Új Szó, 1994. június (47. évfolyam, 126-151. szám)

1994-06-23 / 145. szám, csütörtök

1994. JÚNIUS 23. •új szó

1 PUBLICISZTIKA Hidegzuhany Hidegzuhanyként ért egy évvel ezelőtt az, hogy a strasbourgi székHelyű Emberi Jogok Európai Bíróságának tagjai egy külhoni előadássorozat keretében ismételten elmondták, hogy már Csehszlovákia felvétele az Európa Tanácsba „sem volt egészen átgondolt lépés". Az új Szlovák Köztársaság felvételéről pedig még kétkedőbben vélekedtek, habár azt is elmondták, hogy Szlovákiát (az Európa Tanácsba immár felvett Csehszlovákia egyik utódállamaként) nem lehetett fel nem venni, nem lehetett azt mondani, hogy kedves uraim, Európában ti nem vagytok „szobatiszták". A táblatörvényről szóló szavazás valójában csak igazolta az egy évvel ezelőtti kijelentéseket. Mi viszont, a kisebbségi jogokra összpontosítva, hajlamosak vagyunk arra, hogy megfeledkezzünk az általános, Európa-szerte elismert emberi jogok szavatolásáról, megtartásáról. Őszintén be kell ismernünk, hogy tavaly júliusban egy sort sem írtunk arról, hogy jóváhagyták a vizsgálati fogságról (avagy pontosabb jogi terminológiát használva: az előzetes letartóztatásról) szóló törvényt, amelynek egyes rendelkezései ellentétben voltak (és vannak) azokkal a rendelkezésekkel, amelyeket az emberi jogok és alapvető szabadságjogok védelméről szóló nemzetközi egyezmény tartalmaz, és amely kötelezte az egykori Csehszlovák Köztársaságot, és kötelezi a jelenlegi Szlovák Köztársaságot is. Az említett nemzetközi egyezmény szerint a cenzúra gyakorlatilag tilos, mert sérti az emberi jogokat, sérti az egyezmény 10. cikkét, amely szerint: „Mindenkinek joga van a véleménynyilvánítás szabadságához. E jog magában foglalja a véleményalkotás szabadságát és az információk, eszmék megismerésének szabadságát országhatárokra való tekintet nélkül és anélkül, hogy ebbe hatósági szerveknek joga volna beavatkozni". A minap viszont kiderült az, hogy a magyar nemzetiségű elítélttől megtagadják azt a lehetőséget, hogy az Űj Szót megrendelje, mert ugye, magyar nyelvű napilap csakis külföldi lehet. Most ne érdekeljen minket az, hogy az Új Szó Szlovákiában, sőt annak fővárosában, Pozsonyban jelenik meg. A nemzetközi emberjogi egyezmény ugyanis azt mondja, hogy mindenkinek joga van az információk megismerésére. Nem lehet vitás az, hogy a „mindenkibe" beletartoznak az elítételtek is. Bármilyen bűnt követett is el az elítélt, nem lehet tőle megtagadni azt a jogot, hogy az információkat közlő napilapokhoz, hetilapokhoz, magazinokhoz hozzájusson. Az információkat egyszerűen tilos cenzúrázni. Állítólag (mármint számos pártállami funkcionárius szerint) egy 1968 júniusában megszavazott törvény eleve tiltotta a cenzúrázást. A pártállam propagandistái talán csak arról feledkeztek meg, hogy az akkori parlament még ugyanabban az évben kimondta azt is, hogy felfüggeszti (meghatározatlan időre) a cenzúrát tiltó paragrafust. A törvény szerint tehát szabad volt cenzúrázni a sajtót, és cenzúrázni lehetett a vizsgálati fogságban (előzetes letartóztatásban) levő személyek, illetve a szabadságvesztés-büntetésüket töltő személyek leveleit is. Sőt a törvény e tekintetben kerek perec kimondta, hogy cenzúráról van szó. A szlovákiai jogszabályok ma már nem használják a cenzúra fogalmát. Mindössze annyit szögezhetünk le, hogy a vizsgálati fogságban (előzetes letartóztatásban) levő és a szabadságvesztés-büntetésüket töltő személyek leveleit az igazgató és az általa megbízott személyek elolvashatják, és ha nekik a levelek tartalma nem tetszik, akár le is foglalhatják őket. Talán itt kellene emlékeztetnünk olvasóinkat arra, hogy még az a sokat kifogásolt szlovák alkotmány is leszögezi, hogy: „aki ellen büntetőeljárás folyik, ártatlannak kell tekinteni mindaddig, amíg a bíróság jogerős elmarasztaló ítélettel meg nem állapítja a bűnösségét". Nem akarok belebonyolódni a levéltitok megsértésének összes jogi vonatkozásába. Tényként kell viszont leszögezni azt, hogy ha valakit ártatlannak tekintenek, ha az alkotmány azt mondja ki, hogy jogi hátrányok (például a levelek cenzúrálása) csak az elkövetett bűntett minősítése, vagyis jogerős bírósági ítélet alapján szabható ki, akkor az ártatlannak tekintendő embernek a feleségével,, gyermekeivel folytatott levelezését egyszerűen tilos cenzúrázni. Ezeket a leveleket sem a börtön igazgatója, sem az általa meghatalmazott smasszer nem olvashatja el. És teljesen abszurd helyzet az, amikor valakinek a „rácsok mögül" szlovákul kell írnia szerkesztőségünkbe (mert erre is volt már példa), csak azért, mert a smasszerok a magyarul írt levelet egyszerűen nem engedték volna át, hiszen nem tudták volna cenzúrázni! Szlovákia kötelezte magát az emberi jogok tiszteletben tartására. Említettük azt is, hogy Csehszlovákia, illetve a Szlovák Köztársaság felvétele az Európa Tanácsba az emberi jogok megtartásának szempontjából is (avagy főként az emberi jogok tisztéletben nem tartása miatt) ugyancsak vitatható yolt. Most, az új börtönjogi szabályzatokkal, ez a szerencsétlen Szlovák kia csak a vele szembeni aggályokat igazolta. Az európai jogi szabályozás szerint ugyanis a levéltitok szinte sérthetetlen szentség, a cenzúra pedig abszolút módon érvényesülő tilalom. Angliát az Emberi Jogok Európai Bírósága ismételten elmarasztalta azért, mert cenzúrázta az előzetes letartóztatásban levő gyanúsítottak, illetve az elítéltek leveleit. Áz angol kormány az Emberi Jogok Európai Bírósága előtt azzal védekezett, hogy a fegyházakba kábítószer kerül be, és a leveleket azért nyitják fel, hogy megállapítsák, nincs-e a borítékban valamiféle gyanús fehér por. Arról nem esett szö, hogy a boríték kinyitása mellett a smasszerok a leveleket is elolvasták. Mivel ez köztudott volt, a strasbourgi emberjogi bíróság ítéletében nyilvánította azt a véleményét, hogy az elítélteket, azaz mindenkit megilletnek az emberi jogok. A ismételt elmarasztalás (és az ismételt kártalanítás kifizetése után) után az angol smasszerok a levél kinyitását újabban már az elítéltre bízzák, de udvariasan megkérik őt arra is, hogy a levél sarkát megcsípve, rázogassa meg már azt a bizonyos borítékot, hadd szóródjon a földre, a padlóra az a bizonyos fehér por, ha a boríték tartalmaz ilyet. Soha sem volt szó viszont arról, hogy az előzetes letartóztatásban levők, avagy az elítéltek leveleit szándékosan cenzúrázni akarták volna. Szlovákiát ez a bírósági döntés is kötelezi. Szlovákia ennek ellenére az emberi jogokkal ellentétes törvényt, rendeletet hoz, s jogerőre emeli. A strasbourgi bíráknak, úgy tűnik, mégiscsak igazuk volt: Csehszlovákiát, illetve Szlovákiát sem lett volna szabad felvenni az Európa Tanácsba. Csak úgy, talán a margón jegyeznénk meg: amikor Magyarország felvétele folyt, a magyar jogászok 14 jogterületet szúrtak ki, hogy ezeket sürgősen összhangba kell hozni az Európában alkalmazott emberi jogi normákkal. Ki hallott valami hasortlóról Csehszlovákiában, illetve a szlovák utódállamban? FEKETE MARIAN Pályamódosítás Nemrég, a boldogult szocializmusban nem számított épp a légjobb ajánlólevélnek, ha valakinek a személyi igazolványában sűrűbben sorjáztak a különböző munkahelyek be- és kilépési pecsétjei. „Vándormadár" - mondta rögtön gyanakodva a személyzetis, a sajtó pedig a fluktuáció megszüntetésének a módozatairól értekezett. PRIM karórára és pár százassal bélelt borítékra csak az számíthatott, aki legalább huszonöt évet lehúzott egy helyen. De változnak az idők és velük együtt a munkaerkölcsök. Ma már nem razziázhatnának vidáman a kávéházakban, sörözőkben és.egyéb szórakozóhelyeken a rendőrök, mint tették egy időben a hetvenes években, hogy a személyazonosságiba bepecsételt munkahely szerint döntsék el, kávézhat vagy sörözhet-e valaki reggel nyolc és délután négy óra között. Sok egyéb közismert ok mellett ezt már csak azért sem tehetik, mert az új személyi igazolványban egyszerűen nem létezik rovat a munkahely számára. Ezzel szemben léteznek munkanélküliek, és divatba jött egy új fogalom, a pályamódosítás. Mint minden új dolog, ez sem működik zökkenőmentesen. Nem csoda, negyven évig a kutya sem gondolt rá, nem úgy, mint Nyugaton, ahol eleve úgy készítik fel a fiatalokat, hogy nem okvetlenül az első munkahelyükről mentiek nyugdíjba, sőt az sem valószínű, hogy egész életük során ugyanazt a hivatást fogják végezni. Ott ehhez idomul az egész oktatási rendszer, az egész életszemlélet és életstílus. Nálunk?! No persze, nálunk is akadnak, akiknek a pályamódosítás nem okoz gondot. Most nem arra a kitűnő fejű negyvenes ismerősömre gondolok, aki munkanélküliként elvégzett egy intenzív nyelvtanfolyamot és egy számítógépes kettős könyvelési kurzust, mert az a tapasztalatom, hogy a vele egyívásúak között ő az a kivétel, amely erősíti a szabályt. Én konkrétan K. úrra gondolok, aki pár éve még határozottan kikérte volna" magának, ha valaki leurazza. Ő elvtárs volt, s mint ilyen, buzgón építgette a szocializmust, és a szocializmus méltányolta is odaadó buzgalmát. Vezető funkcióba léphetett, s noha IQ-ja talán még az átlagos szintet sem ütötte meg, azt azért tudta, hogy magát és családját rövidíti meg az, aki nem használja ki a szocializmus előnyeit. Ki is használta alaposan, egy előnyös fekvésű, virágzó kisváros nemzeti bizottságának az elnökeként, ez azonban akkoriban sem számított olyan ritkaságnak, hogy érdemes volna rá szót pazarolni. Ami emberünket kiemeli a hasonszőrűek népes táborából, az az, hogy funkcióba lépése után nyomban csodálatos képességeket fedezett fel magában. Talán még ez sem olyan különös, elvégre a régi mondás is azt tartja, hogy a disznó, ha szarvat kap, döf is, de K. elvtársban, osztályszempontból eléggé el nem ítélhető módon, kifejezetten arisztokrata, még pontosabban bárói hajlamok kezdtek ébredezni. Azt már pontosan nem tudnám megmondani, hogy III. Napóleon híres párizsi prefektusának, a városrendező Haussmann bárónak, avagy „Budapest vőlegényének", a magyar fővárost korszerűsítő Podmaniczky bárónak a szellemét érezte-e magába költözni, tény az, hogy úgy döntött, a saját képére formálja a várost, amely a szocialista gondviselés által reá bízatott. Bizonyára felettébb sajnálta, hogy a városka méretei eleve korlátozták lehetőségeit, és nem követhette Haussmann báró példáját, aki a Zola által is megörökített híres párizsi vásárcsarnok felépítésénél 300 lakóházat bontatott le, de azért derekasan bebizonyította, mire képes a szocialista elme és akarat, ha egy kis gigantomániával is párosul. A városka harmonikus hangulati egységet alkotó, csínt és bájt sem nélkülöző főutcáját egyszerűen eltüntette a föld színéről, helyére szocialista stílusú egyenházakat, panelpalotákat építtetett, és oda száműzte a lebontott régi, kedves házak lakpit. Teremtő kedve továbbra sem lankadt, sőt egyre nőtt, és számos újabb panelnegyeddel ajándékozta meg a városka lakóit. De nemcsak őket. Minél távolabbi tájakról érkezett valaki, annál nagyobb esélye volt beköltözni az új lakások valamelyikébe, jóval nagyobb, mint a városkát körülvevő falvak magyarajkú lakóinak. K. elvtárs ugyanis így értelmezte „a nemzetiségi kérdés megoldását", amely érkezéséig ugyan nem létezett, de nagyszabású városrendezési tervei mellett ez is programjában szerepelt. Ezt már csak úgy mellékesen jegyzem meg, ahogy a városka nemzetiségi összetételének gyökeres megváltozása is csak mellékterméke volt a nagyszabású panelesítésnek. És K. elvtárs rombolt és épített volna, míg a világ világ és még hét nap, de közbejött '89 novembere, és neki távoznia kellett. Hogy mit vitt magával, nem tudom, a városka egykori hangulatát biztosan, ráadásul örökre visszahozhatatlanul. Az a riasztóan sivár, jellegtelen, ormótlan valami, ami inkább csata utáni tájképhez hasonlít, mint városhoz, megmaradt. És marad ezután is, mert Murphy a tanú rá, no meg a pozsonyi Várdombon pöffeszkedő új parlament épülete, hogy amit egyszer a szocializmus tönkretett, azt már az atyaúristen sem tudja megmenteni. Mert egy évszázadok szorgalmas építőmunkájával kialakult organikus egység, amelynek sajátos karaktere és hangulata van, dömperekkel percek alatt romba dönthető, de eredeti állapotába többé vissza nem állítható. Ráadásul a kár, amely nemcsak anyagi, hanem szellemi természetű is, pénzben nehezen kifejezhető. A megnyomorított város nem hívta tetemre K. elvtársat, nem vonta felelősségre, de hogy is vonhatta volna, ő csak a szocializmus sorkatonája volt és korparancsot teljesített, ráadásul nem is akárhogy; két állami kitüntetést is kapott „A város fejlesztéséért". Mondom, hajaszála se görbült, csak a városka lakói tanakodtak távoztával, ne kereszteljék-e át a települést Oradourra vagy Guernicára, de aztán letettek róla, mert mindkettő túl idegen hangzású, hatóságilag bizonyára nem engedélyezték volna. Szóba jött még, hogy a Karthágó lerombolását híres „ceterum censeo"-jávai szorgalmazó Catóról nevezik el, de itt meg a kötelező „ovo" végződés jelentett problémát. Ejnye, de messzire kanyarodtunk a zökkenőmentes pályamódosítástól, mi köze van ehhez K. úrnak? kérdezheti a nyájas olvasó. Hát csak annyi, hogy a fordulatot követően K. úr zökkenőmentesen pályamódosított. Még könyvelési vagy egyéb átképző tanfolyamot sem kellett végeznie. Most vidáman furikázik elegáns autóján szorgos vállalkozóként, s ha már nagyon belefáradt a vállalkozásba, megérdemelt pihenésre takaros családi házába vonul vissza. Hiába, munkanélküli vagy nehezen gürcölő embertársaim - pályát módosítani is tudni kell. VOJTEK KATALIN L Szelíd pillanatok Csak szelíd pillanatok termik meg a lehetőségét, hogy átlássak valamely konkrét tárgy vagy személy fizikai valóságán. Olykor hetekig, hónapokig kell várnom egy-egyre, mely várakozás nem telik ugyan haszontalanságokkal - munkahelyi feladatok, családi gondok, szakmai öngyarapítás meg még a szerelem is be-beköszön életembe -, mégis érdektelennek tűnnek a szelíd pillanatok mellett. Mondjuk: állok egy sorban, valamely piaci kofa standja előtt. Már rég túljutottam a politizáláson, vagyis megállapítottam: a sorban állást a rendszerváltoztató forradalmárok sem szüntették meg. Ennyit adtam a politikának. Az előbb még a gazdasági nehézségeket vettem számba a pénztárcám, tartalmának a függvényében. Aztán biológiai létezésemet éreztem és hallottam visszaigazolni a korgó gyomrom által. Tény, hogy a kettő sok esetben szoros összefüggést mutat, az én esetemben azonban inkább valamifajta rendellenesség jele volt életműködéseim hangossága. Az éhség és az éhezés merőben más kategóriák. Sokkal tisztábbak annál, amit az európai civilizációban az ezredfordulón egyáltalán az' emberek el tudnak képzelni. És ebben a pillanatban a szelídség állapotába kerülök. Mintha nem is a piac unott kofájára merednék, s kiguvadt szemem nem is a zöldségeket vizslatná, hanem valamely ismeretlen olasz kisváros csendes templomának az ajtajában állnék. Gyönyörűek a fények és az árnyak, Egyáltalán: a két fizikai jelenség létezhetetlen egymás nélkül, s talán ettől annyira csodálatosak. Mert az egymástól elválaszthatatlan dolgok egyszerűen kettős lényegűek. Ellentétpárt alkotnak ugyan, de létezésük feltétele a másiknak. Ezért is történik meg velem az említett pillanatszelídülés a leghétköznapibb élethelyzetekben is, amitől az egész úgy működik, mint az árnyék és a fény. Soha nem zárják ki egymást, de nem is azonosulnak. Toporgok hát a Nap alkotta fény-árnyék kapuban. Eltölti szívemet a szelídség. Buta emlékképek villódznak. Valahonnan belőlem törhetnek elő. Talán a korgó gyomor szánalmas gödréből vagy a sejtek misztikumából meg a hétköznapiság tudatalattiságából (már ha van ünnepi tudatalattiság). És ebben az átés átszelídült pillanatban ama ismeretlen olasz kisváros templomába vélek beléprtLAz idegen forma és az ismerős tartalom vonz, amelyek közül egyik sem úgy viselkedik az ember lelkében, mint kinn a fény és az árnyék. Letagadhatatlan: a tartalom lényege ugyanaz, dicsérjék bár barokk angyalkák alatt vagy fehérre meszelt falak között. Mert Ő működteti a formákat is. Tőle valók a szelíd pillanatok is. Mint ahogyan a templom emlékképe és a piaci stand konkrétsága. Tünékenyen az éppen elvágtató szelíd pillanatban. Maradnak még a fények a karalábéleveleken villódzó vízcseppekben s az árnyak a salátafejek alatt. Állok magam is a stand előtt. Mosolygok, s csak úgy magam elé mormolom a szavakat. De lehet, hogy nem is mormolom, csak gondolatban rakosgatom őket, mint a kofa előttem a répát, petrezselymet, uborkát, déligyümölcsöket, házi savanyúságokat. Kinek-kinek kívánsága szerint. DUSZA ISTVÁN