Új Szó, 1994. december (47. évfolyam, 278-302. szám)

1994-12-28 / 299. szám, szerda

1994. december 28. PUBLICISZTIKA ÚJ SZ

Ó [ 9 J A csecsen válság tétje GEREBEN AGNES: A csecsenföldi véres eseményeket naponta hírekben és kommentárokban követhetjük nyomon. Kevesebbet olvashatunk viszont e tragédia mélyebb társadalmi és történelmi gyökereiről. A neves magyar szakértő alábbi tanulmánya erre vállalkozik. A kaukázusi hegyi népek fiai, akik ezekben a napokban korábbi ellentéteiket, félretéve, a szovjet kaszárnyákból széthordott fegyvereikkel együtt „élethalálharcra" fanatizáltan felsorakoznak a hároméves „függetlenség" alatt Észak-Kaukázus politikai központjává vált Csecsenföld mellett, Oroszország Afganisztánjává tehetik a csecsenek háborúját. Az Oroszországi Föderáció egyben tartása ugyanakkor Borisz Jelcin számára a politikai túlélés feltétele. Sőt annál is több: alig néhány nappal a Szovjetunió de jure szétesése után az orosz elnök nem véletlenül tett hitet az „egységes és oszthatatlan Oroszország" mellett. A világot 1992 februárjában elképesztő, majd gyorsan feledésbe merült mondat a cárizmus fő jelszava és alapelve volt. Az Oroszországi Föderációnak 89 jogalanya van, részben 1917 .után a cári kormányzóságok helyén létrehozott nemzeti autonómiák, részben nagy iparvidékek. Az'előbbiek - ma már tudjuk, bumerángnak bizonyult - létrehozásával az egykori bolsevik vezetők a cári birodalom súlyosan diszkriminatív nemzetiségügyi politikáját igyekeztek jóvátenni. Nem pusztán jószántukból, hanem az e területeken akkoriban éledező etnikai mozgalmak féken tartására is. Az azóta elmúlt háromnegyed évszázad, az egész népeket kollektív büntetéssel sújtó sztálini genocídium, majd a Brezsnyevkorszak orosz soviniszta („nacionálbolsevik") politikai gyakorlata a szovjet birodalom népeiben lángra lobbantotta a nemzeti érzés parazsát, és 1990-1991-ben birodalomszerte a „szuverenitásparádé" néven emlegetett szeparatista mozgalmak kirobbanásához vezetett. Ez korántsem csak presztízsveszteséget vagy gazdasági nehézségeket okozott a Kremlnek. Felmerült a veszély, hogy a függetlenné vált volt szovjet tagköztársaságokban rekedt 25 millió orosz sorsában még vagy kétszer annyian osztozhatnak magában az Oroszországi Föderációban is. Hiszen a különböző rangú autonómiákat alkotó etnikumok többsége régóta kisebbségbe szorult a saját földjén. Egyetlen jellemző példa: 1992-ben, amikor az autonóm köztársaságuk lakosságának 22 százalékát alkotó adigék a központtól független, szuverén államnak nyilvánították magukat, bejelentették, hogy törvényhozásukban 51 százalékos adige többségre tartanak igényt, és nem parlament, hanem az Adiga-haesz (a vének tanácsa) szabja majd meg a szláv többségű lakosság életét. Az e mozgalmakról érkező hírek azután Vologdától az Urai-vidékig egyetlen hatalmas hullámban előidézték a nemzeti jövedelem döntő többségét előállító, ám az etnikai elv alapján létrehozott régióknál nagyságrendekkel kisebb dotációban részesülő, főleg oroszok lakta iparvidékek önállósulási szándékát. A szorult helyzetbe került orosz vezetőség, amelynek Kelet-Európa leválása, majd a Szovjetunió szétesése után ekkor már Oroszország esetleges felbomlásával kellett szembenéznie, úgy védekezett, hogy az 1993-ban kidolgozott új alkotmánnyal gyakorlatilag lehetetlenné tette a föderációból való kiválást. A most egy éve életbe lépett alaptörvény - kemény költségvetési és politikai kötélhúzások árán ugyan, de - a legutóbbi hetekig mégiscsak működni látszott. Sőt: Moszkva 1994-ben három fontos régióval - az évente 20-20 millió tonna kőolajat kitermelő Tatársztánnal és Baskortosztánnal, valamint a korábbi kaukázusi konfrontációban Moszkvához legalább viszonylag lojális Kabard-Balkár Autonóm Köztársasággal - kétoldalú egyezményben szabályozta kapcsolatait. A csecsen válság azonban merőben új helyzetet teremt a centrum és a periféria viszonyában. Részben annak függvényében, hogy mit ér el „a lázadó tábornok", és meddig megy el a központ a konfrontációban. Miért pont Csecsenföld? A választ bonyolítja, hogy Dudajev 19 300 négyzetkilo méteres birodalma nem egyszerűen egy az Oroszországi Föderáció 89 jogalanya közül. Az oroszokat és a ma világszerte egymillióra becsült csecseneket ősi, már-már zsigeri gyűlölet feszíti egymás ellen. Ebben a csecsenek hagyományosan kiváltak a külső világgal szemben magukat - különösen veszélyhelyzetben egységes népnek tekintő több tucat kaukázusi népcsoport közül, amelyeket a világ legrégebbi népei között tartanak számon. A hegyi népek történetének általánosan visszatérő mozza nata, hogy soha - még a sztálini Szovjetunióban sem - nem tűrték igazán maguk felett az idegenek hatalrfiát, amellyel szemben egyre könyörtelenebb ellencsapásokkal igyekeztek védekezni. És azzal is, hogy újra és újra megpróbálkoztak egységes kaukázusi állam megteremtésével: Manszur sejk 1780-1791, a világhírűvé vált Samil imamátusa 1834-1859, az Észak-kaukázusi Köztársaság 1918-1919, az Észak-kaukázusi Emirátus 1919-1920 és a Szovjet Hegyi Köztársaság 1920-1924 között tett ilyen kísérletet, amely mindig egyesítette az egymást fegyveresen is segítő kaukázusi népeket. Oroszország sem maradt adós: elképesztő kegyetlenséggel, 1722-től újra és újra több száz aul felperzselésével, települések teljes lakosságának lemészárlásával, egész kaukázusi népek kiirtásával igyekezett Szentpétervár hatalma alá gyűrni a térséget, amely a Fekete-tenger biztonságos hajózását, a Közel-Kelettel, Indiával és Kínával folytatott kereskedelmet jelenti Oroszország számára. A Szovjetunió felbomlása óta pedig nagyrészt éppen a hegyi népekkel szemben alkalmazott szűk látókörű politika következtében - hovatovább a déli orosz tartományok biztonságához is nélkülözhetetlen a Kaukázus ellenőrzése. Sztálin, a kaukázusi sem bírt a csecsenekkel 1929-től egészen az 1960as évek közepéig újra és újra fegyveres felkelések színtere volt Csecsenföld. A lázadásokat a szovjet hatóságok megtorlóakciói sem tudták megfékezni - pedig egyedül 1937ben tízezer embert hurcoltak el a kis nép fiai közül. 1940 elején pedig a Csecsen-lngus Autonóm Köztársaságban ki tört felkelés elsöpörte a kolhozokat, ami a mai Csecsenföld - lakosai szerint Icskéria Köztársaság - területén saját kormánnyal rendelkező „önálló állam" kikiáltásához vezetett. 1942 tavaszán a szovjet légi erő gépei bombázták a fellázadt területeket, és ennek során rengeteg polgári személy halt meg az aulokban. A megtorlás részeként 1944 februárjában Sztálin közvetlen utasítására több más kaukázusi néppel együtt a csecsszopóktól az öregasszonyokig tehervagonokba rakták, és Kazahsztán, Szibéria ritkán lakott területeire deportálták a csecseneket, „a hitleri Németország csapataival való együttműködés" vádjával. (Kollaborálok valóban voltak a Szovjetunió megszállt területein - a nácik megszállása alatt mintegy 80 millió szovjet állampolgár közül egymillió fegyverrel harcolt hazája hadserege ellen -, a csecsen-ingus autonómia területére azonban soha nem tudtak betörni a németek, így a civil lakosság kollaborálásáról szó sem lehetett.) Az 1944-es deportálás során a csecsenek fele - a gyerekek 60 százaléka - elpusztult. Két évszázad alatt ez már az orosz hatóságok tizedik „endlösungkísérlete" volt: 1792, 1831-1832, 1836-1837, 1838-1840, 1859-1860, 1863-1864, 1913 az újabb és újabb erőszakos kitelepítések éve a Kaukázus történetében. Ennyiszer próbálták meg a szülőföldtől való elszakítással megtörni ezeket a népeket, az etatista terror alig-alig változó eszköztárával. Nem csoda, hogy 1994 decemberének első napjaiban, amikor a moszkvai migrációs központ előkészületeket tett a várható menekültek befogadására, a csecsenek között elterjedt, hogy újra deportálni akarják őket. Az ártatlan migrációs előrejelzés még be sem hegedt sebeket szakított fel. Icskéria három éve Az 1991. augusztusi állampárti-birodalmi puccskísérlet csúfos bukását követően a Moszkvától egymás után elszakadó köztársaságok sorában, 1991. november 8-án kiáltotta ki Dzsohar Dudajev elnök Csecsenföld önállóságát, Icskéria Köztársaság néven (miután a szovjet hadsereg észtországi megszálló csapa tainak tábornoka néhány hét alatt halomra gyilkolta csecsenföldi ellenfeleit, köztük a hatalom addigi törvényes képviselőit.) November 8-án Jelcin elnök rendkívüli állapotot rendelt el a térségben. Groznijban, a mély katlanban fekvő, olaj- és gázvezetékekkel át- meg átszőtt, ezért néhány rakétával elpusztítható csecsen fővárosban egymás után szálltak le a hadsereg teherszállító gépei, és megérkeztek a különleges rendfenntartó alakulatok is. Akkor még főleg demokratákból áló környezete nyomására Jelcin néhány nap múlva visszavonta rendeletét, amelyet egyébként sem tudott volna végrehajtani. De már elkésett: Dudajev meghirdette az Oroszország elleni szent háborút, és felszólította a kaukázusi népeket, hogy fogjanak fegyvert a függetlenség védelmében. 1991. november 9-én egy háromszázezres grozniji tömeggyűlésen hűséget esküdött a független Icskériára. Jelcin azóta elismerte, hogy súlyos hibát követett el: az addig egymással civakodó hegyi népek konfliktusaikat félretéve órákon belül kikiáltották a Kaukázusi Hegyi Népek Konföderációját. A 13 nép alakította szervezet, amely a Fekete- és Kaszpi-tenger között húzódó, 600 ezer négyzetkilométernyi, 20 millió ember benépesítette új állam nevében lépett fel, parlamentet és végrehajtó hatalmat, ősi hagyományokon alapuló katonai alakulatokat, valamint egységes vallási közösségeket hozott létre. Katonáik - akik csak szülői áldással indulhatnak harcba, és csak akkor, ha felnőtt fiútestvért hagynak vissza a családban - azóta halálra szántan, emberéletet nem kímélve harcoltak Abháziéban a „keresztény grúzok" ellen, és részt vettek számos olyan robbantásban, amely megbénította Grúzia és Örményország vasútvonalait, energiaellátását. A csecsenek pedig, akik a szlávoknál általában mobilisabb déli népek sorában addigra elárasztották Oroszországot, most, a fegyveres orosz-csecsen konfliktus napjaiban is bandákban terrorizálják az ellátás alapjául szolgáló piacokat, maffiák uralják a feketegazdaságot. Nem csak a nagyvárosokban: vidéken sok helyütt felvásárolták a tönkrement kolhozok számos épületét, amelyekben éttermeket, masszázsszalonokat, klubokat nyitottak - de nem az árakat megfizetni képtelen, s ezért őket acsargó, tehetetlen bosszúvággyal övező helyi orosz lakosság számára. A jelenséggel szemben Oroszországban már kialakult egy felülről könnyen irányítható, fajelméleti mozzanatokat sem nélkülöző ideológia, amely különösebb nehézség nélkül átvette a szovjet állami antiszemitizmus érv- és szemléletrendszerét. A Brezsnyev-korszakban a „cionizmus" elleni „harc" jegyében kialakított ideológia e mai változatában a „kaukázusi nemzetiségű személyekként" aposztrafált déliek jelentik a bűnbakot, és vele a gyűlölet tárgyát. így kerülhetett sor arra már 1992 februárjában, hogy Moszkvában egy megalázó rendőrségi akcióval begyűjtsék a csecseneket nem a bűnözőket, a maffiózókat, hanem a csecsen nemzetiségű állampolgárokat, köztük például a kollégiumokban élő diákokat. Az orosz sajtó felháborodása akkor egy időre megállította ezt a tendenciát, ám 1994-ben Luzskov moszkvai polgármester a faji diszkriminációt már nagyobb ellenál lás nélkül illeszthette be a város törvénytelen törvényei közé. 30 milliárd rubel Nem meglepő, hogy a „csecsen maffiózó" képét az orwelli „gyűlölet öt perce" jegyében Oroszországban már vegytisztán politikai célokra is felhasználják. Egyre több bizonyíték van arra, hogy az idei nyártól október végéig elkövetett kilenc kaukázusi repülőgép-eltérítési akció mögött nem a megvádolt csecsenek álltak. Azokat - legalább részben - az orosz kémelhárítás szervezte, amely az elmúlt hetekben havi két-háromezer dolláros fizetésért leszerelés előtt álló katonákat toborzott a „kaukázusi háborúra". Szergej Kovaljov, az orosz parlament emberjogi biztosa, aki egy hete óriási nehézségek árán eljutott Groznijba, és a békekötésig nem hajlandó elhagyni a csecsen fővárost, máris kifogást emelt a kémelhárítás alkotmányellenes tevékenysége ellen. A csecsenek viszont köztörvényes bűntetteket igazolnak a nemzeti függetlenség vágyával. Még 1992-ben hamisított iratokkal harmincmilliárd rubelt „menekítettek ki" a moszkvai központi bankból és kabard-balkár területen lévő bankokból. A Csecsenföld 15 éves költségvetésének megfelelő összegről azt állítják, hogy csupán töredéke a deportálásért és a szovjet korszakban velük szemben elkövetett gaztettekértjáró kárpótlásnak. Banditizmus állami szinten Senki által el nem ismert szuverenitásának három éve alatt Icskéria Köztársaság óriási erőfeszítéssel és a múlt századi kaukázusi háború után külföldre menekült csecsenek leszármazottjaiból álló diaszpóra segítségével kiépítette nemzetközi kapcsolatait. Az oroszul egyetlen szót sem tudó, jordániai csecsen Samil Beno külügyminiszter a Közel-Kelet országaival vette föl a kapcsolatot. Dudajev tárgyalt az Egyesült Államokban és SzaúdArábiában (ahol államfőnek kijáró 21 ágyúlövéssel fogadták): és amíg a később elűzött, majd öngyilkosságba kergetett Gamszahurdia volt az elnök Grúziában, Törökországból minden korlátozás nélkül áradt a fegyver Groznijba. Az 1944-ben született, kortársaival együtt deportálásban felnőtt Dudajev tábornok 1992 májusában megtagadta, hogy aláírja az Oroszországi Föderáció alapdokumentumát, és mindent megtett azért, hogy Tatársztán, Baskortosztán, Azerbajdzsán és Csecsenföld olajkitermelése és feldolgozása az iszlám zöld zászlaja alatt, az OPEC mintájára egyesüljön. Ezt sem sikerült elérnie, hiszen idén ősszel a tatárok és a baskírok megegyeztek Moszkvával; az azeriak meg a Clinton elnök által „az évszázad üzletének" nevezett egyezményben főleg amerikai cégekkel kötöttek szerződést 500 millió tonna olaj kiaknázásáról. Politikailag azonban Dudajev egyelőre mindent túlélt. Még azt is, hogy az ő klánjával - a melhikkel - szemben álló nyolc másik csecsen törzs idén februárban szövetkezett Moszkvával: Dudajev uralmának megdöntéséért és a hatalom megszerzéséért cserében megígérték, hogy a Kreml engedelmes alattvalóivá teszik népüket. Az alku létrejött, és már a megvalósítás is javában folyt Dudajevet néhány hónap alatt háromszor támadták meg a vele szemben álló csecsen fegyveresek, de amikor megindultak az orosz tankok a Kaukázus ellen, akkor ellenségei is a tábornok-elnök mellé álltak a Moszkva ellen vívott háborúban. - A grúziai forgatókönyv Csecsenföldön kizárt - mondta már két évvvel ezelőtt Dudajev, Gamszahurdia bukására és Sevardnadze hatalomra kerülésére utalva. Igaza lett. Az új kaukázusi háború meg buktathatja őt - de már aligha állíthatja meg Borisz Jelcin politikai elmagányosodásának folyamatát, amely előbb-utóbb a hatalmon kívülre sodorja: a háború miatt vele szembefordult demokraták távozásával az orosz elnök végképp politikai támogatás nélkül maradt. A háborúk kimenetele nem gátolhatja meg az Oroszországi Föderáció erózióját sem. A Kaukázusban bomlik már a Karacsaj-Cserkesz és a Kabard-Balkár autonómia. Lázadnak a Szamur folyó dagesztáni és azerbajdzsáni oldalán rekedt, s így egymástól elválasztott lezginek is. A centrum szerencsétlen hatalomérvényesítését látva pedig új erőre kapnak a gazdasági szeparatizmus hívei a volt szovjet arany- és gyémántlelőhelyeket egyesítő Jakutföldön, vagyis Szaha Köztársaságban. De a birodalom másik, nyugati végén, a Kelet-Poroszországból kalinyingrádi területté lett vidéken is nyugtalanságot vált ki a kemény kéz két évszázad alatt oly gyakran véresnek bizonyult politikája.