Új Szó, 1994. szeptember (47. évfolyam, 203-226. szám)

1994-09-30 / 226. szám, péntek

1994. SZEPTEMBER 30. KULTÚRA 5 Kétféle igazság, avagy nevelési kultúránk görcsei Miközben Gyula atya az alábbi történetet mesélte, a homlokom gyöngyözni kezdett, s a széken ülve kivert a verejték. Magamban enyhe kényszert éreztem arra, hogy ne kérdezzem meg a másik felet. Ugyanis meg voltam róla győződve, hogy annak a véleménye a lényegen úgysem változtat. Előítéletemet gyorsan elfelejtve telefonon kértem meg a történet másik érintettjét, adjon lehetőséget a találkozásra. Mi is történt tulajdonképpen? Gyula atya hittant oktatott a harkácsi alapiskolában, ahol tavaly egyik tanítványa, egy ötödikes tanuló állítólag kétszer is megsértette. A lelkész elmondta, hogy első alkalommal a tanítók előtt, amikor azt mondta a tantestületi szobában, hogy nem akar hittanra járni, átiratkozik etikára. Később pedig az iskola éttermében, diáktársai előtt ledisznózta a lelkészt, aki, mint elmondta, figyelmeztette a tanulót, hogy helytelenül viselkedett és kérjen tőle bocsánatot. De a fiú megtagadta azt. A plébános a történtekről beszámolt az iskola igazgatónőjének, aki behívatta a tanulót és figyelmeztette, majd megígérte a lelkésznek, hogy igazgatói megrovással bünteti a gyereket. - Azon a pedagógiai ülésen, amelyen ezt tárgyalták, liturgikus elfoglaltságom miatt riem vehettem részt - idézi fel a történteket Gyula atya. - Csak utólag értesültem arról, hogy a gyerek nem kapott igazgatói megrovást, pedig az igazgatónő' megígérte. Úgy tudom, az igazgatónő beterjesztette a javaslatot, de a tanítók leszavazták. Nem akarom minősíteni az ottani kollektívát... Tudja, nem ragaszkodtam volna a gyerek megbüntetéséhez, ha bocsánatot kér tőlem. Nem kért, sőt az étteremben a társai előtt kijelentette, nem is fog bocsánatot kérni. * * * A nyári szünidő ellenére a telefonon megbeszélt időpontban, néhány pedagógus társaságában várt Dusza Mária igazgatónő és a fiúcska édesanyja. A beszélgetésre velem tartott Gyula atya is, akit időközben elhelyeztek a faluból. Amint az várható volt, ilyen összetételben a vita hamarosan személyeskedésbe csapott át, és az eltelt két óra alatt felszínre került nemcsak a történet habja, hanem az alja is. Az utóbbi részletezésétől most eltekintek. A rövid bevezető után Jozef Ďurica, az iskola pedagógiai tanácsának elnöke kért szót. - Iskolánk nem egyházi, Itanem állami iskola, ahol a hittant nem kőtelező tárgyként tanulják a gyerekek. így hát a pap nem illetékes beleavatkozni az iskolánk menetébe. Az érintett diák kitűnő tanuló, magaviseletére sem volt eddig panasz. Az esetnél nem voltam jelen, de sokat hallottam róla. Nem tudom, hogy elgondolkodott-e már a plébános úr azon, miért éppen vele történt meg az eset? Elmondom, hogyan mutatkozott be az iskolánkon a plébános úr, s ez sokat elárul a magatartásáról. Bejött, beköszönt a tantestületi irodába, majd valamit felolvasott latinul. Amikor megkérdeztük, mit mondott, azt válaszolta: „Maguk egyszerűen nullák". Megsértett bennünket, de azonnal megbocsátottunk neki. Pedig szerintem egy lelkipásztornak nem így kell közelednie. Ne várja el, hogy a környezete egyik percről a másikra alkalmazkodik hozzá. Negyvenhárom éve tanítok, velem ilyen vagy hasonló eset még nem történt meg. S még valamit: a plébános úr nem igazgatói megrovást, nem is kettes, hanem egyenesen hármas magaviseletet kért a gyereknek. Az értekezletet követően pedig az igazgatói irodában követelte azoknak a pedagógusoknak a nevét, akik a gyerek megbüntetése mellett, illetve ellen szavaztak. Egy órával később aztán elnézést kért a viselkedéséért. Azt hittem, ezzel vége az ügynek. A megjelent pedagógusok közül Ivan Ligárt volt tanúja az esetnek. - Ebédnél történt. A fiúcska evett és a szája szegletéből valami kibuggyant. A tisztelendő úr erre megszólította: „Ugy eszel, mint egy malac". A fiú elvörösödött, majd azt mondta: „Kikérem magamnak, maga meg disznó." Tuza István osztályfőnök: - Tavaly a fiú eljött utánam és elpanaszolta, hogy a plébános úr nem tud magyarázni, ő a második félévben már szeretne etikát tanulni. Mivel a törvények nem teszik lehetővé félévben átiratkozni hittanról etikára, megbeszéltük a tanulóval és a szüleivel, hogy a gyerek végigjárja a tanévet, szeptembertől pedig átiratkozhat. Ezután történt a már vázolt eset, amiért én osztályfőnöki megrovást adtam a fiúnak. Erről levélben értesítettem a szüleit, megírtam benne többek között azt is, hogy ha panaszt akarnak tenni vagy ellenvetésük van, jöjjenek be az iskolába. Nem jelentkeztek. Dolinsky Irén pedagógus: - Négy évig voltam a tanuló osztályfőnöke, elmondhatom, hogy nagyon jól ismerem a fiút. Tudásban lényegesen magasabb szinten áll egyes társainál, sokat olvas, szépen fejezi ki magát. Szóval ő egy kiváló tanuló, akinek eddig kettese sem volt. A gyerektől hallottam, hogy a hittanra azt mondta, az nem óra. Gondolom, nem dacból, hanem azért, mert az oktatás nem volt az ő szintjének megfelelő értékű. Hogy hogyan történt a sértés ? A z.t is a gyerektől hallottam, hogy azon a napon nagyon rossz volt az ebéd. A plébános úr erre azt mondta: „Ez is az Isten ajándéka ". Erre a tanuló elnevette magát, közben a szája sarkából kibuggyant az étel. Ezután hangzott el a szóváltás. Dusza Mária igazgatónő: - Nem igaz, hogy a tanuló nem kért bocsánatot. Amikor a tisztelendő úr közölte velem a történteket, behívattam a fiút, aki előttem és néhány pedagógus előtt bocsánatot kért a viselkedéséért. Ezután én javasoltam az igazgatói megrovást, amit a június 23-i ülésünkön, amelyre a tisztelendő urat is vártuk, rajtam kívül még hat kolléga helyeselt, tízen ellene szavaztak, négyen pedig nem foglaltak állást. Tehát tíz-hét arányban úgy döntött a tantestület, hogy a gyerek ne kapjon igazgatói megrovást. Az édesanya: - Három gyereket neveltem, ez a legkisebb, a legnagyobb huszonhárom éves. Én egyiket sem hasonlítottam semmilyen állathoz. A legkisebb talán a legérzékenyebb, nincs hozzászokva a sértésekhez, nálunk ilyesmit nem hall. Amikor otthon elmondta a történteket, nem adtam neki igazat, figyelmeztettem, hogy rosszul cselekedett. Azóta számtalanszor előkerül a téma, mindig azt mondom rá, rosszul cselekedett. A tisztelendő úr óráival valóban nem volt megelégedve. Az első hittanóra után megjegyezte, a tisztelendő úr nem tud tanítani, és kérte, írassam át etikára. Az első perctől kezdve arra kértem, tűrjön, hallgasson, valahogy bírja ki az év végéig. Nagyon bosszantotta, hogy nincs miből felkészülnie, az órákon pedig a tisztelendő úr nem magyarázza el az anyagot. Ugye, az természetes dolog, ha egy anya védi a gyermekét. Ezért hoztam el a bizonyítékokat is. Elhangzott már, hogy a fiam rengeteget olvas, tehát ő magasabb szintű tananyagokhoz van szokva. Nézzék meg, miből készülhettek fel hittanra a gyerekek. Kaptak egy táskára való könyvet: néhány kifestőt, valamilyen képeskönyvet, harmadikosoknak szóló hittankönyvet... Mellesleg, ezeket az. órán elő sem vették, pedig a könyvet a tisztelendő úrtól kellett megvásárolni. * * * Az elhangzott vita után nehéz lenne állást foglalni, vagy valakinek a javára lezárni a vitát. Meggyőződésem, hogy a pedagógusok és a lelkész között kialakult nézeteltérés valahol mélyebben gyökerezik. Az eset nyilvánosságra hozásával sem változtatható meg a történet, egyre azonban, azt hiszem, jó. Tanulságként szolgál mindazoknak, akik felelősek gyermekeink világi, lelki, vagy egyéb neveléséért. S még valamire felfigyeltem, pontosabban valaminek a hiányára Harkácson. Az elhangzottakból arra következtetek, hogy valamilyen oknál fogva a szükségesnél kevesebbet kommunikáltak egymással a pedagógusok és a lelkipásztor. Pedig rég bizonyított tény, hogy kölcsönös párbeszéddel megelőzhetők az ilyen vagy hasonló konfliktusok. FARKAS OTTÓ Filmjegyzet A szomszéd nője mindig zöldebb Egy jó cím a bevált tapasztalatok szerint a filmeknél is fél - de legalább is negyed - siker. Időnként azonban a filmforgalmazók szakavatott címadói ellenállhatatlan kényszert éreznek, hogy az eredetinél úgymond frappánsabb elnevezéssel próbálják becsalogatni az egyszerű halandókat a moziba. Ebből aztán adódnak olykor furcsa helyzetek. Például hogy egy és ugyanazon filmet más címmel vetítik mondjuk Magyarországon és mással Szlovákiában. A félreértéseket elkerülendő: most éppen a hazai mozikban Lazíts, haver! (

Daj si pohov, kamoš!) cím alatt futó amerikai produkcióról lesz az alábbiakban szó, melynek talán mégiscsak az eredeti címe, a Zsörtölődő öregemberek (Grumpy Old Men) a legjobb. De erről most már hasztalan győzködném az alkotó fantáziával megáldott „keresztszülőket". Ha a különböző címek nem is, a főszereplők legalább biztos fogódzót nyújtanak az elbizonytalanodóknak. Az új amerikai vígjátékot ugyanis olyan hírneves komikusok fémjelzik, mint Jack Lemmon, az annak idején nagy sikert aratott Van, aki forrón szereti, és Walter Matthau, A kaktusz virága sztárja, hogy tényleg csupán a legeslegismertebb filmjeiket említsük. Nem először találkozik kamera előtt a két színész, s meglehet, hogy a rendező, Donald Petrie is múltbeli, közös sikereikből okulva hozta össze őket egy újabb mozi kedvéért. S valószínűleg nagyon bízhatott a két név mágneses vonzerejében; enélkül nemigen fogott volna hozzá a történethez, melyben két öreg szomszéd torzsalkodik egymással unos-untalan. Ha belegondolok, hogy manapság a mozijáró közönség zömét a tizenéves fiatalok alkotják, akkor tényleg elég nagy merészségnek tűnik egy ilyen látszólag mindennapi történet. Semmi észveszejtő trükkök, semmiféle hatalmas, hátborzongató „akciók", nincsenek szörnyek, se kicsik, se nagyok, de még merész vagy fülledt erotika sem. Szóval, él magának a két, férfikorának delén „valamicskével" már túljáró szomszéd: a morgós, darabos Max Goldman (Walter Matthau) és a szelídebb, szomorkás, bár némi hájjal szintén megkent John Gustafson (Jack Lemmon). Magányosak mindketten, s a hosszú, eseménytelen napokat szinte csupán azzal tudják színesebbé tenni, hogy minél fondorlatosabb módon próbálnak borsot törni egymás orra alá. Ennek ellenére rettentően kötődnek egymáshoz, mert ez a nagy ellenségeskedés egy hatalmas, életre-halálra szóló gyerekkori barátságból indult ki. Vagyis, csupán addig utálják egymást határtalanul, amíg ez egyiküknek sem okoz nyolc napon túl gyógyuló sérülést. No de, gondolhatná valaki, mi olyan érdekes abban, hogy két bogaras, öreg fickó állandóan egymást szekírozza? Először is azt tanácsolnám: ne ítéljünk elhamarkodottan. Elvégre az első hetven év, amint azt John vitális apja is megjegyzi. gyorsan elszáll, s egy idő után (ha szerencsénk van, és megérjük) magunk is hasonló problémákkal küszködhetünk Szomszédok és vetélytársak: Jack Lemmon és Walter Matthau majd. Másodszor: a rendező, illetve a forgatókönyvíró, Mark Steven Johnson is gondolt arra, hogy ez így eléggé unalmas egy idő után. Ezért aztán hamarosan be is költözteti a két öregúr szomszédságába az érett, ám még mindig rendkívül vonzó és csinos özvegyet, Ariéit (Ann-Margret), aki körül csak úgy sistereg a levegő - és nemcsak akkor, amikor télvíz idején kis házi szaunájából egyenesen az udvar havába veti magát. Van tehát szerelem is, sőt versengés, mert ennyi báj láttán természetesen nem maradhat érzéketlen egyik férfi szíve sem. Bevett hollywoodi szokás szerint „beüt" a happy end, és mindenki elnyeri méltó jutalmát. S hogy közben nem unatkozunk, az elsősorban a két nagy nevettetőnek. Jack Lemmonnak és Walter Matthaunak köszönhető. Eltérő komikusi eszköztáruk remekül kiegészíti egymást. Ann-Margret, a régen látott, hajdan igencsak közkedvelt filmcsillag visszatérése is jól sikerült a sokoldalú, életvidám özvegy szerepében. És mindenképpen említésre méltó a John kilencvenéves apját alakító Burgess Meredith, akiben csak úgy buzog az életerő, s állandóan jó tanácsokat osztogat szerinte élhetetlen fiának. Ha tehát valaki másfél órás önfeledt szórakozásra vágyik, annak nyugodt szívvel ajánlhatom a filmet. Bár nincsenek benne világmegváltó gondolatok, tanulságnak annyi is éppen elég talán, hogy a sokadik X után sem kell elkeseredni, hiszen az élet tartogathat még kellemes meglepetéseket. Ha máshol nem, Amerikában biztosan. MISLAY EDIT Az a fránya „i" betu Perbenyik vagy Perbenyík? Igen, jól látja a tisztelt olvasó, „fránya", és nem „átkos", mert nem a kora középkori eretnekmozgalmak dogmatikai alapelvei, hanem egy az Üj Szóban megjelent (Horváth Géza: Zseliz vagy Zseliz, 1994. IX. 8.) cikk késztetett írásra. Ugyanis, sajnos gyakran tapasztalom, hogy a magyar helységnevek írásában olykor bizonytalanság mutatkozik még ott is, ahol lényegében nincs rá ok. Ennek okát csakis a pongyolaságban lehet keresni. A honi sajtó - ideszámítva a regionális lapokat is - némely cikkében az utóbbi időben meglepődve olvasom annak a bodrogközi községnek a nevét, amelyet dolgozószobám ablakából is jól látok, imigyen írva: „Perbenyík"! De szemet szúró ez a hosszú „í" a községi kiadványokban, a királyhelmeci utcanévtáblákon (Perbenyíki! utca) is. Mivel ez az írott forma ugyancsak szokatlannak tűnt, utánanéztem, mi indokolja sajnálatosan terjedő használatát. Véleményem szerint történeti hagyományokra az okok nem vezethetők vissza, ugyanis ilyen alakban semmilyen (!) régi okiratban, térképen, kiadványban stb. e község neve nem szerepel. Csak néhány példát emelek ki: A legrégebbi írott említés 1323-ból való (Anjoukori okmánytár II. 98.), ahol így írják: Perbenyk. Ugyanilyen alakban olvasható az 1429-ben keltezett Sztáray oklevéltár (II. 276.) egyik régi iratában, míg a zempléni megyegyűlések jegyzeteiben (

1558-1559) is csak így írják: „Perbenik". Az osztrák katonai térképészek, akik 1785 táján jártak a faluban, hallás után jegyzik le a község nevét (Perbenyik), és ugyancsak így, rövid „i"-vel szerepel több XIX. századbeli térképen (1803-1805., 1806., 1867., 1896. stb.) Szintén „Perbenyik" szerepel a Magyar Korona Országainak Helységnévtárában (1873.), vagy forrásként említhetjük még Zemplén vármegye községei és egyéb lakott helyei hivatalos neveinek jegyzékét (Bp. 1905.), továbbá Borovszky Samu 1905-ben kiadott vármegyei monográfiáját, esetleg a Csíkvári Antal által szerkesztett, 1940-ben kiadott Zemplén vármegyei szociográfiát és még sok hiteles forrást. Láthatjuk, semmilyen hagyomány vagy precedens nem indokolja a hosszú „í" használatát. Véleményem szerint a torzulás eredetét a község hivatalos szlovák nevében kell keresni, ahol az „í" valóban hosszú - „Pribeník" - ám ez semmiképpen nem indokolja, hogy a szép múltú és fekvésű község nevét puszta kényelemből vagy nemtörődömségből torzítani engedjük, mert a helyi hagyományok tisztelete igenis megköveteli, hogy helyesen, szabályosan írjuk le minden olyan település nevét, amelynek eredetét sok évszázadra vissza tudjuk vezetni. Nem szabad holmi szlávosító divathullámnak alárendelni a magyar helyesírás elemi szabályait. Marad tehát - reméljük - Perbenyik! BOGOLY JÁNOS