Vasárnap - családi magazin, 1994. január-június (27. évfolyam, 1-26. szám)
1994-01-02 / 1. szám
I O'v^-r. jell iuai Ü L I I I \ In terjú Wolfart Jánossal, a budapesti Nemzeti és Etnikai Hivatal elnökével- Az Egyesült Nemzetek Szervezete 1994-et a család nemzetközi évévé nyilvánította. Ön szerint milyen közérzettel lép ebbe az esztendőbe mind az anyaországi, mind az annak határain túl élő magyarság 15 millió főt számláló családja?-Azt hiszem, régiónkban elsősorban az van döntő hatással az emberek közérzetére, hogy mennyire lesznek mélyrehatóak a változások. Ez a kérdés a magyarság egyes közösségeitől külön figyelmet is érdemel. Az 1989- es rendszerváltozást ugyanis óriási eufória és az elvárások sokasága jellemezte; sokan a kitűzött célokat már- már karnyújtásnyira levő eredményekként emlegették. Tapasztalatok híján ez emberileg érthető és törvényszerű, mégis úgy tűnik, hogy egész térségünk most ettől szenved. A forradalmi változások révén előtérbe került erők ugyanis nem mindig és nem mindenütt csak a működő demokrácia, a jogállam és az életképes piacgazdaság irányába nyitottak, hanem ezzel párhuzamosan a 19. századi mozgások pótlása is megindult. Tulajdonképpen törvényszerű, hogy négy évtized monolitikus diktatúrája után elemi erővel tört fel a nemzeti érzés. Ennél is fontosabb kérdés viszont, hogy hol, miként tudták kezelni, illetve minő célok érdekében preferálták a szóban forgó jelenségeket... Manapság már világosan látható, hogy a patriotizmus gyakran vad nacionalizmusba és szélsőséges sovinizmusba csapott át. Rendre folyik a bűnbakkeresés; s erre a szerepre mindig kapóra jönnek azok, akik a többségtől elütő jegyeket, más értékeket, tehát a másságot képviselik. Ezért tartom fontosnak, hogy a régiónkban élő kisebbségek az utóbbi esztendőkben már egy felkészültebb és legitim szervezetek láncolatára épülő szerveződésrendet mutatnak, így az igényeiket is eredményesebben tárhatják fel. Más kérdés, hogy a siker nemcsak rajtuk, hanem azon a közegen is múlik, ahol mindezt képviselni kell. — Talán épp ez a viszonylagos eredménytelenség, a konfliktusok sokasága táplálja egyesekben azt a gondolatot, hogy a demokrácia szabad- szájúsága a kisebbségeket bizony hátrányos helyzetbe hozza! — Az előző diktatórikus rendszer életképtelensége hatalmas csődtömeget hagyott hátra. Ráadásul a demokrácia valóban a mindenkori többség uralmát jelenti, s ebben az értelemben a kisebbségeknek ez akár kevésbé is kedvezhet. Ezért az új helyzet csak akkor hoz valami, pozitívumot számukra, ha a demokráciával együtt megteremtődnek a kollektív és az önkormányzati jogokban megnyilvánuló ellensúlyok; ha feloldódik a kisebbségi létből fakadó helyzeti hátrány. Ehhez pedig tudatos lépések kellenek. A törvényhozás szintjén a megfelelő jogszabályok és a garanciák megteremtésével, a kisebbségek településközösségeiben viszont identitásuk sokkal tudatosabb vállalásával.- A kisebbségi törvény meghozatalával Magyarország már tett ez irányban egy komoly lépést. Része ugyanakkor az igazságnak, hogy a szomszéd országok közül Szlovákia és Románia kevés jót vár ettől a jogszabálytól. Érveléseikben jócskán visszanyúlnak a múltba, és azt mondják, hogy sem a négyszáz évesnél is idősebb tordai türelmi rendelet, sem a múlt század derekán született nemzetiségi törvények a gyakorlatban nem teljesítették küldetésüket.- A történelemkutatás maradjon csak a történészek dolga... Úgy látom, hogy a Magyarországon 1993- ban született nemzetiségi törvény sikere azon múlik, vajon eleget tud-e tenni az alapvető szempontoknak. Konszenzusra törekedve, a kisebbségek részvételével lett kimunkálva. Most az a lényeges, hogy a kedvezményezettek köre olyan közéleti töltéssel lásson munkához, hogy a jogokból gyakorlat legyen. Én ma jó esélyt tulajdonítok annak, hogy ezáltal a kisebbségek mind kollektívu- mokként, mind az e közösségekhez tartozó egyénekként hosszabb távra és a több évszázados értékek megtartásával tudják megalapozni jövőjüket.- A szóban forgó törvény sokak szerint későn jött! Például Gregor Papucek, a magyarországi szlovákok egyik szóvivője szerint először lemetszették a madár szárnyát, most pedig repülni kényszerítik...- Nézze, ez a törvény a szárnyalásra éppen úgy lehetőséget ad, mint a morfondírozó helybenjárásra. Tény, hogy ez a jogszabály azért jó, mert nem a mostani struktúrák megmerevítését, hanem az új erők felszabadítását szolgálja. Akik a magyarországi kisebbségek képviseletében részt vettek az előkészítésében, azok érzik is a maguk felelősségét. A nagyon sommás és szinte csak negatív bírálatok jobbára azok részéről jelentkeznek, akik akkor nem vették mennyire élnek még a kitelepítések, a lakosságcserék, a láncoskutyázások emlékei; hogy mennyire kísért a lajstromba vételtől való félelem? — Az ilyen-olyan okból eredő ódzkodás bizony mindmáig kitapintható. Ebben a tekintetben az idősebbek az élménygenerációt, a fiatalabbak pedig az elbizonytalanodók nemzedékét jelentik. Ez utóbbiak azok, akik nemigen értik, hogy miért kell akár írásban is rögzíteni, hogy ki kicsoda. Én ennek okát az elmúlt évtizedek gyakorlatában látom, amikor nem volt alkalom arra, hogy az emberek — önnönmagukban és a faluközösségek szintjén — feldolgozzák a második világháború táján történt élményeiket. Azt a korszakot, amely alig került el társadalmi csoportot; és amikor a kisebbséghez való tartozás gyakran jelentett halmozott hátrányt. betöltésére jöttek, hiszen a török kiűzése után az elárvult területeket újra be kellett népesíteni. Ráadásul egységes, normatív nyelvük sem létezett még, amikor eljöttek; így a 19. század társadalmi mozgásaiban ők az új hazájukban, a magyarsággal együtt vettek részt. A kötődésük ezért mindig is kettős volt. Nemkevésbé fontos látni, hogy szétszórtan élnek, és nem is teljes társadalmi struktúrával vannak jelen. Ezek objektív tényezők, és nem holmiféle politikai hatások függvényében kialakult helyzetet tükröznek.- Vajon mennyiben ludas a magyarországi szlovákság számának megcsappanásában az a körülmény, hogy a hajdani csehszlovák, majd az 1968-ban létrejött föderációban a szlovák kormányzat vajmi keveset törődött az itteni szlovákokkal? Mint ból melyik népcsoport - annak igényszintjétől és belső szervezettségétől függően - mivel él, az az ő dolga. A másság tisztelete azt is megkívánja, hogy az alkotmányosan garantált többletjogokat ne a kisebb, hanem a létszámában nagyobb, indenti- tásőrzésében erősebb népcsoporthoz szabjuk. Méghozzá úgy, hogy a vonatkozó alkotmánytörvény tételesen is rögzítse, hogy államalkotó kisebbségekről van szó. Az ő sajátos jogaikat, az általános állampolgári egyenlőségen túlmenően, csakis ez biztosíthatja. — Szlovákiában sűrűn hallani afféle szemrehányásokat, hogy a magyar parlamentben elfogadott kisebbségi jogszabály nem egyéb egy kirakattörvénynél. .. Illmii rí a fáradságot, hogy felmérjék a településközösségek igényeit; akik úgy gondolták, hogy megtakarítják ezt az energiát. Utólag viszont valami bölcset igyekeznek mondani. A valóság viszont az, hogy az utóbbi években — az állami finanszírozás és a többi kötelezettségvállalás szintjén - nagyon kedvező irányzat bontakozott ki. Ráadásul annak sem látom értelmét, hogy az örökös visszanézések- kel napi politikai tárggyá formáljuk mindazt, aminek történelmi tapasztalatként kell lecsapódnia. Pusztán sé- relmi politizálásból manapság már kisebbségiként sem lehet megélni. Az állandó riogatás és sérelemfelemlege- tés a magyarországi szlovákokat sem vonzza igazán. Az emberek - a kisebbségek csoportjaihoz tartozó állampolgárokként is - sokkal inkább a lehetőségekben, a megegyezés mikéntjében, a leglényegesebb feladatok reális sorrendjében érdekeltek. Gondolom, ezzel a szlovákiai magyarság is ugyanígy van.- Wolfart úr, valóban nem érzi úgy, hogy a kisebbségi törvény tényleg később jött, mint ahogy az okos és célszerű lett volna?- De! Mindenképpen későn jött a demokrácia is. Viszont az egypárt- rendszerben, ahol rendszersajátos a diktatúra és nincs jogállamiság, ott érdekképviselet sincsen. Elképzelhetetlen, hogy egy ilyen rezsimben éppen a kisebbségek jogairól alkossanak törvényt. Ez nemcsak Magyarországon, hanem az egész térségben így volt. És sokan mindmáig úgy hiszik, hogy a kisebbségi csoportok többletjogait szinte fölösleges dolog külön is megfogalmazni. Tájainkon sok esetben egyelőre még hiányzik az a tolerancia és az a türelem, amely Európa boldogabbik felében azért már megvan. Nekünk ez utóbbit konkrét jogszabályokkal kell pótolni.- Ön az imént arra utalt, hogy bajos dolog pusztán sérelmi politikát folytatni. Ez valóban így igaz, bár az sem mellékes, hogy az emberekben Például az olyan helyzetben, ha valaki kistelepülésen élt, ku- lák volt, katolikus volt és még valamelyik nemzetiséghez is tartozott az illető... Magyarországon csupán közvetlenül a rendszerváltás előtt derült ki, hogy az a nagyapa, aki megjárta a Don- kanyart, nem volt háborús bűnös; mint ahogy az sem, akit le- fasisztáztak, mert németként kollektív ítélet alá esett. Mindezzel csak egyvalamit lehet tenni: alkalmat adni az embereknek arra, hogy egymás között is feloldódjanak, hogy megemésszék a saját történelmüket1 és ki-ki erkölcsileg is rehabilitáltnak érezhesse magát. Amíg nem így lesz, addig számolni kell azzal, hogy az emberek elfogó- dottak, görcsösen zárkózottak lesznek.- A minap a szlovák sajtó is élvezettel fölkapta annak hírét, hogy a magyarországi németek szövetségének elnöke alaposan elmarasztalta a magyar kormányzatot!- A magyarországi németeket a második világháború után ért elűzés olyan sérelem volt, amiből föltápász- kodni semmiképpen sem könnyű. Ez tény, noha mindez a nagyhatalmak diktátuma volt. Mára alapvetően megváltozott a helyzet, és a nálunk élő németeknek kitűnő kapcsolataik vannak az anyanemzetükkel. Erre vonatkozóan külön pontok vannak a magyar—német alapszerződésben; s van egy kulturális egyezményünk is, amely a magyarországi németek anyanyelvét, identitását támogatja. Biztató jelnek tűnik, hogy az utóbbi három évben csaknem száz egyesületet hoztak létre, és háromszorosára emelkedett azok száma, akik németnek vallják magukat Magyarországon. Ha mindennek ellenére kritikus hangok is megjelennek, ezt én nem tartom tragikusnak, hanem olyan jelzésnek, hogy végre vannak, akik véleményt mondanak. Mégha olykor ezt szélsőségesen is teszik. Végre- valahára lejárt nálunk a felülről irányított s államilag ellenőrzött szervezetek működésének korszaka; végre az öntudatosodás, az önszerveződés, a tényleges érdekképviselet folyamatába léptünk.- Ugyanezek a törekvések jellemzik a magyarországi szlovákságot is?- Lényegében igen, bár az ő esetükben azt is látni kell, hogy amikor őseik a mai hazájukba érkeztek, akkor az őket kibocsátó területeken nem létezett egységes nemzetállam. Ez, ha az identitás szempontjából vizsgáljuk, óriási hátrány. És aligha mellékes, hogy hívó szóra, jobbára egy konkrét gazdasági-szociális űr ahogy a felvidéki magyarok is sokáig fájlalták, helyzetenként pedig egyenesen szégyellték, hogy a Kádár-korszakban a hivatalos Magyarország nem állt ki az anyaország határain túlra szorult—szakadt magyarság érdekeiért!-Mára kiderült, hogy az ^anyaország érdeklődése s hatékony segítsége alapvetően szükséges egy kisebbség fennmaradásához. Éppen olyan fontos, mint a kisebbség belső késztetése és tenni akarása. Ha ez nincs meg, akkor ez óriási űrt jelent a nyelvi megújulásban, az értelmiségi utánpótlásban, a kulturális önellátás képességében. Az utóbbi években már tapasztalható ilyen irányú érdeklődés, noha ez a szándék még most sem egyforma minden ország részéről. A magyar kormányzat azt vallja, hogy az anyaország elemi kötelessége a vele egy nyelvet beszélő, ám az országhatárokon túlra szorult kisebbségek iránti törődés. Németország, Szlovénia, Ukrajna esetében ezt már konkrét szerződésekkel és kisebbség- védelmi egyezményekkel sikerült garantálni; mint ahogy abban is megállapodtunk, hogy ez nem jelent beavatkozást a másik ország belügyeibe. Sajnos, ezzel szemben vannak szomszéd országok, amelyek csak félig- meddig hajlandók ellátni az anyaországszerepet: addig igen, amíg szóvá- tehetők a hiányosságok, ám azok közös felelősséggel vállalt leküzdésében nemigen hajlandók együttműködni. Nagy kár, hogy erre ma még Szlovákia is példa.- Nem a Trianon-jelenség okozta lelkifurdalás ez?! Szlovákia, vagy akár Románia egyelőre a határok légiesítésétől, az országhatárokon átnyúló régiók együttműködésétől is tartanak, mert ebben a területvesztés rémét sejtik...-Lehet, hogy a' lelkifurdalás is közrejátszik ebben; de még inkább kitapintható a nemzetállaminak nevezhető koncepció — holott erről mára kiderült, hogy szűkén értelmezett határokban gondolkodni, csakis azokat hangsúlyozgatni manapság már elavult gondolkodásmódról tanúskodik. Ez nemcsak gátja a szomszéd országok együttműködésének, hanem a kisebbségek megrövidítésének eszköze is.-A Nemzeti és Etnikai Hivatal elnöke miért tartja fontosnak, hogy egyforma jogok illessék, például, a több százezer főnyi cigányságot, vagy az egy közepes színházteremben is elférő magyarországi ör- ménységet?- Mert alkotmányjogilag ez a legalapvetőbb kérdés, hiszen a kisebbségi jogok többletjogok. Arra szolgálnak, hogy a másságból fakadó értékeket segítsenek megmenteni. Jogilag ezért képtelenség lenne méricskélni, nem egyformán mérni. Természetesen, hogy a többletjogok választéká- Nem áll távol a politikától, hogy szándékokat próbál olyan lépésekbe belemagyarázni, amire a törvényalkotó esetleg nem is gondolhatott. A magyarországi kisebbségi törvény belső meggyőződésből fakadt, belső törvény, amely abból a felismerésből született, hogy a jogállamiság útjára lépett országban enélkül a jogi intézményrendszer sem lehet teljes. És a különböző ismérvek szerint szerveződő közösségek különjogai nélkül a demokrácia sem lehet teljes. A belső társadalmi békéhez egyszerűen meg kell teremteni a feltételeket.- A huszadik század utolsó évtizedében vajon miért lehet még a nacionalizmus az elnyomás eszköze?- Nyilván ki nem élt vágyak jelentkeznek újra. Ebben a régióban a jelentős történelmi sorsfordulók olyan békediktátumokkal végződtek, amelyek megoldatlansága újra meg újra előtérbe kerül. Különös sorscsapása e régiónak, hogy az itt élő népek az államalakítás valamennyi gondját nem tudták még a múlt században maradéktalanul kimunkálni, kiküzde- ni. Ezt a 20. század végén, az európai integráció közepette bepótolni, szinte emberfeletti feladat, tele emberi és politikai türelmetlenséggel, stresszel. Ellensúlyozni ezt, jelszókiadások és napi handabandázás helyett, csupán mindenre odafigyelő politikával, polgárosodó elképzelésekkel, gazdaságépítő munkával lehet.- Ön szerint valószínű, hogy Szlovákia, Románia, Szerbia és Magyar- ország négyszögében is megvalósulják a kisebbségek dél-tiroli „ká- naánja“?- Ehhez Ausztria és Olaszország megegyezése, a két kormány jó együttműködése és a politikai egyezségek gyakorlati megvalósítása kellett. Időben rövid távon ezt nagyon nehéz megvalósítani, elvégre — az imént említett négyszögben — még a kezdőpont is hiányzik. Kedvező jel viszont, hogy jó a lakossági együttműködés, hogy az emberek szívében nincs harag. A kérdés tehát az: mikor alakul ki olyan légkör, amikor egyik fél sem gondolkodik szinte kizárólagosan presztízsveszteségben; amikor egyik fél sem képzeli, hogy csak a másik rovására lehet engedményeket elérni. Ez azért kissé másfajta megközelítést, másféle gondolkodás- módot igényel.- Marad tehát a remény, vagy egyelőre csak az újévi fohász?- A remény igen, de az önmagában kevés. Nem árt megtámogatni hát egy fohásszal is.- Wolfart úr, köszönöm az interjút. Miklósi Péter
