Új Szó, 1994. október (47. évfolyam, 227-252. szám)

1994-10-18 / 241. szám, kedd

1994. OKTÓBER 22. ÚJ SZÓ érdeKesség 11 A művészt a kihívás minősíti Déry-képiinkről, az író születésének 100. évfordulóján Déry Tibor világirodalmi rangját méltatva annak idején, az alig múló gyász óráiban, Illyés Gyulát hívta segítségül a Nagyvilág című rangos irodalmi folyóirat nekrológja. Jelesül: magyar írónak a világirodalmi rangja nem intézhető el a sajtófigyelő kivágataival. De akkor mi is tükröződik valójában a visszhangnak számító írásokban? Az olvasásszociológiai vizsgálódások nyilván árnyalt képet tudnának adni erről. De úgy tűnik, a szlovákiai magyar sajtóban megjelent cikkek önmagukban is szolgáltatnak jó néhány kérdőjelet, ha nem kifejezett rejtélyeket Déry Tibor műveinek szlovákiai fogadtatása kapcsán. Mert igencsak elgondolkodtató, hogy a Szőke József által készített többkötetes bibliográfia tanúsága szerint Déry Tiborról a szlovákiai magyar sajtóban utoljára a hetvenes években jelent meg - meglehetősen alkalmi jellegű - írás. Nincs nyoma annak sem, hogy valamelyest is felfigyelt volna a hazai magyar sajtó a hetvenes években megjelent cseh fordításokra, illetve Rákos Péter gondolatgazdag utószavaira. Déry Tibor szlovákiai magyar fogadtatása a szlovákiai magyar sajtó tükrében ugyancsak gyérnek mutatkozik. Viszont az alig féltucatnyi idevágó írás alighanem kivételes forrásértékű. Pótolhatatlan adalékot nyújt a szlovákiai magyar irodalmi élet roppant belső aránytalanságainak érzékeléséhez, s tágabb társadalomlélektani összefüggésekre is rávilágíthat. Mert vajon nem önmagáért beszélő tanúságtétel-e például Egri Viktornak a hírhedt Felelet-vita idején megjelent írása? Hiszen annak minden sorából kiérződik a szinte már kínos igyekezet, hogy véleményével valahogy megmeneküljön a korabeli ideológiai állásfoglalástól, amely nehezen kiszámítható, akár még önmaga ellentétébe is átcsapó következményekkel járhatott volna. De úgyszintén tetten érhető a korszellem Egri Viktor két évvel később, a Vasárnapi Új Szóban közölt megjegyzéseiben, amelyeket az ítélet nincs című, műfajilag képlékeny Déry-könyvhöz fűzött. Az emlékirat, az önéletrajz, a vallomás, a regény és az esszé leleményeit elegyítő etikai „önélveboncolásról" Egri Viktor a prágai tavasz hátszélnek is beillő fuvallatait érezve mondhatott véleményt. S nyilván ennek tudható be, hogy igyekezett például Dérynék a Rajk-per körül vállalt publicisztikai szerepe kapcsán - nem egész méltányosan - ugyancsak „odamondogatni". Nehéz elvonatkoztatni a társadalmi-politikai háttértől annak a reagálásnak a kapcsán is, amely szintén a hatvanas évek végén történt, de ihletője az eredendő irodalomközpontúság volt. Tóth László lírai vallomással ászőtt miniesszéjében jelenítette meg az Irodalmi Szemle hasábjain azt az élményt, amelyet Dérynék Illyés Gyula oratóriumára (Az éden elvesztése) válaszoló költői jelenete (Szembenézni) váltott ki benne. Az irodalom öntörvényűségét valló fiatal költőnemzedék színrelépésének egyik megnyilatkozásaként is értelmezhető a szóban forgó reflexió. De amikor Tóth László két évvel később ugyancsak az Irodalmi Szemlében fűzött észrevételeket Déry Tibor sokak számára meglepetést jelentő versgyűjteményéhez, a Felhőállatokhoz, már kifejezetten szükségét érezhette az alkotó ember erkölcsi-etikai értékeit méltató hangvételnek. A Csehszlovákiában elszabaduló „konszolidáció" közepette a fiatal költőnemzedék akkortájt egy ideig az Irodalmi Szemle hasábjain szinte szélárnyékban érezhette magát. A politika a szlovákiai magyar közegben nem rendelkezett olyan mechanizmusokkal és szellemi felkészültséggel, hogy képes legyen irodalomkritikai köntösbe öltöztetett nyomást gyakorolni a költői magatartásokra. Igaz, megjelent bírálat az akkori „egyszeműekről", vagyis arról a verskötetről, mely az irodalmat igyekezett önmagával azonosnak tekinteni, de ennek nem volt komoly szellemi súlya. Persze lehet, hogy Tóth László már kicsit a jövendőbeli veszélyek előszelét érezve hangsúlyozta a Déry Tibor versgyűjteményéből eredő „teremtés-igény elemi erejét". A korabeli politikai közállapotoktól nem függetleníthető a Déry Tiborral készült, minden valószínűség szerint egyedüli, a szlovákiai magyar sajtóban megjelent beszélgetés, mely az Új Ifjúság hasábjain, 1974-ben látott napvilágot. A szlovákiai magyar értelmiségi olvasó alighanem késztetést érzett az összekacsintásra, jól tudva, hogy ki rejtőzik az -ó- szignó mögött. Tóth Elemérnek minden oka megvolt arra, hogy ehhez a megoldáshoz folyamodjon. Mert cseh és szlovák szerkesztőségekben aligha maradi volna büntetlenül Déry Tibor ama kijelentésének közlése, hogy szembekerült Lukács György gondolatrendszerével. Mondani sem kell, hogy az olvasó nem esztétikai természetű utalásra gondolt, hanem esetleg arra, hogy például Déry Tibor az idő tájt az Élet és Irodalom hasábjain nem az imperializmus kiszolgálójaként méltatta Kissinger politikusi erényeit. Persze, lehet, akadnának, akik a Tóth Elemér által lejegyzett beszélgetést ma is szívesen megtámadnák. Déry akkor többek között azt nyilatkozta, hogy személyét illetően szívesen fogadja a baloldali jelzőt, mert „a szenvedő embert szeretné támogatni kacskaringós útján". Ha valamilyen véletlen folytán a kutakodás nem cáfolja meg, az egyetlen olyan Déryről szóló írás származik szlovákiai magyar szerző tollából, melyet a lélek legbensőbb rezdüléseire érzékeny közvetlenség ihletett. Keszeli Ferenc 1977-ben a Hét hasábjain Déry Tibor alakját idézve azon töprengett, hogy írói magatartásában miként ötvöződött a világot járt européer és a kötődéseiben elidegeníthetetlen magyar. Keszeli azon sajnálkozott, hogy nem lehetett Déry beszélgetőpartnere, nem adatott meg számára az az élmény, amikor a nagy szellemek kis kérdésekre is nagy válaszokat adnak. Bevallotta, szeretett volna legalább egyszer kártyázni vele pénzben, és nyerni tőle. Ugyancsak széteső a Déryről szóló, a szlovákiai magyar sajtóból kirajzolódó kép. De elmondható-e egyáltalán, hogy a szlovákiai magyarságnak van Déry-képe? Érdemes-e sajtóvisszhangokat keresni? Vagy mégiscsak hagyatkozzunk Illyés Gyulára, aki szerint a szerep és az igény a fontos, melyet az életmű megtestesít. A művészt a kihívás minősíti, amit felvállalt. KISS JÓZSEF Dobozolás Kis NYELVŐR | Karikázzunk ne karikázzunk? Mindennapi beszédünkben számos kisebb-nagyobb hibát vétünk nyelvünk helyes megformálása, kinyilvánítása ellen. A választások során felfigyeltem arra a nagyon gyakori megfogalmazásra, amely a legtöbbször így hangzott: karikázzunk! - karikázzák! Például: Mi őket karikázzuk (majd egy sor név következett), vagy: Karikázza az MKDM képviselőjelöltjét; máshol: „Nem utolsósorban pedig köszönöm, hogy karikázással kinyilvánították..." stb. S mindez az újság első oldalain és sorozatosan. Még ha rövidek vagy hangzatosak is akartak lenni, a nyelv törvényei ellen nem véthetünk, az elfogadott értelmezéseket nem változtathatjuk meg. Nem mindegy, hogy valamit, valakit: karikázunk vagy bekarikázunk. A Magyar Értelmező Kéziszótár 652. oldalán ugyanis ez áll: „karikáz ts ige nép Karikával lát el, kül. disznónak az orrába karikát húz." A többi már nem érdekes, mármint az, hogy az ige ikes formája, illetve ez már egy másik ige: karikázik is mást jelent, nem azt, amit a szóban forgó esetben éppen ki akartak fejezni. (1. Karikát bottal ütögetve gurít 2. Körözve repül, száll 3. biz. Kerékpározik... stb.) A mi esetünkben a helyes kifejezés tehát a „bekarikáz" ige lett volna, amelyről a már említett MÉK-ben az áll: „bekarikáz ts ige (Betűt, számot stb.) köréje húzott vonallal megjelöl." A fentebb idézetteket tehát helyesen így kellett volna írni: Karikázzuk be; Karikázzák be; vagy „Nem utolsósorban pedig köszönöm, hogy a 4-es szám bekarikázásával kinyilvánították..." stb. Ami volt, volt, s a megtörténtet nem lehet meg nem történtté tenni, ám a jövőre vonatkozóan talán érdemes lesz a két szó, kifejezés közötti különbséget megjegyezni, mert nem lehet tudni, mikor lesznek újra választások, és újra be kell majd valakit, ill. valamelyik számot karikázni. TANKÓ LÁSZLÓ Az utóbbi néhány hónapban sok mindent olvashatott, hallhatott a színházi történésekre odafigyelő néző. Ezek között is a legnagyobb feltűnést a Komáromi Jókai Színház igazgatóváltása körüli botrányok, a színház fiatal színészeinek legkevesebb két táborra való szakadása, néhányuk máshová szerződése és egyikük Vasárnap-beli nyilatkozatai keltették. Benkő Géza főiskolásként egyik komáromi vizsgaelőadásában abszolút főszerepet játszott: Goldoni Két úr szolgája Truffaldinóját. Egy gyengére sikeredeti Beke Sándorrendezésben is feltűnő voll alakításának színessége, a komikum mögé bújtatott tragikum érzékeltetése. Ezt megelőzően még ennél is jobb volt az akkor még komáromi igazgatóként is működő Beke által rendezett Beckett-darabban, mint Lucky. Méltán hitte azt mindenki, hogy Benkő Komáromba szerződik. Úgy tetszik, mi is Godot-ra várunk... Majd robbant a bomba. A fiatal színész újságírói tollba mondta, amit a bennfentesek régen tudtak (talán előbb, mint maga Benkő Géza): a Nagyszombati Színházhoz (Trnavské divadlo) szerződik, ahová egy teljes főiskolai osztály megy, Ivan Blahút rendező vezetésével. Nem idegenként, hiszen két produkcióban is játszott ott, mint főiskolás. Ennyit a tényekről. (A továbbiakat a tények kommentálására vállalkozó kritikus állítja, tehát nem tény, amit mond, hanem a tények vonzáskörében született magánvélemény.) Megtörtént a dolog. Benkő Géza 1994. október 7-én Coline Serreau Nyúl Nyúl című vígjátékának főszerepében mutatkozott be a Nagyszombati Színház tagjaként. Egy nagyon felszínes, a kommersz bohózatok jegyeit magán viselő darabot ügyetlenül feltupírozó Blahút-rendezésben. Jelen voltak a nézők, mint családtagok, mint volt tanárok, mint mai kollégák, mint kritikusok és mint fizető színházrajongók. A színház előadás előtt ünnepelt. Egy kicsit önmagát, egy kicsit az új csapatot. Tisztességes zeneiskolai szinten muzsikált egy dixieland-együttes, a támogatók jóvoltából mindenkinek jutott egy pohár pezsgő és néhány kedves szó Mikulás Fehér igazgatótól. Csak a várva várt esemény maradt el. Nem történt meg a csoda. Ivan Blahút rendező és Ivan Hudák jelmeztervező bedobozolta a színpadot, s a dobozt a főszereplő Nyuszi Nyuszi - vagyis: Benkő Géza - megfigyelte marslakó hatalmas zöld kezébe helyezte. Erről jutott eszembe, hogy utoljára akkor jártam ebben a színházban, amikor Örkény István Tótékját mutatták be. Abban a komédiában a Tótékhoz érkező Órnagy a háziak szerény foglalatosságából éjjel-nappal működő démonikus nagyüzemet csinál. Mindent elárasztott a doboz, szinte kiszorultak otthonukból. Ez történt a Nyúl Nyúlban is, azzal a különbséggel, hogy most egy egész család került egyetlen szűk dobozba. Élték is a maguk mindennapiságoktól terhes életét, amit Coline Serreau írónő kétségtelenül nevetségesnek akart bemutatni. Nem kevésbé lvan Blahút, aki rendezésében annyi teret engedett a színészeknek, bukfencezésben, ripacskodásban, amennyit csak a gyengécskén megírt szerepek megengedtek. A legérdekesebb mindenképpen a hatalmas zöld démonnak sejtetett marslakó volt, akinek ujjai követhetetlen logika szerint mozdultak a díszletdoboz szélén függőleges irányba. Benkő Gézának hálátlan szerep jutott. Egy gimnazista kamasz olyan, amilyen. Hol az apjára hasonlít, hol az anyjának jellemét mutatja, hol testvéreihez idomul. Legtöbbször törékeny alkatú, fiatal színésznők nadrágszerepei ezek. Benkő azonban férfi, még akkor is, ha fizikai adottságai nem herkulesi arányokat mutatnak. Ettől van ebben a Nyuszi Nyusziban egy darab az örök lázadók jelleméből, még akkor is, ha úgy odarendezték a családba, mintha ő lenne a leggyávább tapsifüles. Lehet, naivság egy századvégi színikritikustól, hogy másodszor is ugyanannak a csodának a megszületését várja ugyanabban a színházban. A hetvenes évek közepén történt, hogy elindult ott egy kis csapat Blaho Ühlár rendezői ambícióitól fűtötten. Ehhez csatlakozott Juraj Nvola, akinek rendezői világa szinte kiegyensúlyozta az előbbi útkeresését. Másfél évtizedig izgalmasabbnál izgalmasabb előadásokat láthattam Nagyszombatban. Nem véletlen, hogy Blaho Uhlár a legprogresszívebb színházat csinálja Stoka nevű társulatával, Pozsony egyelőre perifériák jellegét mutató utcájában, a bombasztikus formában épülő új nemzeti színház árnyékában. Az is természetes, hogy Juraj Nvota a főváros egyik legizgalmasabb előadásait rendezi a népszerű Astorka Színházban. Mindennek csak annyi kapcsolata van a mostanában Nagyszombatban történtekkel, hogy valamikor ők is ugyanott kezdtek. Mostanság nemcsak Benkő Géza játszik magyarként szlovák színházakban. Tóbiás Szidi szinte már sztárja a pozsonyi Astorkának. Kassán a Thália színházbeli fiatalok kisebb csapata jár vendégszerepelni az Állami Színházba. Mi lesz ebből? Nem lehet tudni. Ezért is rossz a kérdés. Meg azért, mert azt kellene tudni, mi van ebből. Általam felismerhetetlen démoni erők, amolyan nagyszombati zöld kezű marslakók irányítják mindazt, ami két színházunkban történik. Ahonnan a fiatal, képzett és roppantul tehetséges fiatalok menekülnek Magyarországra vagy szlovák színházakhoz. Vagy azért, mert az előző vezetésből lett elegük, vagy mert az új vezetés szellemi terrorjától tartanak. Persze, az okok igazából a lehetőségek hiányában, a perspektívátlanságban és az egzisztenciális ellehetetlenülésben kereshetők. Meg abban, hogy két színházunk idei két-két bemutatója közül egy kabaré, egy rockopera, egy mesemusical és egy musical. Ezeknél még a francia kommersz új üdvöskéjének Nyúl Nyúl című vígjátéka is többet kínál a igényes színészeknek. DUSZA ISTVÁN 2497 Gyér kisebbségi részvétellel Régészeti konferencia Szennán Szeptember 27-től 29-ig immár ötödik alkalommal rendezték meg a népvándorláskor fiatal kutatóinak találkozóját a Somogy megyei Szennán. Az idősebb generáció tagjai - az alapítók örvendetes tényként könyvelhették el. hogy a szentesi első találkozó óta számos fiatal kolléga kapcsolódott be a konferencia munkájába - ezzel is vállalva az első megméretés kockázatát -, s akik az első bemutatkozás alkalmával várakozáson felül szerepeltek. Sajnálattal jegyezzük meg azonban, hogy az összejövetelről továbbra is hiányoztak a határon túli ifjú magyar szakemberek, ezzel is mintegy jelezve e nemzeti közösségek szellemi életében a humán tudományágak áldatlan helyzetét, az utánpótlás nevelésének teljes ellehetetlenülését. A kaposvári Rippl-Rónai Múzeum régészének, dr. Költő Lászlónak a szervezésében az idén is egy igen hangulatos, jó színvonalú összejövetelen vehettünk részt. Több kolléga számolt be a magyarországi autópálya-építések (pl. az M 3-as) során előkerült gazdag régészeti lelőhelyekről (többek között Wolf Mária, a miskolci múzeum régésze), azonban a legtöbb előadás, mint eddig mindig, avar és honfoglalás kori tematikával foglalkozott. Ennek keretében Pásztor Adrienn a kora avar kori gyöngytípusok és a bizánci éremleletek kronológiai kapcsolatait fejtegette, míg Kiss Gábor szombathelyi kolléga a késő avar kori aranyozott övdíszek társadalmi vetületéről értekezett. Szentpéteri JózsefCartographia Avarica c. tanulmányában az avar birodalom regionális központjainak kérdésköréhez fűzött új szempontú megjegyzéseket (hol is volt a legkorábbi kagáni székhely? - szerinte nem a Duna-Tisza közén terült el, hanem Pannoniában, a Balaton déli partján keresendő stb.). Szalontai Csaba, a szegedi múzeum fiatal munkatársa a késő avar kori liliomdíszes övvereteknek a temetőkön belüli jól behatárolható időrendjével foglalkozott, míg Révész László, a budapesti Nemzeti Múzeum szakembere legújabb ásatásáról, a szentes-borbásföldi honfoglalás kori temetőről közölt előzetes információkat. A szennai konferencia résztvevője jóleső érzéssel vehette tudomásul, hogy ismét közöttünk voltak az egyes rokontudományok képviselői, hiszen Csapó János biokémikus a fehérjetartalmú régészeti leletek kormeghatározásáról szólt, míg Szkossy Ildikó a vörös-papkerti avar temető szájpatológiai elváltozásaival ismertette meg hallgatóságát. Kustár Ágnes fiatal antropológus az utóbbi évek egyik legszebb honfoglalás kori temetőjének, a karosepeijesszöginek (ásatója Révész László) előzetes antropológiai vizsgálatáról számolt be. Ez utóbbi temetőben különösen figyelemre méltóak azok a jelképes trepanációk (koponyalékelések), melyek a honfoglaló magyarság hiedelemvilágának bizonyos elképzeléseit jelenítik meg (pl. a gonosz szellem kiűzése stb.). E sorok írója természetesen csak nagyon vázlatosan tájékoztathat az összejövetelről s az ott elhangzott előadásokról. Annyit azonban még kötelességének tart elmondani, hogy a résztvevők egy nagyszerű tanulmányi kirándulás keretében ismerkedhettek a dimbes-dombos Somogyországgal és annak kultúrtörténeti emlékeivel. Elsőként tekintették meg az 1970-es évek elején létesített szennai falumúzeumot és annak gyönyörűen festett, kazettás református templomát, Kaposvárott a Rippl-Rónai Múzeum kiállításait (betekinthettek a most készülő természettudományi részlegbe is); voltunk Rippl-Rónai József festőművész villájában a Róma-hegyen (a ma is gyönyörű kertben található híres műterme), valamint Somogy váron, ahol a kellemes napsütésben barangolhattunk a Szent László által alapított Szent Egyed bencés apátság szépen helyreállított romjai között. Hazafelé jövet pedig megcsodálhattuk kora ünnepelt festőművészének, Zichy Mihálynak ízlésesen berendezett zalai szülőházát. Végezetül a találkozó résztvevői elhatározták, hogy a következő konferenciát a szombathelyi múzeum rendezi, 1995. szeptemberében. DR. TRUGLY SÁNDOR