Új Szó, 1994. július (47. évfolyam, 152-176. szám)

1994-07-22 / 169. szám, péntek

1994. JULIUS 22. TU SZO KULTURA Testvér, játssz még nekünk! Beszélgetés Michele Montanaróval* • Amikor a zenekar élén konferansziéként is szerepelt, az volt az érzésem, hogy minden spontaneitása mellett ön rendkívül tudatosan él a kontaktus- és hangulatteremtés eszközeivel. Azt hiszem, prózai színészként is megállná a helyét. • - Errefelé kevesen tudják rólam, hogy volt idő, amikor színművekben is szerepeltem. Ezek humoros darabok voltak, s amikor aztán zenészként léptem a közönség elé, akkor is igyekeztem mindig egy kis humort csempészni a műsoromba. Ezt annyira megszokták az emberek, hogy amikor egy dzséssztrióban játszottam, kimondottan ezért jöttek el a fellépéseinkre, és csalódottan távoztak, hiányolva produkciónkból a humort. Így aztán minden fellépésembe teszek egy csipetnyit. • Ez a természetéből fakad? - Nem tartozom a kimondottan vidám emberek közé, csak talán kicsit érzékenyebb vagyok az átlagnál. Bizonyára ebből adódik, hogy többféle megvilágításban látom. a dolgokat, észreveszem a humoros oldalukat is, esetleg épp ott, ahol más nem. • Árnyaltan, kitűnően beszél magyarul. Lisszaboni koncertjén portugál mondatokat is szőtt az összekötő szövegébe. Ezeket kifejezetten a lisszaboni fellépés kedvéért tanulta be? - Nem hiszem, hogy annyira kitűnő lenne a magyarnyelv-tudásom, noha a feleségem magyar, és sokat olvasok magyarul. Most éppen Jókai Sárga rózsáját, nagyon élvezem a természetleírásait. Mégis magyarul beszélek a leggyöngébben, angolul és olaszul sokkal könnyebben fejezem ki magamat. Ami a portugált illeti, háromszor voltam Portugáliában, így ragadt rám némi nyelvtudás, a portugál ugyanis nagyon hasonlít anyanyelvemhez, az ok' szitánhoz. Lisszaboni összekötő szövegem egy részét épp ezért okszitánul mondtam, és megértette a közönség. Különben portugál könyveket is olvasok, hogy ne jöjjek ki a gyakorlatból. • Az ön által négy éve létrehozott Vents ď Est (Keleti Szél) együttes a szlovákiai Ghýmes, a magyarországi Vujicsics zenekarból, két-három állandó és néhány alkalmi, országonként váltakozó szólistából áll. Az együttes ritkán találkozik, akkor is csak egy-két napi próbára jut ideje. A Vents d'JZstnek mégis senkiével össze nem téveszthető, sajátosan egyéni stílusa van, s a kevés próba ellenére mindig élményt adó produkcióra képes. Ezt hogy csinálják? - Azt hiszem, nem az a fontos, hogy valaki mennyit próbál, hanem az, hogy mit tud nyújtani, ha kiáll a színpadra. A? együttes zenészei kitűnően tudnak koncentrálni és követni mindazt, ami a színpadon történik. Sokszor úgy tűnik, mintha teljesen önfeledten, szinte csak a saját örömükre játszanának, pedig közben rettenetesen összpontosítanak és odafigyelnek egymásra, mert nagyon sok a rögtönzés. A Ghýmes mindig új megoldásokat keres, új színnel igyekszik gazdagítani a produkciót, és ez a többiekre is ösztönzően hat. • Önre is? - Természetesen. Amikor komponálok, képzeletben már hallom, . hogy fog szólni a zeném a Ghýmes és a Vujicsics előadásában. • Mindkét zenekar erős egyéniségekből áll, akik egyéniségüket akkor sem adják fel, amikor együtt játszanak. A sok másság harmonikus egyégbe áll össze a Vents d'Est koncertjein. - Arra törekszem, hogy megmutassam, hogyan férnek meg egymás mellett és hogyan hatnak egymásra a legkülönbözőbb kultúrák, hogyan termékenyítik, gazdagítják egymást, miközben jottányit sem veszítenek sajátos karakterükből. így van ez az egyének esetében is. Ha közösen muzsikálunk, minden zenész maradéktalanul önmagát adja. Még Csehszlovákia kettéválása előtt, de már a hozzá vezető nagy viták idején, egyik turnénkon közreműködött egy szlovák zenész is. Magyarlakta vidéken koncerteztünk, ahol érezni lehetett a magyar kisebbség félelmét a kettéválástól. Meško, aki szlovák népviseletben szlovák zenét játszott, mégis óriási tapsot kapott. Sikerült bebizonyítanunk, hogy a magyarokkal együtt tud működni egy szlovák szlovákként, nem adva fel identitását. • Azt hiszem, ezt az üzenetet mindenhol megértik az emberek, és ez egyben sikerük egyik titka". - Ha sikerünk van, azért van, mert szeretik az emberek azt, amit Csinálunk, és nem azért, mert azt csináljuk, amit szeretnek az emberek. A médiákban most az a jelszó, hogy azt kell csinálni, ami tetszik az embereknek. De ki tudná pontosan megmondani, mi tetszik és kiknek, hisz nagy a világ, rengeteg az ember. Én is sok országot bejártam, de hogy mit jelent a zene, arra csak Indonéziában jöttem rá, ahol zenekar nélkül, egyedül koncerteztem. Szumátra szigetén, Medanban háromezer ember előtt játszottam, de a nagy élmény Jáva szigetén, egy vulkanikus hegy lábánál fekvő apró falucskában várt rám, ahol az emberek még életükben nem láttak koncertet. Zuhogott a szűnni nem akaró trópusi eső, egyedül én álltam tető alatt a hangszerek miatt, a bőrig ázott közönség pedig csak ült és mosolygott, mert fogalma sem volt, hogy az egyes számok között tapsolni szokás. Ha meg valami furcsát csináltam a hangszeren, hangosan nevetett. Először nem beszéltem, csak zenéltem, ami hiba volt, igyekeztem is jóvátenni; összeszedtem azt a kevéske nyelvtudásomat, ami indonéziai turném során rám ragadt, és megpróbáltam elmagyarázni, mit fogok csinálni. Amikor már nem tudom, hányadik ráadás után elbúcsúztam a közönségtől, odajött hozzám egy asszony, és azt mondta: „Testvér, játssz még!" Játszottam, szinte a végkimerülésig, mert a szám végeztével mindig odajött valaki: „Testvér, még!" A koncert után az egész falu közös vacsorára gyűlt össze, derekasan megvendégeltek, szinte körülöleltek a szeretetükkel, csodálatosan éreztem magam. Annyira furcsa és szokatlan volt, hogy egy francia egy isten háta mögötti falucskában koncertezik, hogy a 800 kilométerre fekvő. Dzsakartából kiküldtek egy minisztériumi hivatalnokot, nézze már meg, mit művel ott az a muzsikus. Tőle tudtam meg, hogy Indonéziának azon a táján a „testvér" megszólítás a legnagyobb tiszteletadás jele, ami nagyon keveseknek adatik meg, különösen, ha egy először látott idegenről van szó. Általában nemigen vagyok magamtól elragadtatva, de akkor végtelenül büszke és boldog voltam. • Úgy hallottam, ön sosem tanult rendszeresen zenét. - Autodidakta vagyok, épp ezért folyton tanulok. Minden újonnan megismert dolog működésbe hozza a fantáziámat, s talán épp azért, mert nem tanultam rendszeresen zenélni, rendszerint más irányból közelítem meg a dolgokat, ami gyakran furcsa, szokatlan megoldásokhoz vezet. Nyolc éve elmentem Budapesten Sárosi Bálint után. hogy szeretnék a Kodály Intézetben tanulni. „Mire? Hogy legyen egy diplomád? Akkor inkább rögtön kiállítok egyet, írásba adom, hogy tudsz zenélni." - mondta, és ez nem kis dolog volt, > mert Sárosi Bálint nem akárki. • A Vents ď Est minden koncertje után rengeteg meghívást kap, ám amikor az invitálok megtudják, mennyi pénzbe és energiába kerül egy turné megszervezése, lebonyolítása, a legtöbben visszalépnek. - Ez normális dolog, világszerte így van. Azért kell most minden alkalmat megragadni, hogy eljöhessen az az idő, amikor ezek a dolgok már nem jelentenek problémát az együttes számára. Ha tudom, hogy valaki komolyan gondolja a meghívást, de nincs elég pénze, megkérdezem tőle, mennyit tudna adni. Megmondja az összeget, és akkor esetleg azt felelem: „Rendben van, akkor nem megyünk repülőgéppel, hanem autóbusszal." • Megér egy koncert több ezer kilométernyi fárasztó utazást ? - Meg. Most ez van. Én bízom a jövőben. VOJTEK KATALIN A szerző nemrég a Ghýmes e's a Vujicsics együttessel Délnyugat-Európában járt. Az. interjú akkor készült. „Szívvel és szemmel" Még egyszer a Könyvnapokról Vitéz Erikának a közelmúltban a szerkesztőségbe érkezett cikke-levele (lapunk 15-i számában jelent meg), bevallom, kissé megle

7 pett. Meglepett, mert nem egészen világos számomra (bár jórészt sejtem), mit nehezményez a Szlovákiai Magyar Kôriývnäpok kapcsán írt cikkemben, illetve milyen éllenségképet vélt belőle kiolvasni. A Könyvnapoknak jómagam szerzőként is, szerkesztőként is örültem (taár utóbbi minőségemben dohogtam eleget a szervezési bakik miatt, amelyeket meg kellett oldani a szerkesztőségben, hogy legalább a rendezvények műsora pontosan jelenjék meg). Örültem azért is, mert tisztán emlékszem, milyen pánikhangulat alakult ki a Slovenská kniha könyvterjesztő vállalat összeomlását követően, közvetlenül a rendszerváltás után, s fel tudom mérni egy-egy ilyen rendezvény fontosságát. Négy-öt évvel ezelőtt sokan föltettük a kérdést: mi lesz a könyvterjesztéssel, kisebbségi könyvkiadásunk hogyan képes megküzdeni az erejét próbáló feladattal és a piacgazdaság alakulását kísérőjelenségek kihívásaival? S talán nem hangzik dicsekvésnek, de újságíróként talán mi is odatettünk egy-két téglát az épülgető terjesztői hálózat megalakulásához (például a pozsonyi magyar könyvesbolt mentéséhez). Hogy tehettünk volna többet is, elismerem, hiszen több városunkban (például Füleken) tudomásom szerint ma sincs magyar könyvesbolt. Könyvtáraink állapota is hosszabb elemzést igénýelne. De nem erről szólt írásom. Tulajdonképpen nem is a könyvesboltokról, melyek örvendetesért szaporodnak. Hanem egy-két jelenségről, amelyek tetszik, nem tetszik, nyugtalanítóak, akár szívvel tekintünk rájuk, akár kritikus szemmel. Az olvasót talán nem is érdekli (s miért is érdekelné?) de a szakma tudja, kiadóink között igenis rivalizálás folyik, ami egyrészt egészséges versenyhelyzetet teremt, •másrészt viszont fölösleges pazarlást okoz, ami az olvasó, a szerző pozícióit gyengíti. Ezekre igyekeztem rámutatni, meglehetősen szőrmentén és nem ellenségképeket rajzolva. Mert továbbra is fenntartom a véleményem, hogy egészségtelen dolog egy városban három könyvesboltért fizetni a bérleti díjat, egyebet, amikor mindháromban nagyjából ugyanaz a választék várja az olvasót. Ezek a terhek egy egészséges konszenzus híján végső soron valamennyiünk pozícióit gyengítik. Mint ahogyan a mai napig sem sikerült egy kiadéi-terjesztői-könyvszakmai szövetséget tető alá hozni, elsősorban kiadóink érdekütközései miatt. Ha az olvasót és az írótársadalmat féltem (mert a terjesztést, sőt a kiadást is, sértődés ne essék, szorgos, lelkiismeretes munkáján túl ez a kettő feltételezi), akkor ezért örülök a Könyvnapoknak, s hogy ki ötlete volt, az nem minősítés, pusztán a rendezvény geneziséhez tartozik. A kiadók, a boltok egymástól való elszigetelődésének megakadályozása pedig éppen a kiadókon és a boltokon múlik. , • , t A „szívemmel" látom, érzem jómagam is az olvasó figyelő tekintetét, ám „szememmel" . kénytelen vagyok látni az érdektelenséget is, amely, örömmel hallom, a rendezvény keleti részét elkerülte. Sajnos, ott nem fordulhattam elő, mivel Pozsony és Komárom között dedikáltam többedmagammal. Pozsonyban, Somorján, Dunaszerdahelyen, Komáromban kijutott a figyelemből is, az érdektelenségből is. De ez már társadalmi, lélektani, szociális, kulturális és egyéb vizsgálódások tárgya kellene, hogy legyen a jövőben. Egyébként a kassai magyar könyvesbolt megnyitóján tavaly én is részt vettem, s örült a szívem a tolongás láttán, de a „saját kulcsom" ajtaja mögött ott motoszkált némi malícia, mert tudomásom volt közös szándékokról is, amelyek (ellenségkép, széthúzás, érdekek miatt?) végül is csak szándékok maradtak. De hagyjuk az ágak nyesegetését, mert a forgács ismét csak az olvasó szemébe pattogna. Pedig az ő kegyeit lessük valamennyien. KÖVESDI KÁROLY es visszaja Gyilkosból lett öngyilkos regényíró. Alig néhány órával az életfogytig tartó börtönbüntetés kihirdetése után öngyilkos lett cellájában Jack Unterweger, akire kilenc prostituált meggyilkolása miatt szabták ki az Ausztriában legsúlyosabb ítéletet. Unterweger már a hetvenes években rács mögé került gyilkosságért, de a szó valódi értelmében „kiírta" magának a kegyelmet. A börtönben 1983-ban megírta és a Maro-Verlag kiadó segítségével piacra dobta önéletrajzi regényét. A könyvből, amelynek sikere ellenére vegyes az irodalmi fogadtatása, film. majd színdarab is készült. A szociális viszonyok élharcosának szerepében fellépő szefző szinte hőssé vált, szolidaritási mozgalom indult a szabadlábra helyezéséért. Számos kiváló osztrák személyiség, művészegyéniség emelt szót szabadon bocsátásáért. Az elítéltnek még azt is lehetővé tették, hogy szmokingban jelenjen meg darabja premierjén, s a védőügyvéd 1990-ben kieszközölte a kegyelmet. Másfél év elteltével azonban ismét bíróság elé került. Jack Unterweger története indulatokat kavart, minthogy kiszabadulásáért és íróvá avatásáért főként a baloldali értelmiség hallatta hangját. $ $ $ Papírpép Enver Hodzsa könyveiből. A tiranai művelődésügyi minisztérium közlése szerint Enver Hodzsa csaknem kétmillió könyvéből a közeljövőben csomagolópapírt vagy Cellulózpépet készítenek. Az egykori mindenható albán pártvezér „műveit" kiváló minőségű papiroson Ausztriában nyomtatták. Most újabb könyvek alapanyagául használják fel, és a minisztérium kapott is ajánlatot e papír tonnájának 20 dollárért történő megvételére. Az albán könyvesboltok és könyvtárak évtizedeken át zsúfolva voltak a marxizmus-leninizmus klasszikusainak könyveivel. äjfc A holocaust és a gyermekek. A világ egyre több országában jelenik meg Deborah Dwork „Gyermekek sárga csillaggal" című könyve. A Yale egyetem neves professzornője a legszörnyűbb rémtetteket írja le a történelem egyik legkegyetlenebb népirtásáról, amelynek csaknem egymillió gyermek esett áldozatául. Í^C Dühös muzulmánok. Politikai menedékjogot kért Taszlima Naszrin bangladesi írónő az Egyesült Államoktól. A feminista írónő ellen elfogatási parancs van érvényben a muzulmánok vallási érzelmeinek megsértése miatt. A muzulmánok és a kormány dühét az váltotta ki, hogy a harmincas évei elején járó írónő az indiai Statesman című napilapnak állítólag kijelentette: a Koránt, a muzulmánok szent könyvét alaposan át kell dolgozni. Ezt követően rendelték el Naszrin letartóztatását. ^te íte A Korán irán(y)vonala. Koránidézeteket élvezhetnek az iráni telefonszolgálat használói, mert Irán is lépést tart a „vonalas" korral. Igaz, kissé vonalasan. Szerte a világban ugyanis bombaüzletnek bizonyulnak a szextelefonvonalak, amelyek borsos áron, de erotikától „izzanak", s szerelemtől forró drótot ígérnek. Az iráni szent vonalat viszont a legkiválóbb Korán-előadók tüzes szent beszéde fűti. Aki felhívja a 114-es számot - mert összesen ennyi fejezetből áll a Korán -, majd a kívánt fejezetszámot is kitárcsázza s azon belül a megfelelő alegységet, a vonal túlsó végéről a legnagyobb átéléssel és átszellemültséggel hallhatja a Koránt. Külön élmény, hogy mindegyik Koránidéző a maga kedvenc részletét tolmácsolja a mohamedánok szent könyvéből. (k-s)