Új Szó, 1994. augusztus (47. évfolyam, 177-202. szám)

1994-08-26 / 199. szám, péntek

1994. AUGUSZTUS 26. ÚJSZÓ POLITIKAI HIRDETÉS 9 Szeptembertói űj szociális törvények Szeptembertől új szociális törvények lépnek életbe. Az egyik a régen várt családi pótlékokról szóló törvény, melyet végül a parlament meglehetősen nagy változtatásokkal fogadott el. Ki jogosult a családi pótlékra? Elsősorban azok a szülők, akiknek az összes jövedelme nem haladja meg a létminimum kétszeresét. Mivel a létminimum fogalma kulcsszó a jogosultság megállapításánál, de a családi pótlék összegének megállapításánál, nézzük, mennyi is a létminimum. A létminimum összegét törvény állapítja meg, a személyes minimális létfenntartási költségekből és a közös háztartás költségeiből áll. Kiszámítani a következő adatokból lehet: Létminimum személyenként a közös háztartás minimális költségei 6 éves korig 1010 Sk , szem

é, 630 s

k 6-10 eves kong 1130 Sk 10-15 éves korig 1350 Sk 2-3 személy 810 Sk 15 éven felül, eltartott 3.

4 szem

é, 1000 s

k gyermekekesetében 1460 Sk felnőtt 1350 Sk 5 és több személy H90Sk Az adatok alapján könnyen kiszámítható, hogy a család jogosult-e a családi pótlékra. 2 felnőtt 2700.5 éves gyermek 1010.9 éves gyermek 1130.közös háztartás 4840.1000.összesen 5840.Tehát ha a család összes jövedelme nem haladja meg a havi /5840 x 2 = 11 680 Sk-t az előző naptári évben az adóbevallás alapján, úgy jogosultak a családi pótlékra. Mennyi lesz a családi pótlék? A családi pótlék összege a kormány eredeti javaslatától eltérően nem meghatározott összegű, hanem szorosan kötődik az érvényes létminimum összegéhez, így elkerülhető, hogy a létminimum változásakor újabb törvénnyel kelljen módosítani, sőt, automatikusan követi a létminimum összegének másfélszeresét. Példánkhoz visszatérve, ha a család havi jövedelme 8760 Sk alatt van, a családi pótlék a két gyermekre: 1010 1/2-e 505, a törvény szerint kerekítve 510.1130 1/2-e 565, tehát 570, összesen 1080 Sk Ha a család havi jövedelme meghaladja a létminimum másfélszeresét, de a kétszeresét nem éri el, a családi pótlék az adott korú személy minimális létfenntartási költségeinek 1/3-a, esetünkben: 1010 1/3-a 336, kerekítve 340.1130 1/3-a 376, kerekítve 380.-, összesen 720.- Sk. A törvény pontosítja az eltartott gyermek fogalmát, szabályozza több olyan helyzet megítélését, amelyek eddig sok félreértésre adtak okot. A törvény például rendelkezik arról, hogy az egyetemista, aki befejezte tanulmányait, a szünidőre kaphasson családi pótlékot, amennyiben a többi feltétel szerint jogosult. Rendelkezik a törvény azokról az esetekről is, amikor a 15-18 éves fiatalok nem tanulnak tovább, és munkaviszonyuk sincs. Ilyenkor ha a szülők jövedelmi szintje nem haladja meg a törvény által megszabottat, jogosultak a családi pótlékra a gyermek 18 éves koráig. Amennyiben a gyermek tartós egészségi károsodást szenvedett, a szülő külön havi 600 Sk juttatást kaphat, különleges gondoskodást igénylő esetekben havi 1000 Sk-t. A törvény kötelességeket is ró azokra, akik családi pótlékot kapnak. Kötelesek 8 napon belül jelenteni azokat a változásokat, amelyek a családi pótlék megítélése szempontjából döntőek. A törvény azt is előírja, hogy a családi pótlékot a gyermek szükségleteinek kielégítésére, táplálására, ruházására, nevelésére kell fordítani. Ellenkező esetben a jogosult személy akár 50 000 koronáig is büntethető. A törvény azt is megszabja, hogy ha a szülő nem a rendeltetésének megfelelően használja föl ezt a pénzösszeget, úgy más személy, esetleg a község is megkaphatja. A családi pótlék az új törvény értelmében először októberben kerül kifizetésre. Bauer Edit Hivatalnokok az egészségügy rovására, változtassunk rajta Igaznak bizonyult az előrejelzés, hogy a parlament utolsó ülésén nehezen lehet konstruktív hozzáállást elvárni. Meddő viták lényegtelen kérdésekről, propagandisztikus felszólalások ugyan színesebbé teszik a tárgyalást, viszont az állandósuló létszámhiánnyal párosulva veszélyeztetik a törvényhozást. Időhúzás a DSZM és az SZNP taktikája. Pedig kivételesen fontos, a lakosságot közvetlenül érintő törvények vannak még napirenden. Nézetünk szerint ilyen az egészségügyi biztosítóról és finanszírozásáról szóló törvényjavaslat. A DSZM akaratából létrejött Nemzeti Biztosító működésképtelen. Működésképtelen annak ellenére, hogy a működéséről szóló törvényt már ötször módosította a parlament. Számtalan kórház fizetésképtelen, az egészségi ellátás színvonala, nemhogy javulna, hanem romlik. Nézetünk szerint radikális változásra van szükség. Ezt szolgálja az említett törvényjavaslat. Az egyik lényeges pontja, hogy az egészségügyi biztosítást leválasztja a beteg- és a szociális biztosításról. Miért szükséges ezt megtenni? Nézetem szerint nemcsak szükséges, hanem előnyös is. Ugyanis az egészségügy az a terület, amelyet vállalkozási alapokra is lehet helyezni, így a tevékenység az egészségügy pénzügyi hátterének a bebiztosítására szolgál. Ez más hozzáállást igényel. Nagyon fontos, hogy győzött a profi, biztosítás jellegű szemlélet. A törvényjavaslat lehetővé teszi más, regionális, professzionális biztosítók létrejöttét is. Ilyen módon lehetővé válik külföldi tőke beáramlása az egészségügy finanszírozásába. Külön említést érdemel a törvény azon kitétele, amely szerint megszűnik a legutóbbi törvénymódosítás. Felháborító ugyanis, hogy az állam saját alkalmazottjai után csak 34 koronát fizet. A költségvetésre nehezedő nyomást a DSZM rá jellemző módon oldotta meg. Eldöntötte, hogy inkább nem kapnak pénzt a kórházak, de a hivatalnokokhoz és hivatalokhoz nyúlni tilos. Ilyen kristálytiszta állapotban ritkán jelenik meg egy kérdés. Az akkori Mečiar-kormány egyértelműen a bürokrácia mellett állt ki, a hivatalnokok siserehada volt számára fontosabb. Még a lakosság egészségi állapotánál is. Számunkra az a fontos, hogy az egészségügy ne szenvedjen kárt, és a költségvetés kiadásait úgy kell csökkenteni, hogy csökkentjük a hivatalnokok számát. A javaslat alapján viszont nem egyértelmű, kel-e a biztosítást fizetni a másodállás, illetve mellékjövedelmek után, más szóval érinti-e a kertészkedők jövedelmét is. E bizonytalanság remélhetőleg megnyugtató tisztázása után az Együttélés parlamenti képviselői támogatni fogják a törvényt. Fehér Miklós az Együttélés parlamenti képviselője Árpád-házi Szent István és nehéz öröksége Duray Miklós Szent István-napi gondolatai Az átszeílemültség áldott állapotát időnként megélő vagy a nemzeti hagyományokon művelt értelmének birtokában lévő magyar ember augusztus huszadika tájékán aligha kerülheti el, hogy legalább egy villanásnyi ideig ne ejtse hatalmába gondolatait István királyunk emléke, államalapító történelmi tette, és ne töprengjen el e nehéz örökségről: a magyar hazáról és a nemzetről. Nem lehet elégszer elmondani, hogy Árpád-házi I. István királyi cselekedete többszörösen korszakalkotó volt. Olyan politikai értékrend mellett tett hitet, amely Európa nyugati felét felvirágoztatta és biztosította hosszú időre az állameszme folyamatosságát; egyértelműen és harcosan kiállt a nyugati kereszténység felvételéért és terjesztéséért; államot szervezett, mely a súlyos és csaknem végzetes csapások ellenére több mint ezer éven át fennállt és működött. Aligha van a világtörténelemben ehhez fogható cselekedet, aligha van az emberiség történelmében ennyire egy ember meggyőződéséhez fűződő, történelmileg igazolt, időtálló döntési sorozat. Semmit sem vesz el Szent István politikai döntéseinek súlyából az a tény, hogy nem is tehetett másként, ha teljesíteni akarta küldetéséi. A Kárpátmedencében kilencedik század végi honfoglalásunk idején, illetve azt követően hatalmi űr volt, tehát itt államot kellett szervezni. Hatalmilag uralni kellett a térséget, vagy átengedni másnak a hatalmi befolyást, ami hűbériséget, esetleg visszavonulást, azaz pusztulást jelentett volna. Szent István mérhetetlen terhet rótt utódjaira azzal a döntésével, hogy azt a Kárpát-medencét, amelyet mind keletről, mind nyugatról a lehetséges hatalmi terjeszkedés zsákmányának tekintette - tehát ezt a hatalmi ütközőzónát - egy közép-európai magyar állammá szervezete. Hogy súlya alatt nem buktunk el, az néhány hozzá méltó államférfiutódnak köszönhető: IV. Bélának, Nagy Lajosnak, Hunyadi Mátyásnak, az erdélyi fejedelmek közül Bethlen Gábornak, majd a pusztulás és romlás századai után a magyar felvilágosodás, reformkor és az újraépítkezés nagyjainak: Kazinczynak, Széchenyinek, Kossuthnak, Deáknak stb. Ha sorra vesszük, hogyan kellett újra és különböző keretek között újjáalakítani a hazát és az országot, elfoghat a szédülés e történelmi leltár láttán: a tatárdúlás, a török hódoltság és a háromfelé szakítottság után a Habsburg-birodalomba való erőszakos integrálódás megsemmisítő korszaka következett, majd a Bach-korszak lélektiprása és a 20. században elszenvedett többszöri, már-már halálos csapás - Trianon, a Párizsban kimondott újradarabolásunk, a kommunizmus pusztító öt évtizede a nemzet mostani nyolcfelé szakítottságáig. Mai állapotunk sokban hasonlít arra a helyzetre, amely Buda 1686-ban bekövetkezett visszavétele után köszöntött ránk. Hasonló a látszólagos kilátástalanság, a nemzet züllöttsége és a nemzeterkölcs zilált állapota. Mai elmaradottságunk Európához mérten szintén hasonló, mint akkor volt, és ismételt felzárkózási törekvésünk a Mátyáskirályi vagy a 19. század végi egyenrangú szinthez szintén hasonlatos, mert ez zömmel a nemzetnek nem az életével is elkötelezett értelmiség irányításával történik - az elkötelezettek fölött az uralkodni vágyók kerekedtek fölül. De talán még ennél is rosszabb a helyzetünk, hiszen a nemzet első alkalommal találtatik olyan állapotban, amelyben a viszonyok megváltoztathatóságába vetett hite gyöngébb, mint a változtathalatlanság révülete. De azért is, mert talán csak a török hódoltság idején vesztek el annyian belőlünk janicsárságba kényszerítve, vagy az elhurcolások és portyázások áldozataként, mint most az elszakított területeken a szervezett vagy az erőszakos asszimiláció által, a világháborúk teljesen értelmetlen áldozataként, az életet sarcoló ókori rabszolgasággal felérő málenkij robotban, a kommunista gulágokon otthon és idegenben, a szovjet vagy a szerb hadsereg soraiba kényszerítve állampolgári kötelesség révén, halálra üldözve vagy a szülőföldről elüldözve a román vagy a volt csehszlovák hatalom által, hogy a huszadik századi és a mai kálváriánknak csak a legkirívóbb példáit említsem és ne keressem öngyilkosaink gyilkosait, vagy nemzeti tudatunk szakszerű rombolóit meg kisszerű bérenc lesipuskásait. Mondjuk, hogy elég és tegyünk érte. Terhes és súlyos ez az örökség, mert szülőföldünkön puszta létünkkel is Szent István művét láttatjuk és a szülőföldünkhöz való ragaszkodással, az ő művét védelmezzük. Mai nyolc részre daraboltságunk állapotában Szent Istvánt és államát, illetve szervezett nemzetet alkotó tettét emlegetni, méltatni vagy erre emlékeztetni akárcsak azáltal, hogy nem mondunk le múltunkról, vagy azzal, hogy itt akarunk élni teljes jogban és egyenrangúságban, szinte politikai bűntettnek vagy megvetést kiváltó cselekedetnek minősül. Ez némileg érthető, hiszen a nyolc részből hét a Szent István-i országból lett kiszakítva, és a részek új tulajdonosai-bitorlói botorságukban szentgyalázásnak tekintik önálló létigényünket. A nyolcadikban - a maradékban - pedig a hamis bűntudat, a cinkos feledékenység, a tétovaság és az évtizedeken át programozott korlátoltság démona uralkodik. De éppen az istváni államalkotó mű idézése adhat erőt az optimizmusra és ezáltal érthetjük meg ezt a megítélést és magatartást is mind az elszakítottságban, mind a maradékban, mert tőle tudjuk első kézből, hogy az államalkotásnak és a hazaépítésnek az a legnehezebb korszaka, amikor a szellemi és az erkölcsi roncsemberekre hárul a nagy feladat elvégzése. Oldalukon, vagy velük szemben a tapasztalatlan és naiv jóhiszeműség csak erőtlen kísérletnek bizonyul, mely a felülkerekedni vágyók, az önhittek és a gazemberek esélyét növeli. Első koronás királyunk ezer évvel ezelőtt alapított keresztény államának legitimitását és integritását az első világháború után bekövetkezett szétveréséig senki sem vonta kétségbe még a török hódoltság idején sem. Azt a területet, melyet Szent István az első és a második évezred fordulóján egységesített, ahol az uralkodásban a korabeli viszonyokhoz képest a humanizmus és a tolerancia vált vezéreszmévé, módszerré pedig a céltudatos, de nem a minden-árom villongást kiváltani akaró konfrontáció, ezer évvél később a korábbi vetélytársak és új segédjeik próbálták hatalmilag átszervezni a maguk javára, de egyértelműen a magyarság kárára. Ennek az átrendezésnek azonban a mai napig kétségbe vonható a legitimitása, noha már háromnegyed évszázada tart. Ma ugyan nincs olyan hatalmi vákuum itt Közép-Európában, mint amilyen ezer évvel ezelőtt volt, de továbbra is folyik a különböző hatalmi érdekek versengése. Viszont legitimitási űrről annál inkább beszélhetünk, ami értékrendbeli zűrzavarból származik. A több mint ezer éven át történelmileg igazolt folyamatosságot egy új, érdekelvű értékrend - a nemzetek önrendelkezése - jegyében kérdőjelezték meg. Erről azonban - a valósággal összevetve kiderült, hogy igazságossága csupán látszat, mert egy új hatalmi terjeszkedés fedőneve. A nemzetek önrendelkezési jogán ugyanis nem az egyenlő közösségi jogérvényesítést értették kiagyalói, hanem egy hatalmilag legitimált kizárásos jogosítványt olyan államalkotásra, amely együtt jár a legitimáló hatalom érdekérvényesítésével. Tehát a nemzetek önrendelkezésének elve és joga nem a természetes közösségi önrendelkezési jogából eredt, és nem tartalmazta a közösségek államalkotói jogegyenlőségét sem. A középkorhoz képest tehát visszaléptünk. A honfoglaló magyarság és a középkori magyar állam még ismerte az államalkotói egyenrangúságot. A honfoglaló sereget különböző nemzetségek (ma azt mondanák: nemzetek) alkották, amelyek politikai értékükben - egymás viszonylatában - egyenrangúak voltak. A honfoglalók az államszervezés utáni új jövevényeket (kunokat, jászokat, németeket) szervezettségi szintjüknek megfelelő közösségi jogokkal felruházva kapcsolták be az állam vérkeringésébe. A középkori magyar állam az akkori nemzetfogalom szerint a nemzet keretében csak a rendiség szamárlétrájának függvényében ismert különbségeket. A demokráciának ezt a zárt rendszerű válfaját ugyan joggal utasította el az újkori polgárság, de helyette egy ellentmondásos és kettős értékrendet hozott létre. Egyet maga számára Nyugat-Európában: az individualizmus jegyében született polgári jogállamot. Számunkra, vagy éppen meghódításunk érdekében ezzel ellentmondóan mellé rendelte a kollektív önrendelkezés elvét. A kettőt pedig váltakozva és oly módon érvényesíti, ahogy érdekeinek leginkább megfelel, de eleve kizárja a különböző nemzetrészek közötti eredendő egyenrangúságot. A huszadik század végi zavarodottságunk elhárításához tehát nem csupán a hit és az önbizalom megerősödésére, a változtathatóságba vetett bizalom visszatérésére van szükségünk, hanem meg kell szüntetni az általános és politikai értékrendbeli zűrzavart is. Ez utóbbi két módon kísérelhető meg: vagy az értékrend felborulását kiváltó helyzetet, illetve a helyzet következményét kell felszámolni, vagy vissza kell térni a korábbi értékrend időtálló értékeihez, leginkább a kollektív egyenrangúsághoz és ezt kell szervesen rákapcsolni a liberális jogállam értékrendjére - ahogy az a történelem folyamán kialakult a nyugat-európai országokban. Természetesen ez az utóbbi a járhatóbb út csupán azért is, mert értékközpontú és nem hatalmi elvű. Az értékközpontúság legnagyobb erénye az, hogy semmilyen értéket nem utasít el, csak logikai rendszerbe illeszti. Ily módon a Szent István korabeli államalkotói egyenrangúság és az önrendelkezési elv, valamint az individualista gyökerű liberális jogi modell is egy nevezőre hozható. A többnemzetiségű államokban ez a harmónia a társnemzeti államalkotó kapcsolatrendszerben testesülhet meg - ez sem új ötlet, hiszen elődeink ezt éppen az erdélyi fejedelemségben próbálták ki sikerrel. Ma ez számunkra annyit jelent, hogy a hét elszakított területen vagy legalább azok némelyikén az ott élő magyarság a többi nemzeti közösséggel egyenrangú partnerként alkossa az új államot. Az így gyarapodott értékskála teremtené meg a Szent István-i államalkotás filozófiai folyamatosságát is, amelynek - intelmei alapján - egyik alapelve volt, hogy magunkért mindent, mások ellen semmit. VK-1069/B