Új Szó, 1994. április (47. évfolyam, 76-99. szám)

1994-04-13 / 84. szám, szerda

1994. ÁPRILIS 805. ÚJ SZÓ RIPORT 7 Pillantás a fátyol mögé Egy nap a kormányhivatalban Újságíróként évek óta „bejáratos vagyok" abba a Szabadság téren talál­ható háromszárnyú, díszudvaros épü­letbe, mely a XVIII. század közepén az esztergomi érsek nyári palotájának épült, jelenleg pedig a szlovák kor­mány székházául szolgál. Számos ne­ves külföldi politikust követtem kollé­gáimmal az első emeleti fogadóter­mekhez vezető lépcsőkön, ahol a szőnyegek elnyomják a léptek zaját, és a feszes vigyázzban álló díszőrség lát­tán az embernek olyan érzése támad, mintha magához a királyhoz menne audenciára. A terembelsők és a szalo­nok berendezése - a rokokó stílusú bú­torok, a falikárpitok és faliszőnyegek, reprezentatív festmények - méltó ku­lisszát biztosítanak az esetenként nagy fontosságú tárgyalásokhoz. Mindez azonban a kormányhivatalnak csupán tán annak idején még Víťazoslav Mó­ric pisztolyát is elvették, pedig ő az ex­kormányfő barátjának tartotta magát. Én egyébként teljesen helyénvalónak tartom a látogatók lefegyverzését. So­sem árt az óvatosság. ,JDe ezt sem kel­lene túlzásba vinni" - mondja a melle­tem várakozó kolléganőm, kinek tás­kájából egy gázspray-t halásztak elő. Az őrök tanácstalansága szemmel lát­ható. „Ez most fegyver, vagy nem fegy­ver" - kérdezik egymástól. Végül a biztonság kedvéért azt is lefoglalják. A biztonsági őrök „kemény fiúk". Nem vacakolnak az emberrel, ha gya­núsan viselkedik, vagy ha nem viseli magán az engedélyezett belépést iga­zoló kitűzőt. A legváratlanabb helyze­tekben és a legváratlanabb helyeken bukkannak elő. Mintha mindenütt ott lennének. A fiatal belügyesek azonban Mi van a táskában? A masina „elnyeli' az egyik arca. Mondhatnánk úgy is, hogy a protokolláris. A másik, a hét­köznapi, a szürke irodahelyiségekben zajló semmiben sem különbözik más hivatalok arcától. íróasztalok, irodagé­pek, mögöttük fásult vagy kedves ar­cú, esetleg fontoskodó hivatalnokok. Igen, ez is a kormányhoz tartozik. S még sok minden más. Egy napon azzal állítottam be a kormányhivatalba, hogy meg akarom ismerni a kormány­hivatalt. A kést, pisztolyt lefoglalják A kormányhivatalba, persze, nem lehet csak úgy berohanni. Amennyiben nem sajtóértekezletre igyekszik az em­ber és meghívót sem tud felmutatni, már a bejáratnál feltartóztatják. Köz­löm, hogy a sajtóosztályon tudnak az érkezésemről. Ezt telefonon leel­lenőrzik, majd felírják az adataimat. Fotóskolégámmal zöld kitűzőt kapunk, amivel szabadon mozoghatunk az épü­letben. De előbb még egy alapos el­lenőrzésen is át kell esnünk. Először is átküldenek bennünket egy ajtókeret­szerűségen, amely allergiás lehet rám, mivel ha átlépek rajta, mindig megszó­lal. Ezúttal előrelátóan kiürítem vala­mennyi zsebemet, óra, fémcsattos szíj nincs rajtam. Hiába, a gép veszélyt je­lez. Egyből gyanús leszek. Félreállíta­nak, és tetőtől talpig megvizsgálnak egy kézi detektorral. Persze, semmit sem találnak. Időbe telik, amíg rájön­nek, körömcipőm fémsarkára reagál­hatott a gép. Kézitáskám eközben egy röntgennel ellátott masina gyomrába vándorol, melynek képernyője meg­mutatja a táskában levő tárgyakat. Megkérdem a biztonsági szolgálat egyik tagját, milyen fegyverekkel jár­nak ide a látogatók. Azt mondja, ő új ember, csak pár napja helyezték ide. Töredelmesen bevallja, eddigi legna­gyobb „zsákmánya " csak egy kés volt. Annak rendje és módja szerint le is foglalta, majd távozáskor visszaadta tulajdonosának. Nem sikerül kinyo­moznom, igaz-e a pletyka, hogy a por­éi- kiderül... (Príkler László felvétele) a hatalom közelében gyakran elvesztik arányérzéküket, és nevetséges helyze­teket teremtenek. Tapasztaltabb társa­ik, az „öreg rókák" ilyenkor csak mo­solyognak. Kiből lehet testőr? „Ez viszonylag egyszerű ügy. Az ér­deklődőnek mindenekelőtt rendőrnek kell lennie, a többi pedig attól függ, miként teljesíti a rá rótt feladatokat ­magyarázza dr. František Lemko alez­redes, az alkotmányos személyiségek védelmét ellátó hivatal vezetője, akivel a kormányszékház szocreál stílusú új épületének első emeleti folyosóján ül­dögélek. Kérdéseimre folyékony és szakszerű válaszokat kapok. Egyér­telművé válik előttem, a rendőrből csak akkor lehet testőr, ha talpraesett­ségét és rátermettségét a szamárlétra alsóbb fokain már bizonyította. Bár IQ-tesztekkel egyelőre nem kell meg­birkóznia, az intelligens fellépést el­várják tőle. A személyi testőrök, így a kormányfő gorillájának a viselkedé­sét egy gondolatnak kell áthatnia: amennyiben a miniszterelnök veszély­be kerül, saját testi épsége árán is meg kell védenie. A kormányfő biztonságá­ra általában két személy vigyáz, ám in­dokolt esetekben kísérő testőrséget is kirendelhetnek mellé. Megkérdezem, igaz-e, hogy távozása előtt Mečiar kor­mányfő növelte testőrsége létszámát. František Zemko bólint, erről neki is tudomása van. Azt azonban nem tudja megítélni, megalapozott volt-e az ex­kormányfő félelme, és azt sem tudja megmondani, hogy egyes miniszterek, így például Katarína Tóthová volt igazságügy-miniszter, kinek az alkot­mány nem biztosított személyi védel­met, milyen oknál fogva kapott testőrt. František Zemko magyarázatként hoz­záteszi, elődje intézkedéseinek a meg­alapozottságát nincs módja elbírálni. Amíg beszélgetünk, nem messze tőlünk ülésezik a Moravčík-kormány. A tanácsteremből néha kijön egyik­másik miniszter. Ilyenkor alkalom kí­nálkozik rövidebb interjúkra is, de ez a lehetőség most nem csábít. Jelenleg másért vagyok itt. Következő célpon­tom a miniszterelnöki iroda. Azzal a személlyel akarok találkozni, aki a kormányfő mindennapjait alakítja. A kormányfő ideális férfi? Arrafelé veszem tehát az irányt, ahová az elmúlt két év során csak na­gyon kevés hírlapíró kapott bebocsá­tást. A miniszterelnök irodája a kor­mányhivatal ódon épületének első emeletén található. Anna Nagyová he­lyén most egy magas növésű, ismeret­len, szőke hölgy ül. Kedvesen, ám né­mi zavarral fogad. „Ez az első inter­júm" - mondja. A szomszédos helyi­ségből - amolyan várakozószalonból ­beszélgetésfoszlányok szűrődnek ki. Alighogy helyet foglalok, megszólal a csengő. Egy gombnyomás, az ajtó ki­nyílik. Szlovákia legfőbb ügyésze lép be rajta. A titkárnő, Zita Varmužová betessékeli a várakozószalonba, ahol kolléganője Emília Turiniéová foglal­kozik a vendégekkel. Mindannyian a miniszterelnökre vámak. Egyértelmű, hogy alkalmatlan időpontban érkez­tem, és értékelni tudom, hogy ennek ellenére nem küldenek el. Fotóskollé­gám valószínűleg nem olyan biztos a dolgában, mivel a lehetőséggel élve azonnal fényképezni kezd. En is be­kapcsolom a magnót. Érdekelne, mi­lyen érzésekkel foglalhatja el valaki a kormányfő nagyhatalmú titkárnőjének székét. Zita Varmužová azonban nem kitárulkozó alkat. Inkább másról be­szél. Elmondja, hogy a miniszterelnöki iroda nem volt ismeretlen számára, mi­vel a kormányhivatal dolgozójaként többször megfordult itt. Ez a kor­mányfőcsere zökkenőmentes lebonyo­lítása szempontjából meglehetősen hasznosnak bizonyult. Mečiar titkársá­gának dolgozói ugyanis nem könnyí­tették meg utódaik helyzetét. A kor­mányfővel együtt eltűntek, és „utánuk az özönvíz" alapon semmiféle aktát, iratot nem hagytak meg. „Hivatalba lépésünk nem volt könnyű. Ha nem dolgozunk már két éve a kormányban, bizony gondban lettünk volna" - áll­apítja meg ironikus mosollyal. Alig­hogy belemerülnénk a beszélgetésbe, megzavar a telefon. Kikapcsolom a magnót. Figyelem, ahogy beszél. Köz­vetlen viselkedése egyáltalán nem em­lékeztet a magas beosztású személyek közeli munkatársainak gyakran leke­zelő modorára. Kíváncsi vagyok, va­jon a hatalom közelében eltöltött hóna­pok változtatni fognak-e rajta. A tele­fonáló szakszerű utasításokat kap, me­lyek feltehetően kielégítik, mivel nem kérdez tovább. Zita asszony ismét fe­lém fordul. Megkérdezem, miből áll a munkanapja és, persze, a miniszterel­nöké, már amennyiben a hivatalában tartózkodik. Megtudom, hogy Jozef Moravčík titkárnője főnökéhez hason­lóan fél nyolc körül érkezik hivatalába, s miután a kormányfő 22 óra előtt rit­kán végez munkájával, közvetlen munkatársai sem távozhatnak koráb­ban. A titkárnő elsősorban a miniszter­elnök találkozóinak a megszervezésé­vel és közvetítésével törődik, látta­moztatja levelezését, elvégzi az ezzel kapcsolatos teendőket, és intézkedik. Elmondása szerint nagyon sokan akar­nak találkozni a kormányfővel, min­denki neki szeretné elmondani problé­máit. Erre azonban Jozef Moravčíknak hivatali elfoglaltságai miatt csak na­gyon ritkán nyílik alkalma. Tréfás bor­zadályt mímelve emlékszik vissza a miniszterelnök hivatalba lépésének első napjaira, mikor szünet nélkül csengtek a telefonok. Nem engedhe­tem el a kérdést: ezentúl őt látjuk-e a kormányfő oldalán a hazai és a külföl­di látogatások során? Nevet, érti a cél­zást: ,Egészen biztos, hogy nem, mivel Anna Nagyová irodavezetői minőség­ben utazgatott a kormányfővel, ám ezt a tisztséget Moravčík úr mellett más személy tölti be." Az illető hasonló megjelenésű, mint Nagyová asszony? - firtatom tovább.,Aligha, mivel az új irodavezető férfi" - hangzik a tömör válasz. Eszembe jut, ha most nem Var­mužová asszony ülne itt velem szem­ben, hanem Anna Nagyová, akkor mennyi - Mečiarra vonatkozó - plety­ka valóságtartalma felől faggathatnám. Jozef Moravčíkról azonban alig tudni valamit azon kívül, hogy nős, két gyer­mek édesapja, és politikai színrelépése előtt a Komenský Egyetemen volt meglehetősen népszerűtlen tanár. Rá­adásul az a kísérletem is kudarcba ful­lad, hogy ezt a hiányos képet Var­mužová asszony segítségével egészít­sem ki. Hiába faggatom, hogy milyen magánemberként az új miniszterelnök. Hogy vannak-e bogarai, rigolyái... A válasz alapján egy férfiideál körvona­lai bontakoznak ki: kedves, figyelmes, előzékeny, eddig semmilyen negatív tulajdonságára sem derült fény. Hát lé­tezik ilyen férfi? - Azt azért nem hi­szem, hogy olykor ne kritizálná az ebédet - mondom kétkedően. Ám Zita Varmužová nem hagyja csőbe húzni magát., jVem tudok arról, hogy nem íz­lene neki az itteni konyha. Ő rendkívül szerény ember" - állítja meggyőző arccal. A kormányban nem megy az üzlet Én azért kételkedek az elhangzot­takban, mivel a kormányhivatal dolgo­zói azt állítják, hogy a szakácsok főztje, bizony, kívánnivalót hagy maga után. Az étel egyhangú, a hús pedig gyakorta keményre sikeredik - súgta meg valaki. A hallottakat, sajnos, nem tudom saját tapasztalat alapján elbírál­ni, mivel a szakácsok nem óhajtanak velem találkozni, Milan Uhlíkkal, a kormány élelmezési osztályának ve­zetőjével pedig csak ebédidő után si­kerül találkozom. Felajánlja, hogy kí­séretében megtekinthetem a kormány­hivatal éttermét, ahol mellesleg nincs nagyon mit nézni. Milan Uhlík is rend­kívül szófukar ember. Csak akkor ered meg a nyelve, mikor a felszolgált étel minősége kerül szóba. Az olvasót azonban aligha érdeklik az ésszerű táplálkozással és a kalóriadús étrend­del kapcsolatos széles körű ismeretei, így ezek publikálásától inkább eltekin­tek. A választék egyébként olyan, mint más üzemi konyhákon. Mindennap hús, tészta, zöldség. Az élelmezési osztály vezetője nem tud arról, hogy a feltálalt hús kemény lenne, vagy hogy a hivatali dolgozók elégedetlenek, és az különösen nem tetszik neki, hogy egyesek ilyesmiket terjesztenek. Ak­kor viszont mi az oka annak, hogy a kabinet tagjai, bár hasonló ebédet kap­nak, mégsem ugyanazt eszik, mint az egyszerű „apparatcsikok" 1 Akinek nem ízlik az ebéd, elméleti­leg jóllakhatna a kormányhivatal büfé­jében. Az üveggel fedett hűtőpulton levő választék azonban rendkívül sze­gényes. Darina Kukunderová, a büfé vezetője egy éve vette bérbe a helyisé­get, és nem is titkolja, nagyobb forga­lomra számítolt. A kis forgalom termé­szetesen a kínálatot is meghatározza, ami elmarad egy átlagos külvárosi bü­fé kínálata mögött. Megtudom, hogy jobbára a hivatalnokok, szerelők, sofőrök és a biztonsági hivatal munka­társai járnak ide, ámbár néha megtörté­nik, hogy benéz egy-egy miniszter is. A büféből távozva Ľubomír Lintner­be, a sajtóosztály vezetőjébe ütközöm. Már mindenütt keresett, mondja, majd felajánlja, hogy elkísér a protokollosz­tály vezetőjéhez. A látványos események láthatatlan szervezői Ľubomír Mráz még Vladimír Mečiar első miniszterelnöksége idején került erre az osztályra, melyet 1990­ben a külkapcsolatok minisztériumá­nak a létrehozása után megszüntettek. Egy évnek kellett eltelnie, hogy a kor­mányban felismerjék, a kabinetnek is szüksége van protokollra. A négyszer négyméteres iroda, ahol Ľubomír Mráz fogad, szegényes lehetőségekről árulkodik. A protokollfőnök azonban nem olyan ember, aki hangot adna elé­gedetlenségének. - Az alatt a három év alatt, amióta itt dolgozik, biztosan voltak kellemet­len helyzetei, hiszen az előző kor­mányfő közismerten nehéz természetű volt - vágok bele a közepébe. A válasz a tömörnél is tömörebb: „Nem meré­szelek egyet sem megemlíteni" - Jó, akkor legalább a tréfás helyzetekről mondjon valamit - fűzöm tovább a szót azokra az újságírókörökben ter­jedő történetekre gondolva, melyeket a kormánydelegációkat kísérő kollé­gák mesélnek egy-egy külföldi látoga­tás után. Ľubomír Mráz azonban, mint kiderült, született diplomata. Szigorú­an csak a saját munkájáról hajlandó beszélni, a miniszterek illemtanbeli hiányosságait nem kommentálja. Miu­tán részletesen beszámol arról, hogy milyen munkakapcsolat van a külügy­minisztérium és a kormányhivatal protokollosztálya között, egy jól irányzott kérdéssel félbeszakítom, és megtudakolom, mi volt az eddigi leg­nagyobb huszárvágása. Ľubomír Mráz kapásból felel: köztársasági elnök beiktatása. Az első államfő első beik­tatási aktusáról lévén szó, mindent az esemény jelentőségének megfelelően kellett előkészítenünk. Több mint há­romszáz külföldi politikai és közéleti személyiség számára köldtünk meghí­vót, gondoskodnuk kellett program­jukról, elszállásolásukról, biztonsá­gukról. Miután én voltam megbízva az ünnepséget szervező stáb vezetésé­vel, akkoriban csupán három-négy órát aludtam naponta." Természete­sen szeretnék betekinteni a protokoll kulisszatitkaiba is, ám ezeket Ľubo­mír Mráz féltékenyen őrzi. Ha nem mondja, akkor is tudnám, hogy min­dig készen kell álniuk az improvizáci­óra. ,Megtörténik, hogy az előrejel­zett hattagú delegáció helyett nyolc személy érkezik. Ebből négy nő. Azon­nal úgy kell módosítani a programot, hogy a kívülálló ebből semmit se ve­gyen észre." Míg a protokollosztály vezetőjével beszélgeteg, az apparátus dolgozói ru­tinszerűen végzik munkájukat. A mi­niszterelnök délután külföldi látogatót fogad. A találkozó programja percre pontosan ki van számítva. Persze, az utolsó pillanatban minden megváltoz­hat... Lassan 15 óra. A kormányhivatal­ban dolgozók többsége már hazagon­dol. Nem így a sajtóosztály tagjai. Ne­kik meg kell várniuk, amíg a kabinet ülése befejeződik. Eközben kommüni­kéket, tájékoztatásokat adnak ki. Ri­portomat azon a napon készítem, mi­kor a Mečiar-kabinet által elfogadott privatizációs tervezetek Ugye is napi­renden van. Az újságírók kérdései két csoportra oszthatók. Egy részük tény­szerű, másik részük a nemrég kor­mánypárti, jelenleg pedig ellenzéki sajtó részéről hangzik el, teháf provo­katív jellegű. „Lesznek-e elbocsátások a kormányhivatalban " - hangzik a Re­publika munkatársának kérdése. A vá­lasz alighanem csalódást okoz a lap gazdáinak. A Moravčík-kormány nem óhajtja megismételni a Mečiar-kabinet egykori lépését, minek következtében szinte az egész kormányhivatalt az ut­cára tették. Végül is ez a dolgok rendje. A hata­lom birtokosai váltakoznak, ám az ap­parátus maradjon változatlan. Ez a kormányzás kontinuitását biztosítja. A kormányhivatal ugyanis épp olyan hi­vatal, amilyennel nap mint nap kap­csolatba kerülhetünk. Jókedvű, mogor­va, esetleg közömbös hivatalnokokkal, kiknek munkájára igazán nincs hatás­sal a pártbeli hovatartozás. De vajon rájön-e erre a Republika szőke hajú munkatársa? A sajtóértekezletnek vé­ge, az újságírók sietnek a szerkesztősé­gekbe. A kormányhivatal portáján én is leadom a kitűzőmet. Lassan sötéte­dik, és eleredt az eső is. A kormányhi­vatal bejárata előtt sötétkék BMW par­kol, rajta kétoldalt kis zászlók. A minisz­terelnök külföldi vendége megérke­zett. Persze, az is lehet, hogy három hölgyet küldött maga helyett, és a pro­tokollosztályon most gondban van­nak... HORVÁTH GABRIELLA

Next

/
Thumbnails
Contents