Vasárnap - családi magazin, 1994. január-június (27. évfolyam, 1-26. szám)
1994-01-09 / 2. szám
nr*‘Or sej A szomszédasszonyunk ötödik éve nyugdíjas. Hónapok óta kesergett: meglazultak a fogai, nem tud rendesen rágni, enni.- Miért nem megy fogorvoshoz? - kérdeztem.- Voltam én! Még a nyáron azt mondta, csak kilencvennégy novemberében kerülhetek sorra. Kevés a technikus, nem győzik a munkát... Másfél évig várni? Addig is élni kell. Főzött hát magának tejbegrízt, leveseket, meg túrót evett puhára főtt burgonyával. December közepén nem bírta tovább, újra felkereste fogorvosát.- Egy csomó fogát már most kihúzom... Felcsillant a néni szeme:- Ha kihúzza, akkor új fogakat is k^pok! EMBERI SORSOK---------------------------A nővérke lapozgatni kezdett az előjegyzési naptárban:- Most már csak kilencvenöt tavaszán kerülhetne sorra...- Természetesen díjmentesen, a betegbiztosító terhére - tette hozzá a doktor úr; majd újra elhangzott az ismert nincs elég technikus, nem győzik a munkát... Az idős asszony elgondolkodott. Az év elejétől összekuporgatott néhány ezer koronát, hogy karácsonyra ajándékot vehessen a gyermekeinek, az unokáinak. Mi történne, ha most, kivételesen, a Jézuska nem hozna nekik semmit? Megbeszéli velük! Megkockáztatta hát a kérdést:- És ha megfizetném a fáradozásukat?- Jöjjön be holnap reggel, addig megbeszélem a technikusokkal... Karácsony előtt három nappal becsengetett hozzánk a szomszédasszony, s büszkén felénk villantotta vadonatúj fogsorát:- Nézzék csak, micsoda szép, új fogaim nőttek! Most már bármit megehetek... A feleségemmel készséggel osztoztunk friss örömében.- Bizonyára megsajnálta a doktor úr, és soron kívül...- ... Igen, soron kívül, de négyezerkétszázért! És az unokáimnak most egy évig várniuk kell, hogy karácsonyi ajándékot kaphassanak a nagymamitól... Könnyes szemmel nézett ránk.-Tudja, mit mondtak nekem a gyerekek? Hogy az a fontos: ez egyszer a nagymami kapott szép ajándékot a Jézuskától... Az idős asszony már újra mosolygott, amikor a dolog csattanóját is elmondta. Hogy lényegében ő sajnálta meg a fogorvos úrékat! Amikor ugyanis az „alkudozás“ után a nővérke kikísérte a folyosóra, a fülébe súgta: rettenetes anyagi helyzetben vannak, szegény az egészségügy, akár a templom egere, így azzal ijesztgetik őket, hogy talán még fizetést sem kapnak! Nekik is gondolniuk kell a családjukra, elvégre hogy nézne ki a karácsony - ajándékozás nélkül?! Felcsaptak hát maszeknak, hogy kie- vickéljenek a bizonytalanságból. Ennyi egy fogsor története - és értéke - 93/94 fordulóján... (petrőci) Pénzt, vagy - fogsort! PRUCSOK- Ági néni, megölöm magam!- Prücsök! Miféle badarságokat beszélsz... Prücsök hátravetette a fejét, hosz- szú szőke haja selymes sörényként omlott szét a vállán. Szemrehányóan bámult nagynénjére.- Nem hiszed?- Prücsök... Mi oka lehet egy tizennyolc éves leánynak, hogy eldobja az életét? Csak nem vagy szerelmes? A szöszi bájos arcocskáján két váratlan könnycsepp gördült le. Felzokogott. Valahonnan nagyon mélyről szakadt fel a sírás. Ági néni nyakába borult. Peregtek a könnyei, most már szaporán, feltartóztathatatlanul. Könnyek... A lélek zárkájában szunnyadó gyöngyszemek. Szenvedés, bánat, csalódás gyülemlik fel bennük. Gyógyír a szív, a lélek fájdalmára.- No, no... — simogatta Ági néni a szöszke fejecskét. - Csak nem akkora nagy a baj... A zokogás lassan szepegéssé szelídült. Prücsök a kezefejével törli le a könnycseppeket.- Na-gyon na-gyon... on...- Annyira? Néma bólintás.- Nincs segítség? Prücsök tagadólag rázza a fejét.- Hátha?!- Ági néni, halálosan szerelmes vagyok.- Jajaj, ha minden szerelmes leány megölné magát, kihalna az emberiség.- Te sem értesz meg engem. Ági néni megértőén bólogat, bár ki is érthetne meg egy halálosan szerelmes kislányt.- Nénikém, gyereket várok... A zokogás a lány egész testét rázta. Nénikéje jóságos arcán árnyék suhan át.- És most?- Meghalok.- Jó, jó. De tudod, most már nem egyedül. Neked arra a másik életre is gondolnod kell.- Nem hozhatom a világra! Ági néninek nem kellett sokáig találgatnia: a halál puszta gondolata is a reménytelenség, a csalódás édestestvére.- A fiú elhagyott! A zokogó leány némán bólintott.- Prücsök, jól figyelj. Elmondok neked egy történetet, jó?...- ... Volt egyszer egy tizennyolc éves leány. Hosszú, szőke hajú, akárcsak te. És szerelmes lett. Halálosan, ahogy te mondanád. Mint minden leány abban a korban. A fiúval kézen fogva sétáltak. Később csókolóztak. Azután szeretkeztek. A halálosan szerelmes leányka azután egyszer rádöbbent, hogy a szívecskéje alatt élet fogant.- Nagyon szerencsétlen lett?- Tévedsz. Nagyon boldog volt. Rohant az imádott fiúhoz, hogy megossza vele végtelen boldogságát. Csakhogy álmai lovagja, akinek leány sága legszebb kincsét, az ártatlanságát ajándékozta, egyszerre jégcsappá meredt. Megrémült, elvesztette a fejét, összevissza beszélt. Veszélyeztetett jövőjéről, nagy terveik esetleges meghiúsulásáról. Mindig csak magáról. A gyermeket váró leány kiszorult számításaiból. Kapcsolatukat különben se vette túlságosan komolyan, hisz még előtte az élet. A gyerek, a házasság boldogulásának akadálya lenne. És kirukkolt a hasonló helyzetbe került fiatalok gyakori tromfjával: hátha nem is tőle van?! Mert ha a leány odaadja magát egy fiúnak, ki tudja, nem adta-e már magát másnak is... A leendő leányanyában pillanatok alatt egy világ omlott össze. Mindösz- sze ennyi lett volna az ő nagy szerelmük? A leányka csak állt dermedtem Jeges áramlat járta át egész testét. Nem sírt, nem esedezett, nem is vetett a fiú szemére semmit. Ez az ő csalódása, senki másé. Hol voltak már a fiúnak az örök hűségről annyiszor elismételt ígéretei? Lehet ennyire színlelni az érzelmeket? Ekkor vonta le az egész életre való tanulságot: a szavak mögött mindenkor az őszinteséget kell keresni. Mert a legszebben csengő, nagy fogadkozások általában képmutatást rejtenek.- Mit gondolsz, Prücsök, mit tett akkor az a végtelenül csalódott leány?- Nénikém, te most az én történetemet mondtad el... - szipogta. Illusztráció: Prikler László- Nem, Prücsök, ez egy egészen más történet. Csak túl gyakran ismétlődik.- Ahány fiú, valamennyi álnok?- No, nem egészen. Csak sok a hiszékeny leány, akiket megszédítenek a szép szavak. Az a bizonyos boldogtalan leány, akkoriban, kimondhatatlanul restellte magát a hiszékenységéért. Szégyellte, hogy a könnyelműsége miatt ilyen helyzetbe került. Titkát nem is árulta el senkinek. Még az anyjának, apjának sem, mert szigorúan vallásos szülei talán ki is tagadták volna. És nagynénje sem volt, mint Prücsök- nek, akitől tanácsot kért volna. A fiúval történt találkozás után reménytelennek, értelmetlennek látta az életét, öngyilkosságra gondolt, mert hát a halál mindent megold. Igaz, ahhoz nagy erő kell. Az életösztön a legtöbbször felülkerekedik bánaton, csalódáson.- Prücsök, te mit tettél volna a helyében?- Talán elvetettem volna... Ő is ezt tette. Már nem is csak a szégyen, nem is csak a szülei haragja elől menekült. A szíve alatt fogant élet is idegennek tűnt már. Nem érzett iránta őszinte anyai vonzódást. Ezt a magasztos érzést a fiú kiölte belőle. Idegen test a saját testében! Szabadulni tőle mindenáron! És megszabadult. Nagy, nagy titokban. Úgy, hogy a szülei sohase tudták meg. Sokáig senkinek, se a nővérének, se a legjobb barátnőjének nem árulta el. A fiúnak is letagadta, mondván, hogy csak próbára akarta tenni őt. Az, megkönnyebbülten, rögvest felajánlotta, hogy akkor ott folytathatnák, ahol abbahagyták. A leány keserűen a szemébe nézett és hátat fordított neki. Soha többé szót se váltott vele. Gondolta, végleg megszabadult teste és lelke nagy terhétől. Tévedett. Ha az utcán, a tévé képernyőjén gagyogva mosolygó, vagy éppen síró gyermeket látott, mindig a szívébe mart valami. Bűntudat gyötörte. Az álmaiban is. ~*94 a család éve Az a leány soha többé nem lett szerelmes. Ez a fenséges érzés kihalt belőle. Ennyivel is szegényebb lett. Olyanná vált, akár a kialudt vulkán, amelynek izzó láváját áthatolhatatlan kéreg takarja.- Nem is ment férjhez?- Férjhez ment. De nem szerelemből. Csak társra volt szüksége. A férj viszont nagyon szerette őt. És gyermekre vágyott. De az csak nem jött. A legjobb orvosokat kereste fel. Kínos kivizsgálásokon esett át, míg végleg ki nem mondták a szörnyű igazságot: soha többé nem lehet gyereke. A művi terhességmegszakításnak ez lett az ára. Az igazi okot csupán ő és az orvosa tudta. Ettől a naptól kezdve állandó lelkiismeret- furdalás gyötörte. A ki nem mondott igazság is hazugság volt a férjével szemben. Közben lassan-lassan kialudt az élettársak kapcsolatát kellő hőfokon tartó belső tűz. Hiányzott a kapocs - a gyermek. Mi más is lehetett a vége, mint a válás... A másodszor is magára maradt asszonyka leírhatatlanul boldogtalanná vált. Mindenki elhagyta, önvád is gyötörte. Ha akkor megszüli gyermekét, most nem lenne egyedül, lenne miért, lenne kiért élnie. így nincs.- Ági néni, miért mondtad ezt el nekem?- Csak úgy.- Ki volt az a szerencsétlen leány, akinek a sorsát ennyire ismered? Vagy csak most találtad ki? Nekem, okulásul?- Tanulságos történet, nem?- Az egyéni sorsok nem ismétlődhetnek, mindegyik más és más.- A történetnek még nincs vége... Az elvált asszonykának volt egy húga, aki boldog házasságban élt. Már két gyermekük volt, amikor rádöbbent: útban van a harmadik is. És hát milyen kiszámíthatatlan a boldogság! A két szép gyermek anyja egyszerre boldogtalannak érezte magát a harmadik magzat miatt... Kinek panaszolta volna el a bánatát, ha nem az elvált nővérének. Vele közölte elhatározását, hogy a harmadik gyermeket nem szüli meg. A nővére mindenáron le akarta őt beszélni erről, de hasztalan. Végül elárulta neki éveken át féltve őrzött titkát: szerencsétlenségének és válásának igazi okát. Kö- nyörgött, szülje csak meg a gyermeket; ha a terhére lenne, ő a legnagyobb örömmel örökbe fogadja. Sajátjaként felneveli. És az anyjától sem szakítja el, hisz a családban marad. A húga hosszas rábeszélés után hajlott a szóra. A gyermek megszületett. Szép, szőke hajú leányka. Amint édesanyja megpillantotta és a felsíró csöppség először adott életjelt magáról, az megdobogtatta az anyai szívet. Dehogyis akart már lemondani róla! Egy ilyen tündéri leánykáról. A világ minden kincséért sem.- És a nővére? Az az elvált asz- szony?- Boldogan osztozott húga örömében. Mert ebből egy morzsányi neki is jutott. És így lett az a csöppség az övé is.- Egy leánynak két mamája...- Igen.- Ági néni, tud erről az a leányka is?- Mindmáig nem.- Amit elmondtál, nagyon régen történt? A kérdés váratlanul, felkészületlenül érte az asszonyt.- Prücsök, hány éves is vagy?- De hát jól tudod. Tizennyolc múltam... A nagynéni arcán ravaszkás mosoly suhant át.- Pontosan ennyi esztendeje történt. ..- Én is ismerem azt a leánykát meg az édesanyját?- Hát... A kislány becsületes, polgári nevén Ildikó.- Akárcsak az enyém!- Akár a tiéd. És most elárulok neked még egy nagy-nagy titkot. Az a pici, szőke hajú tündér azóta nagylánnyá cseperedett. De kiskorától mindmáig csak Prücsöknek szólítják. ..- De hiszen... 7- Igen, eltaláltad! Eddig a történet. A folytatás most mát kizárólag rajtad múlik... Prücsök elkomorodott. A folytatás... Mi is lehet a folytatás, ha percekkel ezelőtt még meg akart halni.- Tudod, Prücsök, rettenetes igazságtalanság, hogy az ember még meg sem születik, de a sorsa, sokszor a léte is, mások kezében van. A fogamzás pillanatától kiszolgáltatott. Képzeld csak el, ha az édesanyád akkor másképp dönt...- Ági néni! A történetnek itt vége szakad. Azaz nem is. Hiszen máris egy új történet kezdődött. Lehet, hogy azt is megírja valaki. Zsilka László
