Új Szó, 1994. november (47. évfolyam, 253-277. szám)

1994-11-17 / 266. szám, csütörtök

1994. november 17. KULTURA ÚJSZ

Ó 7 j NYITRÁN FOLYTATÓDIK A KISEBBSEGI TANÍTÓKÉPZÉS LEEPITESE Alkotmányt és alkotmányos jogokat sértve Nyitráról általában az a kép alakult kl, hogy ott folyik Szlovákiában egyedül, részben magyar nyelven pedagógusképzés, amely súlyos problémákkal küszködik. A Nyitrai Pedagógiai Főiskolán zajló legújabb események ugyanakkor megérdemlik az újabb helyzetelemzést és a nyilvánosság figyelmét. Az utóbbi három évben ugyanis egyre nyilvánvalóbbá válnak a magyar anyanyelvű tanárképzés fokozatos elsorvasztására irányuló elképzelések, amelyek közül említsünk meg legalább néhányat. Megszüntették a magyar tanárok és diákok azon alkotmányos jogának gyakorlását, hogy saját maguk választhassák meg képviselőiket a főiskola döntéshozó, végrehajtó, ellenőrző és egyéb szerveibe. A főiskoláról eltávozott magyar tanárok helyett rendszerint szlovák vagy legfeljebb magyarul értő, de magyar nyelven előadásokat nem vállaló tanárokat vesznek fel. A tanári állások betöltésére meghirdetett pályázati felhívásokban nem jelenhet meg az, hogy az állás a magyar pedagógusképzésre vonatkozik, legfeljebb néha annyi, hogy a magyar nyelvtudásúak előnyt élvezhetnek. Három éVve'l ezelőtt a kormány által 35 magyar tanár felvételére kiutalt béralapból közel 15 tanár béralapját más célokra használták fel. Legalább az alaptantárgyak magyar nyelvű oktatásához jelenleg több mint 25 magyar főiskolai oktató hiányzik. Rendszeres alapossággal folyik a magyar diákok számára meghirdetett előadások összevonása a szlovák diákok számára beiktatott előadásokkal, szlovák nyelven. Elkezdődött a - szakmai és nevelési szempontból egyaránt nagyon előnyös-, éveken keresztül bevált magyarországi két-szemeszteres alapítványi ösztöndíjas részképzésnek az egy szemeszterre történő lecsökkentése, majd teljes felszámolása (lásd: Új Szó, 1994. július 19.) A kollégiumi rádió magyar nyelvű adása akkor, amikor a diákok többsége a kollégiumban tartózkodik, nem közvetíthet. A három karra szétszórt, és így lényegesen meggyengült magyar tanárképzés, amely teljesen meg van fosztva döntéshozó és végrehajtó jogkörétől, nehezen tud ellenállni a magyar nyelven folyó oktatás lecsökkentését és felszámolását célzó intézkedéseknek. A magyar nyelven folyó pedagógusképzés felszámolásának legfőbb akadálya az lehne, ha a főiskolán megalakulna a teljes magyar tanító- és tanárképzést magába foglaló főiskolai kar. Ilyen kar létrehozását támogatja mind a négy magyar politikai szubjektum, a Csemadok és az SZMPSZ is. Az ismert 1992. február 27-i parlamenti határozat alapján a Főiskolai Tanács (FT, Akadémiai Szenátus) másfél évvel ezelőtt létrehozta, a Nemzetiségi Kultúrák Karát. A főiskola vezetésének minden igyekezete arra irányul, hogy a jóváhagyott kar ne működjön. Ezt először a nemzetiségek számára elfogadhatatlan tervezet-változtatással, majd Darina Marcinkovának, a kar szervezéséért felelős rektori megbízott kinevezésével egyenlőre el is érte. A rektori megbízott mellékútra terelte, amit ékesen bizonyítanak az FT 1994. február 24-i ülésén történtek. Ezen az ülésen az FT elé ugyanis két dokumentum került. Az egyik a rektori megbízott karalapítási koncepciója volt, a másik pedig a rektor javaslata, hogy mivel a rektori megbízott koncepciója szerint (ez a rektori koncepció is) a karnak nincs esélye akkreditálódni, ezért ésszerű lenne a kar alapítását legalább két évvel elhalasztani. Ezt követően a rektori megbízottat a magyar ügyek rektorhelyettesévé nevezték ki, és megbízták a Nemzeti Kisebbségi Művelődési és Kulturális Intézet (tovább csak intézet) tervezetének kidolgozásával és az intézet létrehozásával. A főiskola karain kívül, de közvetlen a rektori irányítás alatt működő intézet megalakítása csak újabb próbálkozás arra, hogy megakadályozza a nemzeti közösségek számára elfogadható önálló főiskolai kar működtetését. Tudvalévő, hogy a szlovák parlament 1992. február 27-i határozatában többek között kötelezi a mindenkori oktatási minisztert, hogy kezdeményezően lépjen fel a nemzeti kisebbségek számára önálló kar létrehozása érdekében. Annak a kormánynak az oktatási minisztere, amelyet a magyar koalíció is támogatott, e parlamenti határozattal ellentétben mégis olyan intézet létrehozásában támogatta a főiskola rektorát, amely a nemzetiségi kar ellenében kíván létrejönni, hogy így valami mutogathatóvá váljon a nemzetközi politikai porondon. A főiskolán, megsértve az alkotmányt és a nemzeti kisebbségek alkotmányos jogait, a kisebbségeket érintő ügyekből, így az intézet tervezetének kidolgozásából is, teljesen kihagyták a kisebbségek által delegált képviselőket. A kész tervezet megvitatására meghívott kisebbségek közül a bolgár, a horvát és a német kulturális szervezetek levélben kérték, hogy a főiskola teljesítse a parlament határozatát a Nemzetiségi Kultúrák Karának létrehozásáról, s hogy a tervezett intézetet nem tekintik megfelelő megoldásnak. Az intézet tervezetét az összes érdekelt nemzeti közösség (bolgár, horvát, német, magyar, roma) képviselői elutasították. Egyrészt azért, mert tudományos és szakmai szempontból elhibázott, ellentmondásos, a kutatói intézeti tervezet legalapvetőbb feltételeit sem teljesíti. Másrészt azért, mert egyértelműen (politikai céloktól vezérelve) az önálló kar helyett kívánják létrehozni. Hogy az FT 1994. október 10i jóváhagyása előtt a minisztérium már átutalta a főiskolára az intézet ez évi költségvetését, az intézet vezetői állására kiírt pályázat már le is járt, sőt már a pályázati bizottságot is kinevez-' ték, csak teljesebbé teszi az önkényes állapotokat. A magyar pedagógusképzés számára a legnagyobb veszély abban rejlik, hogy az intézet tervezete félrevezeti, becsapja azokat, akik a problémákat és az összefüggéseket nem ismerik, így félrevezetően hathat a nemzetközi megbeszéléseken és tárgyalásokon. A 11 oldalas dokumentum több mint a fele a pedagógusképzéssel és különböző kulturális, szociális szakemberek képzésével foglalkozik, ami azt a látszatot kelti, hogy az intézet megoldja a magyar tanító és tanárképzés problémáit is. Csakhogy az intézetnek nem lesznek diákjai, mint arról a tervezet több helyen is rendelkezik, és nem adhat diplomát sem. Az intézet munkatársai legfeljebb a főiskola karain folyó oktatásban vehetnek részt, de csak kis mértékben, mivel a fő feladatuk a tervezet szerint a tudományos kutatás lesz. Ez a kutatás viszont olyan irányú, amely beszűkíti a tanító és a tanárképzésben való részvételük lehetőségét. Az intézetnek teljes kiépítése utáni 17 kutatói állásából egy nemzeti kisebbségre átlagban 3-4 hely jut. Ennyi kutató mit tudhatna vállalni a 80 magyar főiskolai oktatót igénylő 700 magyar diák oktatásából? Ezért a tervezet azon megállapítása, hogy az intézet alapját képezi az egyes nemzeti kisebbségek teljes tanító- és tanárképzésének, a magyar nyelvű pedagógusképzés szempontjából, enyhén szólva túlzás. Az intézet tervezete több ehhez hasonló, valóságalapot nélkülöző megállapítást tartalmaz, lépten-nyomon teletűzdelve bilingvális, alternatív oktatással. Az intézet létrehozása tehát gyakorlatilag semmivel sem viszi előbbre a magyar tanitó- és tanárképzés problémáinak megoldását és elodázhatja a teljes magyar tanító- és tanárképzést magába foglaló kar működtetését, amelyre a magyar nemzeti közösségnek az Európa Tanács 1201-es ajánlása alapján joga van. Végezetül hadd idézzem a főiskola rektorának a válaszát arra a javaslatra, hogy az intézet tervezetében legyen rögzítve az időpont, amikor az intézet fokozatosan átnő a Nemzetiségi Kultúrák Karába: „Az intézet egyik kutatási programja éppen az lesz, hogy ezt kiiktassa." Hogy a 17 kutatót foglalkoztató intézetből - diákok nélkül - mikor és hogyan lesz kar, tehát továbbra is a rektor úr titka marad. Ugyanúgy a rektor úr titka marad az is, hogy vajon meggyőződésből vagy szükségből írta alá a nagysurányi indíttatású, 1994. január 6-i, Európa entellektüeljeihez címzett felhívást? LÁSZLÓ BÉLA BESZELGETES BADIN ADAMMAL, A Cl RÓKA BÁBSZÍNHÁZ IGAZGATÓJÁVAL Paravánközeiben Ha nem csal az emlékezetem, Badin Ádámmal először 1985 tavaszán Komáromban, a XXII. Jókai Napokon találkoztam. Ő akkor a rozsnyói Fázik Színpad által színre vitt Amit nem mondhatok el... című Karinthy-összeállítást rendezte, és játszotta a darab főszerepét. Később úgy hozta a sors, hogy főiskolás diákéveink alatt is többször találkoztunk. Ő, mint prágai geológushallgató az ottani Ady Endre Diákkört vezette, jómagam pedig a pozsonyi József Attila Ifjúsági Klubban töltöttem be hasonló szerepkört. így aztán a nyári, rendszerint az őrsújfalusi kempingben megrendezett táborokban gyakran találkoztunk. Ádám, egyéniségével és leleményességével mindig is üde színfoltot varázsolt a környezetébe. Az első találkozásunk óta eltelt kilenc év után a legutóbb ismét Komáromban futottunk össze, történetesen a szlovákiai táncháztalálkozón. A meglepetés ezúttal sem maradt el. A szokásos - Hát veled ml van? - kérdezősködés után csakhamar kiderült, hogy Badin Ádám két hónapja a kecskeméti Ciróka Bábszínház direktora. - Hogy kerültél kapcsolatba a kecskeméti bábosokkal? - A kecskeméti társulattal tulajdonképpen még Prágában, főiskolás éveim alatt ismerkedtem meg. A bábszínház egyik tagja ugyanis a cseh fővárosban, a művészeti akadémia bábszakán tanult rendezést. Ugyanott diákoskodott Boráros Szilárd barátom is, aki jelmezés díszlettervezést tanult. Közösen hoztuk létre Prágában az Ady Endre Diákkör mellett működő bábcsoportot. - A csoport egyik bemutatójára én is emlékszem. Az azóta hírhedtté vált 1989-e

s őrsújfalusi tábor kicsúcsosodását jelentette a Szent György és a sárkány című produkció. - Tanulmányaink befejezése után Szilárd a kecskeméti társulathoz szegődött, én viszont maradtam Prágában, de a kapcsolatunk nem szakadt meg. Talán ennek is köszönhető, hogy ez év februárjában megkerestek a kecskemétiek azzal a kéréssel, ho^ vállaljam el a bábszínház igazgatását. Hosszú vajúdás után a színház határtalan szeretete győzött bennem, remélve, hogy Kecskeméten egy kis közösségben sikerül megvalósítanunk azt a fajta bábjátszást, amelynek a magyar nyelvterület határain túl is erős kisugárzása lesz. - Tulajdonképpen mit kellene tudnunk a Ciróka Bábszínházról? - A bábszínház régebben a kecskeméti színház mellett működött, majd 1990-ben önállósodott. Eleinte alapítványi formában tevékenykedett, ma viszont már államilag támogatott intézmény. Elsősorban önkormányzati támogatást élvez, de jelentős anyagiak érkeznek az állami kasszából, illetve egy-egy alkalomra a szponzoroktól is. A Ciróka Bábszínháznak ma már összesen 25 alkalmazottja van, ebből hat az állandó színész. Továbbá három ösztöndíjasunk van, s ha a bemutatott darab úgy kívánja, akkor külsősöket is szerződtetünk. Kecskemét művészpárti városatyáinak köszönhetően már épül a bábszínház önálló épülete, amely Közép- Kelet- Európában az első modem, minden igényt kielégítő ilyen épület lesz. - Ha bábművészetről beszélünk, akkor feltétlenül említést érdemelnek a cseh, a lengyel és a bolgár iskolák. Azt hiszem, hogy a magyar bábosoknak van mit tanulniuk az említett népek bábhagyományaiból. - A kecskeméti bábszínház mindig is nyitott, a mások hagyományaiból szívesen merítő társulat volt. A magyar gyökerek hiányát talán az is jelzi, hogy sem a budapesti színművészeti főiskolán, sem más magyar felsőoktatási intézményben nem foglalkoznak bábosok oktatásával. Éppen ezért kénytelenek a magyarok külföldi iskolákon tanulni. Hogy elősegítsük elsősorban a kecskeméti, de Magyarország más részéből származó bábosok fejlődését, a Ciróka Bábszínházban beindítunk egy mesterkurzust, ahová oktatóként valamelyik neves külföldi művészt hívjuk meg. Többek között az Amerikában tevékenykedő Peter Schumannt szeretnénk meghívni egy mesterkurzusra úgy, hogy a tanfolyam alatt egy általa rendezett darab bemutatójára is sor kerüljön. - Mik a színház igazgatójának legközelebbi tervei? - Noha a Ciróka Bábszínház külsőségeiben profi társulatnak tekinthető, szerkezetében mégsem az. Tudják ezt nagyon jól a társulat tagjai is, s nem véletlen, hogy egy távolabbról érkezett embert bíztak meg a szerkezeti átalakítással. Cseh kapcsolataimat kihasználva szeretnénk Kecskeméten egy olyan, a világra nyitott bábszínházat létrehozni, amely példaképül szolgálhat a többi, hasonló tevékenységgel foglalkozó társulatnak.KOSÁR DEZSŐ EDWARD OWEN TEMETOKEPEI D ölésszögek Zsidó feliratok és magyar feliratok. Cseh nevek és német nevek. Brünn, Prága, Budapest. Középés Kelet-Európa zsidó temetői. Egy washingtoni fotográfus, aki bevallottan Josef Sudeket tekinti mesterének, útra kel Európába, és bejárja a holtak birodalmait, hogy... Minek is? Hogy dokumentáljon? Hogy emlékezzen és emlékeztessen? Hogy művészkedjen a halállal? Hogy csipkerózsikás lelkiismeretünket költögesse? Egyik sem igaz, vagy ha mégis, csak érintőlegesen. Hiszen az eső szemerkélése is lehet szomorú és vidám, egyhangú és derűs, mérnökien megkomponált vagy csak vízcseppek kusza együttese. Nézőpont kérdése. S miért éppen Közép- és Kelet-Európa? A választ maga a történelem adja meg, keserű és felháborító tanulságaival. De hiszen ezeken a fotókon semmi felháborító! Sőt, mintha valami földöntúli monotónia sugárzana róluk. Szinte azt mondhatnánk, egyik olyan mint a másik: kopár fák, hosszúra nőtt, békésen ringó fűszálak, hol ritka, hol sűrű, vastag avarszőnyeg. Csak a sírkövek dőlésszöge más és más. Csak a nevek nem ugyanazok. És mégis - a nevek (le- _ hetnének) ugyanazok, a dőlésszögek (lehetnének) ugyanazok, a lefojtott félelem és a felháborodás is kísértetiesen ismerős. Térj be bármelyik kisvárosi zsidó temetőbe, Kelet-KözépMittel-Európában, s nem kell túlzottan megerőltetni a fantáziádat, tartozz bármilyen fajhoz, nyelvhez, hitközséghez, hogy érezd, a történelem (miként Pilinszky irta) nem akar véget érni. Fekete-fehérben, hátborzongatóan egyszerűen, már-már puritán visszafogottsággal térképezi ezt a világot Edward Owen, aki nem nagyít, nem túloz, nem absztrahál, nem keres hatásokat, csak csöndesen figyel. De azért fölseljik egy s más kultúráról, történelemről, sebekről. Akárcsak Sudeknél a párás üvegen, a rózsa mellett legördülő esőcsepp. Vagy könnycsepp? - kövesdiEdward Owen Zsidótemetők Közép- és Kelet-Európában című fotókiállítását a Prágai Magyar Kulturális Központ és az Amerikai Kulturális és Kereskedelmi Központ közösen rendezte.