Vasárnap - családi magazin, 1994. január-június (27. évfolyam, 1-26. szám)

1994-02-13 / 7. szám

„Amíg egy nép énekel, messzire hallatszik, hogy létezik!“ * _ / Mi t várt és mit kapott az élettől MÉSZÁROS MIHÁLYNÉ, zsigárdi nyugdíjas tanítónő? Bauer Győző akadémikus, a Csemadok elnöke hívta fel rá a figyelmemet: „Nyugdíjas korában sem tudja abbahagyni. Élteti, továbbviszi a hagyo­mányőrzést. A Zsigárdi lakodalmasban feketébe öltöztetik a me­nyasszonyt...“ Esküvő feketében? S az is megragadott, hogy az őszülő hajú tanító néni nem tölti tétlenül idejét. Zsigárdon felkerestem Mészá­ros Mihálynét, mert a dicséret hallatán is érdekelt, hogy az elmúlt évti­zedek során valóban megkapta-e mindazt, amit elvárt az élettől? Kétkezi munkásból tanítónőnek küzdötte fel magát. S 1957-ben végleg Zsigárdra ke­rült.-Nagyon iparkodtam az iskolában, hogy a szülőfalumban is elfogadjanak. Ezt sikerült is elérnie. A zsigárdiak szemé­ben is kedves tanító néni lett. S még kedve­sebb, amikor Sörös Zsuzsa tanítónő' után át­SZINESZNO AKARTAM LENNI... A somoijai származású Pék István szerszám­géplakatos a később várossá fejlődő szülőfa­lujában szódát is gyártott, majd egy pozsonyi zöldségkereskedőnél „kofáskodott“. Ekkor ismerkedett meg a zsigárdi Kollár Karoliná­val, aki Pozsonyban szolgált. Családot alapí­tottak, öt gyermeknek adtak életet. Ilonka negyedikként, 1934-ben született Zsigárdon. 1938 ősze után, amikor a Felvidéket vissza­csatolták Magyarországhoz, kénytelenek voltak elhagyni Pozsonyt, 1939-ben Buda­pestre költözködtek. Ilonka az elemi iskola négy osztályát Pesten járta ki. A kislány tág­ra nyitott szemmel nézegette a moziba csalo­gató plakáton a színésznőket: Tolnay Klárit, Mezey Máriát, Szörényi Évát, az érzelmes dalokat is éneklő Karády Katalint. Vonzó példaképek; élt benne is a szereplési vágy.- Gyerekkoromban színésznő akartam len­ni - mondja öt évtized után. A háború és a trianoni határok visszaállí­tása azonban minden ábrándját cafatokra tépte.- Negyvennégyben, tízéves koromban, a háború hazasodort bennünket Zsigárdra... A front átvonult az ő vidékükön is. A Fel­vidékből megint „alvidék“ lett. S a magyar is az élet aljára kényszerült, mert jogfosztottan még létezni is alig lehetett a hontalanság esz­tendeiben. Mint másutt, Zsigárdon is csak szlovák iskolát nyitottak. A szlovákul gagyog­ni sem tudó Ilonka nem ülhetett be az iskola­padba. Serdülő lányként előbb az állami gaz­daság kertészetében, majd a megalakuló föld­műves - szövetkezetben dolgozgatott. S ez a lányka, aki a szép magyar beszédet Pesten tanulta meg, és színésznő szeretett volna len­ni, már csak azt érhette el, amit a mostoha élettől kiszoríthatott. így teltek-múltak az is­kola nélküli évei, míg végre 1952-ben Zsigár­don is megnyílt a magyar alapiskola. TÉGED AZ ISTEN IS TANÍTÓNAK TEREMTETT!- Már tizennyolc éves voltam, a kisdiákok közé nem ülhettem be az iskolapadba... Nagy László igazgató-tanító volt az, aki érlelni kezdte benne a reményt: nincs veszve semmi, még sok mindent várhat az élettől! Épp felhívást kapott, hogy nézzen körül, nincs-e olyan személy a faluban, aki a négy­hónapos tanítóképzésre jelentkezhetne? Éz gyorstalpalás ugyan, de kényszerhelyzetben voltak, mert a megnyíló magyar iskolákba tanítókat vártak. Biztatta is az értelmes Pék Ilonkát: egy hónap alatt rengeteget pótolhat. A szorzótáblától kezdve sok mindenre meg­tanította. És felbátorodva Trencsénteplicre utazott, hogy részt vehessen a tanfolyamon.- A Szlovákia minden vidékéről összese­reglett százhúsz jelentkező közül nyolcvanketten végez­tünk. A záróvizsgák ki­mondhatatlan örömmel töl­töttek el bennünket, végigfu­tottunk a városon, s boldo­gan kiáltoztuk: Tanítók lettünk! Még nem tudtuk, mi­vel jár a tanítóság... Valamit azért már tudott. A szereplés, a színpad itt is vonzotta. A sok tanulás mel­lett egy kis időt arra is szakí­tott, hogy tánccsoportot szervezzen. Négy táncra és szavalatokra tanította meg csoporttársait, hogy a tanfo­lyam befejezése előtt fel is léphessenek. Kanyicska Ti­bor iskolaigazgató látta Pék Ilonka fáradozását, látta, hogy tud szervezni. Nem is maradt el a dicséret.- Hát lányom, sok sikert kívánok, téged az Isten is tanítónak teremtett! Pék Ilonka előbb a szomszéd faluban, Far- kasdon helyettesített, majd odébb, Negyedre került. Ekkor már úgy kiesett a falusi életből, hogy az egykori gyerekpajtások megorroltak rá: „Te már nagy nő vagy, tanítónő lettél, le sem fütyülsz bennünket!“- Örültem, hogy nem a saját falumban kel­lett kezdenem... 13 GYEREKBŐL 4 MARADT MEG MAGYARNAK Negyed után Felsőkirályiba helyezték, hogy az akkor még létező magyar iskolában tanít­son, amely a hetvenes években a nagymérvű beolvadás után megszűnt. Megszervezte a Csemadok tánccsoportját is. Ilonka is tán­colt, párja Mészáros Mihály volt.- így kerültünk össze ötvennégyben. Mi­hály nemcsak a táncban, hanem életem párja is lett... Édesanyja felsőkirályi magyar asz- szony, az apja moconoki szlovák. Nyolcán voltak testvérek, csak Mihály maradt meg magyarnak. Mi öten voltunk gyerekek, csak az egyik bátyám, a nővérem és én maradtunk meg magyarnak. A két család tizenhárom gyermekéből csupán négyen őriztük meg a nemzetiségünket. A többiek beolvadtak. Ez a családi tapasztalat is felnyitotta a szeme­met... Pék Ilona, immár Mészáros Mihálynéként három évig Vágkirályfán tanított, közben magát is képezte. Érsekújvárott, majd Ga- lántán tanult a felnőttek esti iskolájában.- Ekkor már megvolt az első kisfiam, a férjem katonai szolgálatát töltötte. Egyedül kerestem, keveset, de tanultam. Ötvenhétben érettségiztem Galántán. Ugyanabban az év­ben újra érettségiztem, a pedagógiai iskolá­ban tizenhat tantárgyból tettem le a különbö­zetit, módszertanból is vizsgáztam... Mészáros Mihályné: „A múlt éltetése meg­óvja a gyerekeket a beolvadástól is...“ (A szerzőfelvételei és archívum) vette a néphagyomány őrzését, ápolását, a gyermektánccsoport irányítását, s ezzel hír­nevet szerzett a falunak is. DAL ES TÁNC SÜTŐ ANDRÁS JELSZAVÁVAL- Nekem két ember segített sokat - mondja az őszülő tanító néni. - Nagy Lászlónak kö­szönhetem, hogy tanító lettem. Ma is fülem­ben cseng az útravalóul adott tanácsa: Mindig az emberséget kell nézni, ne akarjam másnak azt, ami nekem se jó... A másik segítőm Szar­ka Károly volt, aki Nagy László után vette át az iskola igazgatását. Neki azt köszönhetem, hogy megmaradtam tanítónak. Hatvannyolc­ban, amikor végre kimondhattuk az igazsá­got, én is kerestem az emberséget. A szövet­kezet elnöke a falusi pártszervezet szószólója is volt. Egy gyűlésen szemére hánytam a kocs- mázásukat, az emberek megvesztegetését, s azt, hogy aki nem tetszett nekik, elfűrészel­ték. Kizártak a pártból, az iskolából is el akartak távolítani. Szarka Károly ezt nem engedte meg, az elnök szemébe vágta: Te csak parancsolj a szövetkezetben, én pedig az iskolában! A pártba nem kívánkoztam visz- sza, de az iskolában úgy dolgoztam, hogy ész- revegyenek, lássák, itt vagyok... A zsigárdi iskolás gyermekek tánccsoport­jával emlékezetes sikereket ért el. Zselizen többször a legjobbak voltak. Mészáros Mi­hályné a legeredményesebb gyűjtőmunka dí­jasa lett. A nyolcvanas évek elején a Csema­dok Galántai Járási Bizottsága a Mátyusföld bemutatkozását szervezte meg Budapesten. A Danubius Művelődési Otthon színpadán a zsigárdiak is felléptek. A gyerekek Sütő- András jelszava alatt daloltak és táncoltak: „Amíg egy nép énekel, addig messzire hallat­szik, hogy létezik!“ E mondás lényege vezérelte és vezérli a mai napig Mészárosné Pék Ilonát. Az évek elfutottak. Három évvel ezelőtt nyugdíjba vonult. Egy ideig még napközis is volt, csakhogy az iskola falai között marad­hasson. A sors súlyos csapásaként érte, ami­kor kijelentették: nem tartanak igényt rá, hogy továbbra is éltesse a gyerekek tánccso­portját. ÉS VISSZAKAPTA A GYEREKEKET Életét üresnek érezte gyerekek nélkül. 1992 karácsonyán váratlanul nagyot fordult a kocka. Betoppantak hozzá egykori kisdiák­jai, akik a gyermeklagziban is táncoltak. Köztük volt Szalay Róbert és Ambrús Márta is, akik kisiskolásként a vőlegényt és a me­nyasszonyt alakították. Kérlelték, vegye újra kezébe a tánccsoportot, most már felnőtt­ként az igazi Zsigárdi lakodalmast szeretnék bemutatni. A Csemadok égisze alatt újra életre kelt a tánccsoport. A szülők „bekönyörögték“ gyermekeiket. Húsz kis táncos is bekerült a felnőttek csoportjába, amely így hatvan főre gyarapodott. A legfiatalabb három-, a legi­dősebb harmincöt éves.- így kaptam vissza a gyerekeket... A sorstól visszakapta azt, ami élete értel­mét táplálta. Bár jómaga is sok lakodalmat átélt, az életében újra kedvező változást ho­zó „karácsonyi megbízatás“ után mégis be­járta a falut, hogy a lakodalmi szokásokról beszéltesse az idősebb embereket. Előkerül­tek a régi fényképek. És csak akkor állt össze végleg a Zsigárdi lakodalmas, amikor egy idős asszonytól megkapta a százéves fekete menyasszonyi ruhát. Égykor feketében es­küdtek a zsigárdi lányok, az volt az ünneplő ruhájuk. Ezt a fekete menyasszonyi ruhát ölti most magára Ambrús Márta, s a „vőlegénye“ jelenleg is az a Szalay Róbert, aki a gyerek- lagziban a párja volt. SZÓL A CITERA ÉS MEGY A TÁNC Feketébe öltöztetik a menyasszonyt... A felnőttek és gyermekek 60-tagú tánccso­portja a negyvenkét percig tartó zsigárdi la­kodalmi szokásokat első ízben a falujukban mutatta be a múlt évi március 15-ei ünnepség alkalmával. Utána az egyik bemutatót követ­te a másik. Meghívták őket Pozsonyba, a Csemadok székházában tartott batyubálra. Itt a tévések filmre is vették, mint öltöztetik feketébe a menyasszonyt. A lakodalmasuk­kal a múlt év nyarán nagy sikert értek el Romániában is. Ezt az útjukat Mézes Ru­dolf, a Csemadok galántai területi titkára szervezte meg, s a községi hivatal húszezer koronával járult hozzá az útiköltséghez. Két autóbusz vitte őket Erdélybe. A zsigárdi tán­cosokkal együtt utazott Juhos Jutka zeneta­nárnő vezetésével a nyáradsi nyolc tagú cite- razenekar és a nádszegi női kar. Eljutottak egészen a Székelyföld egyik végvárába, Ko- vásznára. Itt is szólt a citera, a furulya, pen­gett a doromb, és ment a tánc...- Romániai utunknak két haszna volt. Amellett, hogy bemutattuk a hagyományain­kat, a gyerekek látták, ott is élnek testvéreink, s elmehettünk addig, ahol egykor Magyaror­szág határa volt... Magyarországi meghívásra 1993 augusztu­sában a budai vár három színpadán szintén megérdemelt sikert arattak.- Az idei évre is van külföldi meghívásunk - dicsekszik nem kis büszkeséggel az újabb terveket szövő tanító néni. - Nyáron a szlo­véniai nemzetközi folklórfesztiválon veszünk részt! Hogy elmehessünk, ki kellett gazdál­kodnunk az utazást. A Csemadok évzáróján bált rendeztünk. A vacsora elkészítéséhez a szövetkezettől disznót kaptunk, a tombolá­hoz szükséges ajándékokat a helyi vállalko­zók adományozták. Lesz pénzünk a szlové­niai útra, a bál bevétele huszonegyezer koro­na volt... VISSZA A GYÖKEREKHEZ Éppen arról beszélt, hogy az idei farsang utolsó szombatján újra felelevenítik az 1949 óta abbahagyott régi népszokást, a maskara­járást, s ezt színpadra is viszik, amikor a be­járat felől mozgást hallott.- Te vagy az, apu? Megismerkedtem a munkából hazatérő Mészáros Mihállyal. Bauer Győző szavait idézve a feleségére tereltem a szót: Nem tud­ja abbahagyni...- Hadd csinálja. A fiatalok még nem vették át tőle...- Ez a legszebb, amit az élettől kaptam. Nem tudok elszakadni a gyerekektől - mond­ja vallomásszerűen Mészárosné Pék Ilona. - Ha nem lenne, aki csinálná, sok minden kár­ba veszne. Vissza kell mennünk a gyökerek­hez, hogy éltessük a magyarság megtartó ere­jét. A múlt éltetése megóvja a gyerekeket a beolvadástól is. Ha az elvetett mag a magyar gyerekekben termékennyé válik, mint a búza, ha jó földbe hull, nem kell féltenünk a közös­ségünket. S amíg az erőm engedi, amíg valaki át nem veszi tőlem, addig nem hagyom abba. Reménykedem, akadnak a táncosok között, akik majd továbbviszik... Petrőci Bálint Nem messze a kassai dómtól, halt. A; az Erzsébet utca 20. szám szony t alatt 1993. december 17-én tin- megtett nepélyes keretek között meg- hogy fé nyitották a Löffler Béla Múze- megváló umot. Mikul Löffler Béla szobrászmű- Béla M vész hosszú töprengés után mondta, másfél évtizeddel ezelőtt dön- zott gyű tött, úgy, hogy életművét és kétezer gazdag gyűjteményét szüló'vá- A múze rosának, Kassának ajándékoz- örökhag za. Gondolt persze a Csema- zatos bi dókra is, de mivel látta, tapasz- nek. A talta, hogy ennek a szövetség- és éksze nek milyen gondot okoz a Fábry-hagyaték, továbbá az eperjesi festőművész, Rákosi Ernő örökségének a gondozá­sa, másként döntött - jóllehet az alkotásaiból egy szép válo­gatást azért még idejekorán a kassai Csemadoknak ajándé­kozott. Kassa város tíz évvel ezelőt­ti vezetése természetesen örömmel fogadta a több, mint nyolcmillió koronára értékelt gyűjteményt, de úgy találta jó­nak, hogy a leendő múzeum ne a mester Kmefova utcai házá­ban, illetve műtermében le­gyen, mert az távol esik a vá­rosközponttól és az idegenfor­galmi látványosságoktól, ezért felajánlották, hogy inkább az Erzsébet utca (akkor még Sro- bár utca) egyik régi polgár há­zában rendezzék be. A szóban forgó épület felújításához 1984-ben hozzáláttak. Az idős mester 1988-ban költözött be a házba, hogy sziszifuszi erőfe­szítéssel a múzeumot olyanná tegye, amilyennek megálmod­ta. Sajnos, nem adatott meg neki, hogy a megnyitót megél­je, mert 1990. február 11-én, 84 éves korában váratlanul meg­Ajándéli ti a vai E 3 V N '3 3 SS qj fia E :©­3 két is azoknak az önar éltek, kapcsok hoz. A és Hal kezdődi Ián, Fe Sándorc nyi Istvi - illetve nemzedi szén Fii mészete szereplő szűke i tudják k ső ízbe önarcké núskodi mind ke Iának, ti szeti ga; dunkbai egyszeri hez azt ezeknek mint a magyar, érdekes' más kéi alkotásé érteiméi ^Klát^asszony^^fflei^él^özvegy

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents