Vasárnap - családi magazin, 1994. január-június (27. évfolyam, 1-26. szám)

1994-04-03 / 14. szám

------------------------------------------------ Kristó Gyula - Makk Ferenc -----------------------------------------------át ímnéi! mmm

Borisz, Kálmán király állítólagos fia csaknem másfél évtized után tett újabb kísérletet a magyar trón megszerzésére. Akciójához Bizáncban csak pénzbeli támogatást kapott, ezért örökösödési jogára hivatkozva - III. Konrádhoz fordult érdemi segítségért. A német uralkodó - a cseh fejedelem és az osztrák őrgróf (egyben bajor herceg) tanácsára - lehetővé tette a trónkövetelőnek, hogy bizánci aranyain német zsoldosokat toborozzon magának, és azokkal megrohanja Pozsonyt. Borisz kísérlete ezúttal is kudarcot vallott, s a neki nyújtott támogatás miatt rendkívül feszültté vált a német birodalom és a magyar királyság viszonya.

A kapcsolatok megromlását Zsófia sorsának alakulása is jelezte. II. Géza idősebbik húga, aki 1139-ben lett III. Konrád fiának, Henriknek jegyese, a német udvarban olyan méltatlan bánásmódban részesült, hogy a fiatal magyar királyleány elkeseredésében és csalódottságában 1145 táján szakított jegyesével, és az osztrák földön levő admonti apácakolostorba vonult. Erről - a talán maga írta - levélben tájékoztatta bátyját, és lépéséhez beleegyezését kérte: „Attól kezdve ugyanis - írta sok könnyhullatás közepette Zsófia -, hogy ezen idegen tájakra jöttem, éjjel és nappal a fájdalom kenyerével éltem és messze azonfelül, hogy királyi sarjat ilyesmi érhet, orcámat a szégyen borította. Mert hiszen nem úgy bántak velem, mint király fiával eljegyzett királyleánnyal, de még úgy sem, mint valami hitvány szolgálóleánnyal... így tehát számkivetettként... megtapasztaltam, hogy mily keserves, mily nagy az emberi élet nyomorúsága... Ügy határoztam, hogy szilárd állhatatossággal vetem meg a mennyei jegyes szerelméért a földi Babilon királyát, aki engem megvetett... Azt kívánom és óhajtom, hogy testvéri segítségeddel... a monostor nyugalmas kikötőjébe... eljussak.” (Makkai László és Mezey László fordítása.) Magyarországon a királyi család nagy megdöbbenéssel és óriási felháborodással fogadta a Zsófia megaláztatásáról szóló híreket. Német forrás így számol be az eseményekről: „Géza, látván, hogy testvérének házassága meghiúsult, követeket küldött hozzá, hogy azok vigyék haza őt, de ő nemet mondott. Másodszor is, harmadszor is elküldött hozzá, ő azonban megtagadta a hazatérést. Végül is (a király) azt hitte: a monostor vezetői esetleg erőszakkal tartják vissza, és ezért méltatlankodni kezdett ama hellyel szemben, és azzal fenyegetőzött, hogy ha azonnal nem engedik el, akkor ott gyilkolni, pusztítani fog... A király - a testvére iránti szeretettől áthatva - tanácsot tartott embereivel, s az volt a szándéka, hogy erővel kiszabadítja őt. De előkelő és bölcs férfiak, akiket bevont a tanácskozásba, arra intették, hogy ne menjen, s ne kezdjen ok nélkül háborút a németek királya ellen... Helyesebb azt tenni, hogy küldjenek hivatalos személyt illő kísérlettel, és azok tisztességgel, annak rendje és módja szerint kérdezzék meg az úrnőt a véleménye felől... A király megtört szívvel fogadta el a tanácsot. Elküld egy herceget, egy bátor férfiút, rokonát, aki dicsőségre vágyott, s vele együtt egy nagyobb csapatot is. íme, megérkeztek Admontba. Az apát és a szerzetesek - észrevévén a sokaságot és a követ méltóságát - látják, hogy az ügy komolyra fordult, megzavarodnak és imádkozásban keresnek maguknak segítséget... Másnap az apát így szólt a követekhez: »Vajon mit fogtok tenni, ha úrnőtök saját elhatározásából nem kíván veletek menni?... Talán erőszakot fogtok alkalmazni vele szemben akkor is, ha nemet mond és ellenáll majd nektek?« Mire azok ekképpen feleltek: »Ebben az esetben mi nem alkalmazunk erőszakot... De sem ti nem fogjátok, sem pedig mi nem fogjuk őt megakadályozni abban, amit ő maga - méltatlan kényszer nélkül - saját elhatározásából választani fog.« Tetszett a beszéd az apátnak és a szerzeteseknek. Megoldják a zárakat, kitárulnak a kolostor kapui, s kérik a királylányt, hogy jöjjön a követek elé... Ó pedig illedelmes és lassú lépésben kiment középre... Ily módon - középre állva - mutatta meg mindenkinek, hogy ő teljesen szabad, majd a királyi szűz a követek felé fordult, és illendő meghajlással üdvözölte őket. Azután azon az úton,

amelyen jött, visszatért az apácák közé... A követek pedig megnyugodva és örvendezve térnek vissza urukhoz.”

A királyi család a Belus vezette küldöttség beszámolója nyomán elfogadta Zsófia döntését, és beleegyezését adta ahhoz. Géza gazdag ajándékokkal halmozta el az admonti kolostort, hogy Zsófia apácaként minél jobb körülmények között lehessen. Zsófia ezt mind bátyjának - ahogy ő írta: „a hunok (magyarok) győzedelmes királyának” -, mind pedig édesanyjának meleg hangú levélben köszönte meg. II. Géza gondoskodott másik leánytestvéréről is: Gertrudot ebben az időben adta feleségül egy lengyel herceghez. Borisz megsegítését azonban nem hagyták bosszulatlanul Gézáék.

1146 szeptemberében a magyar király serege II. Géza és Belus bán vezetésével megtámadta Ja- somirgott Henrik osztrák őrgróf tartományát.

Mielőtt a magyarok átkeltek volna a Lajtán, a határfolyón, a király életében nevezetes eseményre került sor. II. Géza ezekben a hetekben töltötte be tizenhatodik életévét, és ebből az alkalomból egy környékbeli fatemplomban - ilyenből volt a legtöbb az országban - a kíséretében levő püspökök által celebrált mise keretében nagykorúsága jeléül harci karddal övezték föl, ami egyúttal a lovaggá ütést is jelképezte. Másnap, szeptember 11-én - a Lajta és a Fischa folyók között - a király serege nagy vereséget mért Henrik csapataira. A győzelem kivívásában oroszlánrésze volt Belus hercegnek, de a magyar krónikából kiolvashatóan a király is vitézül verekedett. A német lovagok bosszúra szomjaztak. Mutatja ezt az, hogy még évek múlva is élt bennük a visszavágás vágya. Erről említést tesz a német uralkodó rokona, Freisingi Ottó püspök: „Ezt az oly szégyenletes gaztettet a bosszú még nem követte, a jövendőben várják ezt Isten segedelmével a mostani császár (I. Frigyes) győzelmes jobbjától.” (Gombos F. Albin fordítása.)

III. Komád részéről azért maradt el az ellencsapás, mert a német király részt vett a második keresztes hadjáratban. A több tízezerre rúgó birodalmi sereg 1147 júniusában vonult végig Magyarországon. Az előző évi incidens miatt II. Géza tartott III. Komádtól, és ezért az esetleges konfliktusok elkerülése céljából azon volt, hogy a német sereg megfelelő pénzért minden szükséges dolgot beszerezhessen magának az úton. A német uralkodót és főembereit fényes ajándékokkal halmozta el, ehhez II. Géza a hazai egyházjavait, értékeit is igénybe vette.

A némét király kíséretében volt Freisingi Ottó is, aki a csodálkozás, egyszersmind az irigység és a vad gyűlölet hangján számolt be gestájában a magyarokról, földjük gazdagságáról és természeti szépségeiről. „Ez a tartomány, amelyet a régiek Pannóniának neveztek, mivelhogy körös- körül erdőségek, hegyek s főképpen az Appen- ninek (Kárpátok) környezik, tudvalevőleg ben- sejében nagy kiterjedésű síkság, amelyet jeles folyók és vizek öntöznek; erdőkben fölötte gazdag, telve mindenféle vadakkal, s felületének természeti szépsége éppoly bájos, mint amilyen dús a föld termékenysége, hogy mintegy Isten paradicsomának avagy a pompás Egyiptomnak látszik lenni. A természet, mind mondtam, igen szép külsővel áldotta meg, ám a barbár nép szokása következtében mégis kevés kőépítménnyel és házzal díszeskedik és a határokat sem annyira a hegységek és az erdőségek, mint inkább a legnagyobb folyók medre szabta meg... Az említett magyarok pedig rút ábrázatúak, szemük beesett, alacsony termetűek, szokásaikat és nyelvüket illetően barbárok és vadak, úgyhogy joggal hibáztatható a végzet vagy inkább csodálandó az isteni elnézés, amely, nem tudom, hogy embereknek, hanem inkább emberi szörnyetegeknek oly gyönyörűséges országot adott.” (Gombos F. Albin fordítása.)

Összecseng ezzel az, amit a II. Géza vendéglátását élvező Abu Hamid írt a XII. század közepi Magyarországról azzal a különbséggel, hogy a mór kereskedő nemcsak az országról, hanem lakóiról is elismerően nyilatkozott. „Azután megérkeztem Unkurrijába (Magyarországra), ahol egy básgird (magyar) nevű nép él... Bátor emberek... Hegyeik sok ezüstöt és aranyat rejtenek magukban. Magyarország egyike azoknak az

országoknak, ahol a legkönnyebb és legjobb az élet.” (Iványi Tamás fordítása.) A rengeteg gabonáról és annak olcsó áráról a szicíliai Idriszi is szólt világföldrajzában, ahol egyebek mellett megjegyezte: „A búza pedig igen olcsó, mert nagy bőségben van náluk.” (Elter István fordítása.)

A jól megszervezett piacok, a kedvező árak és az élelmiszerek gazdagsága következtében a németek után érkező és szintén nagy létszámú francia sereg átvonulása is nyugodt és zavartalan volt az országban. A magyar és a francia király személyes találkozójuk során baráti viszonyra lépett egymással. Bajt csak az okozott, hogy Borisz, miután III. Konrád nem volt hajlandó magával vinni, beférkőzött a francia keresztesek táborába, és királyuk, VII. Lajos tudta nélkül velük jött Magyarországra. A trónkövetelő herceg abban bízott, hogy bent az országban sikerül majd lázadást szítania, s ily módon megszerezheti magának a magyar koronát. Terve azonban nem vált valóra, mert II. Géza gyorsan tudomást szerzett Borisz bejöveteléről, és kiadatását kérte a francia királytól. De VII. Lajos - a herceg rokonára, Komnénosz Mánuel bizánci császárra gondolva - ezt megtagadta, és így Borisz vele együtt távozott görög földre.

Borisz sem 1146-ban, sem 1147-ben nem tudott komoly támaszra szert tenni Magyarországon. Az uralkodó osztály egységesen felsorakozott II. Géza mögé, és megingás nélkül támogatta őt. A feudális pártviszályokhoz, a központi hatalom gyengeségéhez szokott Freisingi Ottó számára különösen nagynak és szilárdnak tűnt a magyar király hatalma, méltóságának tekintélye: „Mindnyájan (a magyarok) úgy engedelmeskednek a fejedelemnek, hogy nemcsak nyílt ellentmondásokkal fölizgatni, hanem még titkolt suttogással sérteni is bűnnek tartanák... Ha valaki a grófok (főemberek) rendjéből a királyt a legkisebb mértékben megsértette, vagy róla valamikor igaztalanul csak egy gyalázó szót is mondott, úgy az udvartól kiküldött bármely alantas állású törvényszolga egyedül... elfogja őt, bilincsekbe veri és különböző fajtájú kínvallatásra hurcolja. A fejedelem semmiféle véleményt nem kér a hozzá hasonlóktól... mindenkinek a magatartását egyedül a fejedelem akarata szabja meg. Amikor pedig a király akarja vezetni a sereget, akkor mindnyájan ellentmondás nélkül mintegy egy testben egyesülnek.” (Gombos F. Albin fordítása.)

AII. Géza kori királyi hatalom erejének, szilárdságának két - egy gazdasági és egy társadalmi - alappillére volt. A gazdasági alapot az jelentette, hogy ebben az időben az ország földterületének hetvenöt százaléka felett a király rendelkezett, az egyházi és világi földesurak csupán a föld huszonöt százalékának voltak birtokában. Megvolt tehát az a gazdasági-anyagi túlsúly, amely a politikai hatalomban is túlsúlyt biztosított a király számára. Az a tény pedig, hogy II. Béla az ellenzéket nagyobb részben fizikailag megsemmisítette, kisebb részben száműzte, töredékét viszont maga mellé állította, politikailag egységes uralkodó osztály kialakulásával járt, amely 1132-től mintegy negyedszázadon keresztül szilárdan kitartott az Álmos-ági királyok oldalán. Nem volt szükség arra - s ebben tévedett Freisingi Ottó -, hogy megfélemlítéssel, despotikus módszerekkel késztesse II. Géza engedelmességre a főurakat. A király nem nélkülük, hanem velük kormányozott. Bevonta őket - mindenekelőtt a királyi tanács tagjait - az országos politika intézésébe, a hatalom gyakorlásába. Az uralkodó rendre kikérte az egyházi és a világi előkelők véleményét, s ezek a főurak állást foglaltak például fontos végrendelkezések, birtokadományok, egyházalapítások kapcsán éppen úgy, mint a külpolitikai kérdések eldöntésekor. Utóbbira jellemző módon vet fényt II. Géza egyik bizalmasának oklevele, amelyben a király embere így nyilatkozott: „Én, Adalbert, Gézának, Magyarország... felettébb dicső királyának parancsából, valamint a királyság összes főemberének megbízásából követként fogok szólni (II.) Rogerhez, Szicília... királyához.” Azaz az üzenet II. Gézának és előkelőinek egyeztetett, közös véleményét tartalmazta. Erre a gazdasági, társadalmi és politikai erőre támaszkodva II. Géza nagy lendülettel vetette magát a XII. század közepén az európai koalíciók harcába. Az egyik szövetségi rendszert ül. Komád német király és Komnénosz Mánuel bizánci császár hozta létre, s ehhez csatlakozott Velence is. Ennek a tábornak fő célja volt a dél-itáliai normann királyság megdöntése és területének felosztása a németek és a bizánciak között. A másik koalíciót a normannok és a franciák szervezték meg, őket támogatta a pápa és VI. Welf herceg, Konrád király belső ellenfele is. Ennek a szövetségi rendszernek lett tagja a magyar királyság és Raska, azaz Szerbia. A normann-francia tábor legfőbb célja az volt, hogy keresztes háború formájában támadást intézzen a görög császárság ellen.

A két koalíció alapvető célkitűzései a szövetségesek között meglevő belső ellentétek miatt nem valósulhattak meg, és a szövetségi rendszerek katonai összecsapásaira „mellékhadszíntereken” került sor. A XII. század közepének eseményeiben a magyar állam szinte nagyhatalmi szerepet vállalt magára. A magyar diplomácia szálai, erővonalai néhány éven keresztül átfogták és behálózták a Kijevtől a szicíliai Palermó- ig és a Regensburgtól Konstantinápolyig terjedő területeket, de még Párizsban is figyelni kellett a magyar külkapcsolatok alakulását.

A magyar külpolitika aktivizálódása először az oroszországi belviszályokba való beavatkozások során figyelhető meg. 1148 és 1152 között II. Géza hat alkalommal küldött katonai egységeket orosz földre, ebből két ízben maga a király vezette a sereget. A darabokra hullott Oroszország részfejedelmei közötti harcok fő tétje a kijevi trón volt, s a magyar támogatás döntő szerepet játszott abban, hogy Izjaszláv volhiniai fejedelem a korábban megszerzett kijevi nagyfejedelemséget megtarthatta magának. Izjaszláv a király sógora volt, testvérét, Eufroszinát 1146 őszén vette feleségül II. Géza, akit éppen e dinasztikus kapcsolat állított a volhiniai Vlagyimir (Lodoméria) ura mellé, A magyar király nemcsak a csatamezőn, hanem a tárgyalóasztalnál is megállta a helyét. II. Géza ugyanis ügyes diplomataként elérte azt, hogy korábbi szövetségese, halicsi Vlagyimirko, aki azonban a küzdelem során szembekerült a királlyal, a harcok befejeztével - súlyos veresége ellenére is - megmaradhatott Halics trónjának birtokában. Ily módon tulajdonképpen két orosz fejedelem is a magyar királynak köszönhette a trónját.

(Folytatjuk)

!

ÖRÖKSÉGÜNK 1994. április 3.