Vasárnap - családi magazin, 1994. január-június (27. évfolyam, 1-26. szám)
1994-04-03 / 14. szám
1994 április 3 PUBLICISZTIKA A húsvét változó ünnep - mint tudjuk, minden évben más vasárnap-hétfőre esik, március vége és április vége között. Ez idén április 3-án van húsvétva- sámap, vagyis ez a dátum nagyon közel esik egy sorsdöntő év -1945 - húsvétjá- nak dátumához. Nincs ugyan kerek évforduló, mégis talán a dátumoknak ha nem is egybeesése, de egymáshoz közel esése okán felidézhetnénk, milyen is volt 1945 húsvét- jának hangulata Pozsonyban. Ne várjon tőlem az olvasó valamiféle tudományos történelmi visszapillantást, csak személyes emlékeim fiókjait húzogatom ki, s azt mondom el, amit legjellemzőbbnek tartok szülővárosom akkori helyzetéről. Maga a város... Istenem, mennyit változott csak születésem éve és 1945 között! Mert az a Pozsony, ahol születtem, a toleráns, többnyelvű, többnemzetiségű, többvallású, többkultúrájú város, amely az 1918-as államfordulat után is képes volt a „beköltözőiteket” (jó po- zsonyiasan: „cukrásztokat”) és őslakosokat egymáshoz szelídíteni, összebékí- teni, a Csehszlovák Köztársaság széthullásával és az önálló szlovák állam megalakulásával már elvesztette ezt a „varázserejét”. Ennek persze több oka volt; elsősorban az, hogy az addig toleráns német őslakosság egy része - hangsúlyozom: egy része amely anyanyelvében, műveltségében német volt, de szívé- ben-lelkében elsősorban „Pressburger”, a politikai helyzet kiéleződése következtében, Hitler propagandájának hatására egyszerre felfedezte, hogy a nagy német nemzethez tartozik, és elfogadta hitvallásának a Hitler hirdette nácizmust. A másik ok: az önálló szlovák állam megalakulása magával hozta, hogy Pozsony 1939 márciusától már egy önálló ország fővárosa lett, ennélfogva megindult vidékről a tömeges beözön- lés. A város őslakossága ugyanakkor megfogyatkozott; a magyar lakosság egy része _ akárcsak 1918-ban - 1938/39-ben, a bécsi döntés után elköltözött. Aztán következett 1941/42-ben a zsidó lakosság kitelepítése, majd elhurcolása. Az igazi, ősi pozsonyi tolerancia megszűnt; különösen a szlovák állam első éveiben tapasztalhattuk ezt mi, itt maradt magyarok, és - nálunk sokkal- sokkal keservesebben - zsidó polgártársaink. De tapasztalhattak egyet-mást az itt élő csehek is. A pozsonyi átlagpolgár keveset tudott arról, mit tervez az emigráns csehszlovák kormány, hogy mi mindent tartalmaz például a kassai kormányprogram, amely azután évekre meghatározta nemcsak a kisebbségek sorsát. A pozsonyi polgár azt tudta, hogy városát 1944- ben már néhányszor megbombázták a szövetséges légierő repülőgépei, s azt is tudta, hogy közeledik a front, mert a szlovák nemzeti felkelést a németek ugyan még leverték, de a szovjet hadsereg feltartóztathatatlanul tör előre. Tudtunk valamit arról is, mit jelent egy város hetekig tartó ostroma, mert Budapest sorsáról azért érkeztek hírek. Pozsony arculata különösen 1945 elejétől kezdve nagyon megváltozott: az exponált németek - ezek többnyire nem is voltak őslakosok - szedték a sátorfájukat. A szlovák, de más nemzetiségű lakosok egy része, akiknek volt vidéki rokonságuk, összeköttetésük, asszonyaikat, gyermekeiket elvitték a fővárosból vidékre, mert a falvak - legalábbis a légitámadások szempontjából - biztonságosabbnak tűntek fel, no meg persze az élelmiszerellátás is jobb volt a falvakban, mint a fővárosban. Akkor ezt úgy mondták: evakuáltak. Ugyanakkor egyre több lett a városban a menekült; ezek közt akadt mindenféle náció, és az akkor már valójában szétvert, visszavonuló magyar hadsereg katonái, tisztjei is szép számban feltűntek. A város lakossága egyáltalán nem volt ellenséges ezekkel a magyar katonákkal szemben. Barátságosan fogadták őket. Az ostromot megelőző utolsó napokban a magyar katonák közül elég sokan nem mentek tovább, meghúzták magukat a lakosság tudtával a pozsonyi házak pincéiben, levetették a mundért, s a lakosságtól kapott civil ruhában élték át az ostromot. Nincs tudomásom róla, hogy bárki beárulta volna őket valahol. Valahogy még egyszer - utoljára - feltámadt a város toleráns szelleme, a fenyegető veszély egy időre eltörölte az ellentéteket. Honnan sejtettük volna, hogy nem telik bele talán két hét sem, és bűnbakká leszünk egy olyan kormányprogram szellemében, amely a kollektív bűnösség elvének alapján, válogatás nélkül nemcsak minden német, hanem minden magyar fölött is eleve pálcát tör, tekintet nélkül arra, mit tett, vagy mit nem tett? A német propaganda még márciusban is egyre arról beszélt, hogy a német csapatok „rugalmasan elszakadtak az ellenségtől”, hogy a „csodafegyver” bevetése küszöbön áll. Amitől legjobban féltünk: hogy a németek még utolsó erejüket összeszedve, éppen Pozsonynál akarják megállítani a szovjetek előnyomulását, és hosszabb ellenállásra rendezkednek be. Mondtak is a hivatalos körök efféléket, a „Festung” szó (erőd) többször is elhangzott. Nagyszombat délelőttjén a korzón, a Nyerges utcában tudtam meg, hogy Pozsony nem lesz „Festung”, ezt ott az emberek boldogan kiabálták egymásnak. Megkönnyebbültünk, hogy nem jutunk Budapest sorsáNaplemente a Duna-parton, 1945-ben e g 'P o íHs4 ‘Víz, E sorok szerzője (jobbról) a pozsonyi Korzón, 1944-ben ra, s hogy a német csapatok, ha nem is harc nélkül, de visszavonulnak majd Bécs felé. Kétség és remény - ez volt bennünk azon a tavaszi napfényben ragyogó hús- vétvasámapon. Én az akkor Blaho útnak nevezett Frano Krár utcában laktam szüleimmel és bátyámmal, s azon a hús- vétvasámapon reggel még elmentünk bátyámmal a Szent Márton dómba a húsvéti nagymisére. Albrecht Sándor, a dóm karnagya, a mi Sanyi bácsink, még végigvezényelte a zenés misét. Ha jól emlékszem, aznap légiriadó sem volt. De már készültünk rá, hogy előbb-utóbb le kell költöznünk a pincébe, mert a távoli ágyúdörgés már jelezte az ostrom közeledtét. Még kimentünk a Mély út (Hlboká) és a Stefánik út sarkára körülnézni. Siralmas látvány tárult a szemünk elé: menekülők áradata hömpöly- gött felfelé a Sánc úton, és fordult be a Lamacsi útra (ma: Bmenská). Szekerek, egy-két rozzant autó, megrakva minden elképzelhető hasznos és fölösleges holmival, kétségbeesett, otthonukat vesztett emberek, akik egy része talán azt sem tudta, voltaképpen hová, merre igyekszik. Hogy ezeknek végül mi lett a sorsuk, azt mi már nem tudtuk meg. Húsvéthétfőn jött az utasítás: a civil lakosság vonuljon le az óvóhelyekre. Leköltöztünk tehát legszükségesebb holminkkal és kis élelmiszerkészletünkkel a pincébe, amely inkább csak alagsor volt a Blaho út 36 számú házban; bombabecsapódás esetén semmitől meg nem védett volna. Kevesen voltunk, mert a ház lakóinak nagy része nem várta meg az ostromot, a németek megléptek, mások vidékre „evakuáltak”. A húsvéthétfőről keddre virradó éjszakán nemigen aludtunk. Az ágyúdörgés már közelebbről hallatszott, és még mindig hallhattuk a menekültáradat szekereinek zörgését. Hajnalra azonban teljes lett a csend. De aztán: kedden reggel pontosan hét órakor megszólaltak most már közelről az Isten tudja, milyen lövegek, megindult a város ostromának tüzérségi előkészítése. Peéry Rezső szavaival élve: „telve keserűséggel a múlt és csendes bizakodással a jövő iránt” kucorogtunk a pincében, és vártuk, mi lesz velünk. Ez volt 1945 húsvétja - ahogy én megéltem. Ami aztán következett, az már egy másik történet. Mayer Judit Türelmetlenségünk gyermeki. Oly rosszul tűrjük sorsunkat, oly nehezen viseljük el a várakozást. Az vesse rám az első követ - mondom Jézus szavaival -, akinek a böjt néhány órája vagy akárcsak egyetlen pillnata is nem volt teher. Lelkünk nehezen tűri az időben ránk mért terheket. Türelmetlenek vagyunk: mikor érkezik már meg a szabadító Jézus a mi Jeruzsálemünkbe? Közben eszünkbe se jut: ezzel kereszthalálát siettetjük. Mintha nem éreznénk elég erőt magunkban, hogy a Jézus által vállalt áldozat részeseivé legyünk. Mert nem más a böjt, mint a lélek megtisztulása, s ez nem a ráhangolódás, a megváltás elfogadásához szükséges napok számának függvénye. Mégis nélkülözhetetlen, mert kisebb vagy nagyobb mértékben, de mindannyiunkban él a gyermeki türelmetlenség az idő múlásával szemben. Pedig eljön a virágvasámap. Eljön a húsvét. Eljön a Feltámadás...- Rabboni! - kiáltotta a sírboltban megjelent Jézus lábai elé borulva Mária Magdolna, mire ő így válaszolt: - Ne nevezz engem még Mesterednek, mert még nem mentem fel az én Atyámhoz, de eredj és add hírül mindenkinek! És lélekszakadva futott Mária Magdolna. Volt aki hitt, és volt aki nem hitt neki... És van aki hisz, és van aki nem hisz. Mégis együtt vagyunk a húsvéti Feltámadásban. Megfeszített és a megfeszítők. A kereszthalál kegyetlen óráiban tanított meg minket a legnagyobb erényre: a türelmes szeretetre. Rabboni! Mester! - fordulunk a feltámadott Jézus felé. Gyarlóságunk tudatában tanuljuk tőle - Mesterünktől - a türelmes szeretetet. Egy egész földi életen át. Ennek a tanulásnak igencsak különböző alkalmai és formái vannak. Néha a legeltökéltebben átélt érzelmi pillanat sem hozza bennünk elő a türelmet. Szeretetünk a türelmetlenség pörölye alatt egyetlen másodperc alatt darabokra hullik. Majd építgetjük, bizony izzadságos nehéz munkával újra. Arra is gondolhatunk, mi a legfontosabb: a szeretet vagy a türelem. Lehetetlen megmondani. Mert miféle türelem az, amely szeretet nélküli? Ez már szinte közöny, elvonulás és elhatárolódás. Ixhet mások semmibevétele, vagy akár önmagunk lekicsinylése is. Szeretet nélkül nincs türel- messég, és türelem nélkül if en hamar megsemmisül, önzéssé lett a szeretet. Küzdés ez. Önmagunkkal. Amolyan örökké tartó böjt. Célja a teljes nyitottság, amely Jézus feltámadásában az erkölcsi abszolutumot kínálja számunkra: a türelmes szeretetet. Nemrég egy fiatal gragfikusművész otthonában jártam. Képeket akartam vásárolni. Önkéntelenül is úgy rakosgattam képeit, hogy az általam kiválasztottak között csak a kellemes gondolatokat kiváltó, a lelkemben születő simogató érzéseket számyaltató rajzainak adtam helyet. Igaz, maga a művész sem rakta elém a szerinte lelki küzdelmeinek lenyomataiként is felfogható grafikáit. Aztán mégiscsak előhozakodott ezekkel a képeivel. Hosszas unszolásra kettőtől megvált. Bevallotta, hogy ezekre és a többi ilyen témájú képre úgy tekint, mint a saját, bensőséges párbeszédére Istennel, és fiával, Jézussal. Nem is jutott eszébe, hgy ami őt naponta foglalkoztatja, másokat is megérinthet, bennük is elindíthat az övéhez hasonló lelki kommunikációt. Ritka lelki türelemről és szeretetről tanúskodik a fiatal grafikus gondolkodásmódja. Gondoljuk csak el, hogy manapság a városokon újra feltűntek a giccsfestők bomírt szín- és formavilágé festményei. Az Olajfák hegyén imádkozó Jézus, Az utolsó vacsora a leggyakoribb témái ezeknek a témájukhoz méltatlan képeknek. Ezek pingálói nem rejtőzködők. Ők igencsak kiszolgálják a szabad vallásgyakorlást, s teszik ezt anélkül, hogy akárcsak bűntudatuk lenne. A magamfajta kálvinistát ennek bűvkörétől megvédi felekezete vallásgyakorlásának puritanizmusa. Talán éppen ezért vonzódom annyira a keresztyén hit képiségben is megragadható és közreadható igazságához. A párbeszédhez, amelyet a művész folytat Istennel. Grafikusművész ismerősöm egyik képe az Ószövetségnek a mai mindennapokban is millió- szőr előtérbe kerülő témáját járja körül. Ádám a Paradicsomból való kiűzetés pillanatában Évát a karjaiban tartja, s mintegy kereszt jelenik meg mögöttük az angyal, kitárt karja. Aki a kép mezőjének szempontjából lehet a megfeszített Jézus is. Ott van a képen a ledöntött temploma előtt elhagyatva, kifosztva álló ember is. Ádám és Éva Rabboni! ezen a képen a sivatagba lép. Érzelmi sivatagba, ahol keserves erőfeszítések árán teremthet csak oázist, mely táplálja testét és virágaival felvidítja a lelkét. A másik képen a lelki perspektíva hatalmassága. Csak a követ tartó kéz és a szöggel átszúrt lábfejek látszanak. Az ember önmagát feszíti keresztre. Erre kötelezi önmagát. Nem a szó és az újszövetségi történés szoros értelmében. Mégis: kötelessége az embernek megfeszülnie. Ha másokért nem tud, akkor önmagáért. Csak így, ezzel a szimbolikus erejű eltökéltséggel lehet élni méltósággal a földi létet. Ezen a képen a Jézus kereszthalála utáni modem létállapotba kerülő ember dilemmája sűrűsödik össze. Tudja, hogy méltatlan Megváltójához, mégis kötelessége saját kicsinységével szembeszállni. Különben mit ér az egész? Gazdagságot? Vidámságot? Duhajkodást? Sikert? Türelmes szeretetet. Annyiszor beszélünk róla, hogy talán már nem is godolkodunk el értelmén.- Rabboni! - zokogta Mária Magdolna a sírboltban. Abban a pillanatban talán ugyanúgy omolt Jézus lábai elé, mint akkor régen, amikor felemelte az utca rongyának tekintett asszonyt a sárból. Mesterem - suttoghatná halkan az ember, ha méltó lenne a Mester szeretetéhez. Ha méltó lenne Jézus türelmes szeretetéhez. Csakhát a mi szeretetünk igencsak türelmetlen. Böjti időben, vagy máskor? Szinte mindegy.
