Új Szó, 1994. augusztus (47. évfolyam, 177-202. szám)

1994-08-02 / 178. szám, kedd

1994. AUGUSZTUS 2. I ŔfSZÓ­KULTURA Merész vállalkozás Tanárszemmel a groteszkről? Nyílván mások is felfigyeltek Lacz­kóné Erdélyi Margit, teijedelmét te­kintve szerény, tartalmi szempontból viszont alapos, műgonddal és hozzáér­téssel megírt kötetére, mely A groteszk vizsgálata címmel ez évben jelent meg a dunaszerdahelyi NAP Kiadónál. Azt is mondhatnám, a szerzőnek merész vállalkozása a kötetben szereplő vala­mennyi írása: ezeket akár esszéknek, akár tanulmányoknak is nevezhet­nénk, ám. maga vallja önmagáról, hogy irodalompedagógiát írt, illetve a „didaktikaiJeleológia jegyében" gon­dolkodott. Valóban sok irodalomel­méleti alapfogalmat sorakoztat fel, összehasonlítja és szétválasztja azokat egymástól, közben mégsem noszogat­ja az olvasót emlékezetbe vésésre, vagyis a rossz értelemben vett tanulás­ra. Nála a tanítói szándék az olvasó megszólítása, még inkább felkérése az együttgondolkodásra. A tapasztaltabb olvasónak aligha kell elmagyarázni, hogy mi különbség van dráma és színjáték között, ám ne feledjük: a szerző főiskolásokat, azaz pedagógusjelölteket oktat, ezért írásai elsősorban nekik szólnak, de nemcsak nekik, hanem mindenkinek, aki kíván­csi a dolgok lényegére, az összefüggé­sekre, viszont nem szeret állításokat csak befogadni, hanem a továbbgon­dolásra is képes, sőt igényli azt. Kér­dezhetnénk, miért éppen a groteszket választotta témájául a szerző, hiszen már könyvtárnyi elemzés jelent meg róla; maga Örkény is, akit irányadónak választ, közérthetően eligazít bennün­ket lebilincselően vonzó okfejtéseivel. A választ talán az alábbi idézettel adja meg: „A hatvanas években Kö­zép-Kelet-Európában erősen tért hó­dít, főleg lengyel, cseh, szerb, majd magyar, román művekben, s olyan esztétikai és etikai értékeket mutat fel, amelyek adalékok én-képünkhöz, kö­zép kelet európai identitásunkhoz. A látszatok, ellentmondások és kis­szerűség világát ábrázolja, analizálja, kritizálja, gyakran átlép a valóság ha­tárain a fantasztikumba... Kétes erköl­csi magatartások, félmegoldások, tak­tikázás* kétértelműség, viszonylagos­ság, látszatmegoldások, cselekvéskép­telenség, nihilizmus a világképének alapja." (50.old) Tökéletes társada­lomkép az elmúlt negyven esz­tendőről, tehát nem véletlen, hogy az irodalomban nemcsak közkedvelt, ha­nem igényelt ábrázolásmód is volt a groteszk. Szinte törvényszerű, hogy Bulgakov és Zovcsenko (ez utóbbit nem említi a szerző) akkor jelennek meg a szovjet irodalomban, amikor a fonákságokat már az egyszerű ember is naponta érzi. Örkény írói zsenialitá­sa a hatvanas évek terméke. Mi, olva­sók általában csak ezt az Örkényt is­merjük. Bizonyára a tanár szólal meg Laczkóné Erdélyi Margitban, amikor tömören felvázolja Örkény írói pálya­futását, s ezzel egy kicsit meg is töri a saját gondolatmenetét, miközben gon­dosan ügyel arra, hogy a vágányból ki ne zökkenjen. Hogy az érdeklődésün­ket újra felrázza, magát az írót idézi: „Megpróbáltam mindent lehámozni az irodalomról (az Egypercesekben) ... mintha egy léghajóból minden bal­lasztot kihajítanék. Eleinte azt hittem, nem marad semmi, de ennyi megma­radt..." (70.old) Vagyis az esztétikum. Mert miért fecsegjen az író hatvan ol­dalon át arról, amit nyolc sorban is el tud mondani. Ez esetben a hogyanra kerül a hangsúly, aminek Örkény a ta­nítómestere volt. Irodalompedagógiái szempontból " Örkény alakja a legszerencsésebbnek mondható választás, mivel a groteszk boncolgatásán kívül nemcsak az akko­ri politikai hátteret sikerült a teljes va­lóságában megmutatni, hanem a kor szellemiségének egyes mozzanatai is felvillanhatnak. Például a Tóték forga­tókönyvének filmgyári elutasítása 1964-ben ezekkel a szavakkal: „osto­ba, hihetetlen, irreális, hülyeség". (87.old) Aztán jöh Kazimír Károly rendező, Latinovits Zoltán és Sinkovits Imre színészek, akik életre keltik a csodát. A Kétszerkettő néha öt, a Gá­bor diák és egyéb limonádén nevelke­dett moziba járó nemzedékem értetle­nül nézte a filmvásznat, s csak jóval később döbbent rá, hogy mit látott. Az esztétikai élmény feldolgozásához idő kell. Hosszú idő, hogy maradandóan elraktározódjon. Dehogy tudtuk mi akkor, hogy „éntudatvesztésnek" va­gyunk a tanúi, hogy vannak társadalmi helyzetek, amikor az ember „tömege­lemmé" válik, kis és nagy zsarnokok játékszerévé. S most aggódva kérde­zem, vajon a mai fiatalok ezt érzik-e, vagy mint tananyagot megtanulják a groteszkről szóló definíciót? A jegy­zetfüzetükbe berajzolják „A kétszintes dráma rajzos vázlatát" (39.old.), hogy vizsgákon dokumentálni tudják, mennyire figyelték a tanári előadást. Gyanítom, Laczkóné Erdélyi Margit­nak nem ez a szándéka, sőt a diákjaitól azt is tudom, hogy mennyire közked­velt tanár, ezért csak azt kívánhatom: kötete bármennyire jó is, soha ne le­gyen kötelező olvasmány. Hiszen annyi minden fontos, amit egy diák­nak tudnia kell, s ezeket a tanárnő a jegyzeteiben fel is sorolja. Ha ennek csak tizedrésze kelti fel a diákok fi­gyelmét és megpróbálnak önállóan búvárkodni benne, a tanár elérte célját. Laczkóné Erdélyi Margit nem kényszerít felfedezésekre, csak a felis­merés lehetőségét kínálja fel: éljen ve­le, aki arra alkalmas és hajlandó. Mun­kájában egy helyen ezt ki is mondja ­láttatni akar. S ezt nem kézenfogva ve­zetve teszi, mint számtalan más didak­tikus, hanem tudományos igénnyel, mindenekelőtt önmaga, a tanár iránt. Stílusa feszes, fegyelmezett, s tán leg­nagyobb erénye a rendszerben való gondolkodás. (Nem is teheti ezt más­ként, ha a groteszket választotta témá­jául.) Irodalomelméleti ellenvetései vi­szont óvatosak, nem is él velük gyak­ran, leginkább akkor, amikor didakti­kai szempontból elkerülhetetlennek tartja, az alapfogalmak tisztázásánál: abszurd, groteszk, modem, posztmo­dern stb. Ezek megvilágítása valóban a tanár feladata. Aki a főiskolán ilyen és ezekhez hasonló fogalmakat nem ta­nul meg, a fogalomzavaraival később helyrehozhatatlan károkat idézhet elő; például egy irodalomtanár feltétlenül tudjon különbséget tenni latens és ki­fejtett groteszk között. Hogy az irodalom mennyire merí­tette ki a groteszk művészi lehetősége­it, azt nehéz előrejelezni. Ezt termé­szetesen a szerző sem kísérli meg, ám ki sem kerüli a.problémát. Viszont az anyag alapos ismeretéről éppen akkor tesz tanulságot, amikor szembe találja magát a problémával. Nem fogadja el, de el sem utasítja a kortünetek irodal­mi ábrázolásának egyre divatosabbá vált módját. Ez a leghelyesebb, amit egy író-irodalomtanár cselekedhet. Mondanivalójának írásba foglalása so­rán kicsit elgondolkodtató a tanári töb­bes alkalmazása: „többéves pedagógi­ai gyakorlatunk, tudományos kutatá­sunk" stb. Ismerve a gyakorlati peda­gógiában máig uralkodó autoriter hangvételt, feltételezhető, hogy a szerző ettől kíván menekülni, s nem azt hangsúlyozza vele, hogy kötete a tanszéken folyó műhelymunka ered­ménye lenne. Önálló alkotásról van szó, s mint az összefoglalásból kitűnik, folytatása is várható, azaz folytatások következ­nek, hiszen „diszciplína-sorozatot" említ. Ehhez csak annyit, hogy ér­deklődéssel várjuk. CSICSAY ALAJOS Hősök és/vagy gyilkosok A negyvennégy végi események Slobodan Selenič regényében A hősök nem-hőstetteiről. Valahogy így nevezhetnénk azt, ami­vel az elmúlt években kezdett erőteljesebben foglalkozni a belgrá­di szerb polgári írók legjava: az 1944. évi, illeíve a negyvennégy végén, negyvenöt elején történt eseményekről, az oroszok és a par­tizánok bevonulása után elkövetett atrocitásokról, ártatlan embe­rek kivégzéséről van szó. A belgrádi polgári szerb írók közül elsősorban Svetlana Vebnar-Jankovič és Slobodan Selenič műveiben figyel­hetjük meg a szóban forgó téma meg­jelenését. Selenič tavaly kiadott regé­nye: Ubistvo s predumišljajem (Lju­bavni život moje bake Jelene) a benne feldolgozott történetnél fogva időszerűbb már nem is lehet: egyik hőse a most folyó háború egyik harcte­rén esik el. Az egyetemista lány, aki mint sebesültet befogadja és ápolja, sa­ját nagyanyja (Jelena) életének titkait próbálja feltárni és regénybe foglalni. Róla, a háború utáni nagylányról, s en­nek kapcsán az akkori időkről mesél az unokának egy öregúr, aki közvetlenül a háború végén együtt dolgozott Jelena nagymamával, s aki ismerte őt (szom­szédság) már pelenkás korában. Jelena nevelőapját (gazdag belgrádi kereskedő), mint olyat, aki együttműködött a megszállókkal, a ha­talomátvétel után az új rezsim emberei letartóztatják, s nemcsak ingatlanjait kobozzák el, hanem apró ingóságait is (a regényben az unoka minderről hite­les okmányokat közöl), sorsa bizonyta­lan, és a fiatal hölgy a hírügynökség­ben szolgálatot teljesítő (falusi szárma­zású) partizánőrnagyon keresztül pró­bálna segíteni rajta. Erre emlékezve mondja az öregúr most az unokának: „...Említette, hogy megvan otthon a Politika címoldala Ristič kommentár­jával és százöt kivégzett »háborús bűnös« nevének jegyzékével, s én személyesen ismertem legalább tizet ebből a jegyzékből, akiknek az volt a hábörús bűne, hogy színészek, hivatal­nokok, tanárok, újságírók voltak Nedič Szerbiájában. El tudja képzelni, hogy olvastuk mi a Politikának ezt a címol­dalát? Jelena kisasszony? Bilogorac úr? A teljes első oldal és a második egy hasábja, tele nevekkel, meg a kivégzést érdemlő árulás kétsoros leírásával! Te­hát nem kiközösítés, nem bünetés, nem raboskodás, hanem egy fejjel megrövi­dítve! A hadbíróság igazságos népíté­letének alapján! De mégis - a népbíró­ság tévedhetetlen - mondja Krsman, s a szeme sem rebben! A konkoly és a búza, kérem szépen! Talán, mondom, talán, mert valóban nem tudom - az igazságos hadbiróságról való hazugság Krsman számára talán éppen a szent igazság volt. Persze, bármit hittek is erről a krsmanok, a bíróság ném volt igazságos, de Krsman szájában ennek a nem-igazságnak más volt a vegyi összetétele, mint mondjuk, Marko Ris­tič hazudozásának, aki hazudozva, tud­ta, hogy azt haszonlesésből teszi..." A belgrádi szerb polgárság írója öt­ven évvel az események után mondatja el a történetet az egyik ugyancsak pol­gári résztvevővel, a tények hitelességét szolgálja a Politika említett első oldalá­nak hasonmás közlése. Nem az író mondja, hősének szájába adja, de saját véleményét is kifejezi: igazságtalanul ítéltek halálra, végeztek ki embereket Mégis - ez jellemző Seleničre - meg­értést tanúsít irántuk, nem ítéli el a szörnyű igazságtalanságok elkövetőit, de éppen megpróbálja magyarázni tet­teiket. Az öregúr így folytatja: „...Tud­ja, a partizánok azt hitték, hogy az »osztálygyűlölet,« az egy magasztos érzés, mint az »anyai szeretet«, mond­juk, tehát valami olyan, amit nem lehet kétségbe vonni. Én valahogy azt hi­szem, hogy Krsman nem hazudott, mint a politikusok, hogy Krsman hitt, hogy a krsmanok mind transzban vol­tak, ami, egy ideig legalábbis orvosilag vakká és süketté tette őket azok iránt a szörnyű igazságtalanságok iránt, ame­lyeket a saját igazságuk nevében elkö­vettek. Egyfajta megrázkódtatás. Mint a partizán harcok epilepsziás rohamai a tömeges összejöveteleiken..." Ötven év után nyilatkozik így az egyik életben maradt szenvedő alany, elüt azonban ettől a hangtól az a jegy­zet, amelyet az események idején, köz­vetlenül azok hatása alatt készített Jo­van, Jelena (a nagymama) féltestvére: „...És valóban, a mi kis háztartásunk­ban következő reggel úgy kezdődött a nap, mint minden másik, amióta a fel­szabadítók megszállták Belgrádot. Azt mondtam: - Disznóság. Csöndben. Elgondolkozva gyűrtem"' össze a Borbát. Mindkét markommal. ... Ugyanezeket a szavakat, ugyana­zoknak a mozdulatoknak a kíséretében cseréltük Id minden nap, amióta az új­ságok először, negyvennégy novembe­rében, megjelentették a kivégzett hábo­rús bűnösöknek-és a megszállókkal együttműködőknek a jegyzékét, de én csak ebben a percben, negyvenöt janu­árjában az összegyűrt papírcsomóval célozva a Jelena munkaasztala mellett álló fonott kosarat, csak ekkor ébred­tem rá a minden reggeli esemény szer­tartásszerűségére. .. ... S ahogy így váratlanul ráébredtem az én átkomnak és Jelena korholásának mágikus természetére, szinté abban a pillanatban észrevettem, hogy az idő folyamán a szertartásból szinte teljesen kiveszett tehetetlen dühünk elsődleges energiája. Három-négy hónappal előbb, mély komorságban, amikor még nem váltam közömbössé ama bibliai vésszel szemben, amely széjjelpuk­kasztotta a mi világunkat, Jelenáét és az enyémet, a bori bányába való kény­szermunkára indulásom előtt a szót: „disznók", még úgy ordítottam, mint a rohamra hívó kiáltást, vadul gyűrtem össze a nagy formátumú Borbát, bosszúállóan téptem széjjel a papírt, nagy sietségben, hogy minél előbb megszabaduljak a nyomtatott szörnye­tegtől, rendszerint nem találtam el a Je­lena asztala melletti kosarat. Ama va­sárnapi reggelen viszont először értet­tem meg, hogy a „disznót" fáradtan ej­tem ki - fáradtan talán az ismétléstől hogy a két újságoldalt lassan, elgondol­kodva gyűröm össze, arra törekedve, gyerekesen, hogy minél keményebb labdát csináljak, amivel aztán eltalálha­tom a három méterre lévő célpontot..." Valójában Selenič ebben a megfo­galmazásban kulcsot ad, högy megért­sük a gyilkosokkal, a gyilkosságokkal szembeni elnéző magatartását. A pol­gári író polgár hősének csak pár hónap kellett, s szavaiból kiolvadt a kezdeti düh energiája, érthető, hogy aki ötven évvel később emlékezik vissza (a Belgrádot megszálló felszabadítók rémtetteire), az indulatok nélkül, hűvös tárgyilagossággál tudja ábrázolni a tör­téneteket. Talán üzenet is ez. A regény egyik üzenete. Lehet, hogy nem is időszerűtlen. (Rövidítve.) BURÁNYI NÁNDOR, újvidéki Magyar Szó és visszája Öreg diák nem véndiák. Lehet, hogy az idei tanévnyitón egy kissé „túlkoros gólya" jelenik meg Bulgá­riában, a burgaszi egyetem közgaz­dasági fakultásának első évesei között. A 24 csasza című szófiai lap hírei szerint ugyanis az idén felvéte­lire jelentkezett Vidinből a 76 esz­tendős Emil Sztojanov. A pro­fesszorok szerint Sztojanov életkora nem lehet akadálya annak, hogy felsőfokú tanulmányokat folytat­hasson, egyedüli feltétel, hogy sike­resen vizsgázzék.A bolgár lap nem adott magyarázatot arra, hogy Szto­janov miért éppen most adta fejét to­vábbtanulásra. Az újság csak annyit derített ki, hogy a pályázó 50 évvel ezelőtt már járt egyetemre, de a dip­lomáig nem jutott el. Az elmúlt fél évszázadban különféle munkahe­lyeken dolgozott, még revizor is volt nyugdíjazásáig. A színész kortalan. Tavaly, ami­kor a híres berlini Schiller Theater pénzügyi támogatás híján bezárta kapuit, az elbocsátottak között volt a 89 éves Bernhard Minetti is, aki több mint 60 éven át Németország, Svájc és Ausztria valamennyi szín­házi társulatát megjárta, és szemé­lyéhez számos nagy német és világi­rodalmi alakítás fűződik. Szinte ma­tuzsálemi kora ellenére is mind fizi­kaüag, mind pedig szellemileg friss, könnyedén sajátítja el a leghosszabb szövegeket is. Még nem készül a nyugdíjba vonulásra. Ősszel ismét visszatér a világot jelentő deszkák­ra: állandó szerződést kapott a Berli­ner Ensemble színházban, melynek rendezője több fontos szerepalakí­tást bíz rá. Sámánnővel üzennek a szküák. Fiatal volt, szép és sikeres; szerette a drága ruhákat, az extravagáns frizu­rát, hétköznapjai egyhangúságát hasismámorral enyhítette. A nomád szkíták sámánnőjéről van szó, akit kétezerötszáz évvel ezelőtt temettek el az Altáj-hegység egyik magas fennsíkján. Az elmúlt év nyarán orosz régészek fedezték fel súját, amelynek feltárása három hónapig tartott. Az örök fagyban a fiatal nő holtteste csaknem teljes épségben maradt, és a korai történelmi idők legjobban konzerválódott leletei kö­zé tartozik. Megtalálásakor a múmia csodálatosan jó állapotban volt, bőre" halványbarna, mint az Altáj-hegy­ség mai lakóié. Sajnos azonban ezt az egyedülálló leletet Novoszi­birszkben hónapokig egy piszkos raktár hűtőkonténerében tartották ­zöldborsó-konzervek és különböző sajtok társaságában. Ezalatt bőre megsötétült, s ma már a tetováláso­kat is alig lehet felismerni rajta. Illatszerek a Bibliai Múzeum­ban. Milyen parfümöt használt De­lilah hogy rábírja Sámsont hajának levágására? Mivel illatosította ma­gát Kleopátra, hogy Marcus Antoni­ust őrülten szerelmessé tegye, s mi­lyen festéket kentek Tutanhamon arcára, hogy illendő külsővel men­jen át a másvilágra? Mindezeket a kozmetikai szereket és még többet láthat a közönség a hollandiai Nij­megen városában, ahol a szabadtéri Bibliai Múzeum ókori történelmi relikviákat állít ki.. A Flinstone család a mozikban. Angliában a napokban kezdték el vetíteni a kőkorszaki szakikról szóló nagysikerű rajzfilmsorozat egész estét betöltő játékfilmes változatát. Frédit a testes karakterszínész, John Goodman alakítja. Egy gonosz figu­ra szerepében felbukkan Elizabeth Taylor is. Brian Levant rendező állí­tólag vagy 30 forgatókönyvíró mun­káját vette igénybe, de egy brit film­szaklap előzetese szerint mégiscsak azt juttatja a néző eszébe, milyen briliáns volt az ABC csatornán 1960-ban indult Hanna-Barbera rajzfilmsorozat. És e kritika megfo­galmazója Romhányi József ma­gyar szövegét nem is ismerte. (k-s)

Next

/
Thumbnails
Contents