Új Szó, 1994. március (47. évfolyam, 49-75. szám)

1994-03-15 / 61. szám, kedd

1994. MÁRCIUS 15. GYERMEKEM VÉDELMÉBEN Szubjektív jegyzet - Magánügy - vághatják az arcomba, akik számára nem lett, nem lesz és most sem nevelésbeli gond, mit olvas gyermeke. Különösen nem, ha elő sem fizet két gyermeklapunkra, a Tücsökre és a Tábortűzre, így nem tűnhetett fel számára, hogy lassan, de biztosan a napi politika bevonult ezekbe a gyermeklapokba is. Magában az*a tény, hogy a Tücsök nem törődik azokkal a magyar televíziós műhelyekkel, amelyekben nívós gyermekműsorok készítői ellensúlyozzák a butácska vagy agresszív amerikai rajzfilmsorozatokat, legfeljebb elgondolkodtató. Mert olyan tévés személyiségek, mint É. Szabó Márta, Levente Péter vagy újabban Békés Pál, igencsak alkalmas alanyok lennének a televíziózás - a gyermekeket szolgáló műsorkészítés bemutatására. Ehelyett a lap 2. számában megkapják műsorajánlatként a Panorámát meg egyebeket, köztük a Parabolát, amely bizonyára minden kritériumnak megfelel, de gyermekműsornak merészen erotikus, és hangvétele egyáltalán nem a keresztyén erkölcsiségből táplálkozó. Ezt olvasva még talán legyintettem volna, ha nyomban utána nem a Tábortüzet nyomja kezembe gyermekem, tudván rólam, hogy lelkem felének negyede . még igencsak infantilis világot őrizget. Ezt a világot kiváló gyermekversek, mesék, igaz történetek táplálják, így jócskán találok étket gyermeklapjainkban. Remélem, fogok is, annak ellenére, hogy a Tábortűz 12. számában belső vezércikk rémisztgeti a magamfajta csökött agyú magyar szülőket. Nekünk ugyanis még fontos, hogy gyermekeink tudjanak szlovákul, s ne gyűlöljék a szlovák nemzet egészét csak azért, mert valakik közülük ostobaságokat írnak a szlovák sajtóban. Nem tudom elfogadni a „Jano bácsizást", sem az ősök pocskondiázására alapozott nemzeti öntudatot, sem a „beteg kecskék terelgetését" a szlovák hegyekben, sem azt a kivagyiságot, amely ebben a vezércikkben a látástól vakulásig földet túró és azon kenyérnekvalót termelő magyar apa fiának lelkéből árad. Ráadásul: a tollhegyre tűzött szélsőséges szlovák politikusok nem azért írnak és mondanak magyarellenes szólamokat, mert szlovák iskolába jártak. Ilyen logikával Rudolf Chmelt, Miroslav Kusýt vagy Peter Zajacot, na és persze Karol Wlachovskýt is elmarasztalhatná a szerző. Tudatosan nem írtam neveket, mert nem róluk van szó, hanem a jelenségről, amit egyre jobban elhatalmasodni látok szellemi köreinkben. Közöttünk néhányan kezdenek hasonló módon gondolkodni nemzetközösségünkről, s ennek viszonyrendszerében más nemzetekről, ahogyan azt a senkinek sem tetsző szélsőséges, soviniszta szlovák, román, szerb, ukrán politikusok naponta teszik. Évekig tartó szülői és pedagógusi feladatot kreálnak számunkra az efféle vezércikkek. Ember - mindenekelőtt: keresztyén legyen a talpán, aki az ilyen véleményekkel szembeszegülve meg tudja szerettetni a szlovák nyelvet, s el tudja hitetni a törekvő nebulókkal, hogy ki lehet, sőt ki kell javítaniuk a rosszul sikeredett szlovák tollbamondás jegyét. Mert megéri, mert így lesznek többek puszta önmaguknál, mert így tudják meggyőzni állításaik hamisságáról a ránk uszulókat. Csak szeretni tudom azokat a szlovákokat, akikkel naponta találkozik gyermekem, feleségem - és jómagam -, mert erkölcsükkel, magatartásukkal és egészséges szlovák öntudatukkal emberségünkben erősítenek meg bennünket. Jó bennük bízni, emberségükben hinni és ebben a tükörben megnézni magyarságunk nem csak történelmi, hanem hétköznapi értékeit is. Ez nem iskolázottság, nem politikai manipuláció, hanem józan, emberi és keresztyéni kapcsolatok függvénye. DUSZA ISTVÁN tÚJSZÓ* KALEIDOSZKÓP 8 Élet a Lumiére bolygón Gondolatok a 25. Magyar Filmszemle kapcsán Válságban a magyar film. Gyakran és sok helyütt elhangzott az elmúlt négy-öt évben e sommás, keserű ítélet. Szakmabeliek és szakmán kívüliek kongatták a vészharangokat, mondván: a rendszerváltással megromlott gazdasági helyzet kátyúba juttatta a magyar film szekerét. Nincs pénz mozira, pénz nélkül pedig a legtehetségesebb alkotók is tehetetlenek. És valóban azok voltak. Szerencsére csak hetekig, hónapokig, aztán elkezdtek gondolkozni. Állami támogatás híján gyárak és vállalatok, ilyen-olyan magántársaságok, magyarországi és külföldi stúdiók vezetőinél kopogtatni. Szponzorkeresés címen százezrekért, milliókért könyörögni. Hogy mosolyogva vagy émelygő gyomorral, az most melléMadridban vagy az Urálon túl, Párizsban vagy Budapesten, ilyen filmekkel kell versenyezniük. Á bajok forrása természetesen nem a ringben, vagyis a moziban keresendő, hanem a celluloidszalagra vitt alapanyagban. Vagyis a forgatókönyvben. A legtöbb munka ugyanis nem akar színtiszta cseh vagy lengyel, ír vagy portugál film lenni. Olvasztótégelybe került a magyar film is. Igazán magyar tárgyú alkotást nem nagyon láthatott a néző az idei szemlén. Aki pénzt ad, annak érthető mód komoly elvárásai, sőt mi több: szerződésben foglalt feltételei vannak. A német, a francia, a belga, a spanyol koprodukciós partnerek nemcsak a kivitelezésbe - a történetbe, a film cselekményébe is beleszólnak. Rendező legyen a Székelykapu. Nagy-Kálózy Eszter és Tóth József a Zsombolyai János rendezte filmben (Kovács Zita felvétele) kes; aki célt ér, az amúgy is gyorsan felejt. Mert így vagy úgy, a forgatáshoz szükséges összegek végül a legmélyebb zsebekből is előkerültek. A szemérmetlenül célratörő, kilincselni és kéregetni tudó rendezők megtalálták embereiket. Producerek és „progyuszerek" nyújtották segítő jobbjukat fiatalabb és idősebb rendezőknek. A magyar film szekere, még ha olykor-olykor döcögve is, halad tehát tovább, előre. Válságról, végnapokról, netán csődről beszélni egyenesen dőreség lenne. Főleg az idei, a 25. Magyar Filmszemle számainak tükrében. Huszonöt játék- és százharminc dokumentumfilm - van-e okunk aggodalomra, szabad-e elégedetlenkednünk ekkora évi termés láttán? Fenyegetheti-e a megszűnés veszélye a budapesti alkotóműhelyeket, amíg így fest a helyzet? Vessük csak tekintetünket a cseh, a szlovák, a lengyel, a bolgár vagy a teljesen szétforgácsolódott szovjet filmgyártásra. Hol készül több film, melyik országban? Sem nálunk, sem Wajda, sem Zaharjev, sem Mihalkov, de még csak Abuladze vagy Sengelaja hazájában sem. Válságban nem a magyar, hanem az európai filmművészet van. Az amerikai mozik teljes térhódításával minden ország, minden nemzet filmjei háttérbe szorulnak Európában. Rugaszkodj el a földtől - buzdítják itteni kollégáikat a tengerentúli rendezők -, lépj ki a valóságból, vagy ha nagyon ragaszkodsz hozzá, mutasd meg inkább meseszerűen! A meséhez persze több pénz kell, mint a realitáshoz. Milliókat felemésztő díszlet, méregdrágán kivitelezett trükkök, csillagászati összegeket kérő sztárok, s ha a történet is kellőképpen elképesztő, a költséges szuperprodukció elindulhat nézőhódító útjára. Itt, ezen a táján a világnak azonban hosszú évtizedeken át a hétköznapi emberek sorsát, tragédiáját, magánéleti zűrzavarait kínálták a mozik. Bergman, Fellini, Menzel, Fábri Zoltán és a többiek remekeit. Ma már annak is örülünk, ha isten tudja, milyen csoda folytán eljut hozánk egy Pedro Almódovar-, egy Derek Jarman- vagy egy Krysztof Kieszlowskifilm. Az amerikai mozi, bármilyen furcsán hangzik is, valósággal letaglózott bennünket. És azoknak az alkotásoknak, amelyek mostanság születnek Prágában vagy Rómában, talpán, aki így is azt a filmet tudja elkészíteni, amelyet eredetileg megálmodott, s fájó kompromisszumok nélkül fogadja el a „támogató" játékszabályait. Ezek után már csak az lehet kérdés(es): mennyire magyar a magyar film, képes-e megőrizni valamit sajátosságából, eredetiségéből, összetéveszthetetlen arculatából? Vagy felejtsük el végre azt, amire ez idáig büszkék lehettünk? Hogy az életműdíjjal jutalmazott Szőts István, Makk Károly, Fábri Zoltán és Jancsó Miklós alkotásai minden kockájukkal magyar filmek voltak? Ne különböztessünk meg ezután csak jó és rossz filmet? Tehetséges alkotókat és kevésbé tehetségeseket? Ha ilyen szempontok alapján értékeljük az elmúlt év magyarországi filmtermését, akkor kétségtelenül könnyebb feladatra vállalkozunk. Legyünk túl előbb a csalódásokon. Az idei szemle legnagyobb kudarca Maár Gyula nevéhez fűződik. Balkán! Balkán! című filmje, amelyet a Franciaországban élt román író, Panait Istrati két nagy hírű kisregénye, a Kyra Kyralina és a Codin alapján magyar-francia-török koprodukcióban forgatott a rendező, a múlt századi Balkánt, egészen pontosan a Duna menti Braila életét próbálta bemutatni. Románok, törökök és görögök vadromantikus kalandjairól, egy család széthullásáról és két férfi, a börtönből szabadult Codin és a magára maradt, finom lelkű Dragomir „vérbarátságáról" szól a film - egy unalmas mese tempótlanságával, megmosolyogtató bugyutaságaival. Nem az alapanyaggal és nem is a színészi alakításokkal van baj. Funtek Frigyes és a román George Calin tehetségük legjobbját adják a produkcióhoz, ám e félrerendezett alkotásban minden percük értelmét veszíti. Nem fogadta kitörő öröm Mészáros Márta A magzat című munkáját sem, amely az Örökbefogadás, a Kilenc hónap és az Örökség folytatása lehetne. A béranyaság kérdése nem éppen új keletű problémája a magyar társadalomnak. Mészáros Márta és forgatókönyvírótársa, Pataki Éva egy érzékeny történetet vázol fel nem igazán érzékenyen. Küretre készül egy kétgyermekes fiatalasszony; anyagi helyzete nem teszi lehetővé, hogy újabb gyereket vállaljon. De még mielőtt befeküdne a kórházba, találkozik egy felsőbb körökbe tartozó, dúsgazdag nővel, aki viszont nem tud teherbe esni. Üzletet köt a két nő, az egyik elad, a másik vesz - egy még meg sem született gyereket. Hiába megrendítő a lelki válságba jutott béranya szerepében Kováts Adél, ha maga a történet nem mindig hiteles, a dialógusok pedig kínosan kiagyaltak. Műfaji sémákra, az amerikai krimik fordulataira épül Gyöngyössy Imre és Kabay Barna Halál a sekély vízben című alkotása, amely a közelmúlt ma is érezhető ellentmondásait érinti. Magyar, lengyel és keletnémet alteregója van a filmbeli vegyészkutatónak, akit a titkosszolgálat ügynökei fojtanak a Balatonba. Elbert Jánosra, a neves irodalomtörténészre és műfordítóra, valamint nyomtalanul eltűnt társaira emlékez(tet)nek a rendezők, azokra a humanista gondolkodókra, kiknek halálát még ma is homály fedi. Bátor, tiszteletet érdemlő munkát lát tehát a néző, egy profi módon elkészített politikai krimit, amelyben a műfaj elemei elhatalmasodnak a tények és a szándékok felett. Deák Krisztina, a Csinszka és az Eszterkönyv rendezője Gozsdu Elek Köd című regényét vitte filmre, amely két nő (Kováts Adél és Tóth Ildikó) és egy férfi (Funtek Frigyes) néma élethalálharca. A két nő, a két nővér egy vidéki kúriában találkozik hosszú szünet után, s kapcsolatukat a férj kavarja fel, aki beleszeret felesége húgába. Kínzó, reménytelen érzések, félelmek és féltékenységek, elszabadult vágyak és rejtett álmok filmje a Köd, amelyet nemcsak nézni - újragondolni is jó. Kellemes meglepetés volt Zsombolyai János Székelykapu]?í és Erdó'ss Pál Fényérzékeny története is. Zsombolyai hőse egy erdélyi magyar lány, aki Budapestre, majd Nyugatra menekül hazájából; Erdőss filmjének főszereplője egy elvált, kisfiával évek óta albérletben élő fotóriporternő (játékáért Ozsda Erika a legjobb női alakítás díját kapta Mexikóban), akinek a világ egyelőre csak ellenséges arcát mutatja. Érzékeny munka ez is, az is. De még érzékenyebb Jeles András rendezése, a Senkiföldje és Tóth Tamás megosztott fődíjat kapott első opusa, a Vasisten gyermekei. Jeles 1944 telét idézi meg egy magyarországi kisváros békés polgári otthonában, nem sokkal a zsidóüldözés előtt; Tóth Tamás uráli rapszódiája fémmunkások között játszódik, mostoha körülmények között, mínusz huszonöt fokos hidegben. A Senkiföldje magyar film a magyar múltról, a Vasisten hősei oroszok, orosz filmben. Filozofikus, komoly dilemmákat felsorakoztató mű mindkét alkotás. Itt az embertelen élethelyzet, amott a kiközösítés, a megalázás marcangolja a lelkeket. A Vasisten gyermekei erős és kemény fémmunkások, egy acélhengermű dolgozói, akik puszta szórakozásból, szinte csak kikapcsolódásképpen, hogy rátermettségüket fitogtassák, tehervagonokat rabolnak ki, birkákat lopnak baskír törzsektől és a környékbeli bányászokkal vívnak ökölpárbajt. A Moszkvában végzett Tóth Tamás ízig-vérig magyar fiú, filmje mégis hiteles orosz hangulatot áraszt. Annak, aki végignézi, egy életre emlékezetes marad. Nem tudom, elmondható-c ugyanez Szász János szintén fődíjas filmjéről, a Woyzeckról, de azt, hogy nem sokan fognak jegyet váltani rá, le merem írni. És nem azért, mert Werner Herzog azonos című alkotása a felejthetetlen Klaus Kinski\e\ már nyerő volt errefelé, hanem a témája miatt. Büchner drámáját stilizált mai magyar környezetbe helyezte a rendező. A mesterien fényképezett történet (operatőre Máté Tibor) egy külvárosi rendező pályaudvaron, vagyis sivár, lepusztult környezetben játszódik. Woyzeck (Kovács Lajos a férfialakítás díját kapta érte), a kiszolgált katona itt most bakter, váltókezelő, az ezreddobos rendőr, Marie cigánylány. Szász filmje keményebb, durvább, mint Herzogé, helyenként kimondottan horrorszerű. Nézőcsalogatónak azonban ez sem lesz elegendő. Olyan alkotást, mint tavaly Koltai Róberttől, nem kaptunk az idei szemlén. A Sose halunk meg hosszú hónapok óta a legnézettebb magyar film a mozik műsorán. Ezt a címet a legfrissebb termésből még a legjobbak sem fogják elnyerni. A várható legnépszerűbb film díját a zsűri ezúttal nem is ítélte oda senkinek. Zord, rideg, barátságtalan az élet a Lumiére bolygón. SZABÓ G. LÁSZLÓ