Vasárnap - családi magazin, 1994. január-június (27. évfolyam, 1-26. szám)
1994-02-13 / 7. szám
EMBERI SORSOK-A lányomék nagyon szépen éltek. Mindketten dolgoztak, jól kerestek. Volt egy kis megtakarított pénzük, azon megvettek egy régebbi családi házat itt a faluban és odaköltöztek. Aztán butikot nyitottak, jól is ment az üzlet, mindenki irigyelte őket. Építkezni kezdtek, ám egyszer- csak elindult a lavina. A butikra kölcsönt vettek fel, de a kis hasznot mind elvitte az adó, az autójukat összetörték és a kárt nem fizették meg, a házra is kölcsönt kellett felvenni, mégsem haladtak vele. A vöm mindig úton volt, az építkezéssel nem törődött, és egyszerre mindenük odalett. Nem maradt semmi, csak az adósság. Szociális segélyből kamatokat törleszteni, gyereket nevelni, megélni pedig nem lehet. Megmondtam a lányomnak, ha férje nem talál munkát, váljon el tőle. Nem akarom, hogy tönkremenjen. A vöm is nagyon megA feleség- Soha nem volt adósságunk. 1989-ig én a Teslában dolgoztam, a férjem a szövetkezetben volt anyagbeszerző. Jól keresett, egy kis mellékjövedelem is akadt mindig. A rendszerváltás után otthagytuk a munkahelyünket és úgy döntöttünk, butikot nyitunk. Volt rá pénzünk. Kibéreltünk egy kis helyiséget, a férjem megszerezte a külkereskedelmi engedélyt, ami százezer koronába került. Ausztriából, Magyarországról hoztuk be az árut, főleg illatszereket, mosóporokat árultunk. Kezdetben egész szépen ment a bolt, aztán jött az egyik baj a másik után. Behoztuk a sok árut, de csak három hónappal a nyitás után tudtuk meg, mekkora adót kémek tőlünk. Mi nem számoltunk a forgalmi adóval, az árut Fotó: NAGY LÁSZLÓ felvétele az ÁRNYAK című sorozatból Egyszer fent, áron alul adtuk. A helyiség bérlete, a villany, az ámért való utazgatás, ez mind rengeteg pénzbe került. Nem tudtuk, hogy mindezt leírhatjuk az adóból, hiszen az adóbevallást sem tudtuk magunk megcsinálni. Aztán A minap a következő elkeseredett hangú levél érkezett a szerkesztőségbe: „Nagyon kérem, segítsenek... Munkát szeretnék találni a férjem részére, valahol kint külföldön vagy itt Szlovákiában... Nagy problémánk van. 1991-ben elkezdtünk építkezni, felvettünk 200 ezer korona kölcsönt és most nem tudjuk törleszteni. Most az a helyzet, hogy az őszön lefoglalták a házunkat... Kaptunk a banktól egy utolsó lehetőséget: fizessünk minden hónapban 5000 koronát, de honnét? Mikor itt a járásunkban csak kivételes esetekben lehet 4-5 ezret keresni. Férjemnek 3-as jogosítványa van, központifűtés-szerelő, de az nem lenne baj, ő akármilyen munkát elvállal, mert dolgozni tud. A házunk még nincs is készen. Itt lakunk az öreg épületben, olyan drága minden anyag, hogy én nem is tudom, kész lesz-e valaha. Nincs senkim, csak édesanyám, féljem és a két gyerekem. Tomi fiam tizenkét éves, a lányom tíz, alig győzök nekik válaszol- gatni, hogy ne féljenek, nem tesznek ki az utcára. Kérem, és könyörgöm, szerezzenek valami munkát, amiből fizethetnénk az adósságot és befejezhetnénk a házunkat... “ Az anya egyszer lent avagy egy csődbe ment vállalkozás anatómiája változott: csavarog, kártyázik. Sokat is veszekszenek, én már attól félek, hogy egymásban is kárt tesznek. A nővér-Ők is tehetnek arról, hogy ide jutottak. A nővéremnek jobban kellett volna fognia a férjét, nem engedni, hogy annyit csavarogjon, játsszon. Sajnálom őket, de mit tehetek. Én már kifizettem a nővéremnek a házból az apai örökség rá eső részét, de az sem segített rajtuk. Hiába, ha a sógorom nem azon igyekszik, hogy munkát találjon. Abban reménykedik, hogy ha játszik, visszanyeri a pénzt, amit korábban elveszített, pedig ez nem megoldás. Közben ugyanis tönkremegy a nővérem, de a legjobban a gyerekek sínylik meg ezt a szerencsétlen helyzetet. olyan sem volt, aki a kettős könyvvitelhez értett volna. Az adóhivatal pedig már az első év után 117 százalékos forgalmi adó befizetését követelte. A forgalom nem volt túl jó, kölcsönt kellett felvennünk. 150 000 koronát hitelezett egy illető, 15 százalékos kamattal. Az egy év elteltével kérte a 180 000 koronáját, s mivel nem volt pénzünk, kénytelenek voltunk a banktól felvenni 200 000 korona kölcsönt. A butikot azonban így sem tudtuk megmenteni. 1991 karácsonya előtt be kellett zárnunk. Ott álltunk munka nélkül, hatalmas kölcsönnel a nyakunkban. Az adóhivatal ráadásul a forgalmi adót is követelte rajtunk. Hiába kértünk halasztást. A késedelemért fel is számoltak naponta 0,1 százalékot. Most havonta 500 koronát fizetünk az adóhivatalnak, de az adóhátralékunk így is napról napra növekszik. Közben a bank is követelni kezdte a pénzt, és mivel nem tudtunk fizetni, lefoglalta a félig kész házunkat azzal, ha nem fizetünk havi ötezer koronás részletekben, elárverezik. Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer olyan helyzetbe kerülök, hogy már vajat sem tudok venni. Tavaly legalább még én dolgoztam egy virágkötőnél, de novemberben ott is felmondtak, s most mindketten itthon vagyunk. Azt szeretném, ha legalább a férjem találna munkát. De olyan munka kellene, ahol jól keres. Legalább havi tízezret, hogy a kölcsönt tudjuk törleszteni. De itt a környéken erre nincs mód. Csak abban bízom, hogy az ismeretségi köréből majd csak akad valaki, aki segít rajta. Különben attól félek, rossz vége lesz. Én már aludni sem tudok. A féljem viszont nyugodt; ha kiabálok is vele, nem szól vissza. Már arra is gondoltam, hogy elválok. Ám azzal biztatom magam kitartásra, ha jó volt vele a jóban, akkor legyen jó a rosszban is. De hogy meddig lehet ezt bírni, nem tudom. Szégyellem magam, hogy ide jutottunk. Aíérj- Én is szégyellem, de mit csináljak. A rendszerváltás az oka mindennek. Volt pénzem, nem számoltam azzal, hogy egyszer elfogy. 1989-től 1990 őszéig állandóan nyertem a SAZKÁN-n meg a Sportkán. Rendszeresen adtam fel a szelvényeket, minden héten minimum 2600 korona értékben, de volt olyan hét is, amikor 10 000 koronáért. Szerencsém volt, rengeteget nyertem, 1990 márciusában két kocsit is vettem. Az egyiket még akkor összetörte az ismerősöm, akinek kölcsönadtam, hogy hozzon nekem a házhoz 50 mázsa cementet. Noha megígérte, hogy a kárt megtéríti, a pénzt azóta sem láttam. Egy ideig vártam, bíztam benne, hogy állja a szavát. Mikor már engem is szorított az adósság, újra megsürgettem, de hiába. Ráadásul már bíróságra sem adhattam, mert a balesetkor aláírtam a jegyzőkönyvet, hogy csak ezer korona kár ért, és mivel egy évig nem fellebbeztem, elévült az ügy. Most 40 ezer koronám bánja. A másik kocsit meg én törtem össze. 103 ezerért vettem a Moszkvicsot, de a javításokkal együtt már benne van 250 ezerben. Tény, én voltam a hibás, rossz helyen parkoltam, akkor is SAZKÁ-t adtam fel. S bár a kocsira volt jótállás, a biztosító mégsem fizetett. Ugyanis nem ott javíttattam, ahol kellett volna. A házzal is pórul jártunk. Felvettük a 150 000 korona kedvezményes kölcsönt. OKAL-házat szerettünk volna, ki is ástuk az alapokat, de mivel a cég csak hat év múlva garantálta a ház átadását, úgy döntöttünk, inkább magunk felépítjük. Csakhogy nem lehetett építőanyagot kapni, s amikor már lehetett volna, nem volt rá pénzünk. Tény, szerettem játszani, most is szeretek. Sokat el is veszítettem. Nem bántam, jól ment az üzlet, volt miből. Egy hónapban bejött 40-50 ezer korona, de annyit el is játszottam. Könnyen jött, könnyen ment. Az volt a baj, hogy amíg nyerésben voltam, nem tudtam abbahagyni. Ha lenne pénzem, most is játszanék, hogy visszanyerjem, amit elveszítettem. Amíg volt pénzem, jól éltem. Jártam a világot, a kaszinókat. Azt tartottam: nem azért élek, hogy dolgozzam, hanem azért dolgozom, hogy éljek. Most fordult a kocka. Volt pénz, nincs pénz. Ilyen az élet, egyszer fent, egyszer lent. Most sem rossz, csak kicsit kellemetlen. Majd fordul a kocka megint. Csak egy kis szerencsém legyen... S. Forgott Szilvia A kolléganőm a minap autóstoppal érkezett a szerkesztőségbe. Lelkesen mesélte, milyen kedves, figyelmes úr vette fel autójába, s ahogy az lenni szokott, egyet s mást mesélt az életéről. A másodkézből kirajzolódó életút felkeltette érdeklődésemet. Eltökéltem hát, ha törik, ha szakad, felkutatom az ismeretlen férfit. Noha sejtettem, hogy a személyleírás alapján a néhány száz lakosú Vásár- útón könnyen megtudom a nevét - elvégre Havííov- ból nem sokan települtek a faluba - nem feltételeztem, hogy az első megkérdezett nyomban elvezet Matejka István házához. A kapun azonban hiába dörömböltem, kutyacsaholás jelezte, nincs otthon. És mert délelőtt a helyi vendéglőben kaphat az ember leginkább tájékoztatást a keresett személy hollétéről - ott meg is tudtam, hogy Matejka úr épp disznóölésnél segédkezik... A házigazdáék csodálkozva ugyan, de kedvesen fogadtak, és Matejka úr is szabadkozott:-Az életutam igazán nem újságba való, hiszen semmi olyat nem tettem, ami megkülönböztetne a többi embertől. Végül mégis beadta a derekát.-Nem itt, hanem 1936-ban Ústí nad Labemban születtem, ahol édesapám egy módos gazda cselédje volt. 1939-ben, a mozgósítás miatt, szüleim visszatértek Vásárikra. Gyerekfejjel meg kellett szoknom a költözést, lakhelyünket ugyanis apám munkalehetőségei szerint változtattuk. Éltünk Galántán, Farkas- don, majd amikor édesapám 1945-ben megjött a háborúból, ismét Vásárikra költöztünk. Matejka István 1950-ben édesapja nyomdokaiba lépett: az ő életében is a munkalehetőség szabta meg a tartózkodási helyét. Gyerekfejjel Pardubicére került, ahová munkásnak indult, de tízórait kihordó kifutólegénnyé lett. Ezért visszatért Vásárikra, és kocsikísérőként dolgozott a pozsonyi-komáromi utat építő vállalatnál.-Kőműves szerettem volna lenni, de 1953-ban, Trencsénben, csak ácsnak tanulhattam. Egy év után Pozsonyban helyezkedtem el, s hat hónap alatt kitanultam ezt a szép, férfias mesterséget; de sem a katonaság előtt, sem annak letelte után nem tudtam elhelyezkedni a szakmámban. Volt egy bányász barátom, akivel leveleztem, s közöltem vele, hogy nincs melóm. Ő elcsalt Ostravára. így hát jó kereset reményében bányásznak álltam. Igaz, a beiskolázás alatt döbbenten állapítottam meg, hogy a haver átvert, s a 4,5-5 ezer korona helyett ő is csak a felét keresi. Később kiderült, hogy aki keményen dolgozott, az jól is keresett. Ennek ellenére otthagytam a bányát. Nem szívesen tettem, de az édesanyám hazacsalt. Sajnos, a munkám itt nem elégített ki, válogatni viszont nem lehetett, hiszen nem volt miből. 1962-ben megnősültem, s ifjú házasként nem volt lakásunk. A szüléink, rokonaink sem voltak tehetősek, nem várhattunk segítséget senkitől. Tudtam viszont, hogy Ostraván, bányászként, könnyű lakáshoz jutni. Nemigen volt más lehetőségem, így visszamentem. A feleségem pedig kijelentette: vagy jön ő is, vagy nem megyünk sehova! Eleinte szűkösebben laktunk, de öt év után háromszobás összkomfortos lakásba költözhettünk. Igaz, Havírovban. Matejka István, még mielőtt feleségestül a morvaországi városba indult volna, belefogott majdani otthona építésébe. Nyári szabadsága idején, míg bányásztársai erőt gyűjtöttek, ő a hazai fészkét építgette, hogy egyszer majd a feleségével legyen hová hazatérnie. 1965-ben olyannyira lakhatóvá tette a házát, hogy az édesanyja már beköltözhetett oda.- Nyaranta jó volt hazajönni, a szabadság letelte után pedig jó volt visszatérni Havírovba. Sok magyar dolgozott a bányában, s rendesen meg is fizettek. Sokan éppen a kereset miatt hagytuk el a szülőföldet, de valamennyien tudtuk, visszatérünk. Ezért aki tehette, építkezett. 1980-ban azonban végeszakadt a bányászszerencsémnek. A lábam, hétszáz méterrel a föld alatt, a „páncérba“ csúszott... Szétroncsoló- dott a lábfejem, amputálni kellett a lábujjaimat. Nehezen búcsúztam a bányától, mert nekem sokat adott. Tisztában voltam azzal is, hogy míg élek, hiányozni fog...- Csak nem a nehéz, fárasztó munka?-De, az is. A köztudat a bányászokat kemény fickóknak tartja, akik rettenetesen nehéz munkát végeznek. Arról kevesen beszélnek, hogy a melót ott is gépek könnyítik. A Fucík Bányában is a kombájn fejtette a szenet, mi a járatokat biztosítottuk, szereltük a tartóoszlopokat. Matejka úr hirtelen a lányairól kezdett mesélni. Az egyik Karvinában, a másik Ostravában lakik. Az aránylag ritka találkozások el-elszomorítják, hiányzik a három unoka is, de apaként megértette a Csehországban született lányai döntését: nem költöznek Vásáridra. E kis kitérő után a baleset utáni időszakot elevenítette fel.-Az orvosok kilenc hónapig betegállományban tartottak, s nem szépítve helyzetemet, figyelmeztettek arra, hogy más munka után kell néznem. Elhatároztam, hogy beállók mentősnek. Tervemet nem valósíthattam meg, rokkantnyugdíjasként csak szani- téc lettem a havírovi kórházban. Anyagi veszteség azonban nem ért, a bánya megfizette a bérkülönbö- zetet. Alapul a balesetem előtti átlagkeresetem szolgált, ami több mint 6,5 ezer koronát tett ki. A feleségemmel úgy terveztük, hogy mihelyt nyugdíjba vonulok, felszámoljuk a lakásunkat és hazaköltözünk. Berendeztük a vásárúti házunkat, vásároltunk egy sor háztartási és kertművelést segítő kisgépet. 1990- ben a házon befejeztem a bádogos munkákat, a vakolást 1991 nyárára terveztük a költözést, ám háza már csak egyedül érkeztem. A feleségem még kilencven szeptemberében megbetegedett. Műtéttel is akartak segíteni rajta, de már nem lehetett. 1991 februáijában elvitte a rák. Csak az urnáját hozhattam ide, s temettettem el az anyaföldbe... Kissé rekedtes hangon beszélt arról, hogy a tragédiát követően a költözéstől is elment a kedve. Azután mégis rádöbbent: minek gürcölt évtizedeken keresztül, minek törte magát, kinek építette tulajdon két kezével a házat?-Itthon is dolgozni szerettem volna, de hol? Munkanélkülivé váltam. A segélyből éltem, és abból, hogy a bánya is rendszeresen küldte a bérkülönbözetet. Később, rövid ideig, Bősön sofőrként alkalmaztak. Amikor megváltoztatták munkakörömet, s fűte- nem kellett volna, nem vállaltam az áthelyezést, inkább a nyugdíjaztatásomat kértem. Asztmás vagyok, mint sok bányásztársam. Hát így élek, egyedül a nagy házban. Van kutyám, nyulakat tartok, s itt a kert. Magam főzök, takarítok, mosok. Automata mosógéppel nem is nagy ügy. Igaz, a lányok lerajzolták, mosáskor melyik gombot kell lenyomnom. Ha mellettem lenne a feleségem, úgy élnénk, akár valaha a grófok... A férfi nehezen boldogul egyedül, a magány pedig egyre fájóbb. Még szerencse, hogy vannak barátaim. Amikor már végképp nem bírom, beülök az autóba, s meglátogatom a lányaimat. A velük töltött napok alatt erőt merítek, és jólesik a találkozás a régi barátokkal is. A kiruccanás után pedig ismét jó hazatérni. Ez minden. De most mondja meg őszintén, egy nyugdíjas melós élete, manapság, ugyan kit érdekel? Hinni szeretném, hogy nem csupán engem. Péterfi Szonya Kedves Olvasóink, ha úgy érzik, hogy életük, sorsuk fordulatokban hasonlóan gazdag, esetleg mások számára is tanulságos lehet, kérjük, jelentkezzenek szerkesztőségünkben vagy írjanak nekünk. Címünk: VASÁRNAP szerkesztősége, Pri- binova 25, 819 15 Bratislava. A borítékra írják rá a jeligét: EMBERI SORSOK. I i
