Új Szó, 1994. június (47. évfolyam, 126-151. szám)

1994-06-09 / 133. szám, csütörtök

1994. JÚNIUS 9. Volt egyszer egy aranyvonat UJSZO' PUBLICISZTIKA A legendás magyar aranyvonat nyomában jártunk. Az út nagyon hosszú /olt. Fél évszázaddal ezelőtt kezdődött el. Budapestről vezetett nagy-nagy kerülőkkel Felső-Ausztriába, annak egy ma is kissé eldugott szögletébe, Spital am Pvhrübe. Ilyenkor még hó borítja a környező magas hegyeket. A hegyi patakokban nagyon hideg kristálytiszta víz folyik egész éven át, s partjaik mentén ugyanúgy lehet pisztrángozni, mint ezt annak idején tették a hónapokon, sőt egy-két éven át itt-tartőzkodó magyar közösség tagjai. Egy kis történelmi visszapillantás: 1944 végén a Magyar Nemzeti Bank aranykészletét egyéb más értékekkel együtt elmenekítették Budapestről. Rövid ideig a veszprémi vár pincéjébe rejtették, majd lovábbvitték őket. Elég nagy kerülővel - Szombathely érintésével -jutottak el Sopronon keresztül a Fertő-tó partján levő kis falu, Fertőboz vasútállomására. Itt a kincses szerelvényt mellékvágányra tolták, s hosszú ideig vesztegelt. Közben toborozták a Magyar Nemzeti Bank megbízhatónak tartott s az ország különböző részeibe menekült tisztviselőit. Ők családjukkal együtt heteken át a vasúti kocsikban laktak. 1945 februárjának utolsó napján indult' el a kincses vonat Sopronon át Bécsújhelyig. Itt a vonat magyar személyzetétől a bank vezetése elköszönt, s meg is jutalmazta őket. Sokáig úgy tudtuk, hogy a németek vitték tovább az arany vonatot, s végül az amerikaiak kezébe került a nagy értékű kincs. Nos, ez az utóbbi feltételezés már régen megdőlt. Mindezt elsősorban István Kümmerlétől, ázaz Kümmerle Istvántól tudtam meg, aki fiatal gyerekként, szüleivel együtt maga is utasa volt a legendás aranyvonatnak. Ma i már nyugdíjas banktisztviselőként Bécsben él, de gyakran látogat haza. 1956-ban távozott Magyarországról. Ausztriában fejezte be az. egyetemet, s egyetlen munkahelye az Osztrák Nemzeti Bank volt.-Idén tölti be 65. életévét. Amikor a hatsávos autópályán robogtunk nyugat felé, a nagy sebesség ellenére sok mindenről lehet beszélgetni. Kedves házigazdám igazán nagyszerű idegenvezető is. A végállomás Spital am Pyhrn. Mintegy 250 kilométerre Bécstől kies fekvésű üdülőhely. Az akkor és ma is mintegy kétezer állandó lakosú település 650 méter magasan fekszik a tengerszint fölött. Több sífelvonója és -pályája van. A főszezonban a vendégek száma jóval meghaladja az állandó lakosokét. A központban pedig ott áll a kéttornyú templom s a hozzá kapcsolódó múzeum, amelynek helyiségeiben egykor kolostor is működött. Elmegyünk az állomásra. Az. egyvágányos, villamosított sínpáron éppen egy konténervonat robog át nagy sebességgel. - Itt volt a kirakodás - mutat Kümmerle úr. - A több tonna aranyrúd, a jelentős ezüstkincs és egyebek a templom kriptájába kerültek. Egy csendőrszáz,ad őrizte könnyűfegyverekkel.. Emlékszem, nemegyszer különböző rangú és rendű kóbor katoruik akartak lemenni a kriptába körülnézni, de a csendőrök nem engedték őket. Egészen május végéig ezen a rejtekhelyen voltak ct magyar aranykincsek. Már véget ért a háború, de ide még mindig nem jöttek katonák. A bank vezetői pedig izgultak, nehogy illetéktelen kezekbe kerüljön a nagy értékű, kincs. Mindvégig úgy vélekedtek róla, hogy ez a magyar népé, s mindent megtettek azért, hogy ne jusson illetéktelen kezekbe. Egyébként a németek elvonulása után orosz, angol, sőt francia katonai alakulatok is feltűntek ct környéken. Ahol mi voltunk, az egy kis békesziget volt, oda nem jöttek katonák. Apámtól tuclom, hogy a roppant kincs és a sorsa napi vitatéma volt. A vezérkar végül úgy határozott, hogy legjobb lesz, ha az amerikaiaknak szólnak. El is indult egy küldöttség. Végül május felé kijött egy egység, és tankok fedezete mellett elszállították a kincseket Frankfurtba. A lakosság akkor látott először idegen katonákat. A lányok, asszonyok ki is öltöztek ebből az. alkalomból, a gyerekek örültek a csokoládénak, a felnőttek pedig a cigarettának. Amíg a banki alkalmazottak ezen a festői alpesi üdülőhelyen tartózkodtak, persze sok minden történt. Amikor kiértünk, mindent tökéletesen megszerveztek. A gyerekeknek még iskola is volt. Amit tudtunk, segítettünk. Én például gyakran voltam kályhafűtő. Rengeteg Mátyás-bankó volt velünk. Ezek Magyarországon már nem kerültek forgalomba. Begyújtásra használtuk őket. A lakosság örült nekünk, mert ameddig volt miből, mindent tisztességesen megfizettünk. Utána pedig ott segítettek, ahol tudtak. Az első családok 1945 végén, a többiek pedig 1946-ban települtek haza. Persze voltak, akik kint maradtak, s szétszéledtek a nagyvilágban. A kincseket őrző század egyik őrmestere benősült az egyik környékbeli kis faluba. Többször is megkerestem. Nagyon rendes ember volt. Néhány éve, amikor újból bekopogtattam hozzájuk, felesége könnyezve mondta, hogy időközben elhunyt. Kár, hogy az. ő visszaemlékezéseit nem sikerült megörökíteni. Ezen a vadregényes szépségű településen azóta is híven őrzik a magyar aranykincsek ittlétének emlékeit. A kriptát felújították és emléktáblát helyeztek el. Az akkori plébános már régen meghalt, de utódja, dr. Erich Tischler is kitűnő partner volt az emlékek megőrzésében és felevenítésében. Amikor nemrégen a település 800 éves fennállását ünnepelte, az egész éven át tartó ünnepségsorozatban központi helyet kapott a magyar aranykincsek ittléte.. A mai rohanó világban is nyugodt, csendes fészek a felsőausztriai Spital am Pyhrn. Kümmerle Istvánt jó barátként fogadja mindenki. Miközben esszük a házi készítményű süteményremekeket, kávézunk és sörözünk, beintenek a még havas hegycsúcsok. Itt az orgona is akkor bont szirmot, amikor nálunk már rég elvirágzott. A kávéház külső falai nem változtak legalább 50 vagy 100 éve. Egy gyors sodrású hegyi patak is átfolyik alatta. S egy kőhajításnyira a templom, ahol fé! évszázaddal ezelőtt sikerült biztonságba helyezni a magyar aranykincseket. Ólyannyira, hogy rövidesen haza is kerültek. Akik megőrizték, azoknak hamvai már régóta a. világ számos helyén levő temetőkben nyugszanak. S már az emlékező gyerekek is megették a kenyerük javát. CSERESZNYÁK ISTVÁN Korty Söröző Komáromban. A hangulat majdhogynem capriccio. Tisztességes árak, jófajta nedű. Habzik a Purkmistr. Budvarral telt kriglik sorjáznak. Oltsd a szomjad, halandó, avagy: mi kell még a boldogsághoz? A szomszéd asztalnál cseh társaság beszélget. Jó hallani. Mármint a nyelvet. Mígnem az egyikük eképpen dörrent bele.az idillbe: -/4 magyarok is... Minek vannak itt?! Ki hívta őket ide?! Ha a szlovákokkal össze rúgják a port, cseszhetjük... - majd - már kissé higgadtabban - a korsójába szitkozódik. Nem részeg a srác. Inkább elkeseredett. Nekem meg hirtelen eszembe jut sok minden. Azért szót kéne érteni - mocorog bennem a közeledhetnék, ám egy újabb imperatívusz megálljt parancsol: - Engem nem érdekel, miért Iáknak itt, honnan jöttek, takarodjanak! Mintha a cigifüstben Sládek, Slota, Mečiar urak tapsikolnának. Mintha megposhadt volna ez a sör. Túlságosan zajos lett a magány. BUCHLOVICS PÉTER Korparancs A bevásárlás összetett műveletét elvégezni roppant komoly dolog, a család nem véletlenül helyezkedett arra az álláspontra, hogy csakis én vagyok rá képes. Maga a bevásárlás rendkívül unalmas, de az útbaeső sarki kocsmánál (útba esik jövet-menet) mindig történik valami. (Egyébként korcsmának is hívom, nem minden ok és malícia nélkül.) Most is. A kocsma elől egy úriember startol, kerékpárral és - bármily hihetetlen - két mankóval a hóna alatt elszelel mellettem. Teszi mindezt dombnak fölfelé. Kérem, tessék megrökönyödni, jobb híján én sem tudtam mást kezdeni. Ha csak néhány másodperccél is, de az ember mindig lemarad életének igazán nagy pillanatáról. Ha egy kicsit korábban érkezem, még láthattam volna, amint két mankóján kiszerencsétlenkedik a kocsmából, aztán hóna alá csapja őket és elviharzik. Ugye, ez alig képzelhető el. Az „egy sör, egy fél sokszor" című össznépi szórakozás ez irányú jótékony hatásáról még nem hallottam. Bár mondják, kis mértékben orvosság... A bamba meglepetés mintaképeként ballagtam tovább, persze nem hagyott nyugodni a dolog. A gyors helyszínelés sem segített, maradt a találgatás. Talán valaki ottfelejtette a kocsmában. Lerészegedett - így könnyen elhagy akármit az ember. Ä becsületes megtaláló most szépen hazaszállítja helyette; ezt láttam én. Na nem. Ernyőt, zakót, barátnőt bárhol ott lehet felejteni. De egy mankót, illetve mindjárt kettőt? Talán ez az egyetlen dolog a világon, amit nem lehet ottfelejteni. Még a kocsmában sem, pedig ott lehet felejteni. Nincs más megoldás: most vette. Fiacskám, ugorj le a boltba, olyan régen vettünk mankót. Hozzál már édes egy szülédnek kettőt - hallom, és lelki szemeim előtt már gurul is a kerékpár. De hol lehet egyáltalán mankót venni? Egyáltalán lehet? Nem emlékszem, hogy láttam volna valahol. Kisváros vagyunk, pont itt árulnák? „Mankóüzlet" - még leírni is rossz, gondolom olvasni sem könnyű. „Aprójavításokat vállalunk" - ha élelmes a tulaj. Ha morbid, akkor telefonos rendelést és házhoz szállítást. „Idejében vegye meg mankóját! Biztos lépések, nyugodt jövő." Már kezdtem azt hinni, a kerékpáros csak anyagot akart gyűjteni, s most, mikor arról írok, mennyire hülye képet tudok vágni, ugyanezt teszi ő is. A módszer merőben új fejezet az újságírás történetében, és megint nem nekem jutott eszembe. (Remélem, nem egyszerre jelenünk meg.) Megvan! (...na, ...milyen Réka?) Orvosnál volt. Egy megrögzött hipochondert láttam. Már minden kórt kipróbált, most két éve gyermekbénulással kezelteti magát, egyelőre eredmény nélkül. Mondhatnám, nincs előrelépés. Se oldalra, se hátra. Sőt orvosai szerint állapota rosszabbodott. Efelett érzett mérhetetlen elkeseredettségében ugrott be a kocsmába ledönteni egy kis búfelejtőt. A bú elszállt, most kikukucskál az ablakon, van-e orvosdoktor a közelben, aztán hajrá. Nem, ennyire rossz véleménnyel azért mégsem lehetek az orvostársadalomról . Az istenért, hát miért hordoz valaki mankót magával? Tudom már! Egyszerűen a biztonság kedvéért. Csúnya világot élünk, ki tudja, mit hoz a holnap (és még néhány közhely tetszés szerint). Jó tudni, hogy ebben a korcs mában van valami, amire támaszkodhatik az ember. Most már bánom, miért nem is kiáltottam utána, árulja el, hol szerezhetnék magamnak egy (két) biztos támaszt. Ha másképp nem megy... Másrészt viszont kár volna eltörni ezt a szép lábat. De a korral meg haladni kell, még ha csak araszolgatva is. HOLOP ZSOLT Mintha... Mégy a fasorban, a hatalmas gesztenyefák dupla sorfala közt, akárha egy gótikus templom főhajójában, a padon öregek, fiatalok, részegek, jobb kézről egy hanyatt vágódott borostás férfi, keze lefittyen a földre, s csak közelebb érve, egy lopott oldalpillantás erejéig látod, hogy jobb keze mutatóujja valahogy furcsán rövidnek tűnik, hát persze, hiányzik egy ujjperece, s pontosan a csonk hegyével érinti az anyaföldet, mintha bele akarna fúrni, bökni vagy készülne rajzolni a rátörő zsoldosok előtt, nem is, mintha a fájdalmat pumpálná az elvágott ízület revolvercsövével, mintha az Úr és Ádám ujjai érnének össsze Michelangelo freskóján, ahogy ott hortyog hanyatt fekve a részeg pasas, akár egy ma született michelangelo-isten-ádám, a főhajó jobb oldalán, a padon, csak a környezet bársonyabb, mint a rideg templomfalak, zöld, zöld és zöld, óriási gesztenyelevelek, lapátnyi zöld lepedők, és sokadszor gondolsz az atavisztikus vágyra, milyen jó lenne belefúrni az arcod ebbe a zöldbe, belehenteregni, belemerülni, felolvadni benne, felszívódni, fel a nedvekkel a gallyak ujjbegyéig, a lapátnyi levelek erezetébe, s onnan lepöttyenni, akár egy esőcsepp, fáradtan, mégis tisztán, s elfolyni, mélyen az anyaföldbe, eltűnni, buddhai nyugalommal, de hát nem lehet, rosszkor születtünk,rossz helyen, rossz órában, pénzváltáskor, Sztálin halálának és a Mű tovább-tombolásának valahol a harmadik felvonása és a függöny lezuhanása közötti percben, amikor még és már talán csak maga a jóisten tudta, mi lesz ennek a vége, s csak mégy tovább, még csak azt sem mondhatod, hogy kizökkenve, elkalandozva, amikor valahol az oltár elképzelt helyéhez érve, az otromba piros dicsőségtáblák sorfala között megugrik valaki, ezek a táblák alig pár éve kerültek ide, munkásarcok, igazgatófejek bámultak ki az üveg mögül, kifejezéstelen arccál, mint a hentesbolt kirakatában a disznófejek, meg lehetett szokni ezt is, amiképp azt is, hogy most sovén pártok tacepaójává avanzsáltak ezek a vörösre festett, mindent túlélő vasmonstrumok, talán már vasgyökereket eresztettek a földbe ők is, az anyaföldbe, amely nem tudja kivetni őket, csak az üveget verik szét egy-egy ívben elúszó sörösüveggel, kővel, miegyébbel, szóval itt suhan el a pasas, a lehangolóan beggyeszkedő vörös izék között, nyomában egy rettenetesen feldúlt, kopasz és pocakos ürgével, fogócskáznak vagy mi a szösz, amikor a „köpcös kopasz elkapja a rnanust, nem is manust, hiszen ez egy fiatal srác, leteperi a betonra, és rúgja, üti, vágja, mintha legalábbis az anyját gyalázta volna, majd figurát váltva elkezdi taposni, gyúrja bele a fejét a betonba, mint a svábbogarat, módszeresen tapossa és valami áldozati szöveget gajdol, s körülbelül akkor érsz óda és ordítasz rá a pasasra, amikor .az agyalapi sérülés és a másodfokú agyrázkódás közötti taposásokat viszi be a srác fejére, hé, megbolondult, ember, hisz megöli azt a szerencsétlent, erre felkapja a fejét, mint gyerekkorodban a másfél méteres palánkról az útra leugrott bika, miközben lábát törte, s vérben forgó szemekkel bambán nézett, nem értve, hogyan lehetséges a föld ekkora erejű visszarúgása, hogy nem tud lábra állni tőle, s a felkapott fejben ülő szemék s a tekinteted találkozása utáni hökkenetben a kopasz köpcös rád mordult, hogy ez egy állat, nem látod, teljesen át van itatva valami olcsó kábítószerrel, egy öregasszonyt molesztált a rohadt tetűje fényes nappal, de a taposások határozottsága megszakad, s a srác kihasználva a percnyi tétovázást, feltápászkodik, s imbolyogva futni kezd a rózsabokrok közt gázolva a panelházak fedezékébe. dülöngélve, mint egy találatpt kapott hajó, egyszerre darabos, széteső és elomló mozdulatokkal, karjaival a levegőt csápolva, a bikafejű meg csak áll, most már kibe plántálja az alaposan összeakkumulált vak dühét, így hát jobbnak látod sietve lelécelni, azzal az önámító, otromba, és később szégyellnivaló elégedettséggel, sőt büszkeséggel, hogy valószínűleg megmentetted egy ember életét, holott csak egy véletlen kontaktushiba folytán belecsöppentél valamibe, amihez az égvilágon semmi közöd, s kilépve a főhajó hűséből a vakító fényre, miközben orrodba pöffenti bűzét egy roncstelepre kívánkozó autóbusz, még átvillan rajtad a gondolat, hogy most gyalogoltál keresztül az immaginárius oltáron, amelyről szenteltvíz helyett póri egyszerűséggel a vadgesztenyék nedváramába kívánkozó, fáradtan reinkarnálódott lelked esszenciája csöppent a lábad elé, ám fásultságod megakadályoz benne, hogy lehajolj érte a cipőd orra elé, hogy egy kétezer kilowattos ütéssel átjárjon a földre fittyenő ujjcsonkból és a piros vasbubuk vasgyökereiből vagy éppen a Szarajevóban megerőszakolt muzulmán nőnek a földön hidraként szétterülő hajkoronájából kiszakadó, a dél-afrikai fehérek testében remegő és onnan kikívánkozó félelem eget verő sikolya, s csak mégy tovább, mintha mi sem történt volna, és mintha nem is te lennél te, csak egy múló, észrevétlen pillanat a végtelen körben, amelyből úgy sem tudsz kigyalogolni. KÖVESD! KÁROLY