Új Szó, 1994. augusztus (47. évfolyam, 177-202. szám)

1994-08-11 / 186. szám, csütörtök

1994. AUGUSZTUS 11. ÚJ SZÓ PUBLICISZTIKA 1891 A jegesmedve és Mónáék A jegesmedve Izland partjainál tűnt föl. Eleinte senki nem tudta, mit keres ott, de a szemfüles tudorok két nap alatt kiderítették; medvénk egy eredeti hazájától leszakadt jégtáblán érkezett, amely - hála az égnek - nem úszott délebbre, mert ha ott elolvad, a medve a meleg vízben lelte volna halálát. Izlandi első oldalas hír a lapokban: a medvét megmentették, és a honi sarkkutatók expedíciót szerveznek annak érdekében, hogy a brumi még a párzás időszaka előtt az őt megillető helyen legyen. Áz eset az izlandiakat egy hétig tartotta lázban. Apropó: Izlandon éppen választások előtt állnak. A medve körüli hercehurca - tévedés ne essék - nem befolyásolja majd a választási eredményeket, mint ahogy az sem, hogy az ottani magyarok, akik éppen harmincan vannak, etnikai találkozót szerveznek.. Még mielőtt hármanként négy pártot szerveznének, megbeszélik, ki főzi a takartot (helyi dialektusokat nem ismerők számára: töltött káposzta), ki süti a mákos rétest, és ki szolgálja fel a bort. A takartot megeszik, a rétest nemkülönben, megitatják izlandi barátaikat és hazamennek. Két héttel később választani is elmennek. Erről viszont keveset írnak a lapok. A világon teljesen ismeretlen hírügynökségek jelentései szerint a jegesmedve közben megtalálta élete (egyik) párját, egy gyönyörű medvebocsot nemzett, és boldogan rohangál a halvadászatokra. Atyai kötelességeit homo sapienset meghazudtoló pontossággal teljesíti, és most már vigyáz, nehogy egy leváló jéghegyen kelljen töltenie ki tudja, hány hónapot, A brúmi jól érezte magát Izlandon, csak egy apróság nem tetszett neki: az izlandiak féltve őrzik izlandi identitásukat, s őt még politikai menekültként sem fogadták be. Igaz ugyan, hogy Izlandon nincs nyelvtörvény, a franciáké meg alkotmányellenes, mégis jól védik magukat a honi polgárok. Ők nem rettegnek az amerikanizálódástól, mert nem szeretik és nem engedik be. Törvény erre nem kell. A hollywoodi filmeket megnézik, de szívesebben unatkoznak az izlandi állami televízió adása előtt. Ezenkívül dolgoznak, adót fizetnek, tanulnak, gleccsereket figyelnek, hőforrások után kutatnak, autóval közlekednek, vagy szánon, vagy repülővel - olyan mindegy. Nem ismerik a kormányfőt, az államelnököt sem. Nem érdekli őket. Ott nincs politika. Jobban mondva, van! Éppen azt szolgálja, amit kell. Polgárai javát, és ezért a polgárok hajlandók békén hagyni a politikusokat és megválasztani őket. Hasonló földrajzi szélességen, Svédországban Siv Widerberg egy gyermekversikében irigykedve írja, milyen jó Mónáéknál, ahol a gyermeket emberszámba veszik. Vele tartok a vers utolsó mondatát idézve: Szeretném, ha Mónáéknál nálunk lenne. Az izlandi párhuzam egyáltalán nem a véletlen műve. LOVÁSZ ÁTTILA (Rajz: NÁRODNÁ OBRODA

) Élmény - szükségből Igazán nem értem a nyugati turistákat, miért nem látogatnak hozzánk nagyobb számban? Nálunk garantáltan nem unatkoznának, és egy sereg olyan élményben lenne részük, amilyet otthon egy hosszú életen át nem kapnak meg. Vegyük csak például a dunaszerdahelyi termálfürdőt. Lehet, hogy Nyugaton akad szebb is. jobb is, de bizonyos szempontból a szerdahelyi mégis unikum. Mert tegyük fel, hogy az Äwrŕ: MM Églj iw® * • - - ' :* • ^

p 'm&fr'. •*- * llillllilliisBli A vízparton a legjobb... odalátogatónak hirtelenjében az illemhelyet szottyan meglátogatni szüksége. Nincs probléma, elég, ha a szag után halad, és máris ott van az illemhelynek kinevezett bádogbudi előtt. Ha már kissé tájékozottabb helyi viszonyainkat illetőleg, először is toalettpapír után néz, mert az is honi specialitásaink egyike, hogy nálunk az illemhelyen nincs toalettpapír. Ha elég szemfüles, hamarosan felfedezi, hogy mégis van, mégpedig kint, a budi előtt, egy egész tekercs, amelyet gondos kezek egy szögre akasztottak, mint ZanzibáTban a vadásztrófeát szokás. A gyanútlan idegen felnyúl, letép belőle egy darabot, és már sietne is zsákmányával 9 megfelelő helyre, amikor bekövetkezik a váratlan fordulat. Ez egy középkorú, zord asszonyság képében jelentkezik, aki ellenvetést nem tűrő hangon közli vele, hogy márpedig ennyi rengeteg papírt ném lehet csak úgy letépni, micsoda rend ez, hová jutnánk, azonnal szolgáltassa vissza a letépett mennyiség felét. A klotyópapír éber őre helyzeti előnyt élvez, neki ugyanis nem sürgős, a vendégnek annál inkább,' ezért nem vitatkozik, szó nélkül visszaszolgáltat, és sietve magára zárja a pléhbódé ajtaját. Ott aztán eltűnődhet magában, vajon honnan a frászkarikából tudja az asszonyság, hogy neki mennyi papírra van momentán szüksége, s ha már szigorú norma írja elő a megfelelő fejadagot, miért felejtettek el a tekercs mellé egy centimétert is kifüggeszteni? Befolyásoljae az ülep mérete és a szekrétum halmazállapota a papírfecni hosszát, és ha igen, ez hogyan ellenőrizhető? Még az is megfordul a fejében, mi lesz, ha a nőnemű cerberus visszaköveteli a használt papírt is, más ország, más szokások, és itt, úgy látszik, minden lehetséges. Szerencsére a bádogbudi bizonyos zavaró körülmények - penetráns illatok, tócsák, miegyebek - miatt nem az a hely, amely különösen alkalmas lenne hosszabb töprengésekre, így aztán vendégünk nadrágján néminemű nyomelemekkel és egy felejthetetlen élménnyel gazdagodva távozik. Hogy csak az illemhelyről avagy sietős gyorsasággal és végleg kies hazánkból is, arról az idegenforgalmi statisztikák nem számolnak be. VOJTEK KATALIN Ukrán potyautas Néhány héttel ezelőtt történt. Ukránul beszélő hölgy szállt fel a kassai 16-os autóbuszra a kórháznál. Nyilván a piac volt az úticélja a Hernád-parti városban. Részben ismerhette a helyi „zörgést", mert kezében egy papírpénzzel azonnal az utasokhoz fordult, menetjegyet szeretett volna venni. Az első sikertelen próbálkozás után sem mondott le szándékáról. Nem akart potyán utazni. Többen is átnéztük pénztárcánkat, de... Egy fia jegy sem kérült elő sehonnan. A keleti „turista" nagy táskájával végigfurakodott a buszon, egészen a vezetőig. Fölöslegesen. Bilétát ugyanis a sofőrtől sem kapott. Bizonyára tudta, így nem folytathatja az utazást, le kell szállnia, és valahol jegyet kell szereznie. Vagy gyalogolhat... A következő megállóban elhagyni készült a fedélzetet, de nem sikerült neki. A kicsapódó ajtón ugyanis gyorsan fellépett az ellenőr. Hiába magyarázkodott siránkozva a külföldi utas, hiába igazoltuk néhányan, hogy ő akart jegyet venni, csak... A revizort a másik fél érvei nem érdekelték, ő az előírás szerint cselekedett. Hát igen, a szabály az szabály. Más dolog, hogy mennyire igazságos ilyen esetben a pénzbírság. Jóllehet utólag a helyi tömegközlekedési vállalat illetékeseit is elgondolkodtatták az iméntihez hasonló vitatott esetek. Néhány hete a vállalat buszvezetőinél is lehet jegyet venni. Igaz, felárral, de lehet. Persze a csupán részben saját hibájuk miatt eddig elkapott „potyautasoknak" részleges kártérítés nem jár. GAZDAG JÓZSEF - Az. igazat megvallva, nem nagyon fűlik a fogam politikához. Ve a feleségem privatizálni szeretne... (PRA VDA-karikatúra) Kiilönutas demagógia Egy minapi sajtóhír szerint a Kanadában élő eszkimók számára végre felcsillant a remény, hogy eszkimószámba vegyék őket. Nem kanadai angolnak (44,6%), kanadai franciának (28,7%), kanadai indiánnak (1%), hanem kanadai eszkimónak. Hosszú évek politikai küzdelmébe került, míg sikerült kivívniuk a kormánynál, hogy az általuk az ország északi részén lakott területen belátható időn belül autonómiát kapjanak, s a világatlaszokban a kanadai lakosság „egyéb" (mintegy 2,7%) kategóriájába sorolt névtelen rubrikából kilépjenek. Nem mondhatnám, hogy különösebben sokkolt a hír, hiszen Kanadában a franciák is önállóságra törekszenek, s ha jól emlékszem, tavaly éltük meg az európai „szeparálódás" legékesebb példáját, amikor a Belga Királyság a flamandok és a vallonok szövetségi államává, alakult. Egyik esetben sem trombitálta teli a világot a sajtó, hogy valamiféle állambomlasztó nacionalizmus, sovinizmus-kísértete járná be a földgolyót. További példálózás helyett maradjunk kicsit az eszkimóknál, mert esetük némiképp elgondolkodtató. Sosem jártam ugyan az eszkimók földjén, ötvenhatos vagy hatvannyolcas eszkimó rokonról sem tudok, de azt élénken el tudom képzelni, hogy ez az iglulakó és főkavadász nép sem egybeszabott. Lehetséges, hogy köztük is vannak liberális eszkimók és nemzeti érzületű eszkimók, sőt kommunista, kisgazda, demokrata, konzervatív, netán katolikus és pogány egyedek. Sőt az is előfordulhat, hogy eszkimó asszony, miközben halzsírral kenegeti magát, liberális újságot olvas, míg nemzeti konzervatív férje az elejtett jegesmedve fölött azért örvendezik, mert a kommunista apósa reinkarnációját véli látni a kiterített mackóban. Mégis: a kommunista és a konzervatív, a katolikus és a liberális eszkimó valahogy szeretné megélni az eszkimóságát is. Vagy elsősorban azt. Mert hát hiába lészen demokrata vagy szélsőjobbos, ha nem lehet zavartalanul eszkimó, annak minden attribútumával. S talán az az alig tízmillió négyzetkilométeres Kanada sem hullik darabjaira, a mamutfenyők sem száradnak ki felháborodásukban, a grizzly medvék és a lazacok sem mennek világgá, s nem valószínű, hogy az egy főre eső nemzeti jövedelem a csekélyke tizenkilencezer ^dollár alá zuhanna az eszkimó autonómia létrejöttével. Persze Kanada messzire van, miként a belga tizenhatezer dolláros nemzeti jövedelem víziója is valahol az üveghegyeken túl dereng. Mi meg itt élünk, ahol. Az eszkimósors az ötéves elfecsérelt lehetőségek után azonban végre rákényszerített bennünket is, hogy politikai képviseletünk ne egymást szapulja, hanem - szeresse bár ki-ki a maga halzsírját - azért vegye tudomásul legfontosabb érdekeink prioritását. Hogy ne egymás ellenére akarjunk főiskolát, nemzetiségi kart vagy egyetemet, kulturális vagy területi autonómiát, önkormányzati jogkört és tisztességes színházat, kétnyelvűséget és virágzó mezőgazdaságot, mert abból nem lesz semmi. Nem muszáj egymást feltétlen szeretni. A vak is látja, olyan ez a hármas koalíció, mint a békéltető tárgyalás után átmentett házasság. De civilizált és kultúrált felnőttek olykor a gyerek érdekét is figyelembe veszik. A legfontosabb szlovákiai magyar érdek pedig az erős parlamenti képviselet. A nagy összeölelkezés azonban, félő, így sem lesz maradéktalan, hiszen a Demokratikus Baloldal Pártja, magyar alelnöke révén másféle ölelkezésre toborozza Dél-Szlovákiát. Borza Erzsébet minapi, az Üj Szó „Baloldal"-án közölt pamfletjében csöppet sem titkolt vággyal nosztalgiázik a régi jó rendszer restaurálásáról - a kommunista földműves-szövetkezetek szükségéről, a mindenható kollektivizmusról, a volt KGST-ről és egyebekről, miközben primitív demagógiával ecseteli a régi rendszer erényeit, amely " a „villanyáram-vízvezeték-kultúrház" háromszög világraszóló vívmányait ajándékozta nekünk. Ezek bizony, kedves dél-szlovákiai magyar polgár-elvtársak, Ausztriában, Hollandiában, Norvégiában vagy az eszkimók lakta Kanadában nincsenek! Ezek a világraszóló „vívmányok" csak itt vannak, köszönhetően a baloldalnak. Hisz a vak is látja, hogy mindenütt tönkremennek a kisgazdaságok, s csak a kolhozok az igaziák. Borza Erzsébet, aki talán nem is tudatosítja, mire használja fel személyét a baloldal pártja, addig-addig bódít, míg sok embert elbódít, s akkor aztán süthetjük a koalíciónkat. Azt pedig már tapasztalhattuk, hogy nem a fényes pártprogramok (melyekre az alelnök hivatkozik) jelentik a garanciát, hanem a gyakorlati politika. A DBP - szép, hangzatos programja mellett- nem sok jelét mutatta, hogy akár egy sza- . vazatról is lemondana a kisebbségi jogok kedvéért. Alelnöke és olcsó propagandája csak a hatalmat jelentő szavazatok gyűjtése okán hibbantja a népet, hiszen nagyon jól tudja, ő sem forgathatja vissza az idő kerekét. Csak aztán nehogy a fejünket fogjuk az őszi választások után: istókuccse, több eszük van az eszkimóknak! KÖVESDI KÁROLY