Új Szó, 1994. november (47. évfolyam, 253-277. szám)

1994-11-08 / 258. szám, kedd

[B] ÚJ SZÓ olvasoin K o L d A la 1994. november 10. SZLOVÁK-MAGYAR FÓRUM BÉKÉSCSABÁN Sajtó nélkül nem megy Vannak teljesen fölösleges szlovák-magyar találkozók, mint például a Szlovákiai Hel­sinki Bizottság legutóbbi ilyen jellegű rendezvénye, amelyen a szervezők megrögzött sovi­nisztákat ültettek össze értel­mes emberekkel. Hogy a talál­kozó végeztével a terembérle­ti díjon és a felszolgált fris­sítők árán kívül mit tudott fel­mutatni a rendezőség-amely­nek jó szándékához egyébként nem fér kétség-? Semmit. Mert azt azért a Szlovákiai Helsinki Bizottság vezetői sem gondolhatták komolyan, hogy ilyen felállás mellett konstruk­tív véleménycserére kerülhet sor. Úgy látszik, éleve úgy dön­töttek, hogy nem konstruktív jellegű találkozót rendeznek, hanem amolyan süketek pár­beszédét. A világjáró magyar karmes­ter, Fischer Ádám által kezde­ményezett Magyar-Szlovák Fórum, amely október 27-e és 30-a között tartotta negyedik találkozóját Békéscsabán, egészen más volt. Itt nem so­viniszták, hanem értelmes emberek találkoztak értelmes emberekkel, a légkör oldott és rendkívül barátságos volt, a megvitatásra kerülő témák va­lóban időszerűek és közér­dekűek, az előadók a szakma legkiválóbbjai közül kerültek ki, a rendezvény végén mégis akadt, aki megkérdőjelezte a találkozó hasznosságát. No nem a nagyrészt azonos gon­dok közeledést eredményező, közös megvitatásának szük­ségességét, a személyes kap­csolatok feszültségoldó hatá­sát vagy az elhangzott előadá­sok színvonalát vitatta, csak éppen azt kérdezte meg hal­kan, vajon kinek is szólt a „Kétnyelvűség, állampolgári nevelés a magyarországi szlo­vák és a szlovákiai magyar is­kolákban" címet viselő ta­nácskozás. A találkozón magyarországi szlovák és szlovákiai magyar pedagógusok és nyelvészek cseréltek véleményt az adott témakörről - a többségi sajtó teljes mellőzésével. Pedig na­gyon hiányoztak a szlovákiai szlovák és a magyarországi magyar újságírók, akiknek sok szempontból többet adott vol­na ez a találkozó, mint maguk­nak a résztvevőknek. A két or­szág kisebbsége ugyanis meg­lehetősen jól ismeri egymás gondjait, még azok gyökereit is, ami a két többségi nemzet tagjairól már kevésbé mond­ható el. Ha valóban igaz, hogy egymás jobb megismerése, az egymásról alkotott kép objek­tívabbá tétele segíti a közele­dést, úgy ezen a rendezvé­nyen ott lett volna a helye a sajtó képviselőinek. Már csak azért is, mert a békéscsabai tanácskozás fő témájáról, a kétnyelvűségről illetve a két­nyelvű oktatásról egyre gyak­rabban esik szó a hazai szlo­vák sajtóban, s a cikkek zö­mét a túlzott egyoldalúság, a leegyszerűsítő megközelítés, gyakran a tájékozatlanság, mintsem a rosszindulatú elfo­gultság jellemzi. Az a lelkiismeretes újságíró, aki egyszer végigült egy szlo­vák társalgási órát a békés­csabai szlovák gimnázium­ban, ahol a nagyszüleik által még folyékonyan beszélt nyel­ven úgy mondják fel a tan­anyagot a gyerekek, mint ná­lunk egy jobb angol- vagy né­metórán, talán megérti, hogy az a kétnyelvű oktatás, amely az anyanyelvét már alig be­szélő magyarországi szlovák­ság számára áldás, a szlováki­ai magyarság számára a teljes anyanyelvi leépülés felé ve­zető legrövidebb utat jelenti. S e témáról talán nagyobb fe­lelősséggel írna, ha Jarovinsz­kij Aiekszandernak, az MTA Nyelvtudományi Intézete mun­katársának ragyogó előadásá­ból megtudja, hogy bár a szak­emberek immár hét évtizede foglalkoznak a gyermekkori kétnyelvűség kutatásával, egész sor fontos kérdésre a mai napig nem tudnak meg­nyugtató választ adni. Még ar­ra a legalapvetőbbre sem, hogy egyértelműen pozitívan hat-e a kétnyelvűség a gyer­mek szellemi fejlődésére. Azt azonban a szakemberek több­sége elismeri, hogy minden kétnyelvű helyzet specifikus, s egyetlen megoldási módszer sem általánosítható. A közvéleményt befolyásoló újságíró számára ugyancsak tanulságos lett volna hallani, milyen döntő módon befolyá­solja a közvélemény a két­nyelvűségre kényszerített gyermek fejlődését. A toleráns környezet pozitív viszonyulása ugyanis kedvez a két­nyelvűségnek, sőt kedvezően hat a gyermek kognitív fejlődésére is. És bizonyára nagyobb megértéssel fogadja a nemzetiségi iskoláknak a többségiektől eltérő igényeit a történelemoktatás terén az az újságíró, aki tudatosítja, mennyire abszurd egy magyar­országi szlovák gyerektől a történelemórán szlovák nyel­ven a következőket hallani: „Honfoglaló őseink a vereckei hágón keresztül érkeztek a Kárpát-medencébe." A zsurnalisztának az is so­kat elárul, amit az előadások szüneteiben, a folyosón vagy az ebédlőben hall. Ilyenkor olyasmiről is tudomást szerez­het, ami hivatalosan semmi­lyen fórumon nem hangzik el. Például arról, hogy '89 novem­bere után az anyaország vala­hogy megfeledkezni látszik a magyarországi szlovákságról, iskoláik jóval kevesebb segéd­anyagot, könyvet kapnak Szlo­vákiából, mint azelőtt. Az ajándékozott könyvek is job­bára az otthon senkinek sem kellő elfekvő készletekből ke­rülnek ki, pedig ha otthon nincs irántuk érdeklődés, még kevésbé lesz odaát. Furcsa módon a szlovákiai vendégpe­dagógusok szerződéses ideje is szigorúan korlátozott, akkor kell távozniuk, amikor már megbarátkoztak az új viszo­nyokkal, és látni kezdik mun­kájuk eredményét. A kisebb­ség túszszerepe is kiugrik va­lahogy, ha arról hall az ember, hogy a Szlovákiából érkező új­ságírót vagy Matica-tagot in­kább a kisebbségi sérelmek érdeklik, mint az, hogy miben és hogyan segíthetne. Paradox és elszomorító tör­téneteket lehet hallani a ki­sebbségi pedagógusoktól, aki­ket csak tisztelni és csodálni lehet, hogy megőrizték lelke­sedésüket. Számunkra, ki­sebbségiek számára mindez nem új, ahogy az sem számít újdonságnak, ami többször is nyomatékosan elhangzott a fórumon: mennyire bonyolult dolog a kétnyelvűség, az iden­titástudat és a kétnyelvűség kapcsolatáról már nem is szól­va. Az utóbbi téma fejtegeté­sébe egyetlen szakember sem bocsátkozott, mondván, hogy az egy külön konferenciát igé­nyelne. Mondom, a kisebbsé­giek mindezt tudják, s jó len­ne, ha a többség is tudomást szerezne a békéscsabai talál­kozón elhangzottakról. De ez, sajtó nélkül, nem megy. VOJTEK KATALIN KORTÁRS MAGYAR GALÉRIA - DUNASZERDAHELYEN Kultúránk gazdagodása Dunaszerdahely kulturális életét gazdagító esemény színhelye volt 1994. október 20-án a Csallóközi Múzeum ki­állítási csarnoka, ahol megnyi­tották a Kortárs Magyar Galé­riát. E jelentős esemény kap­csán beszélgetek Pázmány Péter mérnökkel, Dunaszerda­hely alpolgármesterével, aki­nek maradandó érdemei van­nak abban, hogy a város és egyben Szlovákia magyarsága ilyen számottevő kulturális ér­tékkel gazdagodott. - Kinek az ötlete volt a Kor­társ Magyar Galéria megszer­vezése? - A gondolat először 1993. április 8-án, Luzsicza Lajos Budapesten élő, de Érsekúj­várról származó festőművész dunaszerdahelyi kiállításának a megnyitóján merült fel. Az ötlet megvalósításának a szín­helyéül rögtön városunkat vá­lasztották. - Melyek voltak a szerve­zés, az indulás első lépései? - Luzsicza Lajos bízva a ma­gyarországi, a szlovákiai, de szerte a világban élő magyar művészek, az ötletet elfoga­dók megértő közreműködésé­ben, ott helyben tárgyalni kez­dett dr. Mag Gyula múzeum­igazgatóval és Milan Jan­kovsky úrral, aki a Szlovák Kulturális Minisztérium múze­umokat és galériákat fel­ügyelő szekciójának az igaz­gatója. Mivel magam is művé­szetpártoló vagyok, így az öt­let nagyon megtetszett, és ki­alakult egy szervező mag, amelynek később jelentős szervezeteket és személyisé­geket sikerült megnyernie az ügy támogatásához. - A megvalósítás útján me­lyek voltak a legfontosabb lé­pések? - Az ötletet olyan jónak tar­tottuk, hogy rögtön hozzáfog­tunk a szervezéshez. Beindul­tak a tárgyalások, amelyek hol itt, Dunaszerdahelyen, hol pe­dig Budapesten folytatódtak. 1993. június 17-én aztán vá­rosunk önkormányzata hatá­rozatot fogadott el a Kortárs Magyar Galéria létesítéséről, és vállalta a működéshez szükséges feltételeket. Az öt­let támogatását kérve levél­ben fordultam a Magyarok vi­lágszövetségéhez, a Rákóczi Szövetséghez, és kértem a ma­gyar képzőművészek szerve­zeteinek a segítségét, akiket szintén fellelkesített a gondo­lat. Adva volt a jó ügy, értel­mes, tenni akaró és tudó em­berek sorakoztak fel, így az ügy gyorsan sínre került. Meg­alapítottuk a Kortárs Magyar Galéria Alapítványt, amelynek bejegyzési helye Dunaszerda­hely lett. - Ha jól tudom, önök egy kuratóriumot is létrehoztak, és ennek a munkacsoportnak az elnöki tisztjét is elvállalta. - Igen, örömmel vállaltam, mert van három nagyon lelkes alelnöke is Luzsicza Lajos, Lipcsey György és dr. Mag Gyula személyében, és velük öröm együtt dolgozni. A közös munkából pedig olyan lelkes személyiségek is kiveszik a ré­szüket, vagy inkább úgy is mondhatnám, hogy hozzáad­ják saját alkotó energiájukat, mint például dr. Czúfal Piros­ka, Kurucz D. István, Nagy Já­nos, Gerzson Pál, Marinov Gusztáv, Tenk László, és sorol­hatnám még a neveket, mert sokan és sokat segítettek ne­künk. Anyagiakban is támo­gatták az alapítványt a duna­szerdahelyi városi önkormány­zaton kívül a Magyar Alko­tóművészek Országos Egyesü­lete, a Nemzeti Kulturális Alap, az Illyés Alapítvány és a Rákóczi Szövetség. - Hogyan sikerült a képzőművészeti alkotásokat megszerezni? - A kuratórium indulásként ötvenhárom magyarországi és nyolc szlovákiai magyar képzőművészt kért fel az ado­mányozásra. Kérésünket sen­ki sem utasította vissza, így létrejött egy tárlatra való képzőművészeti alkotás, amelynek becsült értéke meg­közelítőleg kétmillió korona, és a városi önkormányzat tu­lajdonát képezi. Remélem, hogy az elkövetkező időben az adományozók és az alkotások száma is jelentősen gyarapod­ni fog. - A Csallóközi Múzeumban lesz a végleges helye az ado­mányozott alkotásoknak, vagy más megoldásban is gondol­kodnak? - Ez az elhelyezés csak ide­iglenes. Mindnyájan úgy vél­jük, hogy jól megfelelne a Kor­társ Magyar Galériának a ki­használatlan Lőrincz-galéria, vagy ahogy itt nálunk ismerik, a Vermes-villa épülete, amely­nek a visszaigénylése a Szlo­vák Nemzeti Galériától és a városi tulajdonba vételének az intézése már folyamatban van. Reméljük, hogy ez a szán­dékunk megvalósítása a felsőbb szerveknél is megér­tésre talál. ZIRIG ÁRPÁD AB-ART BIBLIOTÉKA Róma után itthon is Monoszlóy Dezső számára nem egyszerű a hazaté­rés irodalmunkba. A mai középnemzedék tudatából kimaradt: 1969-es külföldre távozása után a tanköny­vekből is kiradírozták, műveit indexre tették. 69-ben bezúzták frissen (és csonkán) megjelent regényét, A milliomos halálát, amely csak 1991-ben juthatott el aztán végre a hazai olvasókhoz. Monoszlóy Dezső másik prózai remeke, a Menekü­lés Szodomából című trilógia a napokban kerül piacra az AB-ART kiadó jóvoltából. A mű annak idején már kézirat formájában is jelentős kritikai visszhangot kel­tett. Egyik kritikusa, Major Nándor így írt róla a Híd 69­es évfolyamában: „...a magyar regényben szokatlan jelenséggel van dolgunk: tőről metszett szimbolista regény született Monoszlóy tolla alatt. Valójában a MENEKÜLÉS regényét írta meg, a történelem min­den menekülésének regényét, tegnapot és mát egy­befogva...", méghozzá „ördöngös művészi kife­jezőeszközökkel". A művet a szerzőnek sikerült ugyan 1975-ben Ró­mában megjelentetnie, ám ez nem juthatott el a ha­zai olvasókhoz. Pedig fontos mű ez: nemcsak az ön­magát zsigereiig lemeztelenítő ember (író) üzenete miatt, hanem az önmagunkkal való szembenézés(ek) okán is. A szimbólumok sora mögül, a cselekedetek, gondolatok és érzések látszólagos/törvényszerű ku­szasága mögül mindig elővigyorog egy arc: a magun­ké, a magunk sorsának fintoraival és a menekülések tragikomédiáival. Ajánlhatjuk mindenkinek, aki elég erőt érez e szellemi játékhoz. -tymár­Ugynevezett vidéki előadás. Bár a nagykaposiak alighanem vehe­mensen tiltakoznának városuk „le­vidékizése" ellen. Azért Kassáról nézve mégiscsak az. Ami egyben azt is jelenti, hogy az előadás rend­szerint minimum negyedórás ké­séssel kezdődik. Ezt meg is szokta már mindenki, és nem is röppen­nek föl izgatott találgatások, hogy netán lábát törte a főszereplő, vagy hogy a csalogánytorkú prima­donna megfájdította volna a tor­kát. A vidéki előadás egyben azt is jelenti, hogy a művelődési ház nem repedezik varrataiban a szín­házra éhes nézők türelmetlen tö­megétől. Szóval foghíjasak a szék­sorok. Összevissza talán ha... De ez olyan jelentéktelen szám, olyan icipici kis számocska a város tízez­res lakosságához képest, hogy le sem illendő írni. Hogy mi az,oka, azon jó néhány szociológus kéje­sen csámcsoghatna egy darabig. Az utca embere egyszerűen azt mondja: nincs idő. Hű, tényleg, ez a fránya idő! Egyszer sok van belőle, egyszer meg kevés. Bár egy-két ókori bölcselő szerint az egész blabla, mert az idő csak úgy Foghíjas széksorok van magának, és egyáltalán nem érdeklődik aziránt, hogy az embe­reknek hol kevés, hol sok van őbelőle. Meg kell nézni a Kojakot. Vagy a Dallast vagy bármit. Okvetlenül meg kell tudnunk, hogy Jockey, a fondor lelkületű olajmágnás mit ötölt már ki megint. Aki erről más­nap nem tud beszélgetni, az egy el­veszett ember a civilizált világban. Az olyan, mintha egy busman bo­zótvágó kés nélkül indulna az őserdőbe. Az ilyesmit az őserdő nem méltányolja. Meg ezek a tháli­ások is olyan lehetetlen időpontok­ban jönnek. Mikor az embernek nincs ideje, de tényleg, egy percnyi sem. Valaha, az átkosban, mindig te­le volt ám a nézőtér. Amelyik diák ugyanis nem vett részt az előadá­son, azt másnap a tanár (akkor még elvtárs) az elképzelhető leg­szörnyűbb büntetésben részesítet­te. Kihívta felelni. Akkoriban nagy kasszasikerek voltak, és rengete­gen jártak előadásra. Más kérdés, hogy a szünetben a fele ellógott moziba. Nem mintha az a film annyira érdekes lett volna, csak mert az kötelező volt, ezt meg til­tották. Hja, a lázadó ifjúság. Most, itt, hátul van még vagy tizenöt belőlük. Ma már ez a kényszerítés nemigen dívik - hál'istennek? Érdekes, hogy néhány év alatt hogy eltűnt az a maroknyi közön­ség, amely, ha kis létszámú volt is, joggal tarthatott igényt a „törzskö­zönség" jelzőre. Olyan emberek voltak ők, akik számára a színház (képzeljék, még egy ilyen vidéki előadás is) afféle szent dolog, tár­sadalmi rituálé volt, ahová a jó ma­gyar embernek öltönyben-nyak­kendőben, asszonyostul és kimos­datott kölykökkel együtt illett el­mennie. Ők voltak azok, akik rend­szeresen megvásárolták a színla­pot, név szerint ismerték - és kriti­zálták! - a színészeket. Mára már jórészt eltűntek, csak néhány utol­só mohikán ül közülük itt-ott a nézőtéren, s néha cinkosán hu­nyorítanak egymásra: Látod... mi­cstpda világ... így aztán a közönség nagy része fiatal és tapasztalatlan. Már úgy értem, színházilag. Még nem né­mulnak el azonnal, ha a nézőtéren megjelenik az első színész, a tap­sok is bátortalanok és félénkek még mintha a tétova tenyerek nem egészen tudnák, lesz-e belőlük egy új színházlátogató ge­neráció. Bár a tapasztalat azt mu­tatja, hogy akit fogékony korában ejtett rabul a világot jelentő desz­kákon zajló élet-halál komédia, az később is hűen visszatér Thália is­tennőhöz. Csak Thália papjainak és papnőinek le^en elég türel­mük rendszeresen foghíjas szék­sorok előtt játszani... Úgy tűnik, hogy az előadás so­rán a közönség fiatalnak nevez­hető része egyre jobban rezonált a játék alaphangjával. Egykettőre ráhangolódtak a darab - pardon: misztériumdráma-groteszk - hu­morára, amely humorfajtának egyre népesebb szurkolótábora van napjaink groteszk világában. Ez a humor mindamellett eléggé vaskos volt ahhoz, hogy rosszalló fejcsóválásra késztessen néhány idősebb nézőt, aki, nyilván gye­rekkori neveltetése hatására, nem minden esetben fogadta ki­törő lelkesedéssel Jézus feltáma­dásának enyhén szólva világiasí­tott történetét. Pedig kár: a Szent­írás nép által egyszerűsített, hu­morossá és profánná átköltött változata csakolyan létjogosultsá­gú, mint a legluxusabb kiadású, vörös disznóbőrbe kötött, Doré re­mek metszeteivel illusztrált Bib­lia-kiadás. Mert az ősmisztérium, az ősi magyar színjáték a száza­dok folyamán elenyészett, csak olyan töredékek, mint pl. az ún. „Bártfai színlap" maradtak meg belőle. (Mindez a Thália műsoris­mertetőjéből silabizálható ki, melynek fedőlapja éppoly archai­kusén és gyönyörűségesen olvas­hatatlan, mint amaz eredeti bárt­fai.) Csoda, hogy egyáltalán ennyi is megmaradt a nagy európai ka­tolicizálás közepette. Mellesleg lehet ennek némi köze (ti. a meg­maradásnak) ahhoz a titkos, a ka­tolikusok által pogánynak neve­zett áramlathoz, amely Első avagy Szent István kegyetlen in­tézkedései ellenére az egész ma­gyar népi kultúrán keresztülvo­nul. Mindent összevetve, a kassai Thália színészei a tőlük megszo­kott - jó - teljesítményt nyújtot­ták. Kár, hogy annyira siettek. Sokszor az érthető beszéd rová­sára is. Azért az előadás utáni taps őszinte - és hosszas - volt. Kifelé menet egy idős hölgy, aki fiata­labb barátnőjére támaszkodva, öregecskén csoszogott a közeli nyugdíjasotthon felé, egyér­telműen kijelentette: - Jó vége vót... Hát, ha vége jó, minden jó. TÓTH FERENC

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents