Új Szó, 1994. április (47. évfolyam, 76-99. szám)

1994-04-07 / 79. szám, csütörtök

1994. ÁPRILIS 7. mBHHBB ÚJ SZÓ* KALEIDOSZKÓP Pénzszórás helyett jobb szociálpolitikát A szociális helyzet egy elöljáró szemszögéből Az utóbbi időben több írásban is foglalkoztunk azzal, milyen változást hozott a szociális rászorultak helyzetében az a miniszteri rendelet, hogy a saját hibájukból munka nélkül maradt egyének novembertől nem jogosultak szociális ellátásra. Ezúttal Bergendi Ferencet, a Vágsellyei Körzeti Hivatal vezetőjét szólaltatjuk meg, akt szerint - úgymond - reálisabb szemmel nézve, egészen másként fest a dolog, mint a károsult családok szemszögéből. Tízszeresére nőtt a támogatás Az elöljáró elmondta, hogy az utóbbi években egyre aggasztóbb a foglalkoztatási helyzet, s nem is várható, hogy az belátható időn belül kielégítő módon rendeződjék. A körzet csaknem ötvenezer lakosa közül több mint négy és fél ezer a nyilvántartott munkanélküli A rászorultak elsősorban a Vágsellyei Körzeti Hivatal szociális osztályához fordulhatnak segítségért. Az 1991-ben megalakult hivatal az első évben 1124 esettel foglalkozott, míg 1993-ra ez a szám 2843-ra nőtt. Ebbe beletartozott az. idős emberekről, a kisgyermekes családokról, az egészségileg súlyosan károsodottakról és a különleges segítségre szorulókról való gondoskodás. További csoportot alkotnak a szociálisan alkalmazkodóképtelen, többnyire börtönből szabadult emberek. Míg 1991-ben a körzeti hivatal a szociális juttatásokra 4 352 114 koronát költött, 1993-ban már 41 398 550 koronát. Évente 14-15 ezer koronát fizettek ki személyenként szociális juttatásra. Hasonló színvonalat tartva az 1994-es évre 55-60 millió koronára lenne szükség. Mindez annak ellenére van így, hogy az 1993 novemberében érvénybe lépett törvény alapján 214 esetben leállították a szociális segélyt. Ebből 155-en óvást nyújtottak be a határozat ellen. A hivatal 32 esetben elismerte az óvást, a többit a járási hivatalba továbbította. Az eddigi gyakorlat azonban ana enged következtetni, hogy a járási hivatalban, ahol nem ismerik olyan behatóan a konkrét eseteket, majd az oda eljuttatott óvásoknak is helyt adnak. Így aztán a körzeti hivatal szociális osztályának munkája, amellyel sikerült kiszűrni a segélyre nem érdemesülteket, tulajdonképpen kárba vész. Szeretnek segélyt kapni Az embereket arra kellene rávezetni, hogy ezt a pénzt ne csak egyszerűen megkapják, hanem valamit tenniük is kelljen érte. - Sajnos, ügyfeleink több mint hetven százaléka szeret szociális eset lenni - véli az elöljáró -, hiszen ha megkapja a családi pótlékot, az állami kompenzációs juttatást, s ehhez, még megkaphatja a személyre szóló juttatást, a háztartási juttatást, akkor mindezt összeadva havonta csinos összeget hozhat házhoz a postás. És ilyen szociális juttatás mellett sokan még fóliáznak, piacoznak, asztaloskodnak, kó'műveskednek, vagyis jó pénzeket keresnek. Még ha tudunk is erről, a jelenlegi törvények nem teszik lehetővé, hogy ezeket az embereket kizárjuk a szociális juttatásra jogosultak közül. Pedig több ilyen esetet ismerünk, hiszen szociális osztályunk dolgozói terepmunkát is végeznek. De hiúba dolgoznak néha emberfeletti erőfeszítéssel, ha egy dolgozóra csaknem négyszáz eset jut, nem tudhatják tökéletesen végezni a munkájukat. Az elöljáró elmondta, a szociális osztály megterhelését egy alkalommal oly módon próbálta enyhíteni, hogy a munkaügyi hivataltól kért tizenöt munkanélkülit, akiket a körzeti hivatalban foglalkoztathatna. A munkaügyi hivatal - hogy legyen miből válogatni - harminc, többnyire érettségizett nőt küldött. Közülük azonban mindössze hárman voltak hajlandók mindjárt munkába állni. A többi huszonhét egyszeriben a derékfájdalmaira kezdett panaszkodni, bejelentette, hogy terhes, vagy azzal utasította el az ajánlatot, hogy jövő hétre már ígértek neki muncsak a községben kifejtett közhasznú munka fejében kapják meg. Persze így is akadnak majd emberek, akik nem a munkát választják, hanem inkább lopni, rabolni próbálnak. Ez azonban nem a körzeti hivatalra és nem is az önkormányzatokra, hanem a rendőri és az igazságszolgáltatási szervekre tartozik. Ebből a szempontból nagy jelentőséggel bír a vagyon nevesítése. Mert a közössel szemben az emberek mindmáig nem éreznek felelősséget. Ha a közös szövetkezetből egy zsák gabonát vagy az erdőből akár egy szekér fát visz el valaki fényes nappal, azzal nem nagyon törődik senki. -A magántulajdon szentsége azonban arra kényszerítené ezeket az egyéneket, hogy mindezt az éj leple alatt tegyék, ami már egyértelműen arra utalna, hogy törvényellenesen cselekszenek. így legalább a tevékenységük időtartamát leszűkítenénk, s ha mással nem is, legalább ezzel segítenénk a kát. A valóság azonban valószínűleg az, kiszámították, hogy ha a postás havonta csak úgy kézhez hozza a kétezerhétszáz koronát, akkor pár száz koronával több fizetésért nem éri meg dolgozni. De még annak a veszélyéi sem érzik ezek az emberek, hogy emiatt esetleg törlik őket a munkanélküliek jegyzékéből. Átértékelni a juttatási rendszert Bergendi Ferenc úgy véli, a jelenlegi juttatási rendszert át kellene értékelni, hogy valódi szociálpolitikáról, ne pedig pénzszórásról beszélhessünk. Szerinte az önkormányzati rendszer átszervezése hozhat majd javulást, amikor a szociális célokra szánt, jelenleg a járási és a körzeti hivatalok által elosztott pénzzel a helyi önkormányzatok rendelkeznek majd. Hiszen azok, a helyi viszonyok ismeretébenjobban fel tudják mérni, kik a valóban rászorultak. Ilyen módon azt is elérhetnék, hogy a munkaképes egyének ne csak egyszerűen támogatást kapjanak, hanem azt Prikler László illusztrációs felvétele rendőri szervek munkáját - mondja a körzeti elöljáró. Segély helyett munkahelyet A hivatal vezetője azonban más lehetőséget is lát a foglalkoztatási s ezzel a szociális helyzet javítására. Elmondta: négy-ötmilliós beruházással már egész rendes kis műhelyeket lehetne létrehozni - varrodákat, asztalosműhelyeket vagy betonelemgyártó kisüzemeket -, amelyekben akár tizenöt-ötven ember is munkát találhatna. Így a szociális segélyekre kiadott több tízmillió koronát sokkal effektívebben használhatnák ki. Sajnos, a jelenlegi törvények értelmében sem a körzeti hivatalnak, sem a szociális hivataloknak nincs lehetőségük hasonló kezdeményezésre. Pedig ezek nem megvalósíthatatlan álmok, mert állítólag létezik a körzetben olyan magánvarroda, amely azért nem képes eleget tenni a külföldi megrendeléseknek, mert nincs elegendő tőkéje a műhely bővítésére. GAÁL LÁSZLÓ LAKÓ-HÁZ-ÜGY i K. J.: Négyszobás állami lakásom van. Még tavaly tavasszal kérvényeztem, hogy ezt a lakást megvásárolhassam a saját tulajdonomba. Most végre megkaptam az értesítést, miszerint a lakás pillanatnyi ára 93 682 korona, és nekem 14 055 koronát kell befizetnem, s a tartozásomat tíz év alatt kell kiegyenlítenem. Engem mindezzel kapcsolatban elsősorban az érdekelne, hogy mennyire törvényes ár ez egy 92 négyzetméteres lakásért, s hogy milyen kamatot kell majd fizetnem a tartozásom után. Ebben a levélben szerepel egy olyan kitétel is, hogy ha nem fizetem pontosan vagy időben a tartozásomat, akkor elvesztem a részletek kedvezményét. Ez mit jelenthet számomra? Ami a lakás árát illeti, nem tudunk válaszolni a levelében felvetett kérdésre, mivel a legalapvetőbb adatokat sem ismerjük (így például azt, hogy mikor épült a lakás, illetve mennyi volt abban az évben az összehasonlítható szövetkezeti lakások építéséhez nyújtott állami támogatás stb.). A további kérdéseivel kapcsolatban elsősorban azt kell leszögezni, hogy ha kifizeti a lakás árának legalább 15 százalékát, a fennmaradó 85 százalékot tíz éven belül kell kifizetnie, mégpedig olyan havi részletekben, amilyenekben az eladóval (nyilván a községgel) megállapodik. Nagyon fontos rendelkezése a lakások és a nem lakáscélú helyiségek tulajdonáról szóló törvénynek az, amely kimondja, hogy kamatmentes részletfizetésről van szó. Önnek tehát valóban csak megközelítőleg 79 ezer koronát kell törlesztenie tíz év alatt, azaz havonta kb. 660 koronát. A „részletek kedvezménye" magyarul nyilván részletfizetési kedvezményt jelent (valószínűnek tartjuk, hogy a levél megfogalmazója is erre gondolt). A részletfizetési kedvezmény elvesztéséről a Polgári Törvénykönyv 565. paragrafusa rendelkezik. Az említett rendelkezés kimondja, hogy ha a tartozást részletekben kell törleszteni, a hitelező az egész tartozás megfizetését követelheti valamely részlet meg nem fizetése miatt, de csak akkor, ha ebben a felek megállapodtak, vagy ha a döntésben ez szerepel (a döntés itt az esetek többségében bírósági döntést, ítéletet jelent). Ami az ön számára érdekes lehet, a lakások és a nem lakáscélú helyiségek tulajdonáról szóló törvény „legfeljebb tízéves törlesztési határidőről", illetve „rendszeres kamatmentes részletfizetésről" tesz említést. Ebben a törvényben tehát nem számoltak azzal, hogy a bérlő, aki megveszi az általa lakott lakást, elvesztené a részletfizetési kedvezményt, ha nem fizeti meg valamely hónapban az esedékes havi részletet. Nem lehet azonban kizárni, hogy az eladó ilyen megállapodást kössön a vásárlóval. Az említett „lakástörvény" ezt a kötelezettséget tételesen csak abban az esetben írja elő, ha az, aki a lakást megveszi, a szerződés aláírásától számított tíz éven belül eladja, vagy olyan személynek ajándékozza oda a lakását, aki nem a házastársa, gyermeke vagy unokája. dr. P. D. A szavak államosítása Egy fiatal katona, Radoslav Milenkovics történetét szeretném elmondani, aki csak egyféle módon lehetett szabad. A szarajevói harcok idején a szerbiai tartalékosok egy csoportja kételkedni kezdett abban, hogy van-e valamiféle értelme Szarajevó ágyúzásának. Az egységet azonnal felfegyverzett önkéntesek vették körül, a tisztek pedig felszólították a fiatal katonákat, válasszanak szabadon: a patrióták álljanak a jobb oldali sorba, a nemzetárulók pedig velük szembe, a bal oldaliba. Vagyis el kellett dönteniük, akarnak-e továbbra is harcolni vagy nem. A fiatal katonák egy ideig haboztak, aztán mindenki választott: legtöbben a patrióta oldalra álltak, de voltak olyanok is, akik nyíltan nemzetárulóknak vallották magukat. A két sorfal közptt Radoslav Milenkovics tántorgott, hol erre billent, hol arra, mert képtelen volt választani. A sor végéről elindulva, lassan közeledett a tiszt felé, a színe elé lépve pedig előrántotta a revolverét, és főbe lőtte magát. Nem az elbizonytalanodás volt Radoslav Milenkovics halálának okozója, hanem az, hogy nem volt szabad neki tudnia, mi a hazugság és az igazság közötti különbség a hazafiság, a nemzethűség kérdésében. Ezért életével fizetett. A megcsonkított szavak ölték meg. Mondhatná valaki, hogy ez csak egy szélsőséges, a háború borzalmaiból eredő egyedi eset, de azonnal hozzáteszem: a háborúban az a legborzalmasabb, hogy világosan felmutatja, ami bennünk bujkál és alakoskodik, ezért nyugodtan állíthatom, hogy a politika, amely a patriótákból és a hazaárulókból, a nemzethűekből és a nemzetidegenekből állít sorfalakat, az igazság útjainak keresésétől megfosztott emberek tömegét arra kényszeríti, hogy kioltsák lelküket, elveszítsék a közösségbe vetett reményüket. Árvák lesznek és örökre bizonytalanok. Még akkor is, ha kényszerből a kívánt oldalra állnak. Van, amikor csak rétegek és csoportok jutnak erre a sorsra, de vannak időszakok, amikor többé-ke vésbé egy egész nemzetet ítélnek erre az állapotra. Az ebbéli aggályaink ma felettébb indokoltak. Ebben a régióban a sok hazugság után nagyon sokan tudják, hogy mi az igazság, csak éppen nem engedik, hogy mindenki személyesen keresse azt, mert túlságosan elbizakodottak abban, hogy már megtalálták. Kétféle hatalom jelent roppant nagy veszélyt ma: az egyik elbizakodik saját hazugságaitól, a másik belerészegül saját igazságaiba. Az egyik is, a másik is ki akarja tépni az igazságkeresés útjelzőit: a szabad sajtót, amely sohasem hivatkozhat arra, hogy önmagában képviseli az igazságot, de az biztos, hogy nélküle senki sem találja meg azt. Az elsőre, a gőgre még emlékszünk, megtanultunk benne félni és megalkudni. A másodikat, a belerészegülés korát éppen éljük: önámító mámorra csábít bennünket. Átéltem az egyiket is, a másikat is: néha azt gondolom, az a félelem megerősített, de ez a mai kocsonyás mámor védtelenné tesz. Ezt a védtelenséget éreztem, amikor 1992 karácsonyán eltávolítottak a munkahelyemről, a Szerbiai Televízió drámai osztályának dramaturgi posztjáról. A következő nap már csak detektoros ellenőrzés után mehettem be a munkahelyemre, hogy kiszedjem íróasztalom fiókjából a jegyzeteimet, ceruzámat és a határidőnaplómat. 1994. március tizenötödikén Budapesten nem szükséges felsorolnom az eltávolításomat megindokló érveket, itt is hasonló érvek árnyékolják be a márciusi ifjak hajnalát. Ugyanazok a szavak repkednek a hivatalos levegőben, mint amelyekkel Milosevics hatalmi köre engem akaratom ellenére az utcára tett. Miben reménykedjek? Megdöbbenten tapasztaltam, hogy a szabadság komor terein hideg szelek fújnak, s ott könnyen elmagányosodik az ember, ezért oly törékeny a sajtószabadságért vívott küzdelem. Most, március 15-én érdemes elrebegni, hogy a kettő egy és elválaszthatatlan: rosszban sántikálnak, akik ellentmondásba keverik a gondolatszabadságot és a nemzeti érdeket. Arról a hatalomról, amelyik a nemzeti érdek, a nemzeti hűség nevében egyetlenegy szót is kiüldöz a birodalmából, előbb vagy utóbb kiderül, hogy a nemzetet károsítja meg. Amelyik párt a médiumok kisajátításával foglalatoskodik, az a szavak államosításánál köt ki. Radoslav Milenkovics azért halt meg, mert két oldalról fenyegették az államosított szavak. Gondolkodjunk el ezen a kálvárián manapság, amikor párhuzamosan folyik az anyagi javak privatizációja és a szavak államosítása. Újvidék, 1994. március VÉGEI. LÁSZLÓ (Népszabadság)