Új Szó, 1994. május (47. évfolyam, 100-125. szám)
1994-05-03 / 101. szám, kedd
1994. MÁJUS 3. ÚJ SZÓ KULTÚRA 7 Idomítás helyett nyitottságot Gyerekszavalók a III. Vers- és Prózamondók Országos Versenyén Néhány éve, amikor az országos vers- és prózamondók versenye még a komáromi Jókai Napok és a dunaszerdahelyi Duna Menti Tavasz fesztiváljainak függelékeként" zajlott, az utóbbi helyszínen egy szülő megkért, mondanék véleményt a gyermeke teljesítményéről. Visszakérdeztem: kiket olvas a gyerek? A papa felsorolt néhány szerzőt, amelyek világa homlokegyenest más ízlésről tanúskodott, mint amit a kisfiú előadott. Hát ez a bibi, mondtam - lerítt róla, hogy nem tudja átélni a verset. Idegen volt számára, mást szeret. Azóta is sokat gondolkodok kisnebulók és nagyobb gyerekek olvasáskultúráján, ízlésvilágán, megtoldva a töprengés tárgyát a pedagógusi beleérzés hiányával és esetenkénti telitalálataival, mivelhogy nagyrészt ezen (is) múlik az alapiskolások előadói teljesítménye. Előbbire is, utóbbira is volt példa Rimaszombatban, a versmondók első három kategóriájának versenyében. A szenvtelenül elmondott, „elszavalt", alkalmilag betanult versre éppúgy, mint a jól átélt és értelmezett költészetre, mint például Áprily Lajos Márciusán Hanusz Zsuzsától, Kormos István versére Agg Edinától (az I. kategória győztese), vagy teszem azt Weöres Sándor Kutyájára Telekes Pétertől (II. kategória, 3. helyezett). A gyermekek felkészültségében, rátermettségében, kibontakozó egyéniségük titkaiban keresendők azok az összetevők, amelyek meghatározzák egy-egy produkció milyenségét a vers- és prózamondó versenyeken. Az idei Tompa Mihály Országos Vers- és Prózamondó Verseny első három kategóriáját s a fellépő gyermekek teljesítményét elemezve elsőként egy ellentmondást tapasztalhatunk, mivel a versenyműsorokra egyaránt jellemző a sokszínűség, ugyanakkor a sablonosság is. A sokszínűség a gyermeket felkészítő pedagógusok egyéniségéből, a sablonosság pedig a szövegválasztásból adódik. Dresszúra és természetellenesség, derűhiány, permanens tragédiafolyam nyolc-tizennégy éves gyermekek szájából. Egyértelmű: nehezen tud ráhangolódni ez a korosztály a szenvedésre, gyilokra, alig-alig tudja, mi az, amiről nyelvtanilag precízen beszél. A másik visszaköszönő gond a drámai szituációk megoldása, maga a szövegek dramaturgiai felépítése, a gyermek egyéniségéhez való viszonya. Két véglet, amely között a legtöbb gyerek-előadó vergődik. Meghatározó a felkészítő pedagógus ízlése, olvasmányköre, amely egyrészt sajátságos, másrészt viszont úgy tűnik, egyre kisebb rádiuszú. Előkotorászva a tavalyi jegyzeteket megdöbbentő, hogy a döntőbe került 50 gyermek szövege közül mindössze tizenhárom volt új, más gyermekek mondták ugyanazokat a verseket, prózákat. Ebből egyenes ágon adódik, hogy mennyire szűk azon felkészítő pedagógusok Az ember már szinte röstelli leírni a százszor elmondottat, hisz alig van foganatja: bővítsék az olvasás tartományát, s nyúljanak bátran ismeretlen vagy alig lapozgatott szerzők műveihez. Hiszen az irodalom (s a gyerekirodalom is) olyan, mint a virágos rét, ahol lehet, hogy éppen a legkisebb virágra csodálkozunk rá. Elhangzik, ugyancsak sokadszor, az óhaj, hogy meg kéne szerkeszteni egy „útmutató" kiadványt, a választást megkönnyítendő. Pedig a recept végtelenül egyszerű: nyitottnak kell lenni, s nyitottságra nevelni a gyerekeket. Mert aligha hihető, hogy kisdiák vagy akár kamaszodó gyerek Mécs- vagy Reményik-verseket olvas félrevonulva a világ zajától. A politikai konjunktúra felnőttes idomítása-erőltetése visszatetsző eredményt szül: a gyereknek nincs sikerélménye, mert számára idegen verset mond, a közönség pedig nem lesz „öntudatosabb" a rossz produkciótól. A nevelés fogalmát aztán sokan félreértik: felettébb kínos látvány az idomított nebuló gesztikulálása a színpadon, akiről egyébként sugárzik a tehetség. de mi haszna, ha elég egy apró kontaktushiba, hogy kiesve a gondosan „felépített", színészi hatáskeltő elemek sorozatából, önmagát karikírozza, valahányunk szomorúságára. A gyermek nem színész, ám a számára idegen és gyötrelmes instrukciók mellőzésével azzá válhat ha külsőségek helyett belső világára figyelünk. Ennek a belső világnak a kiteljesedése, a szüleköre, akik hajlandók elkalandozni az irodalom dzsungelében, s onnan értőn kiválasztani azt az etűdöt, amely a gyermek számára nem idegen, amellyel szívesen találkozik napjában többször is, amelyet örömmel közöl szűkebb s tágabb környezetével is. Megkérdőjelezhető törekvés, hogy nemzetrészi sorsunk keserűségével oltjuk be már a gyermekeinket is, nem pedig nemzeti büszkeségünk megtartó erejének szellemével. Félelmeink, kétségeink, csörömpölnek alá a pódiumról, mit sem sejtő gyermekeink szájából, nem a reménység, a derű, távol tartjuk gyermekeinktől a fiatalságot. Voltak persze üde, szívderítő pillanatok is. amikor például Agg Edinát, Mikó Attilát, Szabó Attilát hallgattuk, együtt, egymásért lelkesülve, amikor valódi színházzá lett a hatalmas színházterem s pódium. Több ízben, több szájból elhangzott: valamiféle egységes kritériumot kellene megszabni a versmondás értékeléséhez. Én viszont azt mondom, minden előadó gyermek szuverén egyéniség, és szuverén egyéniség a felkészítője is. Nem lehet határok közé, kalodába zárni az előadóművészetet, nem szabad elvitatni szuverenitását. A legszebb élmények közelébe akkor kerülünk, ha a gyermek s a felkészítő a szöveg elemzésén keresztül egymásra talál. Az. egész seregszemle legjelentősebb veszélyforrását abban látom, hogy még az ilyen ünnepi esemény is lehetőséget s okot ad néhány felnőttnek ellenségképek formálására, s ami még tett előadói adottság és spontaneitás együttese képes lehengerelni a „szigorú" zsűrit és a „hálás" közönséget. Még akkor is, ha sejti az ember, hogy például a rimaszécsi Mikó Attila (a prózamondók I. kategóriájának győztese) lehetőségei végesek. Tavaly is, idén is fergeteges sikere volt a kis népi mesélőnek, akiből meglehet, sosem lesz felnőtt előadóművész, s a palóc nyelvjárásból kikopva veszít varázsából, ám amint kinyitja a száját, tesz néhány mozdulatot, egyszerre megéled a mese, és magával ragad. Egyelőre és most. De hát ilyen a verseny. Hogy milyen volt a verseny? Hosszú, fárasztó s eléggé zsúfolt. Egyesek szerint vissza kéne térni a fesztiváljelleghez, mások a szakmai szempontokat domborítanák ki. De hogyan legyen egyidejűleg játékosabb, felszabadultabb és fegyelmezettebb is? Tartok tőle, sok gyermekbe több fegyelem szorult, mint a zsűri háta mögött kommentáló felnőttekbe, vagy a leánykáját papírral csörögni hagyó anyukába. Így vagy úgy, a vers- és prózamondók versenye az. irodalom - a mese, a vers, a novella - ünnepe, amihez így is kellene viszonyulni. Hogy ebben a rohanó világban a gyerekekkel el tudjuk hitetni: valamiért fontos az irodalom szeretete, s ha az ember nagyon szeret valamit, kínozni kezdi a közlési vágy, hogy másnak is elmondja, mi szépet olvasott. Ebben, persze, nekünk kell hinnünk elsősorban, hogy ők is elhiggyék nekünk. KÖVESDl KÁROLY ennél is gyötrőbb, hogy ezt a fertőzési rákényszeríti a környezetére s a nebulókra is. Megsinjtnivaló pedagógiai baklövéseknek, an ti pedagógiai manőverezéseknek, alibista öngóloknak voltamvoltunk szem- és fültanúi, amelyek arról szóltak, hogy a versenynek voltak nyertesei és vesztesei is. Én a vesztesek közé csak azokat sorolhatom, akik nem érezték meg pontosan, hogy miért, milyen alkalomból voltak jelen Rimaszombatban. Fontosnak tartanám, hogy egyszer emberséggel közeledjünk egymás felé, legalább akkor, amikor rólunk, nyelvünkről, jövőnkről, reménységünkről van szó. Ki kell lépnünk ebből a lelkiállapotból, amely súlyos teherként nehezedik ránk. Lehet, a versenykiíráson kellene módosítanunk, alapos elemzésnek alávetve a jelenlegi kiírást, összevetve a gyakorlatban előbukkanó visszásságokkal. Lehet, hogy a fesztiváljelleget kellene kidomborítani. Valamilyen módon be kellene takarnunk azt a mélyutat, amelynek egyik oldalán a mindenkori zsűri áll, a másikon pedig a felkészítő pedagógusok, s átkiabálunk egymásnak nem egészen a szép szó ünnepéhez méltón. Ne ártsunk a gyermeknek akarattalakaratlanul, ne ültessük el a szívébe a gyűlölködés csíráit az irgalmatlan igazságkereséssel, mert az nem más, mint a bosszúállás megkísértése. Visszatérve az eredeti kérdéshez: az első három kategória vers- és prózamondói zömükben mindent tudnak a szakmáról. Tisztán, érthetően, a magyar nyelv majd minden szabályát betartva beszélnek, csak a legtöbbjük üzenetéből hiányzik a gyermeki tisztaság, mert ráállították őket a felnőtteskedés megnyomorító útjára. Aki odafigyelt, s akkumulált, magával vihette az üdeség fel-felvillanó etű djeit is. Mindenki, aki gyermekké mert válni erre a rövid időre. SOÓKY LÁSZLÓ Sokszínű szürkeség KALLIGRAM BIBLIOTÉKA Kerek egész w>* .t"",*""; * \ '<•. , Tóth László HARMASKONYV „Valamikor a nyolcvanas évek elején egy, egymáshoz laza szálakkal kapcsolódó, verseskötet-trilógiát terveztem el magamnak Istentelen színjáték címmel. Ennek első darabja ugyanezzel a címmel jelent meg 1983-ban Pozsonyban, s azt afféle szabálytalan verses „regényne",, neveztem el. A sorozat következő kötete az ugyancsak Pozsonyban megjelent, 1985-ös Ötödik emelet, avagy Egy éden bugyrai volt. A Hármaskönyv első könyve, A vetkőzés, avagy Változatok a teremtésre e „trilógia" befejező része kíván lenni, amely önmagában is kerek egészet alkot, de értelmezhető az Istentelen színjáték és az Ötödik emelet... összefüggésrendszerében is, ugyanakkor e mostani kötet „hármasoltárának" az egyik szárnyát képezi." írja a közelmúltban a Kalligram Könyvkiadónál megjelent kötete fülszövegében Tóth László, aki, mint ismeretes, sokéves magyarországi „száműzetés" után vált „kétlakivá"Budapeslet és Dunaszerdahelyt jelölve meg lakhelyül. Igazi otthona azonban továbbra is a költészetben, a míves és hiánypótló publicisztikában, a szellem asztalánál tájolható be leginkább, határoktól függetlenül. -yLILIUM AURUM BIBLIOTÉKA J Szenczi Molnár Albert önéletírása ját. A magánéletének eseményeire s a tudósi-műfordítói műhelymunkájára, ars poeticájára, alkotói szerep- és küldetéstudatára, magyarságélményére vonatkozó gondolatait, eszmefuttatásait, igaz, a legkülönfélébb időszakokban, sporadikusan, más-más apropóból vetette papírra, e'n-jét sohasem mutatta föl egyetlen műegészben, amely megfelelne az életregénnyel szemben támasztott alapkövetelményeknek: az időrendiség elvének, a teljességigénynek, a személyiség alakulását árnyaltan bemutató fejlődésrajznak. Szenczi Molnár Albert nem írt önéletírást - és mégis írt. A „Szorgos adósa vagyok hazámnak" avagy „Életemnek leírása" című kötettel, amely a közelmúltban a Lilium Aurum kiadónál jelent meg, a szerző, Zalabai Zsigmond megkísérli Szenczi Molnár életútját felvázolni a maga teljességében. -y„Szo rg os adósa vagyok hazámnak?" avagy: „Életemnek leírása?" De hiszen Szenczi Molnár Albert életművében nem ismer ilyen című-alcímű alkotást az irodalomtudomány ! Nos, tényleg nem ismer, pedig... pedig a magyar 17. század e nagy alakja, „egyszemélyes intézménye" aki talán az első igazán öntudatos, önmaga emberi-írói viselt dolgait szorgalmatosan följegyző szellemembcrünk volt, valójában az utókorra hagyta - megelőzve ezzel a 18. század erdélyi önéletíróit - a maga teljes emberi-írói pályaképét, fejlődésrajzát, önvallomását, egyszóval: a maga memoárSzíne és visszája Nagyítóval kibetűzött kézirat. I960 januárjának egy esős hétfő délutánján Párizstól délre egy sportkocsi lecsúszott az úttestről, fának ütközött, és utasa néhány órán belül belehalt sérüléseibe. Az autó roncsai közelében ott feküdt a vezető irattáskája - benne készülő új regényének 144 kézírásos oldalával. A világhírű, irodalmi Nobeldíjas francia író, Albert Camus mert róla van szó - posztumusz regényét (Le premier home, magyarul Az első ember) most lánya, a 48 éves Catherine adta ki, és a befejezetlen önéletrajzi regény azon nyomban bestseller lett. Catherine Camus a sajtónak úgy riyilatkozott, hogy igen hosszú időt vett igénybe apja kézírásának kibetűzése, amihez gyakran nagyítót kellett igénybe vennie. Kijelentette, hogy a hiányzó ékezetek pótlásán kívül semmit nem változtatott az íráson. Benne hagyta a hibákat, elhagyásokai és ismétléseket. Megváltoztatta ellenben Camus anyjának és nagybátyjának nevét. A Biblia hódít. Az Egyetemes Bibliaszövetség megállapította, hogy 2062 nyelvre vagy nyelvjárásra fordították le eddig a Biblia legalább egyik könyvét (az Ószövelgségel vagy az Újszövetséget), közölte a Svájci Bibliatársaság. Tavaly hal új Biblia-fordítást regisztráltak, mégpedig egyel-egyet albán, illetve maja nyelvre, továbbá új fordítások jelentek meg Beninben, Malawiban, Csádban és Indiában. A cirill betű győzelme. Macedóniában a cirill ábécé a hivatalos hirdette ki a szkopjei alkotmánybíróság. A volt jugoszláv tagköztársaságban eddig a latin betűket is használták. A döntés szerint érvénytelen a kormánynak az a korábbi határozata, amely alapján például a macedón gépkocsikon a rendszámokat latin betűkkel tüntették fel. A bírói fórum szerint a latin betűs rendszámokat vissza kell vonni, és cirill betűs rendszámokra kell kicserélni azokat. Dicsőséges visszatérés. Edward Albee kapott Pulitzer-díjat Három magas nő című drámájáért. A hetvenes-nyolcvanas években a Nem félünk a farkastól világhírű szerzője szinte kikopott az irodalmi életből, s most, úgy tűnik, dicsőségesen tér vissza a színházi világba. Hófehérke nem volt királylány. Eckhard Sander berlini történész megtalálta a Hófehérke és a hét törpe című közkedvelt mese eredeti szereplőit. Szerinte Hófehérke egy észak-hesseni tizenhatodik századbeli szerencsétlen grófnő volt, akit megmérgeztek, a törpék kizsákmányolt gyermekek voltak, akiket a bányamunka visszavetett a növekedésben. Nem létezett gonosz mostoha sem, csak egy sokat szenvedett asszony, akit boszorkányper nyomán elégettek. Ezekből a motívumokból keletkeztek a népi mesék, amelyeket később a Grimm testvérek összegyűjtöttek és felhasználtak. Szerencsét hozott a lópatkó. A londoni British Muscumból 1,75 millió fonttal gazdagabban távozott a közelmúltban egy suffolki illetőségű nyugdíjas kertész, miután a múzeum megvásárolta tőle az általa talált római kori kincsleletet. A 71 éves nyugdíjas néhány éve kedvtelésből fémkereső műszert vásárolt, és baráti szolgáltatást nyújtóit szomszédainak. Miközben egy elveszett kalapácsot keresett, kétezer római kori arany- és ezüstedényt, valamint 14 780 római pénzérméi talált. A bíróság az örökösök fellelhetetlenségére hivatkozva a megtaláló tulajdonába ítélte a kincset, s egyszersmind elővételi jogot ítéli meg a British Museumnak. Szakértők szerint a lelet az eddigi legszebb, amit Nagy-Britanniában találtak. A szerencsés nyugdíjas eddig csak rozsdás lópatkókra bukkant, de most úgy véli, ezek szerencsét hoztak. (k-s)