Új Szó, 1994. szeptember (47. évfolyam, 203-226. szám)

1994-09-14 / 213. szám, szerda

1994. SZEPTEMBER 14. PUBLICISZTIKA 7 Tele a Duna vízióval Jó adag nosztalgiával emlékszem vissza arra az időre, amikor még feltételek nélkül, mérhetetlen szenvedéllyel szerettem a Duna Televíziót. Akkor a fölöttünk ácsingózó műholdakról parabolaantennával leszedhető csatornák közül a legnemesebb képi kultúrát közvetítők között véltem látni, azaz vizionálni. Akkor ugyanis még sem parabolaantennám, sem kábelem nem voll. Ezek nélkül meg igencsak nehézkes műszaki megoldásokhoz kellett volna folyamodnom. Majd két esztendeig tartott ez a plátói szerelem, aminek úgy szakadt vége, hogy jött egy ügynök a kábeltévétől, s szerződést kötöttünk. A kábel bekötése után se vettem számba, igazából hány földi és műholdas csatornát nézhetnék, ha a készülékem harmincnál több adás vételét tenné lehetővé. Megelégedtem ennyivel. Annál is inkább, mivel attól kezdve nézhettem a Duna Televíziót. Benne most már nemcsak a saját víziómat, hanem azokéit is, akik létrehozták ezt a műholdas magyar űrvíziót, aminek a műsorát sokáig több műsorújságban is olvashattam, de nem láthattam. Szerelmes voltam a műsorába. Féltékenyen lestem naponta, éppen milyen klasszikus értékű magyar filmet sugároznak, amit persze én nem láthatok. Rettegve számolgattam, marad-e még addigra ezekből a filmekből pár darab, amikor végre begerjesztik a kábelt. S bekövetkezett mindaz, amitől tartottam: az utóbbi egy esztendőben igencsak megfogyatkoztak a magyar filmek, helyettük mind gyakrabban nézhetnék az l-esről és a 2-esről kikopott sorozatokat. Mire én mozizhattam volna jókat, bizony bezárták ezt az égi mozit. Sebaj, gondoltam, majd csak beindítják az égi színházat, hiszen annyi bemutatnivaló lehetne a közelmúlt magyar színházi előadásaiból. Gyengéd perceimben az is átvonult az agyamon, hogy itt lenne az alkalom, hogy egy-két kiemelkedő előadást megismerjünk Kolozsvárról is vagy Sepsiszentgyörgyről, esetleg Újvidékről. Mostanában azonban igencsak látom, hogy mindez a műsorújságok fölötti vizionálásom folytatása. Igaz, most már afféle képzeletbeli műsorújságot lapozgatok, amit jómagam szerkesztek, a szellemi kielégületlenségemtől hajtva. Tele egyre növekvő félelemmel, hogy hamarosan megfosztanak földi és égi vízióimtól. Vannak már politikai és tömegkommunikációs tényezők Magyarországon, akik be szeretnék olvasztani a Dunát egy nagy-nagy pocsolyába, hogy az is olyan legyen, amilyen a két csatornás állóvíz. Mondván: az egyetemes magyar közszolgálatiság (sic!) nem lehet csak a határon túli magyarok ügye. Megint elvitatkozgatnak majd, folytatva a médiaháborút, amiben elsősorban a néző vérzik el. Kockára tenném összes víziómat, hogy a határon túli politikusainkon kívül - akiknek minimálisan a szerepléseikért felvett honoráriumok révén érdekeltségük is van a témában - másokat aligha kérdeznek majd meg a Duna Televízióról, s egyáltalán a Magyar Televízióról. Mert léteznek ugyan a közpénzekből finanszírozott magánalapítványok ott, és az ezekből átpumpált tízmilliókat magánvállalkozásokra használó korlátolt felelősségű társaságok itt, de még senkinek sem jutoll eszébe, hogy köz- vagy magánalapítványi pénzekből elindítsanak egy közvélemény-kutatást a Magyarország határai közelében fogható tévéadások határon túli magyar és nem magyar nézői körében. Tudományos bázissal, pénzzel megtakarítható lenne a Duna Televízió és az MTV körül folyó politikai színezetű vita azon része, amelyben a határon túli magyarokra hivatkozva valakik megszüntetni, mások beolvasztani szeretnék, néhányan meg uralni akarnák az egyetlen égi csatornát. Sehol senkinek eszébe nem jutott, hogy a szorosan vett történelmi Erdély területein élőket leszámítva nagyjából másfél millió határon túli magyar nézi rendszeresen az MTV földi csatornáin sugárzott adásokat is. Tehát nem egészen érintetlenek ezekben a kérdésekben, s éppen ezért nem tudják a magyarországi politika belügyének tekinteni, amit ebben a médiaháborúban az érdekeikre hivatkozva, rosszabb esetben a nevükben elmondanak. Amíg nem készül el az átfogó felmérés ebben a kérdésben, senkinek nincs elegendő szakmai indoka, sem erkölcsi jogalapja ránk való hivatkozással átalakítani az egyetlen - hangsúlyozom: műszaki értelemben egyetemes - magyar tévécsatornát. Az ilyen zavaros szándékok mögött most már nagyjából innen is látható kereskedelmi televíziós társaságok érdekei húzódnak meg. Egy biztos, a Pozsonyban kábelen vagy hagyományos antennákkal nézhető első független cseh kereskedelmi adás szerkezetét vizsgálgatva világosan láthatóvá váltak a cseh, a szlovák, de még a magyar közszolgálati televíziók hiányosságai. Egyáltalán nem a kommersz, az üzleti érdekeket követő jogvitákra, reklámok mennyiségére, de mégcsak a filmek minőségére és mennyiségére sem gondolok. Az emlegetett NOVA televíziónak fel kellett vállalnia a cseh politikai élet, a gazdaság és társadalom olyan kérdéseit, amelyeket a közszolgálati tévék megkerülnek. A Duna Televízió nem kereskedelmi adás, ezért sem hasonlítható össze a NOVA csatornával, mégis tapasztaltam adását látva olyan törekvéseket, amelyekkel a magyarországi magyarokra hivatkozva a két közszolgálati csatornán megkerült, a kisebbségi sorban élők és a magyarság egészének sorsát érintő kérdéseket taglalták. Nem az a baj, hogy ezzel foglalkozik a Duna Televízió, az a baj, hogy csak ott foglalkoznak ezekkel a kérdésekkel. Aligha véletlen, hogy kormánytényező politi- Nem hagyom, hogy a tévével csalj! kusoknak, közöttük Tabajdi Csabának, a Duna Televízió egyik létrehozójának szájából hangzott el, hogy a magyar állampolgárok körében csökkent az affinitás a határon túli magyarok helyzetével és támogatásával kapcsolatosan. Megvan hát az új ideológia arra, milyen hivatkozási alapokról lehet majd a figyelmet elterelni alapszerződésekről, oktatási kérdésekről, kulturális támogatásokról és műholdas tévéadásról. Ha némely politikusok nem is gondolják végig az ilyen kijelentéseket, azok, akiknek ez kapóra jön, igencsak súlyos érvekkel támasztják majd alá az ötletszerűen felvetett állításokat. S egyáltalán, mikor érdekelte a magyarországi magyarok nagyobbik részét az, mi történik hárommillió magyarral? Akkor, ha a szellemi elit, a tömegkommunikáció és a politikusok felvállalták a velünk való törődést. Ezért sem taktikus a felelősséget jó előre az ártatlan és vétlen állampolgárra hárítani azért, amit az éppen hatalmon lévő politikai és kormányzati tényezők nem akarnak megtenni, vagy éppen más értelemben tenni akarnak. Ha még nem derült volna ki, nekem addig is tele volt a Duna vízióval, amíg nem volt a szférákban fogható a Duna Televízió adása. Természetes állapotként éltem át azt az időszakot is, amikor már sugárzott a műholdas csatorna, de nem nézhettem adásait. Ez volt az az állapot, amiben erdélyi sorstársaink évtizedekig éltek, feltéve, hogy kezükbe akadt olyan újság, amely közölte a magyarországi tévéműsort. Persze nekem könnyebb volt, mert önkormányzati lakásomban akkor is működött a bérleményhez tartozó közös antennarendszeren keresztül fogott jel. Éppen ezért újabban vízióim nemzeti, sőt nemzetközösségi jelleget öltöttek. Olykor már azt vizionálom, hogy a médiaháborúban feltűnik két vagy több fehér zászló, s a felek megadják magukat a médiabékének. Olyankor azt is látni vélem, hogy a Magyar Televízió műsorainak java - tévedés ne essék: ez minőségi fogalom - az égi csatornán kapja meg az ismétlés jogán keresztül a minőségi pecsétet. DUSZA ISTVÁN (Sekela rajza) Burgonya vagy krumpli? Húsz vagy talán több éve is annak, hogy az alábbi eset megtörtént. Már javában benne jártunk az őszben, amikor a szövetkezetbe, ahol kezdő agronómusként dolgoztam, magyarországi küldöttség érkezett. „Megnézitek a krumpliföldet is?" - kérdezte az elnökünk, mert a világ minden kincséért sem akarta ráerőszakolni programját a vendégekre. „Na, arra kíváncsi vagyok - szálait meg az egyik, és szája szélén cinikus mosoly jelent meg -, mert mi odahaza már csak burgonyát termesztünk." Arra nem emlékszem, hogyan „ugratták" ezután egymást, de azt a mai napig nem felejtem el, mi a különbség a burgonya és a krumpli között. A magyarországi téeszelnök a jobb kezén összetette a nagy- és a mutatóujját, bal keze mutatóujjával pedig a már említett két ujj között tátongó körre mutatott: „IJtjátok, az ettől kisebb az már krumpli!" Hogy ennyi év után miért éppen most jutott eszembe a fenti történet? Mert eszembe hozták. Éppen egy riportalanyra vártam, amikora nem éppen zsúfolt presszóban korosabb férfi ült le az asztalomhoz. Mint elmondta, az északi régióból jött, burgonyaügyben tárgyalt. Meglepődtem, amikor elárulta, hogy nem eladni, vásárolni akar. Kérdeznem sem kellett, dőlt belőle a panasz. Elmondta, hagy Kiszuca a szűkebb hazája, ahol tavaly rekordmennyiségű burgonya termett. Ennek ellenére a termelőknek egy huncut garas sem sok, de annyi hasznuk sem volt rajta. Ráadásul a környéken eladhatatlanná vált a termék, akinek szüksége volt rá, kapát, zsákot fogott és ásott magának a közösből. A hatóságtál hiába vártak segítséget, önmagukban pedig képtelenek voltak megvédeni a termést. Ez bosszulta meg magát most. A beszélgetés után napvilágot látott adatokból megértettem a kereskedő (vagy mezőgazdász) elkeseredését. Kiszuca vidékén az eddigi 600-700 hektár helyett idén mindössze 43 hektáron ültettek burgonyát. A jelek szerint hasonló csökkenés mutatkozik a többi burgonyatermelő vidéken is. Ráadásul a hozam is jóval kevesebb a megszokottnál, és állítólag a megtermett mennyiség jele apró. Van olyan érzésem, hogy szükségből nemcsuk burgonyát, krumplit is hámozunk majd a télen. FARKAS OTTÓ Elment egy juhászember Aki kicsit is ismeri a nyáj őrzőinek világát, sejtheti, hogy nem mindennapi emberek ők. A falumbeli juhásszal főiskolás éveim alatt ismerkedhettem meg közelebbről, már amennyire - zárkózott ember lévén - megengedte. (Sokszor félszavakból kellett megértenem, mire is gondol, ami eleinte nem mindig sikerült.) Rendszerint a legelő birkák közelében hánytuk-vetettük meg a világ dolgait. Nagyfokú tájékozottsága, bátran kimondom: műveltsége vitt ki újra és újra a mezőre. Dürertől Cs. Szabó Lászlóig sok mindenkiről lehetett vele beszélgetni. Élénken él emlékezetemben, milyen örömmel mondta egy jól sikerüli könyvvásár után, hogy a Németh László élete képekben című albumra mennyire szüksége voll, hogy a regényeit jobban érthesse. Sok történelet, sokféle bölcsességet hallhattam tőle (többek közt a jövő bizonytalanságát mértékletes magatartással kiküszöbölni igyekvő szándékokról), falumat és felmenőimet is jobban megismerhettem általa. Elbeszélései hatása alatt, meg annak tudatában, hogy régente tollat is szokott fogni, többször nógattam, írja meg mozgalmas élete történetét. Csak mosolygott, hogy nehéz már az ő keze arra. Később már fedél is szokott a fejünk felett lenni. Az Alistálon 1985-ben beindított Vámbéry Ármin Klubba az elsők közt iratkozott be, s a leghűségesebb tagnak bizonyult. A több mint félszáz klubest közül talán kettőn nem volt jelen: éppen birkaelletés idején. Mindenről kialakult véleménye volt, az előadók nem ámíthatták: éppen egyik neves írónk, aki a magyarlakta területek 1938-as visszacsatolásával kapcsolatban árvalányhajkalapos legénykék és pártás leánykák megszervezett mosolyáról írt le sorokat a halhatalanságnak (és beszélt imígyen a klubban), járta meg vele: nem tartotta vissza, ami a száján éppen kikényszerült, fölpattant, és betette maga után az ajtót. Egy ízben maga is tartott előadást szobjetunióbeli utazási élményeiről: több alkalommal járt Moszkvában és Szentpéterváron, látta a Volgát, ott van a kultúra, szokta - minden malíciát mellőzve - mondogatni. A krónikába tett bejegyzését Váci Mihály-idézet egészíti ki: a „jövőnket tudni kell" sora külön aláhúzva. Maga is igyekezett szokatlan helyzetekben azonnal föltalálni magát. Ha nem is a távoli jövőt, legalább azt tudni, hogy mi lesz egy óra múlva. Életrevalóság, lelemény sugárzott belőle. Szókimondó, a hatalmasságokat sem tisztelő, gyakran nyers őszintesége, ha sokaknak nem is volt ínyére, mégis respektust teremtelt számára. A szocializmus különböző fázisaiban löbb járási pártvezetőnek is egyszemélyes fórumként szolgált a mezőn, ha kíváncsiak voltak, mit csinálnak rosszul... Kora tavasszal egy üzletben találkoztam vele. „El akartam menni már hozzád, hogy megkérjelek vivőnek" - mondta. - Ugyan, Karcsi bácsi, egyébbel foglalkozzon - próbáltam tompítani a súlyos szavak koppanását. „Jön a behívó - folytatta elérzékenyedve az időpróbálta ember, miközben két kezét melle előtt széthúzva egy határozott egyenest rajzolt a levegőbe. Az utcán berregett az autó, dolgomra hivatkozva sietősen vállunk el. Halála előtt kél héttel latiam suhanó kerékpáromról, amint az utcának háttal, maga elé roskadva ül az udvarán, de a pedálok folytatták körkörös útjukat. Ez az utolsó képem róla. Csupán az utóbbi időben visszahúzódó énem lehet mentségemre, hogy nem tudatosítottam eléggé betegségét... Itt tartok az írásban, amikor megszólal a falusi hangszóróban a gyászzene, majd következik a gyászjelentés: „Kosár Károly elhunyt. " Mindent elrendezett. Síremlékét kéthárom évvel ezelőtt felállíttatta, életéhez méltó bibliai verset vésetett a márványba: „Az én juhaim hallják az én szómat, és követnek engem". Készülődött tehát. Nem úgy, mint amikor szinte egyik napról a másikra, igaz már hetvenévesen, de odahagyta a szövetkezet juhállományát. - Nem hiányzik a nyáj? - kédeztem. „A kutya farkát is egyszerre kell levágni" - érkezett a bölcsességbe sűrített vélemény. Emlékét őrzi a Vámbéry Ármin Klub krónikájába tett bejegyzése, ugyanott Czine Mihályé is: „...nagyon jól éreztem magamat: érdeklődő, kedves emberekkel találkoztam; olyan juhászemberrel is, aki Nagyszalontán is járt. Sinka István verseiből is idézett" (nagyon szerette a sorstárs Fekete Bojtár verseit, többször elmesélte, miként találkozott vele személyesen egy alföldi motorkerékpáros útja alkalmával), a Magyar Rádió hangarchívumában talán fellelhető az a felvétel, amit Antall István riporter készített vele 1989-ben, és ez a nekrológ... Tartoztam vele. A. KIS BÉLA