Új Szó, 1994. október (47. évfolyam, 227-252. szám)

1994-10-05 / 230. szám, szerda

6 TUDOMÁNYOS CSIPEGETŐ ÚJSZÓ 1994. OKTÓBER 5. Már a penicillin hatása sem a regi Az apokalipszis mikrobái Az orvostudomány úgy vélte: a csodaszer antibiotikumokkal sikerült végképp és örökre legyűrni a feltörő betegségek kórokozóit, és ezzel megszabadítani az. emberiséget a legkülönfélébb pusztító betegségektől. Ám Alexander Fleming penicillinje és az. azóta csatasorba állított több mint 400 antibiotikum rengeteg mikroba fölött vesztette el időközben a hatását. Tudja-e, hogy... ... a német kormány jóváhagyta egy mágneses levitáción alapuló, „lebegő" vasút tervét. A mágneses taszítás segítségével a pálya felett „úszó", ezáltal szinte súrlódásmentes, óránként több mint 4(X) kilométeres sebességgel haladó vonatok prototípusát már 1979-ben tesztelték a német vasutaknál. A Transrapid nevű, Berlin és Hamburg közötti vonal megépítése amely a mostani háromórás utat egyharmadára rövidíti - várhatóan 8,9 milliárd márkába kerül. Ebből a pálya kiépítésére 5,6 milliárdot ad a kormány. a fennmaradó részt pedig egy gazdasági csoportosulás vállalja, amelynek tagjai a Siemens, a Thyssen, a Daimler-Benz, a német vasutak és a Lufthansa. Egyébként a tervnek elsősorban nem műszaki, hanem politikai akadályai látszanak, mert például az ellenzéki szociáldemokraták szerint sokkal helyesebb lenne, ha inkább a hagyományos vonalakat újítanák fel, különösen a keleti országrészben. ... a hullámlovaglás szerelmeseinek valószínűleg nem kell a jövőben okvetlenül vízre szállniuk, ha hódolni akarnak a kedvenc sportjuknak; otthon. szobájukban is szörfözhetnek, mégpedig egy szimulátor segítségével, a teljes illúziót élvezve. Az angol Developments Ltd. fejlesztette ki a szárazföldi szörföt, amelyet számítógép irányítású, érzékeny hidraulika mozgat, a hullámlovaglás valóságos körülményeihez hasonlóan, s közben a szörföző fejére húzott sisak optikáján a mozgásnak megfelelő hullámzást lát, tehát ugyanolyan élményben van része, amint amikor a tengeren „lovagol". Szenzorok érzékelik mozdulatait, a súlypontváltoztatást, gyakorlatilag valamennyi mozgást, s a számítógép ezekből az információkból számítja ki a szörfdeszka „táncának" elemeit. Egyelőre nem tudni, hogy a száraz szörf mennyire elégíti ki a vízimádók igényét, akik a habok csapkodását a testükön is érezni akarják. Tény azonban, hogy az amerikai űrkutatási szervezet, a NASA érdeklődik a szimulátor iránt, mert valószínűleg jól megfelelne az űrséták gyakorlására a kozmonauták felkészítése során. ... Oszaka-Tokió 1-0. E furcsa eredmény nem a sportoldalról származik. A Kanszai repülőtér átadásával Oszaka kétségtelenül előnyt szerzett versenytársával, a japán fővárossal szemben. Elvégre a világ egyik legkorszerűbb, de mindenképpen a legdrágább légikikötőjének megnyitása jókora publicitást biztosított Oszakának. A várostól öt kilométerre, a nyílt tengeren épített mesterséges sziget, a rajta emelt extravagáns irányítótorony és a XXI. század technikáját idéző repülőtéri komplexum méltán vívhatja ki a látogatók csodálatát. A beruházásért felelős pénzügyérekét már kevésbé: a 15 milliárd dolláros költség mintegy 50 százalékkal haladja meg az eredetileg tervezettet, az átadással pedig egy bő ével késtek... Ám az eredmény kétségtelenül impozáns. Kanszai minden téren lefőzi Tokió nemzetközi repülőterét, Naritát: több utas veheti igénybe, nagyobb a teheráru-kapacitása, ráadásul napi 24 órán át üzemelhet, míg a főváros légikikötőjét a zajártalom miatt éjszakára bezárják. ... a mentési és karbantartási munkáknál különösen jól felhasználható mágneses mászótappancsokat fejlesztettek ki New Mexikóban, az USÁ Los Alamos Nemzeti Laboratóriumában. Az ötletes szerkezettel felszerelt munkás komikus, illetve fantasztikus könyvek hőseihez hasonlóan képes felmászni egy acélkémény sima falán, vagy éppen „sétát tehet" egy kitisztítandó acéltartály tetejének belső felületén. Egy-egy ilyen, a lábra és a kézre felerősíthető mágneses mászótappancs körülbelül 1 kilót nyom, és még akkor is meg tud tartani egy embert az adott sima fémfelületen, ha vastag festékréteg borítja vagy síkos a rajta lévő nedvességtől. A tappancsban két mágnes van, együtt sem nagyobbak egy csomag cigarettánál. Tiszta, száraz vasfelületen egy-egy tappancs 250 kilogrammot is meg tud tartani. Az emberiség története osztályharcok története - arról, hogy e régi tétel citálása mostanság nem éppen időszerű, úgy tűnik, a baktériumok hadosztályai még nem értesültek, mert változatlan, sőt fokozott intenzitással folytatják harcukat ősi ellenségük, a magát szívesen a törzsfejlődés extraklasszisának látó emberiség ellen. Mellesleg: ők vannak többen. Egy-egy ember szervezetében - legbékésebb, tünetmentes hétköznapjain is - több mikroba „lappang", mint amennyi a Föld lakóinak a száma. Ám az utóbbi több mint fél évszázadban - amióta Alexander Fleming 1928-ban feltalálta az egyszerű penészgombában rejtőző penicillint - még a beteg, legyengült szervezel sem esett okvetlenül a mikroszkopikus ellenség áldozatául, mivel az antibiotikum segítségével a leghevesebb támadásaik is visszaverhetővé váltak. Az orvosstatisztikák arról adhattak számot: szinte egyszer s mindenkorra legyőzöttnek tekinthetők az olyan, korábban a háborúknál és ma a leggyakoribb vagy legrettegettebb halálokoknál is pusztítóbb fertőző betegségek, mint amilyen a kolera, a pestis, a skarlát, a diftéria, a tüdőgyulladás. Most azonban néhány egészségügyi szakember megkongatta a vészharangot. Úgy vélik: elérkezhet a Fleming-korszak vége - a kórházakban, idősotthonokban, a nagyvárosok nyomornegyedeiben olyan baktériumtörzsek fejlődtek-fejlődhetnek ki, amelyek érzéketlenek az antibiotikumokra, pontosabban: „megtanulták", hogyan védekezzenek ellenük. A Science című amerikai tudományos folyóirat címlapsztorit szentel a témának. Alexander Tomasz New York-i mikrobiológus e szavakkal erősít rá a pánikkeltésre: „Egy gyógyászati katasztrófa előestéjén élünk..." Meglehet, a mikrobiológusok - vagy az őket megszólaltató újságírók - hangulatilag olykor túloznak a baktériumok kontra antibiotikumok örök csatájáról szóló tudósításaikban, annyi azonban mindenképpen tény. hogy egyre több baktériumtörzs esett át mutáción, és vált ellenállóvá (rezisztenssé) az antibiotikumok immáron több mint 400 tagúvá duzzadt családfájával szemben. Csak néhány példa. Először 1963-ban írtak le olyan eseteket, amikor a tetracyclinek hatástalannak bizonyullak tüdőgyulladások gyógyításában; nem sokkal később kezelésükben csődöt vallott az Erytromycin és a Lincomycin is. Négy év múltán egy ausztrál orvos már penicillin-rezisztens tüdőgyulladásról számolt be - s újabban Magyarországon, Dél-Európában, Angliában és az USA-ban is találkoztak multirezisztens (többféle antibiotikummal szemben is ellenálló) törzsekkel. Hasonló „ellenállási" okokból ismét „hódít" a tuberkulózis: az USAnagyvárosok - főleg New York szegénynegyedeiben praktizáló orvosok már beszámoltak minden antibiotikumra immúnis tbc-kórokozókról. Afrikában - ahol az orvosok anyagi okokból szinte csak a penicillint vetik be az antibiotikumok közül - a kialakult baktériumrezisztencia következtében gyakorlatilag újból szinte gyógyíthatatlan betegséggé vált a tripper. Baktériumok között ugyanis lehetséges a „házasélet", a géncsere - így jönnek létre, ha még nem is a galaxisfilmekből ismert nagyméretű, ám pusztító hatásukban esetleg náluk is félelmetesebbé növekedhető mikroszkopikus mutánsok. Egy brit mikrobiológus két évvel ezelőtt - a Der Spiegel információja szerint - már össze is házasított különböző baktériumokat, de aztán gyorsan el is pusztította az új törzset. Arra azonban bizonyságot adott: ami laboratóriumi körülmények között megtörténhetett, megtörténhet a valóságban is - legfeljebb még várni kell rá. Erre - szakértők szerint - paradox módon a klinikákon a legnagyobb az esély, éppen ott, ahol a legnagyobb az antibiotikum-arzenál. Egyrészt a különféle antibiotikum-kezelések nyomán ott alakulnak ki az ellenálló törzsek, másrészt ott találnak maguknak könnyű prédát: égési sebek vagy baleseti sérülések miatt agyongyógyszerezett, rákjuk miatt erősen kemoterápiázott pácienseket, idegenszerv-befogadás vagy AlDS-betegség következtében csökkent ellenálló képességű, ám ennek ellensúlyozására valóságos kémiai laboratóriummá gyógyszerezett embereket. Az. ilyen - akár mesterségesnek is mondható - körülmények között kialakuló mikrobák zöme azonban, hallatlan szerencsénkre, életképtelen az élet normális terepein. Az orvosok azonban éppen attól tartanak, mi történik akkor, ha a kórházból kikerülve is olyan terepre érkeznek, ahol a megugró drogfogyasztás, a terjedő hajléktalanság, a felgyorsuló menekültmigráció következtében kialakult körülmények közepette is vígan meg tudnak élni. Leginkább a tbc-kórokozók reneszánszától félnek. A tuberkulózis nagy „fegyvere" ugyanis - ellentétben a többi, szapora baktériummal éppen a lassúsága: a „gümőkórokozó" napjában egyszer osztódik, így aztán antibiotikumos terápiája is hosszú időt, mintegy fél évet igényel. Az egészségügyi hálózat pedig a leggazdagabb országokban sem tart ott, hogy ennyi időn át ellenőrzés alatt tartsa mondjuk a hajléktalanokat, s ellenőrizze: hal hónapon át rendre bevették-e a szükséges orvosságokat. Márpedig a félbehagyott gyógyszerezés kettős veszéllyel jár. A beteg nem gyógyul, a kórokozók viszont megtanulnak együtt élni az adott antibiotikummal. „Posztantibakteriális korszakról beszélni merő pánikkeltés" - üti meg az ellenkező hangot Bernd Wiedemann bonni rezisztenciakutaló, aki szerint a baktériumok gyógyszerellenálló-képessége egyidős az antibiotikummal, és úgy véli. időben ki fejleszthetők lesznek azok az új gyógyszerek, amelyek átlépik vagy megsokszorozzák az eddigi antibiotikumok hatásmechanizmusát. Még az is meglehet, esetleg van némi összefüggés egyes mikrobiológusok pánikkeltő nyilatkozatai és az új szerek utáni kutatás költségigényei között. Klaus-Dieter Bremm wuppertali mikrobiológus szerint az emberiség kezében van a legősibb és legtökéletesebb baktériumellenes „fegyver": saját immunrendszerünk. A tudós szerint a kutatásnak nem is okvetlenül a kórokozókat, hanem az immunháztartás megerősítését kellene célba vennie. (H VG-összeállítás) Összeállította: Sidó H. Zoltán Üstökösök és kisbolygók veszélyeztetik a Földet A híradásokból ügy tűnhet, mintha mostanában egyre több „űranyag" veszélyeztetné a Földet egy esetleges karambollal. Az idén a Shoemaker-Levy üstökös révén egy Jupiterkarambolnak már szemtanúi lehettünk. A híradások most egy újabb fenyegető üstökösre hívják fel a figyelmet; az augusztusban felfedezett Machholz-2 üstökösről van szó, amelynek magja a Nap gravitációs erejének hatására széttört, és törmelékei csillagászati mércével mérve közvetlenül Földünk közelében fognak elsuhanni. Vajon planétánkat is fenyegeti az. űrkarambol? Elég csak ránézni a Holdra, kráterek ezreit láthatjuk. Mivel pedig a Hold a Naprendszer méretéhez képest nagyon kis távolságban van a Földtől, jogos a feltételezés, hogy körülbelül ugyanakkora kozmikus bombázásnak voltunk és vagyunk kitéve, mint közeli társunk. A Holdon legfeljebb annyira különbözik a helyzet, hogy ott nem működik a lemeztektonika, nincs erózió, nincs fauna és flóra, ezért egy-egy becsapódás nyoma időtlen időkig megmarad. Á geológusok azonban itt, a Földön is legalább 140 olyan krátert tartanak számon, amelyek minden bizonnyal valamilyen égitest becsapódásának eredményeképpen keletkeztek. Számítások szerint jelenleg is évente 40 ezer tonna külső anyag hull a fejünkre. Ennek 90 százalékát többnyire észre sem venni, de jön néha „méretes" példány is. 1908-ban, Szibériában, vélhetően egy körülbelül 50 méter átmérőjű kisbolygó vagy üstökös égett szét a légkörben, még mielőtt a felszínt elérte volna. Akármi volt is a hatása, egy jókora atombomba felrobbanásával volt egyenértékű: ezer négyzetkilométeren döntötte ki a fákat, és jelentős tűzvészt okozott. Lehet, hogy voltak ennél nagyobb katasztrófák is: szilárdan tartja magát az az elmélet, hogy a dinoszauruszok 65 millió évvel ezelőtti hirtelen pusztulását egy több kilométer átmérőjű meteorit becsapódása előzte meg valahol a mai Mexikó területén. A Yucatán-félszigeten földet ért és 180 kilométeres krátert keltő „vendég" - vélik akkora port verhetett fel, hogy a hónapokig tartó napsütéshiány következtében elpusztult a növény- és állatvilág jelentős része. Mindezek fényében több kérdés is alapos vizsgálatot igényel. Mekkora a valószínűsége a különböző méretű égitestek becsapódásának? Mekkora az a méret, ami már súlyosan veszélyeztetné az emberiség létét? Elképzelhető-e valamilyen előrejelzés? És végül: hogyan lehetne elhárítani egy esetleges katasztrófát? Az első kérdésre a Holdat tanulmányozva kaphatunk nagyjából pontos választ. Az égi társunkon található kráterek számának és méretének pontos felmérése alapján készült statisztikák szerinl valószínűsíthető a Földön várható becsapódások gyakorisága is. Ebből az „égi statisztikusok" szerint azt az eredményt kapjuk, hogy éves gyakorisággal valószínűsíthető egy körülbelül öt méter átmérőjű „bomba" érkezése, míg a szibériaihoz hasonló, 50 méteres darabok néhány százévenként ütköznek a Földdel. A dinoszauruszok kihalásához vezető katasztrófa egy legalább 5 kilométer átmérőjű kisbolygó becsapódását feltételezi, s ez - mondják - 100 millió évenként esedékes. Ezek persze csak statisztikai adatok, amelyekből természetesen nem lehel megjósolni, hogy egy vagy több nagyobb katasztrófa pontosan mikorra várható. A második kérdés, hogy mekkora égitest mekkora kárt okozhat. A becsapódás nagyon nehezen kiszámítható következményekkel járó folyamat, és - szerencsére - túl sok kísérleti adat sem áll rendelkezésünkre. A keletkező kár ugyanis attól is függ, milyen sűrűségű - vasból, esetleg csak jégből van - a veszélyforrás, s persze attól is, hogy milyen pályán érkezve éri el a Föld légkörét. Mindennek ismeretében és a nem túl pontos számítások szerint egy 0,5-5 kilométer átmérőjű kisbolygó vagy üstökös becsapódása nyomán már kihalhat az emberiség egynegyede, és összeomolhat a mezőgazdasági termelés. A ma használatos távcsövek már alkalmasak arra, hogy a Föld pályáját keresztező kisbolygókat bemérjék. Ezek mindegyike - mivel évmilliók óta rendszeresen keresztülrepülnek azon a körpályán, amelyen a Föld kering - potenciális veszélyt jelenthet. Egy részük ugyanis előbbutóbb valóban becsapódhat a Naprendszer valamelyik belső bolygójába, míg mások - a Jupiter erős gravitációs vonzásának következtében - kirepülnek a Naprendszerből. 1992 végéig 163 ilyen kisbolygót sikerült katalógusba venni. A csillagászok úgy vélik, mára minden 8 kilométernél nagyobb átmérőjű kisbolygót ismerünk már, az ennél kisebbek - köztük a fent említett katasztrófa előidézésre „alkalmas" méretűek azonban még bőven várnak a leleplezésre. Az igazi nagy kérdés persze az, hogy lehet-e bármit is tenni az esetleg felismert végzet elkerülésére? Az ezen spekulálók szerint több lehetőség is kínálkozik a beavatkozásra. Bár egy több kilométer átmérőjű kisbolygót még atombombával sem lehetne szétrobbantani, egy űrhajóval célbajuttatott és megfelelő helyen felrobbantott neutronbomba viszont - mondják - kellő mértékben eltérítheti végzetes pályájáról. A kisbolygó felszínének közelében felrobbantott neutronbomba energiájának jelentős részét ugyanis olyan neutronok szállítják, amelyek a kisbolygóba ütközve képesek azt egy kissé arrébb „lökni". Ha tehát a robbantás még időben és a Földtől kellő távolságban történik, akkor a szükséges pályamódosításhoz elég az égitestei nagyon kis mértékben eltéríteni, hogy messze elkerülje planétánkat. A számítások szerint, ha a beavatkozás tíz évvel az esetleges összeütközés előtt megtörténhet, akkor az égitestnek alig egy centiméter másodpercenkénti oldalirányú sebességet adva is elkerülhető lenne az összeütközés. Az eljárásokról egyébként máris vita folyik. Carl Sagan, a tévéműsorairól és kitűnő, népszerű könyveiről ismert amerikai csillagász például igencsak idegenkedik az itt ismertetett ötletektől. Nem vitás ugyanis - mondja hogy még egy szisztematikus felmérés alapján készült adatbázisban is legfeljebb egy olyan kisbolygó szerepelne, amely pontosan a Föld felé tart. Ezzel szemben több ezer olyan égitestet találhatnánk, amely a Földhöz nagyon közel suhan el. Ha ezt azzal tetézzük - int Sagan hogy létrehozzuk a kisbolygók pályájának módosítására alkalmas arzenált, akkor sokkal nagyobb veszélynek tesszük ki magunkat, mintha nem is gondolnánk az egész dologra. Szerinte ugyanis a becsapódásnál sokkal inkább valószínű, hogy akad egy őrült, aki megkaparintva eme ismereteket, megpróbál majd egy egyébként veszélytelen kisbolygót a Földdel összeütköztetni, vagy legalábbis ezzel zsarolni. Ez pedig sokkal nagyobb veszély lehet, mint akár egyetlen atomfegyver birtoklása. Az emberiségnek tehát előbb azon kell gondolkodnia, vajon a természeti törvények kegyetlen pontosságát, avagy a saját ostobaságát tartsa-e nagyobb veszélynek.