Új Szó, 1994. március (47. évfolyam, 49-75. szám)

1994-03-07 / 54. szám, hétfő

3 is KALEIDOSZKÓP . ÚJSZÓM 1994. MÁRCIUS 511. A GYERMEKOTTHON NEM AZ IGAZI Ösztönös vágyódás Nyolcvan kiságy, nyolcvan szék, párna, takaró. És nyolcvan apróság, akik egytői-egyig - talán ösztönösen - szeretetre vágynak. Pedig vannak, akiknek rövid otthontartózkodásuk során nem is volt részük benne. Az intézet ódon falai között pedig csak a töredékét kap(hat)ják annak, ami jár(na) nekik. Ámbár az is több annál, amit a vér szerinti szüleiktől kap(liat)nának. Talán ez is oka lehet annak, hogy az ösztönös vágyódás végigkíséri életüket. - Miért is jutottak a védtelen, egyhárom éves csöppségek az intézetbe? - kérdez vissza dr. Ján Ďalog igazgató, majd átfogó helyzetjelentést ad. - Egyértelműen a felnőttek felelőtlensége miatt. Intézetünk fennállása, 1957 óta, vagyis az eltelt 27 esztendő alatt több mint ezer gyereket neveltünk fel, s adtunk át többnyire a Tőketerebesi járás valamelyik gyermekotthonába. Mivel ezen a vidéken a romák száma jelentős volt, s ma is az, az apróságok zöme cigány. Jelenleg a 80 fős létszámból 77 a roma: a kicsik ellátásáért rendszeresen csak öt szülő fizet, a többiekért a költségeket - a munkahivatalok, illetve a regionális nemzeti biztosító; a fogyatékosok esetében pedig a nyugdíjintézet állja. Ritka kivételt jelent, ha a pénz netán valamelyik börtönből érkezik. Sok gyermeket, mivel anyjuk a kórházban „felejti" őket, azonnal a csecsemőintézetben helyeznek el, majd egyéves korukban hozzánk. A kicsik zömmel az olyan gyakran emlegetett élő szülök árvái-csoportba tartoznak. A szülők felelőtlensége, alkoholizmusa, könnyelműsége miatt - az okokat a végtelenségig sorolhatnám - váltak gyermekeik állami gondozottá. Egy gyermek ellátása havi 5-6 ezer koronába kerül, s az egyre emelkedő árak miatt ez az összeg sem reális már. A gyermekotthon a tőketerebesi kórház költségvetésén keresztül kapja az állami dotációt, s talán hangsúlyoznom sem . kell, hogy a havi 457 000 koronának ezernyi helye van. Az igazgató elmondta, az intézetnek 34 egészségügyi alkalmazottja van (az összlétszám 52 fő), s nem tagadta - noha szükségük lenne több ápolónőre - létszámukat a pénzhiány miatt nem emelhetik. A gyerekek 13-14 fős csoportokban élnek, egy-egy ápolónő látja el őket. Azt, hogy ez mivel jár, látni kell - magyarázta, miközben végigkísért az otthon" gyermekzsivajtól hangos termein. Pásztor . Benjáminná szerint a gyermekgondozás nemcsak lelki, hanem testi erőnlétet is feltételez. Az ápolónőnek a csoportban anyaként kellene helyt állnia, de erre képtelen. - Tizennégy gyereket egyszerre nem lehet szobatisztaságra szoktatni, körülményes öltöztetésük, szinte lehetetlen feladat megtanítani őket az evőeszköz használatára. És megsimogatni, megölelni sem lehet valamennyiüket akkor, amikor igénylik. Mihelyt ölembe veszek egyet, követik a többiek. Mint szólófürtön a szemek, úgy lógnak rajtam. Hiába szeretem őket, az anyai szeretetet pótolni nem tudom. Fiatalon jobban bírtam a strapát. Ma már, amikor esténként hazatérek, egyre gyakrabban érzem a sajgó derekamat... Mindezek ellenére a hivatásom ma is örömmel tölt el. A sok szomorúság mellett szerencsére sikerélményeim is vannak. Például akkor, amikor egy legyengült, fejlődésben visszamaradt gyermekből egészséges, csacsogó, mosolygó apróság válik. Olyankor elfelejtem, mi mindennel kellett megbirkóznia... - mondja, miközben fél szemmel a biliző gyereksereget ellenőrzi. Sorra játjuk a játszószobákat, a katonásan rendben tartott hálószobákat, ahol látszatra minden egyformának tűnik. Hiányolom is az ágyba rejtett kis játékot, amely sok mindent elárulna tulajdonosáról, s amitől egy kissé megbomlana a szigorú rend. Észrevételemet közlöm, de mialatt az igazgató talán a választ fogalmazta magában, L'ihotán Matild főnővér elmondja, hogy a kicsik egyrészt elvennék egymástól az ágyba csempészett játékokat, másrészt a tárgyakkal kárt is tehetnének magukban. - Harminchat súlyosan károsodott növendékről gondoskodunk, akiknek szociális intézetben volna a helyük. Mivel a járásban nincs ilyen, és ahol viszont van, ott férőhely nincs, itt várnak - ismertette a helyzetet a főnővér, majd kedvencéhez hajolt. - Amikor hozzánk került, ülni sem tudott. Látszott rajta, hogy soha nem lesz egészséges, a szívemnek mégis ő lett a legkedvesebb. Megnőtt ugyan, beszélni nem tud, ám mihelyt meglát, jelét adja örömének. Annak ellenére, hogy az osztályon két ápolónő felügyelt a kicsikre, bőven akadt tennivalójuk: a fogyatékos gyerekek esetében ügyelni kell arra, nehogy kárt tegyenek önmagukban, vagy társaikban. Amikor az egyik szoba felől sírás hallatszott, az igazgató arra vette az irányt. - Mi a baj? - hajolt a bömbölő fiúcskához, aki, mihelyt észrevett bennünket, nyomban megfeledkezett bánatáról. - Ha egy gyerek megbetegszik - magyarázta az orvos-igazgató - számolnunk kell azzal, hogy az intézetben végigsöpör az influenzahullám. Hiába fertőtlenítünk, szellőztetünk. A betegek elkülönítésére pedig nincs lehetőségünk. - Az egészségesek miért nincsenek az udvaron?- vetődött lel bennem, hiszen a hideg ellenére hétágra sütött a nap. Azt a választ kaptam, hogy a sok beleg miatt. De amíg az igazgató a lázas gyerekeket vizsgálta, az ápolónők elpanaszolták, hogy nincs elegendő téli lábbeli. Megsúgták azt is, hogy naponta legalább 300 pelenkára volna szükségük, de azzal is takarékoskodni kell... Jana Kužnárová intézeti pszichológus az ápolónő ölében kuporgó két és három éves kislányra hívta fel a figyelmemet - A terebesi híd alatt laktak, éhesen kerültek hozzánk, egy szál ingecskében. Akaratlanul is megfigyeltem, hogy az ápolónők hol magyarul, hol szlovákul szóltak a kicsikhez. - A gyerekek nemzetiségét megállapítani nagyon nehéz, hiszen nem ismerjük a szülőket. A magyar szóra Mi lesz veled, emberke? hallgató gyerekkel magyarul foglalkozunk - világosított fel az igazgató. Később az irodájában ott folytattuk, ahol abbahagytuk: az üzemelési nehézségekről, az anyagiak hiányáról és a gyerekek örökbefogadási esélyeiről beszélgettünk. Amióta dr. Ďalog áll az intézel élén, 14 esztendeje, nem sikerült örökbe adni egyetlen egy roma gyereket sem. Jelenleg kiadtak egyet - igaz, nem romát az örökbefogadás előtti próbaidőre. Előfordultak a gyermek lelkiállapotát felzaklató, fájdalmas visszásságok, amikor a pótszülő visszahozta a kiválasztott apróságot. - Az anyagi gondok nem kerülnek el bennünket sem. Mivel a költségvetés nem veszi figyelembe az árnövekedést, a devalvációt, teljes erővel szponzorokat keresünk. Tavaly egy zsolnai cég ruhagyűjtést szervezett számunkra, s a 9000 koronás adományból alsóneműt vásároltunk, és kaptunk székeket és játékokat is. Egy megszüntetett vállalati bölcsődéből jutányos áron vásároltunk gyermekruhákat. Tervbe vettük a házi mosásra való áttérést, de mosógépeink romokban hevertek. Szerencsére a Remény kontójából 44 ezer koronát kaptunk, s megvásárolhattunk négy automata mosógépet. A köztársasági elnök feleségétől ruhaszárítót kaptunk ajándékba. Ha majd helyben mossuk a kicsik holmiját, nemcsak időt takarítunk meg, hanem a szállítási költségeket is, hiszen mostanáig a terebesi kórházban mosattunk. A tennivalók felsorolása közben rámutatott az épület hiányosságaira (Méry Gábor felvétele) is. A ház karbantartására évenként 100-150 ezer koronát kellene fordítani, ám erre nincs fedezet. Az újhelyi gyermekotthonnak jelenleg égető szüksége van 40-50 ezer koronára, hogy le tudják festeni, szigetelni a tetőt. Ha beázik, a károk helyrehozatala drágább lesz. De kihez forduljanak? Az igazgató elmondta, nem kis gondot jelent az élelmiszer-vásárlás, meri a gyerekeket kevés pénzből kell jóllakatni. Egy állami gondozott napi ötszöri étkeztetésére 30 koronát kapnak, s ebből futnia kell gyümölcsre, meg egy kis nyalánkságra is. - Mi lesz a kicsikkel, hová kerülnek, ha betöltik harmadik életévüket?- kérdeztem. - Többnyire a nagykaposi gyermekotthonba helyezzük őket, ahol helyben van az óvoda és az iskola is a kisegítő osztályokkal együtt. Míg Nagykaposra értünk, a kollégámmal azt tárgyaltuk, miért és hányszor kell egy vétlen és védtelen gyermeknek környezetet cserélnie, nénit-nevelőnőt megismerni és váltania addig, míg önállóvá válik. Mert az állami gondozottak születésüket követően, egyesztendős korukig a csecsemőotthonokban élnek. Amikor úgy-ahogy eszmélni kezdenek, s megszokják (megszeretik) az őket gondozó néniket, s megtanulják a nevüket is, áthelyezik őket. Más városba, idegen környezetbe, idegen gyerekek és felnőttek közé. Amikor mindezt ismét ' megszokják, irány egy újabb otthon. Például Nagykapos. PÉTERFISZONYA R

övid írásomban Fónod Zoltán Álmodjunk valóságot című, az Új Szó 1994. február 28-i számában megjelent cikkének néhány állítását szeretném kiigazítani. Feltételezem, . hogy Fónod kollégával együtt ugyanazt a célt követjük: a magyar nyelvű tanárképzés szintjének emelését. Eltértünk azonban egymástól látásmódban és a választott módszerek alkalmazásában. Természetes, hogy ugyanaz a probléma többféleképpen is megoldható, Fónod kolléga azonban a saját koncepciójától eltérő elképzeléseket egzisztenciális fenyegetettségnek tartja, ezért az ellenük folytatott küzdelmében a tények elferdítésétől és a közvélemény félretájékoztatásától sem riad vissza. Cikkében ugyanis nem a tanárképzés általános gondjai foglalkoztatják (Nyitra felemlegetése csak ürügy), hanem a Magyar Tanszék „sorsa", amely az általa felvázolt kép alapján - ha igaz lenne - bizony rászolgálna az aggodalomra. A tényekre hagyatkozva szeretném bizonyítani, hogy az általa nyújtott helyzetkép hamis. A pályázat kérdésével nem kívánok foglalkozni. Sajnálatosnak tartom azonban, hogy Fónod csak a „bukott koncepciók" győzelméről (sic) és a „befutó" kétes diadaláról beszél, de ezt nem elemzi és nem nevezi meg. Csak sejtet. A sejtésbe ugyanis könnyebb (rémálmokat vetíteni. Ami a cinizmust illeti: Fónod kolléga emlékezetébe idézném, hogy őt (még a „pályázati színjátékot" is mellőzve) annak idején kinevezett docensként tették meg tanszékvezetőnek. De hát: más korok, más erkölcsök. Fónod azt állítja, hogy „a tanszék »nyelve« egyik napról a másikra megváltozott". Szeretném megkérdezni: mit ért ez alatt? Ha azt, hogy az új tanszékvezetővel közülünk többen is néha szlovákul beszélnek, akkor erre csak azt válaszolhatom, hogy bennünket a megértés és a megértetés vezet. Ezt rosszallaná? Vagy tán a formát (a nyelvet) többre tartja a tartalomnál (a gondolatnál)? Erről már el lehet beszélgetni. De ezt miért nem említi meg sosem a tanszéken? Ha pedig a „nyelv" kifejezés Fónod kolléga számára az új és fiatal kollégák más nyelvezetét jelenti, akkor ez egyedül és kizárólag az ő személyes és tanári a feljajdulására is, hogy a tanszéken már szakképesítés nélkül is lehet oktatni. Vajon kire értette ezt? A tölgyfa lombjának suttogásából értsük meg, mire gondolt? Dodona messze van, meg már nem. is működik a jóshely. „A közelmúltban végzett növendékek kerültek a tanszékre, minden tudományos fokoÁlmodott vagy kimódolt valóság? problémája, mert akkor a diákokat is aligha érti meg. Ez viszont nem tartozik a közvéleményre. Ezt írja továbbá: „a tanszék irányítása, szakmai vezetése, színvonala azóta is vergődik". Kérdem: mióta? Véleményem szerint - Zalabai kolléga rövid tanszékvezetői ténykedését kivéve - már régen. A tanszék színvonala nem az utolsó félévben esett viszsza, hanem hosszú ideje mélyponton van. Ez nyilvános titok. Az igaz, hogy a tanszék vezetésében tavaly óta sokkal kevesebb a bürokrácia, mint annak előtte. Ez, persze, nemcsak erény, hanem hiányosság is. A szakmai vezetés azonban nemcsak a tanszékvezető, hanem a graduált oktatók (docensek, profeszszorok) ügye is. Ehhez azonban az is szükségeltetik, hogy ők szakmai tekintéllyel bírjanak. Nos, ezt a gondolatot nem kívánom tovább folytatni, mert Fónod kolléga még sértésnek vehetné. - Nem egészséges dolog az sem, hogy nincs semmi kapcsolat a kar többi tanszékével. Vagy tán a bezárkózottság lenne az eszményünk? Fónod a „szakmai kompetencia teljes hiányáról" is beszél. Ismét nagy kár, hogy nem konkretizálta, kinek (kiknek) a szakmai kompetenciáját hiányolja. Ugyanez érvényes arra zat nélkül" - írja. Ez így igaz. Csakhogy a folyamatosan és jól működő tanszékek kinevelik saját utánpótlásukat. Az a tanszék azonban, amely csak a status quo és a fennálló hierarchia megtartására törekszik, ezt nem tudja és nem akarja elvégezni. Nem beszélve arról, hogy az aspiránsok is szívesebben dolgoznak valódi szakmai tekintély vezetése alatt. Ilyen tekintélyek voltak a tanszéken. A múlt idő itt, sajnos, helyénvaló. „Hiányzik a visszajelzés is, a rendszeres kapcsolat a hallgatókkal" - folytatja Fónod. Nem formális visszajelzést minden olyan tanár kap, akiben a diákok megbíznak. Ez a tapasztalatom, de ebből nem kívánok meszszemenő következtetéseket levonni. Lehetőség van a formális visszajelzésre is, pl. a már egyszer alkalmazott kérdőíves formában. Ezt ajánlatos lesz újra bevezetni. Diákjaink megalapították és működtetik saját klubjukat; ezt miért nem használja ki Fónod kolléga a rendszeres kapcsolattartás céljából? A szakdolgozat nyelvének kérdése: ez egyetlen alkalommal a hungarisztikahallgatók kérése nyomán merült fel. Rövid vita után le is zárult azzal, hogy a tanszéken magyarul kell megírni a szakdolgozatot. Az egész ügynek az a poénja, hogy amikor a hungariszlikaszak megoldatlanságának kérdése felvetődött egy tanszéki ülésen, maga Fónod kolléga torkollta le e sorok íróját azzal, hogy „ne ideologizálj!". Ne legyünk azonban igazságtalanok: Fónod írása felvet olyan problémákat is, amelyek valójában gátolják a tanszék munkáját. Ajánlatos lenne azonban kettéválasztani azt, ami külső korlát, attól, ami saját tehetetlenségünk eredménye. Ebben senki sem mentes a hibáktól. De ha már ő maga fogalmazta meg azt, hogy a jelen „a kíméletlen önismeret és szembenézés" kora, akkor - mint volt tanszékvezetőnek, aki szintén felelős a jelen helyzetért - figyelmébe ajánlom egy múlt századi novellista mondatát: „ki azonban addig ne kereskedjék más lelkiösmérete körül, míg maga keblét meg-nem tapogatja". Végezetül, de nem utolsósorban: a hungarológia és a tanárképzés viszonya. Sem a tanszékvezetőnek, sem a tanszék tagjainak nincs érdekében a tanárképzés leépítése. Öngyilkos hajlamokra utalna a tanszék küldetésének megkérdőjelezése. A tanszék hungarológiai központtal való kibővítése viszont segítené magát a tanárképzést (újabb, közöttük választható tárgyak bevezetése), a kar többi tanszékével való kommunikációi, és lehetővé tenné nemzetközi kompatibilitását is. Arról már nem is beszélve, hogy a hungarológiának szüksége lenne történészre, szociológusra, művészettörténészre, néprajzosra stb., azaz lehetővé válna egy kisebbségi, tudományos központ alapjainak a lerakása. Nem hiszem, hogy a többet és mást akarás a meglévő lerombolása lenne. Ne keressünk ellenséget ott is, ahol nincs. MÉSZÁROS ANDRÁS, a Komenský Egyetem BTK Magyar Tanszékének tagja