat csábított, ám mégis visszautasítottam. Nem akartam a lányokat egyedül hagyni, és szerettem volna egy másik gyereket is. Rengeteget dolgoztam, mindig volt másodállásom, ennek köszönhetően rendezett viszonyok között éltünk. Kis lakásból nagyobbá költöztünk, felépítettük ezt a nyaralót is. Igaz, Zsuzsa utálta ezt a helyet. Ő ugyanis mindent utált, de ezt akkor még nem vettem észre. Sajnos... Nagy örömömre újra terhes lett, de akaratom ellenére elvetette a gyereket. Ezt lyoznom sem kell, de odakünn valóban mindenünk megvolt. 1989 nyarán hazajöttünk, s az egyik orvosbarátom arra figyelmeztetett, hogy Zsuzsa iszik. Noha ő tagadta, mégis arra kértem, hogy a kedvemért, a gyerekek miatt kezeltesse magát. Kijelentette, hogy velem nem lehet élni, s ő bizony elválik tőlem. Mint említettem, amikor arról beszélt, hogy nem láthatom majd a gyerekeket, megvertem. Amíg élek, emiatt szégyenkezni fogok. Elvesztettem a fejem, de csak azért, mert a gyermekeimről volt szó. Nem árt tudni, hogy hová mennem és a hétvégi ház kicsit messze van, másrészt pedig nem tudtam elképzelni az életemet a gyermekeimmel való napi kapcsolat nélkül. Ráadásul Tomi fiam, a sok idegeskedés következtében beteges lett. Hirtelen elkapta az összes létező gyermekbetegséget, és ami még fájóbb, dadogni kezdett. Nem az anyja, én jártam vele az orvosokhoz, hiszen Zsuzsának ehhez sem volt türelme. Nem szaporítom a szót, tavaly nyáron új ítéletet hozott a bíróság: megkaptam a fiamat is. Mindvégig tisztelettel beszéltem a feleséremek teremtés - sorolja elérzékenyülve, apai büszkeséggel.- Tíz évvel ezelőtt azután mégis megszületett a fiam; s amikor kétéves lett, elvállaltam egy németországi kiküldetést. Természetesen családostól utaztam. Szakmailag rengeteget tanultam ott, igaz, a házasságom viszont elromlott. Zsuzsa unatkozott, ideges volt a gyerekekkel, velem, később már a háztartást is elhanyagolta. Talán hangsújéről lemondó anya. A bíróság minden szavát elhitte, s gyermekeimet, azok legnagyobb rémületére - neki ítélte. Hiába mondta a lányom és a fiam is, hogy ők velem akarnak élni! Azonnal fellebbeztem, s hónapok múltán annyit elértem, hogy Kiszsuzsit nekem ítélték. Jogom lett volna elszakítani egymástól a testvéreket? Kötve hiszem... A srácokkal megegyeztünk hát abban, hogy Kiszsuzsi is az anyjánál marad és én tovább harcolok értük. Úgyis egy fedél alatt éltünk. Egyrészt nem volt gémről, a tárgyaláson sem járattam le, nem beszéltem alkoholizmusáról sem. Lemondtam a tartásdíjról, s beleegyeztem abba, akkor láthatja a gyerekeket, amikor akarja. Feltéve, ha józan lesz. Ősszel elköltözött a szüleihez, azóta nem láttuk egymást. A nagyszülőkkel viszont tartjuk a kapcsolatot, ők járnak hozzánk. Szinte semmi sem változott, a szabadidőnket most is hármasban töltjük. Zsuzsa ugyanis azelőtt is kerülte a közös családi szórakozást. A házi teendőket is közösen, hármasban végezzük, az ételkészítés pedig nem gond. Nemcsak azért, mert a nagymamák bespájzolnak a mélyhűtőbe, hanem szeretek szorgoskodni a konyhában. Mosogatni viszont nem, ez valamelyik gyerek feladata. Nem tagadom, az ember társra, szeretette vágyik. Az utóbbi időben azt vettem észre, hogy Tomi irigyli a teljes családban élő barátait. Újranősülni egyelőre nem akarok, bár jelenleg van egy kis barátnőm. A srácok tudnak róla, de nem ismerik. Minek is? - fejezte be őszinte vallomását, majd a barátai felé intett. - Sorsuk hasonló az enyémhez, bennünket tulajdonképpen a feleségeink hagytak el. Norbit karácsony délutánján zárták ki a lakásából, két bőrönddel. A válóper után ők is egy fedél alatt éltek, s az az exnej- nek megfelelt, hiszen esténként Norbira bízhatta gyermeküket. De csak addig volt rá szüksége, amíg nem akadt egy új kérő... Norbi gyermekelhelyezési pert indít, ugyanis nem akarja, hogy egy idegen alak nevelje kislányát! Ő csak jobb apja lesz a saját gyermekének, nem igaz?- Feltételezem, hogy már a szárnyaik is nőnek - gonoszkodtam, talán a női nem védelme érdekében...- Nem vagyunk angyalok! De azt az egyetlen esetet kivéve, sohasem bántottam a nejemet. Igaz, keveset voltam odahaza, és ha otthon voltam is, esténként dolgoztam. Ennek ellenére sem őt, sem a gyerekeket nem hanyagoltam el. Mindig azt szerettem volna, hogy képezze magát. Én valóban nem akartam, hogy konyha- tündér legyen. Sajnos, nem érdekelte őt semmi... Tudni szerettem volna, mi a baja tulajdonképpen, el akartam vele menni házassági tanácsadóba, pszichológushoz... Mindent visszautasított. Be kellett fejezni, így esett... Azt hiszem, nem változtam meg, csak megszoktam a társtalanságot. Még jó, hogy vannak barátaim. Immár háromnegyed éve rendszeresen összejárunk, s a gyermeknevelési gondokon kívül azt elemezzük, mitől is ment tönkre a házasságunk? Péterfi Szonya 1. Magánügy ígérem, a nevét, lakhelyét nem tüntetem fel! - próbálom rávenni egy ismerősömet az őszinte kitárulkozásra. Arra lennék kiváncsi: mi okozhatta náluk a törést, miért döntöttek végül is úgy, hogy elválnak, hogy felbontanak egy majdnem tíz éve kimondott és aláírt „örök hűséget”. Már korábban is gondoltam, hogy megkérdezem tőle, de valahogy nem jutottunk témaközeibe. Pontosabban: ha annak az irányába kezdett terelődni a beszélgetés, ő igyekezett más vizekre evezni. - Majd egyszer elmondom... Talán majd elmondom, de most inkább hagyjuk - mondogatta. Láttam rajta, neki egyfajta „elemi” csapást jelentett a család szétszakadása. A felesége és a gyerekek az „útkereszteződéshez” érve, más irányba tértek. Ő akkor talán nem indult egy másik útra; és úgy tűnik, azóta sem, hanem leragadt az elágazási pontban. De hogy ők ketten miért kerültek oda, mennyire az ő hibájából, az rejtély... Hiába említem neki, hogy másoknak, okulásként, közzé tehetnők a tapasztalatait, ezúttal is elutasít. - Hagyjuk, ez magánügy! - közli szárazon. Nem erőltetem hát a dolgot. Látom rajta: neki még mindig, a válás után három évvel is, kényes az ügy. Vagy inkább fájó?.. 2.„Harcolni fogok a gyermekemért!” Tulajdonképpen ez a mondat a lényege a szerkesztőségünkbe érkezett levelek egyikének. Feladója egy huszonéves fiatalasszony. Talán megbocsát az olvasó, hogy a nevét és a lakhelyét elhallgatjuk. íme, a levélrészletek: „Elég volt nekem az a másfél év, amit menyecskeként átéltem. Már nem bírtam tovább.... ha netán másképpen vélekedtem valamiről mint az anyósomék, mindjárt letorkolltak, megbíráltak. S az összetűzések egyre jobban fokozódtak. Nemcsak az anyóssal, hanem a férjemmel is. Állandóan fenyegetőzött, kiabált, és ok nélkül többször is megvert. Persze, a veréssel csak akkor próbálkozott, amikor kettesben voltunk, hogy ne lássa senki. Minden aljas cselekedetére felkészült. Nem láttam a fizetését sem, mert azt ő kezelte. Én ahhoz nem nyúlhattam. Abból kellett élnünk, amit a gyereknevelésre kaptam, vagyis az anyaságiból. És ha valamit vettem is, minden koronáról be kellett számolnom...” „A férjem és az anyósom mindenről a hátam mögött döntöttek. Nem vehettem a gyereknek új kocsit, új kiságyat, sőt még ruhát sem. Használt, rossz kocsiban és kiságyban kellett lennie. A férjem még banánt sem vett a picinek. Mindig azt mondta, hogy ott a kert, van ott gyümölcs elég, minek adnánk ki erre is pénzt.” „Ha meg akartam látogatni a gyermekemmel az édesanyámat meg a testvéremet, akkor is igen ritkán engedtek el. Könyörögnöm kellett, és akkor is megfenyegettek, hogy ha hazamegyek, ne próbáljak szólni semmiről, különben nagyon megbánom. A férjem sosem jött velem. Pedig télen hányszor indultam el egyedül, táskával meg a gyerekkel gyalog az állomásra. Nagy hóban toltam a kocsit, és amikor már fel kellett szállni a vonatra, idegen emberek segítettek nekem. Férjem mindig azt mondta, ha haza akarsz menni anyádhoz, akkor küszködj is meg érte!” „A gyermekemmel együtt aztán hazaköltöztem az édesanyámhoz. A férjem az elköltözésem napjától fél évig nem látogatta meg a gyerekünket. Közben intézkedtem. A járásbíróság úgy döntött, hogy a gyermek édesapja havonta 450 koronát köteles fizetni. Attól a naptól kezdve újból elkezdte az aljas trükkjeit. Fenyegetőzött... Mindenki előtt lealjasított, ahogyan csak tudott. Állandóan azzal zaklatott, hogy egyszer bosszút áll rajtam. Aztán elvitte, ellopta a gyereket. Azért, hogy ne kelljen fizetnie? Tönkre akarja tenni az életünket, de én ezt az örömet nem adom meg neki. Ahogyan eddig kitartottam, kitartok továbbra is. Akarom a gyermekemet, és harcolok érte! Sohasem adom fel a reményt. A gyermekem boldogságáért mindent megteszek. Olyan törvény nem létezik, amely egy rendes anyától elszakítaná a gyerekét.” Klára harminc-harmincöt év körüli, elvált, egyedül élő nő. Faluról került a nagyvárosba. Nem szívesen tárja mások elé gondjait, bajait, de azért kötélnek áll. 3. Kihűltek az érzelmek...- Péterrel egy munkahelyen dolgoztunk, ott ismerkedtünk meg, és kerültünk is fokozatosan egyre közelebb egymáshoz. Abban az időben rengeteg időt töltöttünk egymással. Órák hosszat sétáltunk majdnem mindennap. Terveztük a közös jövőnket. A házasságkötésünket követően is még négy-öt évig megvolt az összhang közöttünk. Szerettük, megértettük egymást, vigyáztunk egymásra. Kapcsolatunk akkor kezdett megfenekleni, amikor kiderült - jobban mondva úgy nézett ki -, hogy nem lehet gyerekünk. Persze, ő biztatott, hogy a szakorvosi kezelés hátha segíthet, de az idő múlásával egyre furcsábbá vált. Türelmetlen lett, majd hosszú huzavona után közölte velem: utód nélkül hiányosnak tartaná az életét. Mit tehettem, mit tehettünk? Annak idején a mézeshetek idején el sem tudtam képzelni, hogy ilyen nehéz időszakok is jöhetnek az ember életében. Mert az az igazság, hogy én is szerettem volna anya lenni. A rossz házasságban az a legrosszabb, hogy gyalázatossá tesz. (Németh László, 1901-1975) Azt a megoldást, hogy örökbe fogadnánk egy gyermeket, Péter elvetette. Megértettem őt abban... Megértettem? Az az igazság, hogy magam sem tudom, megértettem-e... A férjem az állandó gyötrődést azzal igyekezett levezetni, hogy rengeteget túlórázott. Mind gyakrabban. Aztán... elváltunk. Csendben. Négy éve egyedül élek. Közben munkahelyet változtattam. Nem könnyű a helyzetem, hiszen én érzelgős alkat vagyok, de mit tehetek?! Üj ismeretséget kötni valakivel, legalábbis komolyat, nehéz lesz. Egyelőre élem a napjaimat, vagyok. Gazdag József Sorshelyzetek
