Vasárnap - családi magazin, 1994. január-június (27. évfolyam, 1-26. szám)

1994-03-20 / 12. szám - 1994-03-27 / 13. szám

VODÜIIlOtl iyy4. március zt.

PU

BLICISZTIKA

° |q|q ° Q

(Percek alatt kiterebélyesedik ez a parányi könyvesbolt. Püski Sándor szavai nyomán tágul a horizont: gyötrelmes, boldog évek elevenednek meg. Percek múltán nem érzékelem Buda, a Krisztina-körút bántó lármáját. Már csak egy ősz hajú férfi vallomását hallom.)- Messziről jutottam idáig, és nem elsősorban a szó földrajzi értelmében. Több mint nyolc évtizede Békés községben, amolyan földnélküli földműves gyermekeként születtem. Engem a szegénység nem húzott le portengerbe, nyomorba, hanem apám, édesanyám bátorító szavai, áldozatvállalása révén arra ösztökélt, hogy hasznos célokra tegyem föl az életem. A harmincas évek elején kerültem a pesti jogi egyetemre, s mialatt kicsit megmelegedtem a fővárosban, számos parasztszármazású egyetemistával ismerkedtem meg. Ekkor bontakozott ki a népi írók mozgalma, a falukutatás, szépirodalmi művek, tanulmányok születtek a földkérdésről, egykézésről. Parasztszármazású fiatalként izgattak ezek az elevenbe vágó gondok. Fokozatosan rájöttem, hogy írók és művek akadnak szép számban, ám nincs, aki eljuttassa ezeket az alkotásokat az olvasóhoz. Németh László egy-egy művét a Franklin, Kodolányiét az At- heneum ugyan kiadta és a Révai Kiadó gondozásában megjelent Veres Péter Számadása is, ám számos fontos alkotásnak a harmincas években nem akadt kiadója. Ez ösztönzött arra, hogy könyvterjesztőként és kiadóként próbáljam hasznossá tenni magam.

Kezdetben tankönyvpótló egyetemi jegyzetek házi sokszorosításával és kiadásával kerestem némi pénzt, ebből a csekélyke összegből, valamint a Nemzeti önállósítási Alap kölcsönéből nyitottam meg a Magyar Élet könyvesboltot harmincnyolc májusában a Szerb utcában. Elsőként Sinka István verseskötetét, a Vádat adtam ki. Azokat a döbbenetes erejű alkotásokat, amelyeknek komor világa nem volt ismeretlen számomra, hiszen nyaranként azon a tájon liba- pásztorkodtam, ahol Sinka falkásbojtár volt.

Sok könyvesbolt idegenkedve, finnyáskodva fogadta, még bizományba sem vette át a paraszttémájú műveket, mégsem jutottunk csődbe. Lelkes gimnazisták, egyetemisták terjesztették falun és városokban ezeket a műveket. Negyvenkettőben már több mint száz helyen rendeztünk könyvnapokat, egy év múlva százötven településen. Sokat lendített munkánkon a visszatért területek magyarságának könyvsze- retete, szellemi éhsége. Érdélyben, a Felvidéken, Kárpátalján és a Vajdaságban több könyvet adtunk el, mint az egész anyaországban. Nem voltak ezek sem könnyű évek, írópereket kreált a hatalom Féja Géza, Erdélyi József ellen, elkobozták a Viharsarkot, egy ideig a Néma forradalmat. És mégis: 1948-ig a Magyar Élet kiadó csaknem százötven művet jelentetett meg, köztük Szabó Dezső, Németh László, Veres Péter alkotásait, a népi mozgalom szinte minden jelentős politikusának és írójának könyveit.

(Eljött negyvenöt kora tavasza, amely a felemelkedés, a szellemi felszabadulás reményével kecsegtetett. Am csalódások, szomorú események söpörtek végig ebben az országban is. A Magyar Könyvkiadók és Könyvkereskedők Országos Egyesületének igazoló bizottsága negyvenöt júniusában megfeddte Püski Sándort mert „több jobboldali, köztük teljesen nyilas érzelmű írót, köztük Kodolányi, Féja Géza és Németh László műveit is kiadta“. Ahol Németh

Lászlót nyilas érzelműnek bélyegzik, ott ellehetetlenül a cselekedni szándékozó ember, kipusztul az alkotás szelleme.)- Módszeresen, az elsők között tettek tönkre. Nem kerültem be a kiadókat az infláción átmentő bankkölcsönbe, alig kaptam papírkiutalást, valóságos kálváriát jártam a cenzúrával. Korábban kiadott könyveim eladásából tartottam föl magam, új művet alig tudtam kiadni. Ám minden gáncsoskodás, céltudatos sorvasztás ellenére én adtam ki negyvenhétben Szabó Lőrinc Tücsökzenéjét. Ez a tény évekig kárpótolt sok minden zaklatásért. Ötvenben elsőként államosítottak, két évvel korábban, mint több nagy magánkiadót. Még az aznapi bevételemet is elvitték. Egy ideig békési boltunk szerény bevételéből éldegétlünk, amelyet öcsém már korábban átvett, aztán ez a forrás is elapadt. Bárhogy is zaklattak, bármit tettek ellenem, az alkotás életadó örömét nem tudták elrabolni tőlem. Könyvkiadás helyett kerámiát árultunk. Nem szavakba, hanem agyagba égettük fájdalmainkat.

Ötvennégyben megalakult az írószövetség kiadója, a Magvető, fölkeresett Veres Péter, felajánlotta a gazdasági igazgató tisztét. Politikailag az ügy el van intézve, mondta, összehoz Rényi Péterrel, a művelődés egyik gazdájával. Körbetekintettem a könyvkiadáson, Nagy Imre bukása utáni magyar társadalmon és semmi esélyt nem láttam az önálló munkára, ezért nemet mondtam. Néhány hét múlva kiszállt hozzám a rendőrség, házkutatást tartottak és üzérkedés címen elvittek. Nyíltan megmondták, ha vállalom a megbízatást, estére otthon lehetek. Újra nemet mondtam és őszintén felsoroltam érveimet. Napok múltán, valószínűleg Veres Péter és Erdei Ferenc közbenjárására, aki akkor igazságügy-miniszter volt, kiengedtek, majd nemsokára fölmentettek.

(Ötvenhat következett, amelynek izzó légköre újra ébresztette Püski Sándor könyves álmait.)- Augusztus végén a közhangulatból úgy éreztem, újrakezdhetem, éspedig az akkori törvények adta formában. Felkértem korábbi íróimat, Illyés Gyulát, Remenyik Zsigmondot, Tamási Áront, Veres Pétert, másokat, vegyenek részt a Magyar írás nevű lap- és könyvkiadói szövetkezet alapításában. Mindenki aláírta az alapítólevelet, Veres Péter október elején átadta Hegedűs Andrásnak, aki megígérte, mihelyt megérkeznek Belgrádból, jóváhagyja a dokumentumot. Amikor visszajöttek, október 23- a volt... Decemberben újra elkészítettük az alapítólevelet, amelyet akkor Bibó István is aláírt. Kállay Gyula megígérte, hogy a kommunista irodalom beindulása után minden irányzat kap teret, lapot, Kassákék, Weöres Sándorék, mi is.

(Mint annyiszor e véráztatta tájon a remény, az esély ezúttal is tiszavirág-életű volt. ígérgetésekből vádaskodás lett.)- Ötvenhét márciusában a művelődési minisztérium elutasította kérelmünket, a szövetkezeti formát nem tartották alkalmasnak lap- és könyvkiadásra. Kádárék szét akarták verni társaságunkat. Ötvennyolcban párthatározatot hoznak a népi irodalom ellen, a hatvanas évek elején Bibó István után Fájához, Tamási Áronhoz hasonlóan engem is letartóztatnak. Tamásit azzal vádolták, hogy dolgozatában független Erdélyt javasolt, engem a társadalmi rend megdöntésére irányuló szervezkedéssel vádoltak. Hatvankettőben négy és fél évet kaptam, egy év múlva, az általános amnesztia idején szabadultam. Az írók fokozatosan visszakerültek a közéletbe, ám én továbbra sem tehettem azt, amit akartam.

(És mindezek után sem törték meg. Újabb csalódások, újabb bebörtönzés után is konok kitartással követte azt a célt, amelyre életét tette föl.)- Ötvenévesen filléres gondok között, de nem reménytelenül éltem. Ötvenhatban négy fiam közül kettő kivándorolt Amerikába. Hosszas utánajárás és baráti segítség révén hatvanhétben kaptam útlevelet, hogy feleségemmel meglátogassuk őket. Akkor bérelt autóbusszal végigutaztuk Amerika magyarlakta vidékeit, megpróbáltam fölmérni, lenne-e lehetőség magyar sajtó és könyv terjesztésére. Nem nagyon biztattak, hiszen eddig minden hasonló kísérlet megbukott, de én éreztem némi esélyt. Egy év múlva hazatértünk, hogy összecsomagolunk, visszaköltözünk és könyvesboltot nyitunk Amerikában, de a Kádár-rezsim visszatartott. Nem adtak kiutazási engedélyt, csak a hetvenes évek elején, amikor az anyanyelvi konferencia szervezésekor nyitni akartak a nyugati emigráció felé.

(És hatvanévesen, idegenben újrakezdte a magyar könyvkiadást. Pénze szinte semmi, ottani barátai, ismerősei szedték össze azt a kétezer dollárt, amelyből megindíthatta a fia nevén bejegyzett könyves vállalkozást.)- Hetveháromban Csoóri Sándorral, Kosa Ferenccel, később Sütő Andrásékkal kerestünk föl tehetős amerikai magyarokat, s gyűjtöttünk össze négy-ötezer megrendelést magyar könyvre, újságra. Ez nagy szó volt Amerikában, ebből némi pénzt lehetett félretenni, amiből aztán boltot nyitottam New Yorkban, a Püski könyvesházat. Ekkortájt éreztem, hogy talán rászolgálok Németh László egyik szép meghatározására. Hogy talán a minőség könyvesháza ez itt, ahol nyolc-tízezer könyveim volt a raktáramban, nyugati emigráció irodalma, anyaországi, erdélyi és más magyar kortársak művei. Lassanként könyvkiadásra is gondolhattam újra. Márai, Zilahy könyveit adtam ki, kétezer példányban. Remekművek voltak, mégis négy-öt évbe tellett, amíg eladtam valamennyit.

(Hosszasan beszél arról, hogy gáncsoskodók, irigyek Amerikában is akadtak. Sokan egy ideig kommunista bérencnek tartották, akit Kádár küldött ide szétverni a nyugati emigrációt.)- Akkor írtam le, amit egész életemben vallók: magyar ügyben mindenkivel szóba állunk, akivel emberi hangon lehet beszélni. Számunkra nincsenek egyedül üdvözítő tanok és módszerek, a sajátunk sem az. Valljuk, hogy a magyar

társadalom, mint mindenféle társadalom, százféle forrásból eredt és ötvöztődik össze az éppen élő magyar nemzetté. Jómagam sokféle szellemi érték kiadásával szolgálom e gondolatot.

(Püski. Nálunk a nyolcvanas évek elején vált fogalommá ez a név, amikor New Yorkban megjelent Duray Miklós Kutyaszorítója.)- Nyolcvankettő nyarán hozta ki Csoóri Sándor a kéziratot, itt írta meg hozzá az előszót. Elmesélte, hogy a Madách Kiadó visszautasítását követően a szerző barátaival együtt minden magyarországi kiadót végigjárt. Hiába volt Ily- lyés Gyula és mások támogatása, kilincselése, senki sem merte vállalni a megjelentetést. Én korszakos jelentőségű könyvnek tartottam és nyolcvanhárom tavaszán kiadtam, akár csak Csoóri Sándor, Csurka István és mások Magyar- országon akkor tabunak számító alkotásait. Meggyőződésem, hogy ezek a művek a szellem erejével, a gondolat igazával ütöttek nagy rést az omladozó rezsimen.

(Élete nagy célját végül is elérte. Hetvenhét évesen végleg hazatérhetett, újra, független lett, könyvesboltot nyithatott, folytathatta hivatását, a könyvkiadást.)- Máig fontosnak tartom a New York-i tartózkodást, hiszen az egyetemes magyarság körében szakmai rangot szereztem. Manapság nagyon sokan fordulnak hozzám kéziratokkal, pedig csodákat mi sem tudunk művelni. Nekem nyolcvanöt felé közeledve is meghatározott céljaim vannak. A népi írók újrakiadása, Csoóri Sándor életművének megjelentetése, határom túli magyar szerzők és dokumentumkötetek kiadása. És terjesztése. Szepsiben már van könyvesboltom, ma még ez Erdélyben, a Kárpátalján az ottani átválthatatlan pénz miatt lehetetlen. Én hiszem, hogy ez az ország, ez a régió nem is olyan sokára túl lesz a mai politikai, gazdasági bajokon, és akkor egyre több embernek lesz igénye, pénze, türelme a könyvhöz. Ebbe a boltba naponta több százan nyitnak be, sokan a Felvidékről is, akiknek ebben a zaklatott világban, a videók és a műholdas tévézés, a kommersz posványában is kell a tartalmas könyv. És ahányan bejönnek, annyian igazolják vissza, hogy célom, életem talán nem hiábavaló.

(Parányi könyvesboltba léptem be. Órák múltán úgy érzem, valóságos birodalomból, a szellem birodalmából lépek ki a nagyváros zajába. Onnan, ahol egy boldog ember kínál tudást, erőt, hitet mindennapi megpróbáltatásainkhoz. Könyveivel, életével - életünkhöz.)

Szilvássy József

>

TA EIS HEAUTON

avagy: Hogyan lett szlovákká Marcus Aurelius?

Tüske

Néhányszor már eldöntöttem magamban, hogy a kortárs szlovák „történészek“ és hivatásos történelemhamisítók klapincáit nem olvasom, mert szövegeik olvastán fizikai rosz- szullét kerülget. Mivel egészségi állapotom nem a legszilárdabb, az ilyen irományok keltette sokkokat illő' volna kiiktatni hétköznapjaimból, hogy egyéb tennivalóimra maradjon eró'm.

Hogy most mégis beleestem az „olvasás csapdájába“ - s az írásába is ennek következtében annak egyetlen oka van. A NedeFná Pravda 8. számában két szlovák (?) történészzseni azt a kizárólagosan szlovák történészi agyakból kipattanó csodát kívánja elfogadtatni velem, miszerint Marcus Aurelius római császár és hadvezér alkotta meg a világirodalom s egyben a szlovák iroodalom egyik sztoista alapművét, az Elmélkedéseket.

A jeles szerzó'pár - Pavel Dvorák és Richard Marsina - nem állít sem többet, sem kevesebbet, minthogy „A szlovák irodalomból nem sok ismert külföldön, ám a legrégibb mű a világ szinte valamennyi nyelvén megjelent.“ S ez a „szlovák“ világirodalmi remeklés nem egyéb, mint Marcus Aurelius Ta eis heauton-ja; ugye milyen ékes szlovák- ságú cím... Hogy miként történhetett meg ez a metamorfózis? Csupáncsak olyképpen - érvelnek a teljes történészek és irodalomtudorok - hogy a hatalmas császár és hadvezér „ezt a művét Szlovákiában kezdte írni“. Úgyám! Igaz, azt is hozzáteszik ehhez,

hogy az időben a „Szlovák terminus még nem létezett“, ám elég annyi számukra, hogy a szerzó' munkáját „a Hron folyónál kezdte el; eredetiben: „a Gran folyónál a quádok földjén“. (Az 1976-os magyar kiadásban: „írtam a quádok földjén, a Garant mentén.“) Arról is szó esik a jeles szerzőit jeles írásában, hogy Marcus Aurelius művében ugyan Szlovákiát nem említi, s hogy lényegében korábban íródott, mintsem- hogy a szlovákok e térségben megjelentek volna, sőt az is tény, hogy az alkotás nyelve a görög, ámde annyi elegendő, hogy mindez a Garam folyónál történt, amiáltal az Elmélkedések „világirodalmi alkotás s egyben szlovák is“.

Az ilyen felemelő történészi eszmefuttatás olvastán az derül ki, hogy lám, milyen egyszerű megalkotni egy nép történelmét, netán - irodalomtörténetét. Elegendő egyetlen folyónév, vagy egyéb utalás, és a birtokbavétel megtörténhet. Ilyen történészi - irodalomtörténészi - vehemenciával a fél magyar irodalom is percek alatt kisajátítható lenne. Kezdhetnénk például Szepsi Csombor Mártonnal, aztán jöhetne mondjuk Szenczi Molnár Albert, Jókai, Mikszáth, Madách, s a huszadik századiak tucatjai, cakk-pakk, hiszen valahány szerző írásában akad legalább egy név, ami szerint szlovák mivolta történelmileg bizonyítható. Hogy Marcus Aurelius görögül írt? Az ilyen csekélységek a mai szlovák történészek számára elhanyagolható pitiségek. (Egyébként is ott a szent nyelvtörvény...) Hiszen nem másról van szó, mint annak bizonyításáról, hogy

minden mai szláv nemzet őse és eleje a szlovákság volt. Feltehetően - e koncepció szerint - még az Igor hercegről szóló legenda is errefelé keletkezett; valahol a Zobor alján, esetleg a Vág menti füzesek idilljében...

Megélve ezt a történészi szemérmetlenséget és perverzitást, miért is csodálkozunk azon, ami a mai Szlovákiában történik?! Mert ha ma Szlovákiában történészek azt állítják, hogy Marcus Aurelius Elmélkedései - eredetiben idézem a hitelesség végett, hogy elhiggyék -: „je to dielo svetové ale aj slovenské“, akkor a közéletben, politikában már bármi megtörténhet.

Azonban nem ártana - ha már így esett - a szlovákká agyusztált Marcus Aureliusra hallgatni, aki - sok egyéb mellett - ezt írta a quádok földjén, a Garam mentén: „Egyenesnek kell lenni, nem pedig kiegyenge- tettnek“.

Gál Sándor

PÜSKI SÁNDOR KONOK SZOLGÁLATA