Új Szó, 1994. december (47. évfolyam, 278-302. szám)

1994-12-15 / 290. szám, csütörtök

8 J ÚJ SZÓ iNTeRjú 1994. december 16. ÖTEVES A SZLOVÁKIÁI MAGYAR NÉPRAJZI TARSASAG A tudományosság igényével A Szlovákiai Magyar Néprajzi Társaság (SZMNT) egyike azon honi társadalmi szervezeteinknek, amelyek megalakulásuk óta folyamatosan hallatják hangjukat. Rendszeres tevékenységének hű tükre a negyedévenként megjelenő Hírharang, a Népismereti Könyvtár sorozatban kinyomtatott könyvek, valamint a társaság kezdeményezésére vagy társrendezésében megszervezett tudományos tanácskozások. A megalakulásának ötödik évfordulóját ünneplő SZMNT elnökét, Liszka Józsefet rövid visszapillantásra, elemzésre és a közeljövő terveinek felvázolására kértük. Liszka József (Bíró Béla felvétele) a Valójában mi tette szükségessé egy honi néprajzi társaság megalakítását? Honnan származott az ötlet? - 1989. október 28-án tartotta megalakulásának 100. évfordulója alkalmából ünnepi közgyűlését a Magyar Néprajzi Társaság. A nagyszabású ünnepségre bennünket, szlovákiai magyar néprajzkutatókat is meghívtak. Amikor mi, a Szlovákiából érkezettek, egy szűkebb körben a néprajzi kutatás koordinálásának fontosságáról és egységesítéséről beszélgettünk, felvetődött, hogy mi is létrehozhatnánk egy, a magyarországihoz hasonló szervezetet. Ötletünkkel néhány nap múlva megkerestük a Csemadok akkori vezetőségét és javasoltuk, hogy a néprajzi szakbizottság helyett hozzunk létre egy önálló néprajzi társaságot. Kezdeményezésünk akkor még merev ellenállásba ütközött, de jó egy hónap múlva, az ismert novemberi események után már nagy örömmel fogadtak benünket. 1989. december 9re összehívtuk az aktívan tevékenykedő hivatásos és amatőr néprajzosokat, és kimondtuk a Csehszlovákiai Magyar Néprajzi Társág megalakulását. Első közgyűlésünket a következő év januárjában tartottuk meg. • Öt év távlatából a társaság működését illetően milyen következtetéseket lehet levonni? Mennyire sikerült a kitűzött célokat megvalósítani? - A megalakulásunk időszakában kitűzött célok az SZMNT tevékenysége során részben módosultak, hiszen mindent nem láthattunk előre. Azt hiszem, éppen mostanára érkeztünk abba a fázisba, amikor már szilárdabb keretek kialakulásáról beszélhe tünk. Az 1992-es rimaszombati közgyűlésünkön döntöttük el egyértelműen, hogy az SZMNT tudományos társaság lesz. Figyelmünket elsősorban a tudományos kutatások megszervezésére, az eredmények publikálására, konferenciák megszervezésére és az utánpótlás kérdésére fordítjuk. • Közben megalakult a népzenei munkaközösség, valamint az SZMNT gömöri helyei csoportja... - Társaságunk alapszabálya lehetővé teszi, hogy igény szerint a szervezet égisze alatt különféle szakcsoportok alakuljanak. Puskó Gábor vezetésével alakult meg 1993. tava szán a SZMNT gömöri csoportja, Tornaija székhellyel. A csoport ma is aktívan tevékenykedik és az általa felvállalt régióban elsősorban a néprajzi értékeink felmutatása terén hiánypótló, feltétlenül elismerést érdemlő tevékenységet fejt ki. A gömöri csoportunk mintájára alakult meg később Dunaszerdahelyen, a Csemadok területi választmányának hathatós támogatásával a népzenei munkaközösség. Az Ag Tibor vezette csoport javarészt önálló tevékenységet fejt ki, a Hírharangban saját rovata van. • Mekkora az SZMNT támogatottsága? - A Csemadok évente inkább egy jelképes összeggel próbálja életben tartani társaságunkat. Könyvkiadáshoz, vagy konferncia megszervezéséhez már szponzorokat kell keresnünk. Különféle alapítványok és nem ritkán helyi önkormányzatok segítik jelentős mértékben tevékenységünket. • Az elmúlt időszakban megjelentetett kiadványok, illetve megrendezett konferenciák közül melyek tükrözik legjellemzőbben az SZMNT tevékenységét? - A Népismereti Könyvtár sorozatban megjelent nyolc kötet mindegyike szervezetünk tudományos tevékenységét támasztja alá. Tanácskozásaink közül kiemelkedik az 1991-ben megrendezett Inter etnikus kapcsolatok a Kárpátmedence északi részében című konferencia, amelyen nemcsak a magyar nyelvterületről származó szakemberek vettek részt. A tanácskozáson elhangzottak azóta már nyomtatott formában is megjelentek, az Acta Museologica című kiadványban, magyarul, szlovákul és németül. • Milyen úton halad tovább a néprajzi társaság? - Jövőre szeretnénk újabb két kötettel gyarapítani a Népismereti Könyvtár sorozatot. Ezenkívül a Duna Menti Múzeummal együtt egy nagyszabású konferencia megszervezését vállaltuk, amelynek központi témája a Duna lesz. A jövő év július első hetében megrendezésre kerülő nyolcnapos tanácskozásra a Kárpát-medence minden tájáról várunk vendégeket. Elsősorban olyan etnográfusokat, akik közelebbről is szeretnének megismerkedni a Csallóközzel, a Duna menti faunával és természetesen vidékünk néprajzával. A rendezvénynek a Komáromi Városi Egyetem ad otthont, anyagi segítséget pedig nem kis mértékben a Magyar Néprajzi Társaságtól kapunk. KOSÁR DEZSŐ HONFOGLALAS KORI TEMETŐ IPOLYKISKESZIN Miről árulkodnak a sírok? Az Ipolykiskeszin (Maié Kosihy) 1985-ben megkezdett nagyméretű földmunkálatoknak köszönhetően a falu határában a Felső Kenderföldek nevű dűlőben honfoglalás- és kora Árpád-kori sírok kerültek elő. A nyitrai Régészeti Intézet munkatársai, Milan Hanuliak régész vezetésével azonnal hozzákezdtek a leletmentéshez, és a nagy sírszámú (543) temetőt két év alatt sikerült teljes egészében feltárniuk. Az ásató a közelmúltban jelentette meg könyvét (Maié Kosihy. Pohrebisko z 10.-11. storočia. Nitra 1994.) a Materialia Archaeologica Slovaca sorozatban, melyben rajzos táblákon közli és kimerítően elemzi a temető leletanyagát, mely fontos dokumentuma a honfoglaló magyarság Ipoly menti településének. Az ipolykiskeszi temetőt a honfoglaló magyarok első generációja alapította a 10. század elején. Erről tanúskodnak a temetőnek azok a lovassírjai (64., 82., 123., 191. sír), melyekben a honfoglalókra oly jellemző részleges lovastemetkezésekkel találkozunk. Ez a temetkezési mód lényegesen különbözik az avarokéHonfoglaló magyar harcos sírja (M. Hanuliak nyomán) tói, hiszen ők egész lovat temettek, míg a honfoglalók a temetés során leölt lovat megnyúzták, húsát a halotti toron elfogyasztották, majd ezt követően a kitömött bőrt a fejjel és a lábszárcsontokkal helyezték a sírba, általában a halott lábához. A temető sírjai nagyrészt téglalap alakúak és leggyakrabban lekerekített sarkúak, mélységük 40-90 cm között váltakozott, tájolásuk túlnyomórészt nyugatészaknyugati-kelet-délkeleti irányítású. Fakoporsók nyomait az ásatónak mindössze kilenc sír esetében sikerült megfigyelnie, a halottakat háton fektetve, testük mellett ki nyújtott karokkal helyezték a sírba, de több esetben az egyik, vagy mindkét alkart a hasi részre, illetve a medencére fektették. Néhány elhunyt szájába halotti obulusként a korabeli uralkodók pénzeit tették. Az egykori kedvenc hátaslovukkal eltemetett honfoglaló magyarok sírjaiban ott találjuk az egyes lószerszámokat, így a jellegzetes csikózabiákat és a körte alakú vaskengyeleket. E harcosok sírjaiból természetesen nem hiányoznak a fegyvereik sem: az egykori reflexíjak merevítő csontlemezei és a vas nyílhegyek, valamint az egykor bőrből és nyírfakéregből készített tegezek vasból készített vasalásai. A leggazdagabb harcosok derekát ezüstveretekkel díszített fegyveröv ékesítette, mely a honfoglalóknál is rangjelzőként szolgált; két esetben a lovak szerszámzatát is veretekkel díszítették. Az ipolykiskeszi temetőben a gazdagabb asszonyok sírjaiból is szép leletek kerültek elő, ezek közé tartoznak az ezüst-, illetve bronzlemezből készített növényi mintás hajfonatkorongok (104., 269. sír), melyek a kárpát-medencei honfoglalás kori leletanyag kiemelkedő darabjai. További jellegzetes leleteik a különféle fülbevalók és hajkarikák, gyöngyök, sima és fonott nyak-, illetve karperecek, a gyűrűk, valamint az egykori ruhákat díszítő gombok és csüngős veretek. A könyv szerzője a temetőben három időrendi szakaszt különböztet meg, ezek alapján a közösség utolsó temetkezései valamikor a 11. század végén történhettek. Ezt támasztja alá Salamon királynak (1063-1074) a 410. sírból előkerült pénze is. A 10. század második felétől a temető leletanyaga fokozatosan átalakul (bizonyos fokig elszegényedik), s egyre gyakoribbá válnak az ún. S-végű hajkarikás, a 11. századra jellemző köznépi temetkezések. A Milan Hanuliak által feldolgozott temető az Ipoly mente egyik legkorábbi honfoglalás kori temetője, s nagyjából egykorú a folyó magyarországi oldalán feltárt, a Bakay Kornél régész által közzétett (Honfoglalásés államalapítás kori temetők az Ipoly mentén. Szentendre 1978.) szobi és letkési temetőkkel. Korai keletkezésére utalhat az is, hogy a törzsnévi (Keszi) helynév közelében fekszik, s a nyelvtudomány szerint a törzsnevekből alakult földrajzi nevek még a 10. századba tartozó elnevezések. Az itt röviden ismertetett kötet a legjelentősebbek közé tartozik a honfoglaló magyarság régészeti emlékeit berrw tató munkák sorában. Szerves része annak a szlovákiai tudományosságnak, melyet legutóbb Nevizánszky Gábor, a nyitrai intézet munkatársa a következőképpen foglalt össze (A Kárpát-medence északi térségének régészete a honfoglalás korban. In: Honfoglalás és régészet. Budapest 1994.) kitűnő tanulmányában: „A honfoglaló magyarság régészeti kutatása és hagyatékának tudományos feldolgozása szerves részét alkotja a szlovákiai tudományosságnak. Egy több évtizedig tartó intenzív kutatóprogram, amely elsősorban Délnyugat-Szlovákiát vette célba, rendre felszínre hozta a különböző korokból származó régészeti forrásanyagot, s annak ellenére, hogy a honfoglaló magyarok hagyatékának megismerése nem tartozott a kiemelt fontosságú témák közé, sorra kerültek elő olyan fontos leletegyüttesek is, amelyek segítségével már pontosabb képet kaphatunk a 10-11. század emlékeiről... Szlovákia mai területén ezidáig 114 olyan lelőhelyet ismerünk, ahol a 10. századi magyarsághoz kapcsolható sírle.let vagy temetőrészlet vált ismertté... A feltárt forrásanyag többsége közölt, s jelentős része átlagban tíz évvel a feltárást befejező kapavágás után került kiadásra". DR. TRUGLY SÁNDOR Stankóné Nagy Emőke „Űr adta, az Űr vette el..." Olyan szlovákiai magyar képzőművész távozott - igen fiatalon - az élők sorából, akire nem figyeltünk oda eléggé. Tehetségét génjeiben örökölte a szobrász édesapjától, a pedagógus édesanyától pedig csodálatra méltó családszeretetét. Kevés „beszédű" művész volt, aki soha nem kért, nem kilincselt, nem hadakozott, nem alázkodott meg, nem hasonlott meg, nem mutatta meg (ön)magát; aki - talán? nem engedte megmutatni (ön)magát; akinek - talán? nem tettük lehetővé, hogy megmutathassa (ön)magát. Talán még azon kevesek sem ismerték eléggé, akik ma „hivatalból", vagy netán elmélyülten foglalkoznak a szlovákiai magyar képzőművészettel. Ki volt hát Stankóné Nagy Emőke? Elsősorban kortársunk volt. Egyszemélyben - gyermek, orvos-feleség, édesanya, fazekasmesterek követője, kései utóda. Dúdor István kortársa, pályatársa, tisztelője és sorstársa. Igen, mára már, eggyel több a tragikus sorsú és tragikus végzetű művészeink sora. Művész volt, a szerények közül, való, művész a tehetségesek közül. A kerámia művésze. Rövidre kimért pályája során mindig a dolgát tette - szeretetet sugározva magából. Kósa Ferenc filmrendező míves sorai az ő életútját is kellően példázzák: „S ha reggel újra látod, amint felelősségük elől saját hátuk mögé bújnak az emberek, a szemed se rebbenjen. Végezd a dolgod. Gondolj a Napra. Ő se szól, csak fölkel és járja az útját..." Nagy Emőke ekként végezte a dolgát, aki (olykor) bizakodó kétkedéssel tekintett saját alkotómunkájára. Pedig nincs miért szégyenkeznie, mert ami kikerült a keze alól, az ma már vitathatatlan érték. Érzékeny keramikus volt, aki lázasan kereste a kifejezés lehetőségeit. Nála a mű értelme létjogosultsága - mindig elsődleges volt, s a másik, igen fontos sajátossága: a különbözés; „a stílusegység mögött felfedezhető egyéni vonások ereje, a megérett és megértett személyes emberiművészi tapasztalatok őrzése és továbbfejlesztése." A formák, arányok és színek viszonya - fontos volt számára. Legfrissebb munkáit felfigyeltetően új esztétikai értékekkel gazdagította. Emőke álmodott, tervezett és dolgozott. Igen, álmodott: a művészeknek vannak megvalósíthatatlannak tűnő álmaik is. De Emőke az örömeit és a bánatait bele tudta égetni a műbe. Vajon lesz-e valaki, aki az ő rö(Jób kb.18:17.) vid életét és a kezei által megformált ős-anyagot (kerámiaszobrait, kis figuráit, művészi tárgyait) meg- és felmutatja nekünk? Mertfájóan és bántóan kevés kiállítása volt Nagy Emőkének. Nem ismertük és nem ismerhettük meg őt eléggé. Elvétve nyilatkozott, mert keveset kérdezték. Keveset írtak róla, mert ő a reflektorfények árnyékában élt és munkálkodott, gyúrta az ősanyagot, formát és életet lehelveégetve a sok kis csodálatos műbe. Nem volt könnyű pálya az övé. Csak azt ne mondjuk ki és írjuk le, hogy torzóban maradt az életműve. Mert Isten kegyelméből neki ennyi adatott. Mert elvégezte földi futását és a reá szabott feladatokat. „Az Úr adta, az Úr vette el..." és az Úr állította meg szorgos keze-munkáját. Korai és tragikus halála intő figyelmeztetés (is) a számunkra, hogy jobban odafigyeljünk/odafigyelhessünk mindazokra, akik gazdagítanak és gyarapítanak bennünket - az olyanokra, akik szemrebbenés nélkül végzik dolgukat. Akár Nagy Emőke, aki az égi galériapresszó kerekasztalánál végérvényesen elfoglalhatja helyét a számára fenntartott üres széken. Ti pedig, Szabó Gyula bácsi, Bartusz Júlia néni, meg TE, dúdorpista (akik ugyan itt vagytok, csak tőlünk távolabb), fogadjátok őt megértéssel és bátorító szeretettel. VÖRÖS PÉTER