Új Szó, 1994. április (47. évfolyam, 76-99. szám)

1994-04-15 / 86. szám, péntek

1994. ÁPRILIS 8. .(X/szóÚJ SZÓ hírek - véLeményeK 831 Látja ott azt az éttermet? „Mondja, nem irigyli a nyugati kollégáit, akik csak gondolnak egyet, és oda utaznak, ahová akarnak, miközben nem kell garasoskodniuk, elegáns szállodákban étkezhetnek, lakhatnak?" - kérdezte nemrég egyik ismerősöm. A kérdés váratlanul ért, még soha nem gondolkoztam ezen. Talán ezért, és mintegy a mundér becsületét is védve, a kelleténél hevesebben bizonygattam: eszem ágában sincs irigyelni a nyugati újságírókat. Különben sem létezik nyugati vagy keleti, csak jó vagy rossz újságíró. Ismerősöm tapintatosan nem bolygatta tovább a témát, bizonyára észrevette, hogy érzékeny pontot érintett. A kérdés még sokáig nem hagyott nyugton. Mégis irigykednék? És ha igen, vajon mire? Az elegáns szállodákra és éttermekre aligha, túl sokáig dolgoztam a szállodaiparban ahhoz, hogy ne-tudnám, a külső csillogás gyakran milyen kiábrándító valóságot leplez. Ebédeltem én már a milánói Ritzben is, ahol éppúgy svábbogarat találtam a rizottóban, mint egykori munkahelyemen, a pozsonyi Carltonban. A különbség csupán annyi, hogy ritzbeli kollégájától eltérően a Carlton pincére nem sápadt el a svábbogár láttán, mindössze egy halk „pardon" kíséretében elvitte az ételt, hogy kicserélje. A „cserét" általában a konyhához vezető folyosó valamelyik félreeső zugában bonyolította le, ahová már nem ért el a vendég tekintete; gyakorlott mozdulattal kipöccintette a bogarat az ételből, amelynek felszínét ügyesen elsimította ujjaival, aztán komotósan visszaballagott, és a vendég elé tette a tányért. A milánói pincér elsápadása sem a svábbogárnak szólt, hanem vendéglátómnak, az elveszthető stammgastnak. Az olasz alkalmazott is tökéletesen tisztában lehetett a svábbogár természetrajzával, azzal, hogy egyszerűen kipusztíthatatlan ott, ahol megfelelő hőmérsékletet és táplálékot talál. Ha a szálloda első emeletén fognak az irtásához, ő már a harmadik emeleten van, és fordítva. Láttam már ilyen svábirtó akció idején lépcsőfokokat, amelyeket vastag, fekete' szőnyegként lepték el a menekülő bogarak. Megjelenésemre a fekete szőnyeg hirtelen szertefoszlott, mintha megszámlálhatatlan fekete gyöngyöt gurított volna szét egy láthatatlan kéz. Ha a szállodákat, éttermeket nem, akkor talán az utazásokat irigyelném? A téma kedvéért megtett távolság nem áll arányban a megírt cikk minőségével, Bakáról is lehet ragyogó, és Timbuktuból is lehet csapnivaló riportot hozni. Ez akár a savanyú szőlő megédesítési kísérletének is tűnhet, de az az igazság, hogy nem szeretek egyedül utazni, márpedig szolgálati utakra általában egyedül megy az ember. Emlékszem, milyen vigasztalanul magányosnak éreztem magam a firenzei Campanile tornyán, amikor elém tárult a város lélekzetelállítóan szép panorámája. Mellettem külföldi nászutasok, szerelmespárok, népes olasz családok mutogattak, kiáltoztak elragadtatva. Nekem nem volt kivel megosztanom a rám zúduló gyönyörűséget, amely így szinte elviselhetetlenné vált. A nyugati kollégák keresetét irigyelném? A jólét is viszonylagos. Oriana Fallacci Levél meg nem született gyermekemhez című könyvében elmondja, hogy veszélyeztetett terhesként is autóba kellett ülnie és riportokra utaznia, pedig tudta, hogy az utazás magzata életét veszélyezteti. De mennie kellett, hogy pénzt keressen. Pedig Fallacci világhírű zsurnaliszta, összehasonlíthatatlanul jobban keres bármelyik itteni kollégájánál. Es ő legalább azt írhatja, amihez kedve van. Nincs rovatba sulykolva, nem béklyózza-nyomasztja olyan normarendszer, amilyenről még Sztahanov sem álmodott. A szlovákiai magyar újságíró csak lélekölő robottal, normájának minimum 200-300 százalékos túlteljesítésével képes magát úgy-ahogy a felszínen tartani. Balzaci munkabírásúnak vagy szerzetesnek kell lennie, de mindenesetre férfinek, hogy ezt az idegtépő hajszát bírja szusszal. Ha pechére nőnek született, aligha tudja úgy végezni a munkáját, hogy annak ne lássa kárát a család. De az anyagi természetű gondoknál is elviselhetetlenebb a szellemi nyomor, amely Ács Károly vajdasági költőt idézve „már-már kérdésessé teszi, hogy egyáltalán értelmiségieknek nevezhetjük-e még magunkat: a könyvek, folyóiratok, információk, kapcsolatok, utazások hiányáról, lehetetlenségéről van szó, arról a mérhetetlen nyomorúságról, amely bénává tesz, megbéklyóz, szólásés cselekvésképtelenné változtat, a sivár hétköznapok megélhetési gondjai közé sulykol le bennünket." Ha még kérdés lehet számomra, hogy egy kiló marhahúst vegyek-e vasárnapra, vagy azt a drága kézikönyvet, amely a munkámhoz szinte nélkülözhetetlen, talán még értelmiségi vagyok. De ha már ezt a kérdést fel sem teszem, mert tudom, hogy fölösleges, üres fejjel ugyanis még úgy-ahogy elboldogulok (van rá példa elég), de üres hassal aligha, akkor már nem vagyok értelmiségi, hiába kfellene a szakmám szerint annak lennem. Kikapcsolódás, nyugodt szemlélődés és belső újratöltődés nélkül pedig hamar kimerülnek az ember szellemi-fizikai tartalékai, és ez a szakmai teljesítményén is megmutatkozik. Sosem felejtem el azt a nemzetközi hírű bécsi üzletembert, aki a vele készített beszélgetés után mindenáron pénzt akart adni, hogy megebédelhessek. Rokonszenves, kedves öregúr volt, igyekezett az egész akciót úgy lebonyolítani, mintha én tennék neki szívességet. A vadakkal is így bántak valaha a jobb érzésű, művelt európaiak. „Nagyon örülnék, ha meghívhatnám ebédre, de sajnos nem tehetem, nem hagyhatom itt az üzletet. Megtenne egy szívességet a kedvemért?" - kérdezte elbűvölő mosollyal. Hogyne, természetesen - válaszoltam gyanútlanul. Kedvesen belém karolt és odavont az ablakhoz: „Látja ott szemben azt az éttermet? Nagyon hangulatos hely, és kitűnő konyhája van. Szeretném, ha most ott megebédelne. " Megfordult velem a szoba. Vajon akkor is kijárna ez az ebéd, ha az International Herald Tribune vagy akárcsak valamelyik bécsi lap szerkesztője volnék? Vagy ez csupán a keleti blokk ágrólszakadtainak jár? Kint az utcán biztosan bolondnak néztek a békésen sétálgató bécsiek, mert magyarul hangosan többször megkérdeztem magamtól: „Hát európai vagyok én is, vagy mi a szösz?" És nem tudtam, sírjak-e, vagy kacagjak a történteken. Hogy mit irigyelek a nyugati kollégáimtól? Mindössze azt, hogy nekik ilyesmit sosem kell megkérdezniük maguktól. VOJTEK KATALIN Jancsi, én meg Esterházy Bambán meredek magam elé a megállóban. Kicsit arrébb idősödő házaspár, első pillantásra lerí róluk, vidékiek, egy-két elkapott szófoszlány után azt is megállapíthatnánk - ha érdekelne -, állandó lakhelytik Pozsony és a cseh határ közé tehető. A horizonton feltűnik egy pofa, városi neoprimitív, az utca embere - söpredék. Kérdezni sem kell, részeg. Nem engem szúr ki, átlagos jelenség vagyok, tucatpofa, ahogy ő is. Odaállít az öregúr elé, s kaján vigyorral érdeklődni kezd, megyen-e még fölfelé a jancsija, ágaskodik-é néhanap, hébe, avagy inkább csak hóba. Kiejtése arra vall, földiek lehetnek táh az öreggel, ha nem mindjárt falubéliek. A papiba beleszorul a pozsonyi levegő (szegény), fejébe szökik a vér, a mama irul-pirul - micsoda világ! -, én meg ingatom a fejem (a statisztikai hivatal fölmérést végez, várható-e populációs robbanás? Engem miért nem kérdeznek ilyenkor? Korombeli magyar fiatalember vagyok!). A kérdezz-nem felelek folytatódik, a tag kíváncsi a részletekre, ha vannak; telik, telik, megtelik a bili, kilöttyennek a keresetlen szavak, röpködnek, már nem is értem őket, felszakadnak a nemzetnek sebei. Enyhe dulakodás támad, ezt már én sem nézhetem szótlanul, gondolnám, de jön a troli. A megálló kiürül, de a jármű bezzeg hangos, folytatódik a vélemények ütköztetése. A jancsi most már nem is érdekes, minden vér a fejben, a megarambó azt fájlalja, nem kapott neki tetsző, illedelmes, egyenes (nem, igen, nemigen) választ, kiveszik a tisztesség. - Főgyünnek a parasztok a városba, oszt assziszik, má valakik. Mit akar itt, nyanya? Menjen tehenet fejni! A sofőr görcsösen kapaszkodik a kormányba (ilyen a vezetési stílusa), leköti a zöldhullám meg a rövid (Fun Rádió, 96,4 kHz), az utasok gyönyörködnek a főváros szépségeiben. Barátunk, a (liget)falusi betonpatkány, fôvároščan, kiböki következő (mi)csodamondatát. - Mit képzeltek, parasztok, én rendőr vagyok! Nyomozó! Lehet, látott már rendőrautót belülről is, de akkor bilincsben vagy kómában. Édes mocsár; ide süllyedtünk. Tényleg csak kivételes embernek juthat eszébe (?) kérkedni azzal, hogy rendőr, mikor nem az. (Igaz, még lehet; a szerv mint szerv klasszikus.) A jancsi engem nem érdekel. Míg ők rajt' vitatkoztak, én Péterrel gondolkodtam, történetesen ott lapult zsebemben egy könyve, öt perccel elébb még forgattam, olvastatta magát velem. Imígyen szóla Esterházy: „...Hogy itt az évek hosszú során önerőből, sok emberi szenvedés, fenyegetettség, meghunyászkodás, keserv és könny nyomán összegyűlt egy nagy halom pártsemleges hülyeség. Erre a hülyeségre azonban nincs jelentkező. A leghatározottabban felhívnám az ország régi és új vezetőinek a figyelmét, hogy az ilyen gazdátlan, kollektív hülyeCharlie a nevem. Mint minden macska, én is a Whiskast szeretem. Mosógépben pedig csak a Gorenjét. (Paulik Hilda felvétele) ség nagyon veszedelmes, robbanhat is, de főként megrohad, s az illető országban olyan büdös támad, hogy menekülne onnan boldog s boldogtalan. Ám ne feledjük, ez a hülyeség a nemzeti vagyon része...", és később: „Ez az, amihez lassan szokunk hozzá. Hogy egy ország az nem: mi és ők. Hanem sok hülye ember, én, te, ő együtt." Persze, ő egy másik ország másik vezetőinek másik figyelmét próbálta felhívni, de talán ugyanarra a hülyeségre. A hülyeség nem ismer határokat. A hülyeség határtalan. Vízum nélkül utazik. Másik okos ember mondta: Valami bűzlik Dániában. Nem vagyok másik okos ember, de lehet, ezt érezni ott is, arrafelé. Persze, mindenkinek megvan a maga bűze, meg a hajlama nem érezni azt. Azért mondogatják néha itt is, hogy büdös van. A magyarok megint kinyitották a pofájukat. Én nem tartom a büdös számat, de kinek tegyek panaszt, sehonn' nem jő malaszt. Hé, paraszt! Hát melyik út vezet itt valahova? A ráérők, munkanélküliek, kis- és nagynyugdíjasok meg üvöltve skandálják: „A bfízbaj-nokot akar-juk! Golyó-fejét imád-juk!" Egy golyóval kevesebb van a fejébe' - ez is a köz véleménye. Egy másik közé. Visszatérve jancsihoz, mindegy, nyitva van-e a szánk. Te se vagy jő, én se, a földi se jó, senki. És neked se jó (senki). Csak a habos sütemény. Azt szeressük. Egyemberként. Egye meg a fene. HOLOP ZSOLT A hölgy túr Csakis a közepébe. Akadjon már a kezébe legalább egyetlen szem rothadó gyümölcs! Szeretem az ilyen vásárlót. Annyira szeretem, hogy lelkesen szurkolok neki. Találja meg, amit keres. Találjon valamit. Ajándékot a spanyol nagykereskedőtől. Jutalmúl, ha neki sikerült az, amire vágyik. Talán kígyók is rejtőzködnek a láda fenekén. Legalább kettő. Azokat keresi. Otthon terráriuma van. Zizegnek. A papirosok. Díszes kis védőburkai a gyümölcsöknek. Oda bújtak el a skorpiók. Jaj! Nehogy megmarják a szorgalmas kis kezét! Egyre nagyobb a kupac a láda mellett. Kirakta a gyümölcsöket. A védőpapírokat már viszi a szél. Fel-fel, ti éhező vásárlók a nagypiac közepén, ahogy azt a hamarosan összefogni készülővevők éneklik majd. Dalolva mennek - mit mennek? - rontanak neki a piacgazdaságnak, akarom mondani: a piacnak. És természetesen a kofáknak. A láda mellett már több a gyümölcs, mint benne. Szeretem az ilyen vásárlót. Helyettem is elvégzi a piszkos munkát. Elvégre nekem már nem kell kibányásznom a ládában található egyetlen rothadt szemet... A fél szememet egy rothadt gyümölcsért! Találjon már valamit, mert a szomszéd standról hozok kettőt! De még egy árva vízisikló, annyi nem sok, sem mászik elő a ládából. A tarantella pókokat meg biztosan már eladta ez a gyanús nézésű kofa az angol középiskolásoknak. Állítólag a tarantella pók szőrös is, meg harap is, ezért lehet vele riogatni az osztálytársakat. Kérdés: szereti-e a lakkozott körmöket. Feketébe hajló lila színárnyalatban. Netán éppen ettől kap gyomorrontást? így hát ijedtében visszamenekült a spanyol narancsligetekbe. Anyuci meg csak túr. Mi a jófenét keres? A kofa meg csak nézi, nézi, nézi a kecses kacsókat. Türelmetes egy lélek, annyi bizonyos. Szemével szinte szimatolgatja az ápolt ujjakat, a ránctalanított kézfejet. Szerintem ez az árus mazochista. Kimondottan élvezi, hogy feltúrják a standját. Miközben gondolatban felcsaptam kígyóvadásznak, átváltoztam tarantellának és elpaskóltam az ápolt kacsókat, nem is figyeltem oda a párbeszéd elejére... - Csakis hat centiméter átmérőjű lehet - hallom a áprilisi szélben didergő hangot. - Miért éppen hat centi? - válaszol a türelmes hang. - Ne érdekelje az magát! - röffen a visítás. - Hatot már találtam, már csak kettő kell. - Honnan tudja, hogy az a hat éppen hat centi átmérőjű? - Ezzel a karikával mérem meg. Az a narancs, amely átesik rajta, nincs hat centi átmérőjű. Amelyik szorul, nagyjából annyi. - De ezek vérbélű narancsok, hölgyem! Döbbent csend. Á műanyag karika leesik a földre, s valahová messzire gurul. Lefittyednek az elcsigázott utcanőket idéző fekete, ajkak. Egy pillanatra megdermed a levegő. Majd bekövetkezik a robbanás: - Hát mit képzel maga! Hagyja, hogy itt válogassak, töltsem az időmet, s a végén kisüti, hogy csak vérbélű narancsai vannak. Nem késik sokat a válasz: - Tudja hölgyem, ha már a férje vérét issza, leöblítheti akár vérbélű narancslével is. A hölgy odébbállt. Maradt a csend és a néma sor, amelyben az a ,húsz ember állt, akik a piacon egyetlen standnál kapható vérbélű narancsra vártak. DUSZA ISTVÁN