Vasárnap - családi magazin, 1994. január-június (27. évfolyam, 1-26. szám)
1994-04-03 / 14. szám
IiBsúrnap 1994. április 3. emberi sorsok * öregasszony kitárta /\ f"~m a városi bérház két- / ■ M szobás lakásának -X. JL JL—J ablakát. A tavasz lehelete áramlott a szobába. „Kár, hogy ez a büdös füst a fűtőház felől a legtöbbször erre jön” - mondta csak úgy magának. Undorral nézte a ház előtti úton száguldó autókat. „Csak ez a nagy zaj ne volna” - sóhajtott. Napközben a gyerekek kiabálnak. Kivétel a délelőtt, amikor iskolában vannak, de délután szinte kibírhatatlan. A felvonó zaja, a gyermekricsaj. Este pedig legtöbbször a szomszéd veszekszik a feleségével, van úgy, hogy még éjfélkor sem nyugszanak. Mennyivel másabb volt az élet ott falun, ahová több évtized emlékei fűzték. Ott nem volt ilyen mozgalmas az élet, de nem is hiányzott a zsivaj, a lárma. Ket- tecskén békében, nyugalomban elmatattak a kertben, a ház körül. De, az már a múlté, nem jön vissza soha. Itt, ebben a panelrengetegben nem érezte jól magát. Négy fal közé kárhoztatva, jóformán levegőt sem kap. Gyakran úgy érezte, megfullad. Vajon, hogy bírják ezt ezek a fiatalok, s meddig? Eszébe jutott az az idő, amikor ők is fiatalok voltak. Nehéz volt az élet, nehéz volt a munka, de utána édes a pihenés. Esténként, néha, ha összejöttek a fiatalok, az egyik vagy másik legény citerát vagy szájharmonikát hozott, még táncra is perdültek, de tudták, mikor elég, tudták, hogy vár rájuk másnap a munka. Itt gyakran még éjfél után is fellármázzák az embert a ,jó hangulatban” hazaigyekvők. Hogy dolgozik az ilyen ember, ha nincs kipihenve? Egye fene, mit törődöm velük, az ő dolguk, csak legalább éjjel hagynák az embert aludni. Megint a falu jutott az eszébe. Még öreg korban is jó volt. A nyugdíj úgy ahogy biztosította a megélhetést, de ők nem tudtak nyugton maradni. Nem volt kenyerük a semmittevés. Tavasztól őszig lekötötte őket a ház körüli foglalatosság. Milyen nagyon tudtak örülni az apróságoknak is. Tavasszal lesték, várták, hogy mikor kelnek ki a csirkék, a kiskacsák és a kislibák. Milyen öröm volt körülöttük tenni-venni, látni, milyen szépen fejlődnek. Később, mikor már jó markosak voltak a csirkék és sejtette, hogy valamelyik unoka hazalátogat, párat megtisztított közülük, s örült a lelke, ha jöttek és vitték. Vagy a kacsák? Gondos nagyanyai keze mindig megtalálta a zsebbe rejtett táskát az unokáknál, bár már azok is családapák voltak, de városiak. Elejével még itt-ott szabadkoztak, hogy így meg úgy, kell az maguknak is. Később aztán úgy belejöttek, hogy ha hazalátogattak, vittek mindent, amit tudtak, sokszor kérdés nélkül is. Mert minek ez vagy az az öregeknek. Kicsit fájt, de nem szólt semmit. Szívesen adták, amijük volt és amíg volt. Ma már ritkábban jönnek. Igaz, minek is jönnének. A bérházat nem lehet elvinni. Elszorult a szíve, és egy könnycsepp pergett le az arcán. Tovább merengett. Igen, akkor megütköztek, amikor az unokák azzal álltak elő, hogy adják el azt a falusi viskót. Jobb lesz a városban. Kényelmesebb. Nem kell a kertben vacakolni. Fürdőszoba. Az üzletek karnyújtásnyira. Meg ők is közelebb lesznek. Ha majd valami kell, ők majd segítenek, de pillanatnyilag még nekik kellene a pénz. Hogy mire, azt nem is kérdezte, nem is érdekelte. Viszont fájt a szíve, ha arra gondolt, hogy ott kell hagyni azt a kis házat, ahol az életük nagy részét leélték, ahol minden úgy a szívükhöz nőtt. Nemsokára megtörtént az adásvétel, ők pedig idekerültek a városi bérház négy fala közé, azt lehet mondani, semmittevésre kárhoztatva. Mert még nyáron csak csak... Amíg bírják erővel, elKollázs: Král S. Klára dolgozgatnak a ház előtt. Rendbe szedik a virágoskertnek kinevezett részt, tisztára söprik a bejárat környékét a lakók nem kis örömére, hiszen így nekik nem kell. Viszont a tél, az rettenetes. Sokszor még a sétájukról is lemondanak. Idáig jutott gondolataival, amikor megszólalt az öreg:- Hol vagy anyjuk? Az öregasszony összerezzent. „Nagyon elmerengtem”, gondolta.- Itt vagyok apjuk, már megyek. Csak egy kicsit kinéztem az ablakon. Itt a tavasz most már valóban. Aranyeső sárgállik a járda szélén, kizöldültek a fák, és milyen vidámak a madarak. Ebben egy kicsit lódított, vagy a saját elképzelését varázsolta oda, mert a bérház környékén ritkán jelentek meg a madarak, azok is legtöbbször csak verebek voltak.- Már a ház előtti kertet is illő volna rendbe tenni, úgy sincs rá ideje senkinek. Gyere apjuk, körülnézünk, sétálunk egy kicsit, úgy, mint valamikor régen.- Megyek - szólt az öreg. - De az ünneplőruhámat add, meg fehér inget hozzá.- No fene - zsörtölődött tréfásan az öregasszony. - Úgy ki akar öltözködni, mintha leánykérőbe menne. Vagy én is csípjem ki magam, hátha valaki belém szeret? Nem, nem ott kint a Duna-parton, hanem itt a kormos városban. Azért előszedte a kívánt ruhadarabokat, és ő is kicsípte magát. Még most is elég fess az öreg, pedig az évek súlya nyomot hagyott az arcán, alakján. Ezen gondolkodva elmosolyodott az öregasszony. Lementek a lifttel. Lassan ballagtak az utcán. Csendesen vitatkoztak.- Már megint megtépázták ezeket a szegény bokrokat - mutatott az öregember az aranyesőre. - Nem tudom, akik ezt csinálják, ültettek-e valamikor csak egy fát is, vagy egy bokrot, mert ha igen, akkor nem így bánnának velük. Nem lehet tudni, miért, talán a fáradság, vagy éppen a vitatkozásban elhangzottak késztették megállásra hol az egyiküket, hol a másikukat, de mindig megvárták egymást. Amikor már fárasztó lett a séta, egymásba karolva folytatták az utat hazáig, mint valamikor régen, amikor még a szerelem hajtotta őket. Ha valaki figyelte volna (de nem figyelt rájuk senki, mindenki sietett, s kit is érdekelne két öreg az utcán) elgondolkodhatott volna azon, vajon honnét ez az erős kötelék, ami még ebben a korban is ilyen erővel tartja össze őket. Hazaérve a bérház négy fala közé, az öregember még lesegítette élete párjáról a kabátot, úgy, mint valamikor régen.- Tavasz van - mondta az öreg - de nem olyan mint régen, vagy akár a tavalyi. Most a tavaszt is olyannak érzem, mintha tél közeledne. Fázom.- Fáradt vagy apjuk. Dőlj le a díványra, úgy látom, igen megviselt ez a tavaszi séta. Az öregember valóban úgy érezte, hogy megviselte a séta. Közben az öregasszony kint szorgoskodott a konyhában, meleg teát készített. Azon töprengett, hogy most citromot vagy rumot tegyen-e bele. Az öregember közben lehunyt szemmel feküdt a megkopott díványon. Most már tisztán érezte, hogy közeleg a vég. Nem lesz már több napsütés. Csendesen feküdt. Lehunyt szemmel látta az egész múltját, olyan tisztán, ahogy még soha. Olyan dolgok jelentek meg előtte, amelyekre csak ritkán gondolt, vagy rég elfelejtette. Feltűnt előtte legzsengébb gyermekkori emléke. Az, amikor libákat legeltetett, s a libák jóformán nagyobbak voltak, mint ő, a libapásztor. Most az is előtte volt, amikor az egyik szófogadatlan libát úgy megütötte, hogy az elszédült. Hej, de nagy volt az ijedség. Ha megdöglik, akkor aztán lesz otthon nemulass. Dédelgette, még vizes rongyot is rakott a liba fejére, hogy magához térjen. Aztán más kép jelent meg. - Igen, igen, amikor először bízták rám a tehenet. Legeltetni vittem a... hogy is hívták, ej, hát elfelejtettem? Nem is felejtettem még el, igen, Bimbó, Bimbó volt a neve. Ah, az elején az is arra ment, amerre akart, mert nem bírtam vele. Ma már tudom, ízlett neki a zsenge kukorica, no meg minden olyan, ami tilos volt, úgy mint a mai gyerekeknek. Aztán változott a kép. Szép tavasz, virágillat. Igen, akkor láttam meg jövendőbeli páromat. Igaz, akkor még nem tudtam, hogy egy életen át jóban, rosszban egymás mellett fogunk haladni. Jól választottam. Micsoda szép napok is voltak. Esténként az asszonyok, lányok fontak, a fiúk csipkelődtek, tökmagoztak. Ha egyik - másik a fiúk közül citerát hozott, a fonás abbamaradt, táncoltak is olykor. Emlékei tovább kalandoztak. Látta a vonatokat, amelyek rendületlenül daloló katonákkal voltak tele. Én is köztük voltam. Daloltuk az akkor divatos nótát: „Ne félj pajtás a háborútól, nem félünk mi Szerbiától”, pedig dehogy nem féltünk. A további sorok már egy kicsit riasztóbbak voltak, mert úgy szólt, hogy: „Szerbiának hegyében, a fekete földjében, ott temetnek el engem.” S vajon ki akart Szerbia fekete földjében pihenni? Maga előtt látta volt bajtársait, akiket ott, távol szülőföldjüktől hántolták el. Voltak köztük idősek, családapák, de sokan olyanok, mint ő, akiknek alig pelyhedzett az álla. Aztán vége lett a háborúnak. Nekem szerencsém volt. Hazatértem. Még kitüntetéseim is voltak. Igaz, az unokák már azt is szétszórták. Már a múltkor sem találtam belőlük egyet sem. Megint változott a kép. Lányok a kútnál éppen vízért voltak, s ő az egyik lány korsóját megfogta. Az a lány volt, aki a háború alatti években is hűen várt rá. Aki mindig abban reménykedett, hogy szíve választottja visszatér. Pedig csak nagyon ritkán írtak egymásnak. Majd a találkák édes pillanatai peregtek lelki szemei előtt. Az oltárnál a boldogító igen. Utána pedig a nehéz, szegényes élet. Nehéz volt, az igaz, de mindent leküzdötték, mert bíztak egymásban, s ha támaszt kerestek,mindig megtalálták, ő az asszonyban, az asszony pedig őbenne. Vagy az a pillanat, az igazán feledhetetlen, amikor felesége hasára tette a kezét és először érezte meg első leendő gyermekük mozgását. Aztán jött a többi gyerek. Jöttek a nehéz évek is. A gazdasági válság, amikor munka nélkül volt, s valóban csak tengették az életüket, de kibírták azt is. Majd szebb napok virradtak, már úgy tűnt, hogy csak jó jöhet a rossz után, s akkor újra bevágott a mennykő. Kitört a második világháború. Elment a legöregebb fiú a frontra. Mennyire bíztak benne, hogy semmi baja nem eshet, hiszen az anyja minden este imádkozott érte. S jött, de nem a fiú, hanem a gyászjelentés, hogy fiuk hősi halált halt a Donnál. Vajon kiért, és miért? Talán ott védte a hazát? A másik fiú szintén nem érte meg a szabadság érkezését. Azt lehet mondani, a háború utolsó áldozatai között fejezte be életét. A fájó sebek lassan behegedtek, úgy gondolták, megvannak, a fiaik unokáikban élnek. Hogyan is dédelgettük őket? Segítettük taníttatásukat, mindent adtunk, amit csak lehetett. Aztán idővel azok is kiröppentek a családi fészekből, mind elmetek. Elejével még csak eljártak hozzánk, főleg amíg volt miért. De most, amióta itt lakunk a városban, lassan, de biztosan ritkulnak a látogatások. Mióta eladtuk a falusi házat, már nem csak az unokák, de a saját lányunk se igen üti ide az orrát. Bezzeg, ha volna mit vinni, de hát a nyugdíjból... Idáig jutott az öregember gondolataival, amikorra az öregasszony behozta a teát.- Csak nem aludták el, míg a teát csináltam? - kérdezte. - Igyál! Van benne egy csöpp rum is. Ez majd helyrehoz. Az öregember ahogy a pohár után nyúlt, megkérdezte: - Sem unokák, sem a dédunokák nem jöttek?- Minek jönnének. Munkájuk van, így hétközben. Megvagyunk mi még magunk is - mondta az öregasszony. Közben elfordult, hogy az öreg ne lássa a szemében megjelenő könnyeket, mert titokban ő is mindig várta a gyerekeket. - Tudod, hogy sok a munkájuk - hajtogatta, bár maga sem hitte. Az öregember kettőt kortyintott a teából és kiesett kezéből a pohár.- Jaj, de ügyetlen vagy - korholta az öregasszony. Nekifogott összeszedni a pohár darabjait. Mikor ezzel végzett, csak akkor vette észre, hogy élete párja már messze járt tőle. Nem sírt, nem jajveszékelt. Megszorította az öregember kihűlőfélben levő kezét, s annyit mondott: „Most sem hagylak el.” Rövid idő múltán ő is ágynak esett, betartva ígéretét, elment a férje után. Adamcsík Ferenc
