Új Szó, 1994. április (47. évfolyam, 76-99. szám)

1994-04-13 / 84. szám, szerda

1994. ÁPRILIS 8. ÚJ SZÓ híreK - véLemények 13 3 Gazdagság és szegénység a volt szocialista országokban Lengyelország Szalon és cselédszoba Bár az egykori szovjet tömb államaiban a reális szocializmus idején a látszólagos egyenlősdi ellenére is voltak jómódúak és szerényen élők, az anyagi különbségek nem szúrtak annyira szemet. Az 1989-es politikai fordulat számos változás mellett a társadalom polarizálódását, anyagi megosztottságát is maga után vonta. Egyelőre még sokakat zavar, hogy a mindennapok filléres gondjaival küszködők nagy tömege mellett máris kialakult egy, a gazdagságát fitogtató szűk csoport, amelynek tagjai Mercedeseken suhannak, miközben mobiltelefonjukon beszélgetnek, s közben csuklójukon diszkréten kivillan arany Rolex karórájuk. Magyarország, Lengyelország és Oroszország egy-egy pillanatfelvételével szemléltetjük, mii jelent ma a gazdagság és a szegénység a posztkommunista országokban. Magyarország Egyre nehezebb spórolni A legújabb kenyér- és energiaáremelés után megint csak kénytelenek vagyunk rádöbbenni, hogy mennyire szegények vagyunk. Persze, mint ahogyan maga a szegénység, annak szubjektív értékelése, érzése is nagymértékben relatív. Viszonylag jó anyagi helyzetben levő emberek, családok is érezhetik szegénynek magukat, holott csak szegényedők, kevesebbre telik, mint korábban. Ami azonban a valóság: a mind nagyobb összegek egyre kevesebb család bankszámláját gazdagítják. 1990-ben a megkérdezettek 40 százaléka adott olyan választ, hogy havi jövedelméből félre tud tenni, méghozzá rendszeresen. Egy évvel később ez az arány már 30 százalékra apadt, 1992 közepén 23 és 27 százalék között volt, 1993-ban pedig nem volt magasabb 13-16 százaléknál. Ennyien vannak az úgynevezett jó megtakarítók, akik célját és értelmét látják a rendszeres félretevésnek. Ezzel szemben sokan vannak, akik korábbi megtakarításaikat kénytelenek felélni. Eladják a kocsit, nyaralót, mert a megélhetéshez kell a pénz, és fönntartani sem tudják már. Persze ez időlegesen jelentkezhet akár megtakarításként is, amennyiben a kocsi árát bankba teszi a tulajdonos, ám hosszú távon mindenképpen életszintesésről van szó. Jelenleg az átlagbér létminimum körüli megélhetést biztosít. Nézzünk a számok mögé! A kétkeresős, kétgyermekes átlagcsaládban, ha összeadjuk a kétszer 17 ezer forintos nettó átlagfizetést meg a 6500 forintos családi pótlékot, nem jön ki még az egy főre jutó 11 ezer forint sem, ami pedig a létminimumérték a Központi Statisztikai Hivatal szerint. Más szóval: az átlagos keresetből csak jóval átlag alatti színvonalú megélhetésre futja, ha családban él valaki. Az infláció következtében nem nehéz megsaccolni, hogy valamirevaló megtakarítás ma félmillió forintnál kezdődik; nagyjából ez az az összeg, amelynek birtokában egy család képes átvészelni valami váratlanul rászakadó bajt. Ebből még nemigen lehet messzire vivő terveket szőni. Vagyis minőségileg változott nemcsak a megtakarítások jellege, hanem a legtöbb család esetében a célja is. E célok között pedig meghatározó szerepet kap a megélhetés. A megtakarítási célokra vonatkozó válaszok közül a kérdőíveken egyre hátrébb szorultak a nagy családi beruházások, mint például a lakásvásárlás vagy akár -bővítés, továbbá új autó vásárlása. A legtöbben azt felelték, hogy napi anyagi biztonságuk érdekében spórolnak, amennyire tehetik. Ez minőségi változás, és egyáltalán nem a kedvezők közül való. Hiszen a szálak messzire vezetnek, egészen odáig, hogy egyetlen egészséges vagy akár életképes társadalom sem képzelhető el jövőkép nélkül. Aki pedig arra kényszerül, hogy leragadjon a mai-holnapi nap gondjainál, az éppen a tervezés örömétlehetőségét veszíti el. A közgazdászkutató dilemmája: hogyan lehet tudományos kategóriákkal leírni a működőképesség csodáját? Azt, hogy mindemellett nagy tömegben fogy a márkás farmer és a nyugati szupercsoki is. Tehát miközben az átlagkeresetből csak a létminimumra futja, az élet - nem is a legalacsonyabb szinten - megy tovább. A válasz, a megoldás minden bizonnyal a rejtett gazdaság, amely vásárlóerőt teremt, strukturál át és pumpál vissza a gazdaság vérkeringésébe. Így aztán az átalakuló gazdaságban a legtöbben továbbra is elmondhatják: élünk, még akkor is, ha ez - sajnos - nem több a mindennapi „megélünk"-nél. (Magyar Nemzet) járnak, ahonnan elszöknek' a jó tanárok. Az esélyegyenlőség egyre korábban kezdődik: már az óvodában. Vannak exkluzív és vannak közönséges óvodák. Kevés az esély arra, hogy szegény szülők gyermeke - bármekkora zenei tehetség is - bejusson á konzervatóriumba. Egyre inkább leszűkülnek a társadalmi felemelkedés esélyei. A szegény Lengyelország, a csalódott emberek országa súlyos sérelmeket hordoz. A gazdagok pedig valósággal tüntetnek a vagyonukkal, s ez csak tovább rontja a kirekesztettek közérzetét. A két Lengyelország farkasszemet néz. Lengyelországban ma nem szeretik Varsót. Ezt a legjobban az bizonyítja, hogy ha a fővárosi labdarúgócsapat, a Legia vidéken játszik, kifütyülik. Varsó a gazdag Lengyelország fővárosa. Vidéken viszont növekszik az elégedetlenség. Ma Lengyelország ismét fejedelemségekre oszlik, akárcsak a kora középkorban. Vannak olyan régiók, melyeknek hasznuk volt a rendszerváltásból, és olyanok, melyek nem jutottak esélyhez. A kontrasztok igen nagyok. A nagylengyel régió az ország nyugati felén kitűnően boldogul, mivel a legjobban volt felkészülve a kapitalizmusra, az ország többi része úgy érzi, csúszik lefelé. Az esélyeket eleve meghatározza, ki hol született. A kapitalizmus a szólisták rendszere, mi viszont a múlt rendszerben karéneket tanultunk. Ha nem élednek fel a közösségek, akkor abnormális helyzet áll elő: egyre kevesebb „szólistára" hárul, hogy eltartsa a „kóristák" mind nagyobb számát. Hol az a határ, ameddig még növelhető a legmagasabb keresetűek adója, mekkora vám vethető ki a luxuscikkekre? A házat továbbra is közösen lakják, a cím ugyanaz, csupán a belső berendezés változott meg. Jobban elkülönült a szalon és a cselédszoba. A háztartásstatisztikai vizsgálatok azt mutatják, hogy az olló még szélesebbre nyílik: az „átlaggazdag" ma már 4-5-ször nagyobb jövedelmet élvez, mint az „átlagszegény". A lengyeleket megosztó legfőbb tényező az anyagi helyzet. Két Lengyelország van. Az egyik, a gazdag Lengyelország csaknem normális európai államnak számít, a külföldiek nem tudnak hová lenni csodálkozásukban: hogyan tudott ez az ország ilyen gyorsan a civilizáció ilyen magas fokára emelkedni? Megváltozott az utcák képe - legalábbis a földszinté -, megjelentek a külföldi reklámokból ismert cégtáblák, óriási bőségben kapható minden fogyasztási cikk. A gazdag lengyelnek ma rendelkezésére áll olyan szolgáltatások egész skálája, melyekről néhány éve még nem is álmodott: bankok, autószalonok, éttermek, utazási irodák, sőt callgirlök. A szegényeknek szóló kínálat szükségszerűen kevésbé vonzó. Az összehasonlításra joggal lehet rásütni a populista bélyeget. De a lengyelek többsége ezt a rétegződést tapasztalja. Márpedig a szociológia első parancsolata: a valóság olyan, amilyennek az emberek látják. Ez a két Lengyelország egyre látványosabban távolodik egymástól. A gazdagoknak külön villanegyedei vannak, a szövetkezeti tömbházakban élő szegények közüzemi és egyéb díjakkal tartoznak, és nincs kizárva, hogy kiteszik őket lakásukból. Az elit szülők gyermekei magániskolákba járnak, ahol idegen nyelveket, jó modort tanulnak, lovaglóleckéket vesznek. A többiek elhanyagolt állami iskolákba (El)rapült a pénz A Rapülők másfél éves repülése ért véget a közelmúltban a Budapest Sportcsarnokban, amikor önként és dalolva lejöttek a színpadról. Csak a szépre emlékeznek, de a kassza üres. A százmillió forintos szuperprojekt után semmi nem maradt. Hihetetlenül sikeres futása volt a Rapülőknek, hiszen másfél év alatt 100 millió forintot kasszíroztak, de a nyári-őszi tűmén rendesen elszámolták magukat. Hiába léptek tél ott is 2000 rajongó előtt, ahol más együttes csak 90 jegyet tudott eladni, a turné veszteséges volt. „A három és fél sportcsarnokbeli koncert éppen arra volt elég, hogy kifizessük a számláinkat" - panaszkodik Geszti Péter, az együttes frontembere. Szerinte sem ők, sem az ügynökükként felfogadott Seven Arts emberei nem értettek a koncertszervezéshez. Kapitány Iván, az iroda ügyvezetője viszont azt állítja, hogy nekik nem is kellett ahhoz érteniük. Az volt a dolguk, hogy megegyezzenek az együttes által hozolt koncertszervezőkkel. Egyébként is minden fontos döntést a Rapülők tagjai hoztak, s ahogy a tévében is elmondták, számítottak arra, hogy a turnén nem nyernek. Biztosan így is gondolták, de azért remélték, hogy legalább a szponzorpénzekből marad valami. A legvitatottabb tétel egyébként egy busz, amit a Citrom Kft., az egyik szponzor ajándékozott az együttesnek, de mielőtt a Seven Arts átíratta volna, ellopták. így odalett a kétmillió fotintos ajándék. Rapülők már nincs, csak az ügyvédek jönnek-mennek. Kapitány Iván szerint keresik a nem létező pénzt. „ Sajnálom, hogy így lett vége, hiszen ez egy baráti vállalkozás volt - mondja. - A Seven Artsnak se hozott sokat a konyhára, pedig a szponzorpénzek 75 százalékát mi szereztük. A tulajdonostársak meg is jegyezték ezt, de én azzal hárítottam el, hogy majd a következő megbízásainkban kamatozik a mostani befektetés." Persze, az egész nem úgy indult, hogy ebből a vállalkozásból halálra keresik magukat a fiúk. Geszti Péter már régóta akart valamit, „ami hasonlít a Los Angeles-i zavargásokhoz - a Los Angeles-i zavargások nélkül", de a ripbrter-szövegíró-kreatív igazgató sem gondolta, hogy a rap-kirándulás ekkora siker lesz. Az első lemezből (Rapülők) 250 ezer, míg a másodikból (Rapeta) 160-170 ezer kelt el. Geszti utóbb is elismeri: „Tisztes bukásra, csendes visszavonulásra számítottunk, s epidemikus sikerre ébredtünk " Valóban ébredés volt ez a javából, hiszen az első lemez környékén jobbára diszkófellépéseket vállaltak, míg később már hatalmas tűmét bonyolítottak megadíszletekkel, látványos statisztériával. Négy kamionnal járták az országot, akár fénykorában a Duran Duran Kanadát. Ilyen show-t errefelé magyar együttes még nem vitt színpadra. A nyugati bandák közül is csak a legnagyobbak. A fiúk nagy show-ról álmodtak, s úgy is lett. Igaz, három nagy szponzor is került: a Swatch, a Postabank és az Eskimo. Hogy mennyit áldoztak a Rapülőkre, nem tudni, hiszen a szponzorok kikötötték a szerződésben, hogy az összegekről az érdekeltek nem nyilatkozhatnak. A Rapülők mindenesetre nem sajnálta a pénzt a színpadtervre, látványtervre és a koreográfiára. De közben rendesen elszámolták magukat. „Mi voltunk az első magyar sztárok, akik egy forintot sem kerestünk a turnénkon, sőt még mi költöttünk" mondja az együttes vezetője. Geszti a legbékésebb rapülő: ha rajta múlik, nem lesz balhé. „ Ügyetlenek voltunk, nem hiszem, hogy bárki is eltett volna a pénzből. A vén rockrókák persze halálra röhögik magukat, hiszen ők kisebb bulikból is nagy pénzeket vettek ki" - fűzte végül hozzá. (TALLÓZÓ) SIDÓ II. ZOLTÁN Oroszország Újgazdag módra A 33 éves orosz olajkereskedő szereti a jól szabott olasz öltönyöket és a hangsúlyozottan posztkommunista életstílust. Lincoln Town kocsival jáija Moszkvát, de most éppen Mercedesre akarja cserélni. Keményvalutás japán és olasz vendéglőkben étkezik, ahol 75 dollárnál kezdődik a fejenkénti fogyasztás díja, és az élelmiszert hitelkártyára vásárolja olyan boltban, ahol az árak kétszer olyan magasak, mint New Yorkban. Kétszázezer dollárért újíttatja fel a lakását. Már megvan a Jacuzzi fürdőkád és a fűtött márványpadló a fürdőszobában, saját energiavonal a helyi erőműhöz (arra az esetre, ha valaki elvágná a ház energiaellátását), valamint lézeres biztonsági rendszer. Rosszul megy Oroszországnak, de a nagyon-nagyon gazdagok igen szűk rétege számára ezek ragyogó idők. A nagyvárosokban, főleg Moszkvában és Szentpéterváron körülbelül százezren vannak azok, akik 200 ezer dollárt keresnek havonta. Oroszország újgazdagjainak társaságába nagyon nehéz bejutni - ehhez módfelett jól el kell igazodni Jelcin kapitalizmusának göröngyös útjain. Moszkva mágnesként vonzza a vastag pénztárcájúakat, akik pezsgőzés közben megbeszélik az olaj- és nikkelárakat, gyémántgyűrűket és arany Rolex karórákat villogtatva. Moszkva belvárosában, az Irish Arbat House keményvalutás élelmiszerbolt előtt Mercedesek, Lincolnok és .BMW-k zsúfolódnak. Odabent hermelin- és nercbundás hölgyek maroknyi dollárral, márkával vagy American Express Platinum kártyákkal fizetik az import sajt, bor és zabpehely árát. Éjfél körül az éjszakai klubok kelnek életre - gazdag üzletemberek ellenőrzik a könnygázpisztolyukat, az „Orosz Trojka" klub előtt, és 40 dollárt fizetnek, hogy megnézzék a város legragyogóbb sztriptízműsorát. Az újgazdagok úgy élnek, mintha nem lenne holnap. Jelcin elnök liberális politikája bármikor az ellenkezőjére fordulhat. Ezért tartják a pénzüket külföldön, vagy őrültek módjára költik el otthon. Ezerdolláros tétekben játszanak a Moszkva-szerte létesült kaszinókban. A Trinity Motors, amely Cadillaceket, Chevroleteket és Pontiacokat árusít, kevesebb, mint egy év alatt 500 kocsit adott el 20 ezer dollártól 60 ezer dollárig terjedő árakon. Régen csak a legmagasabb szintű apparatcsikok vásárolhattak nyugati luxuscikkeket, és ők nem fitogtatták privilégiumaikat, nehogy elégedetlenséget váltsanak ki. Ma az az elv, hogy dicsekedj a pénzeddel. Az egyik ismert milliomosnak két Mercedese van, ruháit kanadai butikokban vásárolja. Havonta Bécsbe repül, hogy meglátogassa a fiát, aki ott magániskolába jár. Pálig az ilyen kérkedésnek megvannak a maga kockázatos oldalai. Az újgazdagok sebezhetők a zsarolókkal szemben, akik elképesztő összegeket csikarnak ki védelemért. És az ultragazdagok bohóckodása erősen fűti a szociális feszültségeket, amelyek könnyen robbanáshoz vezethetnek. Mégis, szerintük a pénzt fitogtatni kell. Ennek megvan a maga kialakult fogyasztási módja. Ruha: formatervezett vackok, Hugo Bosstól és Armanitól. Prémmel szegett csizma Olaszországból. Kiegészítők: rádiótelefonok, régi, túlméretezett darabok előnyben, mert feltűnőbbek. Hitelkártyák. Christian Dior parfümök és arcszeszek. Könnygázpisztolyok. Kivehető autórádiók (egyébként biztosan kilopják). Otthonra mosogatógép - mutogasd büszkén még akkor is, ha a vízvezeték túlságosan primitív ahhoz, hogy hozzákapcsolják... (K-r)