Új Szó, 1994. május (47. évfolyam, 100-125. szám)

1994-05-27 / 122. szám, péntek

1994. MÁJUS 28. ÚJSZÓ é

rde

kess

é

g 5 ÉVFORDULÓ ••i—iimiiMiiiwii— Tőzsér Árpád Balassi „ízetlenítői" Versnyelvének palóc idiómáihoz és í-telenítéséhez 440 éve született és 400 éve halt meg Balassi Bálint, a magyar nyelvű költészetet és világlírát elsőként szinkronba, sőt szintézisbe hozó nagy reneszánsz költő, a magyar nyelv első, mai értelemben vett alkotó géniusza. A Balassi-ünnepségek, -konferenciák az egész-nyelvterületen folynak, május 2-án sor került egy tudományos értekezletre nálunk is (az értekezlet „házigazdája" a Coménius Tudományegyetem magyar nyelvi és irodalmi tanszéke volt, de a hazai kutatókon kívül magyarországi tudósok is részt vettek rajta), s miközben a költő nyelvének írott formájáról szakemberek nyilatkoztak, sőt egy budapesti igric a költő szövegeinek énekelt tolmácsolásával is megpróbálkozott, nekem egyre az járt a fejemben, hogy ezek a gyönyörű, szinte mai magyar irodalmi nyelvként ható és hangzó szövegek hogyan hangozhattak a költő szájából. Köztudott ugyanis, hogy Balassi Zólyom várában született, s ahogy Eckhardt Sándor, a legmegbízhatóbb Balassi-kutató írja: „a magyar nyelvet Zólyomban, Kékkőn és Divényben tanulta", következésképpen azt a sajátos palóc nyelvjárást beszélhette, amelynek a hangzása ugye mindennek mondható, csak irodalminak nem. Még inkább fokozta ilyenfajta érdeklődésemet egy véletlen: a budapesti Kossuth-adó nemrég újra sugározta az öreg Kossuth fonográfon fennmaradt hangját, s a bemondó úgy harangozta be az adást, hogy valami csodaszerrel kitisztították a fonográfhenger hangvájataic s így a felvétel most sokkal élvezhetőbb, mint azelőtt. Sajnos, én így is alig értettem a szöveget, annyira azért csakugyan „megtisztították" a felvételt, hogy megállapíthattam: Kossuth nem beszélt tájnyelvi akcentussal, nyelve tájsemleges köznyelvként hatott. S azonnal Balassi jutott eszembe: ha valami csoda folytán tőle is fennmaradt volna valamilyen korai fonográffelvétel (a feltételezés, tudom, többszörösen is abszurd), vajon az ő hangja is „tájsemleges" lenne? Bizonyára nem, a palóc illabiális és zárt magánhangzókat, az eredeti ly-s formában ejtett „ly" hangokat nem lehet olyan könnyen elhagyni, mint a tiszaháti diftongusokat. De vajon elég-e Balassi palóc dialektusának a feltételezéséhez az a tény, hogy a költő „Zólyomban, Kékkőn és Divényben" tanult magyarul? Hisz Zólyomban, Divény^ ben csak a közvetlen környezetétől, anyjától, apjától, tanítóitól tanulhatta a magyar nyelvet (lévén - ismereteink szerint - Zólyom és Divény akkor is, ma is szlovák etnikumú, s Kékkő lakossága is inkább szlovák volt, mint magyar), anyjáról, Sulyok Annáról viszont a kutatók kimutatták, hogy egyfajta enyhén ö-ző (tehát nem palóc) nyelvjárást beszélt, s két tanítómesteréről is tudjuk, hogy nem sok közük volt a palócsághoz. (Bornemissza Péter Pesten született és nevelkedett, Balassi másik ismert nevelője, Pozsgai Gáspár pedig egyenesen horvát volt.) S a költő esetleges palóc nyelvhasználata ellen szól az a tény is, hogy a fiatal Bálint a fent nevezett helységekben folyamatosan csak 1565-ig, azaz 11 éves koráig tartózkodott, később tanulmányai miatt - különböző külföldi városokban, aztán Erdélyben és Lengyelországban él, s véglegesen csak 1577-ben, huszonhárom éves korában tér haza. S hányatott élete később is egyszerre több magyar nyelvjáráshoz köti. S mégis, a nervus probandi, a költőnek saját kézírásában ránk maradt néhány verse és levele egyértelműen azt bizonyítja, hogy Balassi nyelvét a palóc nyelvjárás határozta meg alapvetően. S a „költő kézírását" itt azért kell hangsúlyoznunk, mert amint az köztudott, Balassi versei csak másolatokban maradtak ránk (kivételt öt, különböző versekből kiemelt strófa képez), s a másolatok természetesen nem a költő, hanem a másolók nyelvének nyelvjárási sajátosságait tükrözik. Az alapvető fontosságú versgyűjtemény, a Radvánszky-kódex készítője például í-ző nyelvjá-rásba tette át a költő szerelmes verseit, holott a levelek és a saját kézírású versek következetesen é-znek. Az ellentmondásra a kutatók persze elég hamar rájöttek, s a mai Balassi-kiadások már természetesen a joggal eredetinek tételezett é-ző szövegformát közlik, de a Balassi-verseknek ez az í-ző, é-ző peripetiája érdekes módon szintén felfedett egy olyan bizonyítékot, amely a költő nyelvének „palócsága" mellett szól, A Balassi-levelek nyelvhasználatát eddig a legalaposabban Eckhardt Sándor vetette össze a Radvánszkykódexben közölt versek nyelvével. A kutató, miután leszögezi, hogy a költő - ellentétben a kódex másolójával - r

ľsohasem használt í-ző alakokat", mégis felhoz három olyan kivételt, amelyet a Balassi-levelekből hüvelyezett ki. Mégpedig a „törtínhetnek", „kinkíntelen" és „ímelyednek" (történhetnek, kénykénytelen, émelyednek) kifejezéseket, s szerintem ezek a kivételek ékesebben bizonyítják Balassi nyelvének palóc jellegét, mint ahogy azt a levelek esetleges é-ző tisztasága bizonyítaná. A nógrádi és gömöri palóc nyelv ugyanis - annak ellenére, hogy alapvetően nem í-ző - valójában ismer és használ néhány í-ző alakot. A Balassagyarmat-KékkőRimaszombat háromszögben a kökény érdekes módon „kikíny", a tányér „ tányír", a fehér „fejír", s igen, az émelyeg „ímelyeg". Mikor tudatosan kezdtem foglalkozni a nyelv dolgaival, számomra is - aki szintén palócország szülötte - rébusznak tűnt ez a néhány í-ző forma a nyelvünkben, aztán később megvilágosodott az eredetük: a török megszállás elől északra menekülő dunántúliaknak és abaúj-zemplénieknek köszönhetjük őket. Annak persze csak az isten a megmondhatója, hogy mért épp ezek a kifejezések szorították ki a nekik megfelelő é-ző formákat az általában továbbra is éző palóc nyelvstruktúrából! Csak annyi bizonyos, hogy Balassi idejében még a „törtínhetnek" és a „kinkíntelen" is harcban állt a palóc megfelelelőjével (egy másik Balassi-levélben a „kinkíntelen " „kenkentelen " formában is szerepei), de nem bizonyultak elég expanzívaknak, nem gyökeresedtek meg. Az „ímelyeg" viszont meggyökeresedett, s abból a tényből, hogy Balassi a palóc nyelvnek az ilyenfajta kivételeit is ismeri és használja, egyenesen következik (a „kivétel erősíti a szabályt" formula' jegyében), hogy a költőnk számára a palóc nyelvi úzus volt a „szabály". Az í-ző kivételek mellett persze az egyéb palóc tájnyelvi alakok egész sorát is ki lehetne még Balassi verseiből és leveleiből mutatni. A már Pais Dezső által felhozott „leth towabb" és „leth inkább" szuperlatívusz-forma mellett ilyen palóc nyelvi sajátosságnak kell tartanunk például az „ím" jelentésű „la" szó használatát, továbbá a „gyűrő" (gyűrű), a „színő" (színű), „lapta" (labda), „ihon" (ímhol) vagy a „nehez" (nehéz), „egyeb" (egyéb), „akar" (akár) szóalakokat, s még hosszan folytathatnánk a sort. De ezen a helyen az ilyenfajta kimutatásoknál fontosabbnak tartom annak a balsejtésemnek a megfogalmazását, hogy mikor a Balassi-szakembereink a költő í-ző nyelvjárásában ránk maradt verseit áttették egy következetesen é-ző formába, nem voltak-e vajon túlságosan következetesek? S nem „í-telenítették-e" azokat a szóalakokat is, amelyeket pedig esetleg maga a költő írt le í-ző formában? Ma már persze csak találgathatjuk, hogy például a „fejér liliom" (a Morgai Kata nevére című versben) eredetileg nem „fejír liliom" volt-e, vagy az „árnék" (a Csókolván az minap... kezdetű énekben) nem „árníknak" vagy „árnyíknak" hangzotte a költő ajkán? (A mai palóc nyelvben ugyanis az egyik kifejezés is s a másik szó is í-vel hangzik.) De azért azt hiszem, megérné elgondolkodni rajta, hogy vajon nincs-e az egykori levelekéhez hasonló bizonyító erejük a mai nyelvjárásoknak is? Más szóval: a levelekből kimutatott „törtínhetnek" szóalak alapján a versekben a „törtínt" szó és származékai az átírás után is megmaradtak - helyesen - í-ző formában, de ennek a mintájára vajon nem kellett volna-e meghagyni azokat az egyéb í-ző szóalakokat is, amelyek a palóc nyelvjárásban a mai napig' is í-vel hangzanak? S nem szabad e kérdéskört egy legyintéssel elintézni, nem lehet azt mondani, hogy botor dolog azt a reneszánsz-humanista s így egy kicsit kozmopolita költőt, aki még Magyarország nevét is csak egyetlenegyszer írta le verseiben, egy nyelvjáráshoz s egy szűk tájegységhez kötni. Ez a kérdéskör ugyanis a palóc nyelvjáráshoz való kötődés fényénél jóval távolabbra: költőnk poeta doctusi tudatosságának irányába mutat. Balassi Bálint már valóban nem középkori rögtönző énekmondó, ő tudatosan szerkeszt, versciklusokat komponál, szavak, kifejezések súlyát mérlegeli. S hátha esetenként azokkal a palóc í-ző alakokkal is poetika céljai voltak, amelyek az átírások következtében most hiányzanak a verseiből? Ki merné például a Kit egy gyémántkereszt mellett küldött volt szeretőjéhek című versben a „jegyez" hívórímre felelő palóc „neheť'1 a mai köznyelvi „nehéz"-re átjavítani?! vagy a „szolgádot-hagyott" rímpárban (Kit egy násfa felett küldött volt...) a birtokos tárgyeset zárt „o"-ját a mai köznyelvi „á'-ra módosítani? Ezekben az esetekben a palóc nyelvjárási alakok poétikai funkciója nyilvánvaló, de hátha funkciósak azok a „fejír" és „árnyík" szerű alakok is, amelyeket a költő tájnyelvi kötődései alapján bízvást feltételezhetünk verseiben? Csak újra meg kellene őket vizsgálnunk. Olyan kérdések ezek, amelyeket Balassi alkotói tudatosságának a fényében nem tarthatunk mellékeseknek. Főleg, ha nem akarjuk, hogy a köljtő valahonnan a „nagy kerek kék égből", a „csillagok palotájából" (ahol immár 400 éve lakozik) letekintve, s verseinek mai kiadásait látva minket is kinevessen. Mint ahogy írásainak egykori (egykorú) másolóit és torzítóit kinevette. 1591 januárjában ugyanis ezt írta barátjának, Rimay Jánosnak: „S nevetem azokat..., akik akármi írásimot is elméjeknek csomós pórázára kötvén sok igéknek változtatásával vesztegetik, fesletik, ízetlenítik..." Nem kétséges, hogy a palóc idiómák jelentősen „ízesítik" Balassi versnyelvét, e versnyelv következetes í-telenítésével azonban valószínűleg már mi is besorakozhatunk az egykori „ízetlenítők" táborába. Jelent-e ellentmondást feloldó katarzist? Balassi és a vitézi erények Egyre sűrűbben hangzanak el a Balassi-évforduló kapcsán olyan irodalmár megnyilatkozások, amelyekben vallomásként kap hangot, hogy Balassi költészete nemcsak irodalomtörténeti jelenség, hanem eleven művészi élményforrás. Friss és fanyar, érdekes és modern ízeket fedeznek fel az első magyar költő verseiben. Mind nagyobb népszerűségnek örvend az énekelt Balassi-vers, dallam és vers rendkívül szoros együttélése, ami felszínre hozza a szöveg színeit, rejtett szépségeit. A huszadik század végének közép-európai értékrendet megrengető fejleményei közepette azonban felvetődik a kérdés: vajon csak a kifinomult műélvezésnek vagyunk-e tanúi, avagy a Balassi-költemények befogadása e térség szellemi tartományát is képes megmozgatni. Kiváltképp érzékeny, ambivalens, netán a tudathasadást is felidéző fogadtatással találkozhatnak Balassi Bálint vitézi versei, amelyek dallamként is a különböző felfogású együttesek kedvelt számai közé tartoznak. De vajon olvasva csak a friss erő, a férfiasság, a katonás erény formábaöntésének élvezetét nyújtják? Sokféle összetevő bukkan elő a vitézi énekek értelmezésében. Valahogy elkerülte a filológia figyelmét Eckhardt Sándor pontos látlelete: „Semmiféle országban nem volt lehetséges ez a magas etikai pátosszal telített vitézi ének: S ahol valami hasonló előállhatott, mint Lengyelországban, ott Balassi, végbeli életét vették kölcsön és alkalmazták az ukrajnai síkság végtelen távlataira." A történelmi, korszemléleti és társadalomlélektani meghatározók és az egyéni érzelemvilág érintkezésének körüljárása alighanem mindmáig kívánnivalókat hagy maga után. Olyan vélemény is megfogalmazódott, hogy a halál és az elmúlás szüntelen, fenyegető végvári közelsége tette intenzívebbé Balassi számára a szerelem átélését és költői megjelenítését, s az Istenhez fohászkodó verseit is a földi örömök adományához ragaszkodó élménygazdagság ihlette. A végvári élet ezek szerint Balassi költészetének egyetemes, alkotásra ösztönzőforrásvidéke. ' A reneszánsz embereszmény megelevenedéseként is hatnak a vitézi életet megörökítő Balassi-versek. Ezekből - leginkább A végek dicséretéből - mintha csak a lovagi torna, a vetélkedés, a mérkőzés magával ragadó, emberi léptékű igézete áradna. A fegyverforgatás itt virtus, az emberi önmegvalósítás és önértéktudat természetes állapota és eszköztára. Talán a végvári környezetnek, mint egyfajta, az emberi életet kiteljesítő hazafogalomnak a megközelítése ad fogódzót a korabeli vitézség, a törökkel szembeni önfeláldozás mibenlétének feltárására. Balassi hányatott életében a végvár a megnyugvás szigete, ahol megtalálja önmagát, s amelyet úgy védelmez az ellenséggel szemben, hogy a szabad akaratából tett mindenkori helytállás fogadalma - az életének értelme. A végvár és önmaga személye, lelkileg egybeforrva számára a legszűkebb haza. Ilyen szemléleti-magatartási közegbe ágyazódó költői önkifejezésben szinte szépséggé oldódik a halál, sőt még maga az öldöklés is. Mert Balassi verseiben fejeket szednek és bőségesen csordul a vér: Ennek képzetéhez pedig napjainkban túlontúl közeli, szinte a tébollyal határos valódi gyilkolás réme társul. S kérdés, vajon a közép-európai léthelyzet fenyegetettségi légkörében nem válhat-e semmissé a költői légiesség. Tőlünk nem messzire szülőföldjükről elüldözött embertömegek válnak földönfutóvá. Akinek nincs háza, nincs hazája - vallja az aförisztikus lényeglátás. Vajon lehet-e ilyenkor kellő érzék a Balassi-féle végvári haza levágott emberfejektől tarkálló lelki kiszögellése iben? S mit jelenthet a meditáló késztetéseink jelentkezése, ami a civilizáció ösztönöket semlegesítő hatását tartja mérvadónak ? Balassi korában a pogány török ellen a keresztény értékek védelmében szálltak hadba. Viszont a kereszténység a szellem mindenhatóságát hirdeti. A civilizáció nem a katonai erények megdicsőülésének táptalaja. Mégis a Balassi-versből a büszkeség szinonimájaként csengenek a mai olvasó számára. Dilemma elé kerülünk: az emberi értékeket védelmező katonai hivatás pótolhatatlan, de az öldöklés bűn. Az erőszaknélküliség állapotbeli kötelesség. Vajon Balassi költészete jelent-e olyan ellentmondást feloldó katarzist, ami - kicsit távoleső a hasonlat - Ivo Andric írói szemléletéhez kapcsolódik. A Nobeldíjas író úgy fűzte egybe különböző korok embereit, hogy regényében a Drina-híd maga a hömpölygő történelem, melynek sodrában a halál közelsége, kínzás, karóba húzás is a. sors egymáshoz láncoló erejeként kerekedik felül. Határmezsgyén népek és kultúrák, muzulmánok és keresztények sorsszerű együttélése kap minduntalan lendületet. A mai délszláv válság kifogott az írói szándék hatóerején. Balassi költészetének a mai öldökléssel szembeni emberi ereje alighanem bennünk rejlik. Nyilván egyet jelent olyan műélvezettel és értelmezéssel, melyet áthat a fenti ellentmondások feszültségének áramköre. Lehetséges, hogy ehhez a mostani Balassi-évfordulót körüllengő életérzés ad ösztönzéseket. Balassi költészete úgy mutatkozhat meg, mint izgalmakat kínáló rejtvény. KISS JÓZSEF