Vasárnap - családi magazin, 1994. január-június (27. évfolyam, 1-26. szám)
1994-03-06 / 10. szám - 1994-03-13 / 11. szám
ÉVFORDULÓ Kossuth Lajos halálának centenáriumán „Akit most siratunk, az utolsók utolsója egy olyan hősi kornak, mely hitt az eszmékben" - a torinói valdens templomban, száz évvel ezelőtt elhangzott beszédből származik a fenti idézet. A kegyeletadás a „turini remetének“, Kossuth Lajosnak szólt, aki e városban 1894. március 20-án este 10.55 órakor maradt alul az elmúlással vívott küzdelemben. Szinte az utolsó pillanatig, félkézzel a súlyos nagyítót tartva, fáradhatatlanul öntötte levelekbe a híveihez szóló szenvedélyes üzeneteket. Már ágyban érte meg március 15-ét. A torinói búcsúztatáskor, amikor több mint 300 ezren kísérték Kossuth koporsóját a val- densek templomába, az olasz, a magyar és francia beszédek között csak a francia pap, Apin tartotta fontosnak, hogy hangsúlyozza: olyan nemzedék előtt hajtanak fejet, amelynek tagjai: „még hittek a szabadságban, hazában, jogban, igazságban, mint annak lennie kellene. Ideálokban hittek, és azoknak éltek. “ Az eszmények nemesek és tiszteletreméltóak; de tudjuk, a maguk tökéletességében szinte elérhetetlenek, s nemritkán a képzelet birodalmába kerülnek. Mintha ilyen sorsra jutott volna az a Kossuth nevéhez kötődő, az emigrációban született konföderációs terv is, mely több korábbi változatból 1862-ben kerekedett ki, s a kimunkálásban Klapka György és Teleki László elgondolásai is szerepet játszottak. Kossuth szinte a szózat magasztosságával fordult a szomszéd népekhez: „Az ég nevére kérem a magyar, szláv és román testvéreket, borítsanak fátylat a múltra, s nyújtsanak egymásnak kezet, fölkelvén mint egy ember a közös szabadságért. .. ” A Dunai Szövetség terve már a maga korában is utópiának bizonyult, s majd másfél évszázad elteltével is vágykép maradt. De ezzel vajon végképp értelmét és hatóerejét vesztette volna a Duna-medencei népek összefogásának fennkölt kossuthi gondolata? A történelem vargabetűi netalán árnyékot vetnének Kossuth emberi és politikai nagyságára? Magyarázattal - s nem egyértelmű válasszal - maga a közép-európai történelem alakulása szolgál. Ösztönzések forrása Úgy tűnik, sokkal inkább arról van szó, hogy a mai jelent és jövőt ne egy abszolutizált kossuthi elképzeléssel mérjük, hanem a belőle kiszűrődő lényeg táptalajra váró ösztönzéseit keressük a változó történelmi körülmények között. S ehhez alighanem a tényleges korabeli helyzet, a nemzetek Európájának nevezett hosszú 19. században kialakult sajátosságok, a nemzeti-etnikai önmegvalósítást meghatározó lehetőségek és korlátok leegyszerűsítésektől mentes, problémaérzékeny tudatosítása is hozzátartozik. Mert a 20. századi kitérők és kisiskolások után immár nyilvánvaló, hogy a polgári átalakulás hosszú távú, századokon átívelő folyamat. S az is mindinkább érzékelhetőbbé válik, hogy az átalakulás kibontakozásának sajátosságai nemcsak az adott korszakhoz kötődnek, hanem azokon túllépve a mába nyúlnak. Kiváltképp érvényes ez a nemzetek közötti viszony alakulására, az ellentéteket éltető és ugyanakkor a közeledést előmozdító történelmi hatótényezőkre, s ezek alkotó elemeként - a nemzetiségi politika indítékaira. ' ' . ■ Duna-medencei alapképlet Amikor a dunai konföderációs terv - Helfy Ignác indiszkréciója folytán - megjelent egy milánói lapban, a magyarországi liberális nemesség szinte általános felháborodással fogadta. A magyar, román, szerb - a tagállamok egyenjogúságán alapuló - államszövetség tervét a magyar államegység megbontásaként, a magyar érdekek kiszolgáltatásaként vette kereszttűz alá. A szitokhadjárat legharciasabb kezdeményezői „idétlen cosmopolita elvek“ veszélyességét, a „históriai jognak“ és a „haza integritásának“ feláldozását emlegették. Viszont a tervezet nem találkozott a magyarországi nemzetiségek elismerésével sem, minthogy Erdély esetében nem mondta ki a határozott elkülönülést, sem pedig a vajdasági szer- bek egyesülését anyanemzetükkel. A magyar- országi nemzetiségeknek - beleértve a nemzeti ismérvekkel rendelkező szlovákságot is - nem helyezett kilátásba területi autonómiát (Horvátország kivételével), ami a kossuthi szemlélet szerint is az ország feldarabolásának számított, ahogy később maga írta, az ország ilyetén szétszaggatását hongyilkosságnak tartja. Ezek után az új, belső gondjaival elfoglalt román állam és a balkáni vezető szerepre törekvő Szerbia nem mutatott szövetkezési igényt. Alighanem a Duna-medencei összefogás akadályainak tartós, történelmi modelljellege jutott e korabeli magatartásban kifejezésre. Igaz, Kossuth a Habsburg monarchia megsemmisítésére irányuló törekvés jegyében szállt síkra az egyenjogúságon alapuló államszövetségért, tehát egy adott politikai és nemzetközi helyzetben. A szövetségre lépést gátló ellentétek egyik alapmotívuma azonban a 20. században sem szűnt meg. A Trianon utáni területváltozások csak fordítottak az új kisállami keretek közötti területi arányokon és etnikai viszonyokon. Az egységes magyar politikai államnemzet elvét a nemzetállami kizárólagosságnak új formái váltották fel. A kisállamok vezető nemzetei a kisebbségekkel szemben, az önmegvalósítás lehetőségeit illetően a korlátozás bizonyos fokozatosságát mutatták. A fokozatosságot egyébként Diószegi István: Üllő és kalapács című kismonográfiájában már a 19. századi nemzetiségpolitikának is olyan lényegi vonásként határozza meg, mely ismérvül szolgálhat a tágabb európai összehasonlítás számára. Munkájában végül is erre tesz kísérletet. A tipológiai lényeg v m % S ,?í ms I88888S8588S888888888Í HMM HM 88 ® A Diószegi által kialakított tipológia közös, egyébként a nyugati régióra is érvényes lényege: az állam által gyakorolt megvonás és korlátozás. Vagyis térségünket tekintve az a mód, ahogy a vezető nemzetek érdekeit kifejezésre juttató állam a kisebbségi etnikai-politikai kiteljesedés igényéhez és az állami kereteknek a megütközéséhez viszonyul. Az egymásba ékelődő nemzetrészek anyanemzethez húzó kötődése, és az állami hovatartozás közötti ellentmondás kezelése tehát olyan típusalkotó jegy, mely mögött történelmi örökségként munkál az elszakadás, a csatlakozás, illetve az önálló államalkotás elvi lehetősége. íme, a változásokban is tovább élő tipológiai lényeg, mely kihat a kossuthi elképzelések kisugárzó erejére, a magyarság körében jelentkező ro- konszenvre és a szomszéd népek részéről tapasztalható kellemetlenségre, sőt elutasításra. Miközben az összefogás szorgalmazása e meghatározó ellentmondást igyekszik letompítani, sőt elleplezni. Az elmúlt évtizedek folyamán annak a szemléletnek a mindenhatósága érvényesült, hogy kiküszöbölésüket nagy horderejű társadalmi változások hozhatják meg, mintegy melléktermékként. A rádöbbentő valóság A rendszerváltás megszabadította a Duna- medencei népek közötti viszonyt a problémákat felszín alá szorító, több évtizedes erőszak tehersúlyától. Az elmúlt három év során azonban az is kiderült, hogy a társadalmi-politikai berendezkedés megváltozása és a demokratikus hatalomgyakorlás önmagában nem szünteti meg a többség és kisebbség viszonyának középeurópai alaptulajdonságát, a korlátozást és a megvonást. Csupán közéleti fórumok teremtődtek arra, hogy szót lehessen emelni a kisebbségi jogokért. A magatartásformák történelmi eredendősége, makacs beidegződésekkel súlyosbítva továbbra is hatóerő. így nem csoda: a kossuthi elképzelések történelmi párhuzamokat ébresztenek, hogy a tervezet kiegyezést óhajtó fővonala mögött érzékenyebben közelítsünk az egykori korlátok mibenlétéhez. A magyar történeti szakirodalom már az elmúlt évtizedekben is felhívta a figyelmet arra, hogy Kossuth Magyarország belső átalakításának irányában a terv előtörténetéhez képest előrelépéseket tett, lemondott az államnyelvről, s a demokratikus önkormányzatok szerepére helyezte a hangsúlyt. Az erre alapozott viszony tehát magában foglalta az alá- és fölérendeltséggel szembeni társaskapcsolat csíráit és elemeit. íme, a társnemzeti elv mai szorgalmazása mintha a kossuthi felfogásban is gyökerekre találhatna! Hiszen ez a területi autonómiát megkerülni kénytelen kiútkeresés mindkét esetben jelen van. önkéntelenül is felidéződik a terv záróakkordjaként megfogalmazott kossuthi derűlátás történelmi paradoxona. Kossuth a konföderációs tervezettel „mosolygó jövőt“ ígért a dunai népeknek. S a megvalósulás szinte minden ízében, a mai nemzetek és nemzetiségek közötti társas viszonyt illetően is ugyancsak a „mosolygó“ jövőbe nyúlik. De van a tervnek egy olyan mozzanata, mely találkozni látszik a távlatok közelhozha- tóságát kicövekelő történelmi adottságokkal. A tervben az alábbi pontok is szerepelnek: „Az ország lakói szabadon egyesülhetnek, nemzetiségük érdekében nagy nemzeti egyletekké (consortii) szervezkedhetnek kényük-kedvük szerint, s tarthatnak kisebb nagyobb gyűléseket és időhöz kötött értekezleteket vallási ügyeik elintézése végett. Egyszersmind választhatnak maguknak nemzetiségi főnököt, akit vojvodá- nak, hospodámak vagy más effélének nevezhetnek. .. Statútumokat hozhatnak szervezetük s nemzetiségi és vallási érdekeikre vonatkozólag. “ Nos, ebben benne rejlett a nyugati régióban is meglevő korlátozásokkal szembeni, ottani fogantatású leghatékonyabb ellenszer, melyet az államtól függetlenedő társadalmi önállóság termel ki, vagyis a civil szerveződések kiépülése. A polgári átalakulás és ezzel együtt a nemzeti, nemzetiségi önmegvalósítás kiteljesedése láthatóan ezen az úton halad. A kossuthi álom úgy válik valós példamutatássá, hogy összekapcsolódik benne a nemesi indíttatású liberalizmus és a közép-európai nemzetté válás történelmi modellé merevedett tehertételeinek leküzdése a polgári fejlődés kínálta értékekkel. Kiss József Kossuth Lajos turini lakóháza (Archívumi felvételek) Dolgozószobája Turinban
