Vasárnap - családi magazin, 1994. január-június (27. évfolyam, 1-26. szám)

1994-02-27 / 9. szám

PUBLICISZTIKA

AM) I \ I SZÜLETETT GALILEO GALILEI

A világ első tudós társaságát egy botanizálgató itáliai herceg, Federico Cesi alapította 1603-ban, mégpedig azzal a nem különösebben titkolt szándékkal, hogy ösztönözze (és szükség esetén meg is védje) azokat a tudósokat, akik nem érték be az ókori tekintélyek - mint pl. Arisztotelész - vagy a Szentírás tanításával, hanem a saját megfigyeléseikre támaszkodva szerették volna megmagyarázni a természet jelenségeit. A megfigyeléshez nyilván éles szemre van szükség, talán ezért is lett e tiszteletre méltó gyülekezet neve Accademia dei Lin- cei, vagyis a Hiúzok Akadémiája, lévén ennek az erdei ragadozó macskának kitűnő a látása. A „hiúzok“ közé azonban nem kerülhetett be akárki; az új tagot alapos mérlegelés után, titkos szavazással választották meg. Galilei 1611-ben, egy évvel nagy feltűnést keltő műve, a Sidereus Nuntius (Csillagok követe) megjelenése után lett tagja az Akadémiának, teljesen megérdemelten, hiszen a szóban forgó könyvecskében arról olvashatott az ember, hogy mit észlelt Galilei mester a maga fabrikálta eszköz segítségével az égbolton. Ez a szerszám a távcső volt, amelyről sokan — tévesen - azt hiszik, hogy Galilei találmánya. ő azonban csak tökéletesítette

D I S C O R S I

DIMOSTRA ZIONJ

MATEMATICHE, íntorno a due nuoue fcienzj Attcncnti álla

Mecanica & i Movimenti Locajli,

del Signer

GALILEO GALILEI LINCEO. Filoíbfo c ^Matcmatico primario del Scremflimo Grand Dúca di Tofcana.

Con vna Jppendicc del centro dt gr tutik eT ele um Solidi.

IN L E I D A.

Apprcflb gli Elícvirii. m. d. c. xxxviii.

Galilei Leidenben jelentette meg legnagyobb művét, amelynek a címe magyarul így hangzik: Matematikai érvelések és bizonyítások két új tudományág, a mechanika és a mozgások köréből

ezt az eredetileg vásári látványosságként Hollandiából Itáliába eljutott csecsebecsét. Amikor az egyik velencei toronyból a tengert kémlelte vele, meglepődve pillantott meg egy vitorlást a távolban, holott az szabad szemmel nem volt látható. Aztán egy nap - még a dátumot is tudjuk: 1610. január 7-én - az éjszakai égbolt felé fordította a messzelátót és még jobban elámult. A Hold simának látszó felületén hegyeket pillantott meg, s amikor a Jupitert vette szemügyre, négy apró csillagocskát észlelt, amelyek a következő éjjel már egészen más helyzetben voltak láthatók, de ismét csak a Jupiter közelében. Ebből nem volt nehéz arra következtetni, hogy a bolygónak és a négy apró fénylő pontocskának közük van egymáshoz, más szóval a négy hold a Jupiter körül kering. Galilei a Szaturnusz körül is gyanús fénytüneményeket észlelt; ma már tudjuk, hogy ez a bolygó gyűrűrendszere volt, ő azonban tökéletlen műszerével még nem tudta ezt felismerni. A Vénusz bolygót figyelve megdöbbenve tapasztalta, hogy a Holdhoz hasonló fázisai vannak, tehát bizonyos helyzetben sarló alakúnak is látszik.

Ennyi újdonság egyszerre nyilván felkavarta a tudományos közvéleményt. Gondoljuk csak meg, az idő tájt is erősen tartotta még magát az az arisztotelészi nézet, hogy az égbolton semmi sem változik, minden úgy van, ahogy kezdettől fogva volt. Erre jön egy padovai matematikaprofesszor, aki arról szövegel, hogy új csillagokat fedezett föl. Nem is akarták elhinni neki, de amikor Galilei arra buzdította őket, hogy higgyenek a saját szemüknek és nézzenek bele a távcsőbe, gőgösen elutasították az ajánlatot - ehelyett alattomos terveket szövögettek Galilei lejáratására. Pedig már a távcső „bevetése“ előtt is akadt néhány furcsa jelenség, amely megkérdőjelezte az állandóság és a változatlanság merev dogmáját. 1572-ben Tycho de Brahe dán csillagász egy éjjel egy új, ragyogóan fénylő csillagot figyelt meg, amely néhány hónap

múlva eltűnt. 1604-ben ismét egy váratlanul felbukkanó, néhány hónapig tündöklő, majd kihunyó csillag foglalkoztatta a csillagászokat. Ma már tudjuk, hogy mindkét esetben egy szupernóváról volt szó, s csak sajnálhatjuk, hogy „ilyen közel“ a Naprendszerhez azóta sem volt ilyen esemény. Egy logikusan gondolkodó elme mire következtetett mindebből? A világ nem úgy van felépítve, ahogy addig tanították. Gyanította ezt már Kopernikusz is, aki a Föld helyett a Napot állította a világmindenség középpontjába, s 1543-ban egy könyvben mindezt ki is fejtette. Érdekes módon ez a mű sokáig nem okozott zavart az egyház köreiben, Kopernikusz állítását egyszerű matematikai hipotézisnek tartották és napirendre tértek fölötte. A problémák akkor kezdődtek, amikor egy nyughatatlan természetű szerzetes az egyház vezetőinek bírálatában Kopernikusz heliostatikus világképét is segítségül hívta. Ez már több volt az elviselhetőnél és Giordano Brúnót - mert hiszen róla van szó - börtönbe csukták, majd 1600. február 27-én máglyán elégették.

Galileit először az 1610-es évek derekán fogták perbe. Ekkor még hatalmas pártfogói voltak, köztük olyan magas egyházi méltóságok is, mint Barberini bíboros, aki néhány évvel később VIII. Orbánként lépett a pápai trónra, így a nagyobb megpróbáltatásokat elkerülte. Pedig egy jól megszervezett csapat tört a vesztére. Egy Scheiner nevű páternek például az volt a szívfájdalma, hogy Galilei nem volt hajlandó elismerni elsőségét a napfoltok felfedezésének ügyében.

Az 1616-ban Rómában lezajlott per fő vádlottja nem is Galilei volt, hanem Kopernikusz tanítása, amelyet végül hivatalosan is elvetettek, s Galileit arra kötelezték, hogy tartózkodjék ennek az elképzelésnek a népszerűsítésétől. Ettől persze a tények még tények maradtak, s a kopernikuszi tan is erőteljesen terjedt. Johannes Kepler, II. Rudolf császár udvari asztGalileo Galilei egyik arcképe

rológusa és csillagásza, éppen Galilei felfedezései nyomán alkotta meg azokat a róla elnevezett törvényeket, amelyek a Naprendszer szerkezetének és mozgásának lényegét fejezték ki. Galilei volt a kinematika megalapozója és vele kezdődött a modem fizika, mint kísérletező tudomány. A mozgások elméletével még pisai professzorkodása idején, az 1580-as évek végén és az 1590-es évek elején kezdett el behatóbban foglalkozni, főleg hadászati feladatok megoldása céljából. A légnyomás vizsgálata terén is úttörő érdemeket szerzett és az ő instrukcióit követve ismerte fel tanítványa, Evangelista Torricelli, hogy a higany egy légüres oszlopban 76 centiméter magasra emelkedik, mert a levegő nyomásával így kerül egyensúlyba.

Galileinek tulajdonítják az első hőmérő megszerkesztését is, de a legtöbben mégis az egyházzal szembeni bátor fellépését értékelik a legtöbbre. Pedig szó sem volt bátorságról, még csak mártíromságról sem. Az tény, hogy Galilei sok ellenséget szerzett magának szellemes és ironikus vitairataival (Levelek a napfoltokról, II saggiatore etc.), s amikor 1632-ben közreadta olaszul írt Párbeszédek a két legnagyobb világrendszerről... c. művét, akkor inkább az igazság erejében és tekintélyes pártfogóiban bízott, csak közben megfeledkezett arról, hogy Európában 1616 óta történt egy s más. Például kitört a harmincéves háború, amelyben a Pápai Állam is aktív szerepet játszott, s nem tűrhette, ha tekintélyét holmi tudósok lejáratják. Aki nem volt vak, az persze azt is láthatta, hogy Galilei Kopernikusz tanításával rokonszenvezett, s ezt a Szent Hivatal előtt (így „becézték“ az inkvizíciót Rómában) kellett tisztáznia. A végeredmény közismert: Galileinek vissza kellett vonnia a föld mozgásáról szóló tanítását, művét indexre helyezték. Amikor az 1633-as ún. második Galilei- perre sor került, Galilei már 69 éves, megtört aggastyán volt, s nem kellett sem spanyolcsizma, sem nyújtócsiga ahhoz, hogy rádöbbentsék: a hatalommal szemben tehetetlen. Inkább meghátrált és ezzel időt nyert magának, mert a legjelentősebb művét még csak ezután vetette papírra. Szó sem volt dacos kijelentésről, az „Ep- pur si muove“ (És mégis mozog) sosem hangzott el, ezt csak egy 1760 táján Franciaországban megjelent pamflet szerzője állította.

Galilei visszatérhetett Firenzébe, pontosabban Arcetriben álló házába, ahol besúgók és más „megbízott“ személyek vigyázták minden lépését. Szabályos háziőrizet volt ez tehát, de abban nem gátolták, hogy a mozgásokat taglaló nagy művét, a röviden csak Díscorzmak nevezett könyvét megírja, sőt a kéziratát eljuttassa a protestáns Németalföldre, ahol 1638-ban napvilágot látott.

Némely műve csak halála után jelent meg, sőt több kilónyi kéziratát megszeppent tanítványai az arcetri villa pincéjében elásták. Mesélik, hogy az 1790-es években egy Nelli nevű firenzei orvos egy hentesnél kolbászt vásárolva arra lett figyelmes, hogy a portékát valamilyen telefirkált papírba csomagolták. Amint közelebbről megnézte a papírt, megdöbbenve látta, hogy Galilei rajzait és kézírását tartalmazza. Rögtön megvette az egész „csomagolókészletet“ és a nagyhercegi könyvtárban helyez-. te el, ahol mind a mai napig egy díszes ládikóban őrzik.

A „hiúztekintetű“ Galilei élete alkonyán teljesen megvakult, gondolatait két famulusának, Vivianinak és Torricellinek mondta tollba. De vitat- hatja-e bárki is, hogy ez a vaksi öregember valamennyi kortársánál messzebbre látott?!

Lacza Tihamér

<e, Q‘_y víz

Mondja, hogy az a falu — valahol Gömör közepén -, ahol az emberek lelkűkbe keményítették az időt, igazából a jövő századi szellemi tatárdúlás elleni védekezésre készülődik. Szűkszavú barátom szerint, igazából ez a készülődés csak akkor észlelhető, ha az idegen heteket tölt el az időt a maguk számára megszilárdító emberek között. Ennek a feltétele azonban az, hogy megértse: a lelke belső és egymás közötti

őszinteségéből természeti tisztasággal születő költészet óráinak is mondhatók. Ebből a mostaniból két kérdés született; Képes-e egy idegen érzékelni a lelkekbe szilárdított idő sajátosan egyedüli múlását? S egyáltalán ki számít idegennek abban az emberi dimenzióban, ahol az itthoniét otthonosságát igazából az összes ember lelkének azonosságai jelentik? Mindenesetre az ember aligha idegen, aki képes erre

a barátom által emlegetett szellemi tatárdúlás az igencsak hamarosan elkövetkező jövő században, amely egyben a harmadik évezred kezdete is lesz, nem tudják megvédeni magukat a veszedelemtől. Az idő ellenmozgásának a varázsa teszi képessé az embereket, hogy sajátosságuk páratlan voltát oda tudják adni a megtartó egésznek. Nem önmagukat adják fel, mint az értelmetlen kollektivizmusban, hanem önmaÚjra a lelkekbe kövült idő földjén

történései nem viszonyíthatok a külvilág történéseihez. Illetve, viszonyíthatok ugyan, de a folyamatok a falun belül - vagyis az ott élők lelkében - és azon kívül ellentétes irányúak. Barátom szerint, aki felfedezte számunkra ezt a gömöri csodát, mindez annyira érthető meg a kívülállók számára, mint az évszakok mozgása a folyó időben. Tavasz felé halad minden tél, de a kötelező tavaszról a lényeget látó emberek tudják, hogy az is egy tél felé halad. Metaforákat kedvelő barátom szerint olyan ez, mint a gyümölcsöt nevelő fa virágzása, termése és lombhullása. Távolodóban a virág a fától, de a növesztett gyümölcsben egy majdani facsemete csíráját védő mag rejtezik. - Elmúlás? - Születés? — Néz rám barátom. Kérdései nem értetlenséget sejtetnek, hanem sokkal inkább egy párhuzamos gondolat metaforájának a keresését.

Ő már csak ilyen, hiszen aki emlékszik az első találkozásra a hazug idővel, az tudja, hogy szűkszavúságát ellensúlyozandó: mindig a lét teljességét holmi metaforákkal igyekszik megragadni és kifejezni. Ennek következtében kettőnk találkozásai mindegyre a kapcsolatunk

a csodára, hiszen abban a pillanatban az ő lelkében megszilárdult belső idő is gyarapítja az ellenmozgást. Barátom ezt így fogalmazta meg: Aki képes arra, hogy a faluba érkezve ki tud lépni a vele ideérkező külvilági történésekből, nem idegen. Minden különösebb filozofálás nélkül bebizonyítja állítását. Az idegenség nem az odatartozás, az ottlakás, a rokoni kapcsolatok ellentétele. Idegen az marad, aki egyszerűen képtelen a leikébe keményíteni az időt, vagyis nem tudja (nem is akarja) lelkén kívül tartani a külvilágot. Az ilyenek éljenek bár a faluban, háljanak akár egy ágyban az erre a csodára képes hitvesükkel, soha nem ismerik meg az idő ellenmozgásának a varázsát.

Miről ismerszik meg az idegen az itthoniét otthonosságát megteremtő emberek között? Elsődlegesen a hagyományhoz való viszonyulásáról. A lelki csodatevőkkel ellentétben az idegen elvesz, elvisz és ellop a hagyományból, míg amazok gyarapítják és újjá is teremtik olykor. Ez az idegen sohasem ad, de mindig elvesz. Nem befogad, hanem kirekeszt, amivel egyben gyengíti is a külső idő ellen védekező emberek közösségét. Ha majd egyszer bekövetkezik az

gukat megőrizve, kiteljesítve erősítik meg az egészet - a falut.

Ha barátomnak igaz azon állítása, hogy a földi világ a Halak csillagképből kilépve hamarosan a Vízöntő vonzása és hatása alá kerül, akkor joggal állítja mindazt, amit állított. Az a falu, valahol Gömör közepén, védekezni kezdett a Vízöntő korszak szellemi uralmának most mutatkozó veszélyei ellen. Ha igaz a transzcendentális dolgokat a metaforáknál is jobban kedvelő szűkszavú barátom állítása, akkor a szellem korszakának ugyanúgy lesznek tragédiái' — szóhasználatával tatárdúlásai —, mint voltak a lassan elmúló Halaknak. Csak éppen nem a Megváltó keresztrefeszítésével, hanem mondjuk a nemzetek, kultúrák összeolvasztásával kezdődnek majd. Állításának ez utóbbi részét — Halak ide, Vízöntő oda - nehéz cáfolni, ha az egységesülő Európát nézve észrevesszük az ott kötelezővé tett uniformizáló- dást. Másfajta nézőpont, gondolkodásmód kell a közeledés globális szükségszerűségét igénylő korszak megértéséhez. Olyan, amely a helyi igények, követelmények szerinti cselekvést megengedi, s nem teper maga alá válogatás és

gondolkodás nélkül mindent, így korlátozva az embert saját lelkében.

Korai lenne a védekezés? Ki tudhatja pontosan, hogy mikor jön el a kezdete a szellem uralmának? Ki mondhatja meg előre, hogy ez az uralom nem negatív előjelű lesz-e, amikor az éppen elmúló korszak utolsó századának évtizede is a negatív erők és energiák pusztítását hozta az emberiségnek. Ráadásul az a védekezés, amiről szűkszavú, metaforakedvelő és a transzcendentális dolgokban hívő barátom a gömöri faluban az idő lelkekbe kövüléseként beszélt, sokkal több dolgot jelez. Aligha csupán ebben a faluban történnek ilyen dolgok. Nem zárható ki a lelkek motiváltságának milliárd- szoros hatása sem. Elvégre az idő, mint történelem és lelki folyamat nem korlátozódik Gömör közepére. Nevetséges lenne! Történelmi veszélyek ellen védekeznek, kizárva magukból a hazug történelmi, éppen ezért általuk befolyásol- hatatlannak vélt külső időt. Önmagukra hagyatkoznak.

Nem tehetnek mást. Nem emelhetnek a falu köré bástyákat és falakat.

Nem ölthetnek golyóálló mellényt. Fegyvereik sincsenek, s a mostanság mutatkozó történelmi idő ellen holmi gyilkokkal már nem is lehet hadakozni. A fizikai megsemmisülés veszélyét az emberi józan ész és teremtő lélek hárítja el. Nem fegyverrel kivívott győzelemmel, sokkal inkább a hitté kövült idővel.

Mert nem másról van szó - szűkszavú barátom szerint — mint a hitről, ami képes szembefordulni a megállapíthatatlan idővel. így szülét- ' nek új csodák a tavaszban, a pusztulás tele után. A Megnevezhetetlennel a lelkekben. «